XVIII
Oh, az Akadémia szerda-délutánjai!
A Belváros – és újabb időben a Lipótváros fiatal lányai már délelőtt izgatják az anyjukat:
– Mama, úgy-e ma elmegyünk a Kisfaludy-társaság ülésére?
Az anya szelíd mosolylyal, amelyből szeretet és pedagógia árad, felel:
– Igen, lányom, elmegyünk. Látni fogod szemtől szembe a költőket, akik tehetségüket a haza javára szentelik s akik az örök szép és örök igazság hirdetői. Örülök, lányom, hogy szeretnéd őket látni. Az ő látásuk fölemel bennünket, köznapi lényeket a prózaiság porából a költészet világos magaslataira, ahonnan lelkünk üde tisztasággal tér vissza a földre. Tiszteld a költőket, gyermekem, mert az emberi nem legszebb vágyait tiszteled bennük.
Igy szól az anya s kikeresi gyermekének a legszebb utcai ruháját. Maga is ünnepi díszt ölt s így mennek a komor Akadémia felé, felületes pillantást vetve a páraköd alatt siető Dunára, a Lánchíd nagy kőkapuira és Széchenyi szobrára, amely fenségesen mered a téli alkonyatba.
Január első szerdája fontos szerda volt az Akadémiában. A Kisfaludy-társaság halhatatlanjai közül meghalt kettő s ezeknek a helyét kellett betölteni. Az egyik valami Saraglyai nevű felvidéki pap volt, aki valamikor Petőfi öt versét tótra fordította s a maga harmincegy verséhez hozzácsatolva Magyar Lombfüzér címen kiadta. Ez huszonhét éves korában történt vele s azóta sem vett tollat a kezébe. A másik elhunyt Kisfaludystát Berinkeynek hívták, de erről abszolute semmi adatot nem találtak a lapok. Máig se tudja senki, hogy mily érdemeiért választotta tagjává a társaság.
Erre a két megürült helyre három úr jelöltette magát. Az első Szentessy Antal volt, nagy úr, valóságos belső titkos tanácsos. Büszkén viselte ezt a címet, amelynek minden jelzője oly nagyon a szájunkba rágja, hogy ez pozitiv, tényleges valami: valóságos (tehát nem csak címzetes), belső (tehát igazi, odatartozó, szinte rokon), titkos (tehát csakis a királyhoz tartozó, négyszemközti) tanácsos. Arra sohse gondolt, hogy ebből a négy szóból éppen négy a legvilágosabb hazugság, mert tőle ugyan éppúgy nem kért tanácsot a király, mint Walzer úrtól, a kányák vezérétől, aki valótlan, külső, nem titkos – csak egyszerűen királyi tanácsos volt.
A kegyelmes úr barátai unszolására jelöltette magát. Tavaly – ugyancsak barátai unszolására – kiadta oroszországi utijegyzeteit Jégen és Havon címmel, vastag papiron, nagy formátumban, sok fotografiával illusztrálva. A könyvről a félhivatalos lapok sírva írták meg, hogy milyen nagyszerű. És a publikum vette is, mert drága díszmű volt, s mert ha egy kegyelmes úr könyvet ír, az már valami, az nem holmi zsidó firka. Egy német kiadót úgy meghatotta a Pester Lloyd félhivatalos kritikája, hogy elhatározta a Jégen és Havon lefordíttatását. Így foglalt helyet a kegyelmes úr a világirodalomban, egy könyv révén, amelyben egy ép mondat se volt. Amikor egy előkelő hetilapunk mutatványt közölt belőle, az egyik húszforintos kis kezdő-munkatárs javította ki a grammatikai hibáit, s a kiadó könnyes szemmel olvasta végig. Ki kellett adni a mutatványt, mert a kegyelmes úr tiz év óta állandóan kultuszminiszter-jelölt volt, s miből éljen meg a szegény könyvkiadó, ha nem a miniszter engedélyezte tankönyvekből és a rendőrség-eltiltotta „népies orvosi“ művekből?
A másik jelölt egy öreg ember volt, Magyarország legnagyobb élő költője. Szegény zsidó volt, s a Kisfaludysták nem akarták tekintetbe venni, hogy nem szégyen a Jézus Krisztus fajtájához tartozni. Mindenikük érezte, hogy ez az öreg ember a legtisztább költői elmék egyike, s hogy az irodalomtörténetek lezárása óta ő az egyetlen költője ennek a magyar földnek. De nem kellett nekik, nem, nem, nem. Az öreg ember pedig jelentkezett, mert jól esett neki megbukni, minden ily bukásából babérosan kelt föl, s mosolygó arccal, szelid-szomorú hangon mondogatta a fiataloknak:
– Gyerekek, sikerült kibuknom…
Ugyanaz volt a sorsa, mint Lénártnak, az építésznek. A blazirt ifjúság hazájában ez a két ember ősz hajjal is úttörő maradt. Ezt nem tudták nekik megbocsátani. Az építésznek az volt a bűne, hogy öreg fejjel új stílust keresett, a költőnek pedig az, hogy hatvanéves korában sem akart hanyatlani. Micsoda merészség, a huszadik század elején! Amikor húszéves fiúkban már kiégett a tűz, s az ember harmincéves korában kiírta magát.
A harmadik jelölt – Orsovai Pál volt.
Ő az elnök klikkjének volt a jelöltje. Az elnök, aki a Washington-részvénytársaság igazgatója is volt (Magyarországon mindenkinek van egy összeférhetetlenségi esete) – az elnök nem magától jött erre a kitünő gondolatra. Mondtuk, hogy ez a nyomdavállalat egy hatalmas díszmunka kiadása előtt állott, s pénzre volt szüksége. A művezetőigazgató tehát egy napon megszólította a részvénytársasági szobában, valami ülés után az elnökurat:
– Mit gondol, méltóságos uram, ez az Orsovai nem érdemelné meg a Kisfaludy-tagságot?
Ez a művezető pénzügyi zseni volt. Az elnöknek felvillant a szeme, amikor ezt a pompás ideát hallotta. De aztán kérette magát:
– Nehéz lesz, nehéz…
– Ha a méltóságod hű emberei akarják, semmi sem nehéz – mondta sunyi pillantással a pénzügyi zseni, aki sok, sok részvényt szeretett volna eladni Orsovainak.
– Meg fogom próbálni – mondta az elnök.
Baráti szeretettel szorítottak kezet, s ez a kézszorítás pecsételte meg Orsovai irodalmi halhatatlanságát. Az elnök már másnap elolvasta a famózus röpiratot, amelyet Zrinyi tákolt össze három éjszakán a New-York kávéházban, s erősen megkékceruzázva odaadta híveinek, hogy olvassák ők is. Aztán tudtára adta Orsovainak, hogy az ilyen talentumu ember jelöltesse magát. Orsovai eleinte megijedt, de aztán így szólt magában: „miért ne?“ – s jelöltette magát. Az elnök úr hívei kezeskedtek, hogy be fogják választani.
Az elnök ur volt az első a kis teremben. Meggyújtatta a gázcsillárt, s az Akadémia művelt öreg szolgái kinyitották az ajtót a közönség számára. Egyszerre tódult be a társaság. Egész zsúr-karavánok vonultak fel, előkelő anyák lányaikkal, jogászok és regattisták a lányok miatt, gimnáziumi és reáliskolai tanulók, akik az önképzőkör tanárelnökének buzdítására jöttek, majd még lányok, még asszonyok. A termet farács választotta ketté: a kisebb rész volt a karzat, a nagyobbik az ülésterem. A karzat egyszeribe megtelt, de a halhatatlanok számára fentartott helyen alig lézengett néhány ember. Öt óra felé gyülekezni kezdtek. Mindig, amikor egy-egy újabb alak jelent meg, a karzaton összesúgtak a lányok:
– Ki ez?
– Hát az?
Legtöbben egy aránylag fiatal író iránt érdeklődtek, aki egy csapással ült be a Petőfi- és a Kisfaludy-társaságba, aztán az Akadémiába. A kávéházi irodalom nem szerette ezt az embert, mert nem járt éjszakázni és nem játszott alsós kalábert. Azonkivül képviselő is volt. A Bozontosok asztaltársasága naponként leszamarazta a New-York kávéházban és nem akadt, aki a fejükbe tudta volna verni, hogy húsz év óta csak egy lépést tett előre a magyar elbeszélő-irodalom, s ezt az egy nagyot is a képviselő úr lépte. Az elegáns szőke fiatalemberrel egy pap társalgott, aki már maga is elfelejtette, hogy mit fordított, de elég az hozzá, hogy fordított valamit angolból, valami hosszút, s ezért szótöbbséggel halhatatlanná lett. Ott volt a püspök úr ő méltósága is, aki halotti beszédeiről volt híres, s ezenkivül fordításairól. Magyar Herostratesnek nevezték némelyek, mert azzal sikerült nevét minden időkre bevésni az emberek emlékezetébe, hogy egymaga tönkretett Magyarországon egy csomó nagy angol költőt és ráadásul az olaszok legnagyobb dicsőségét.
Ugyanilyen destruktiv dicsőség jutott osztályrészül az elnöknek is, aki az emelvényen diskurált a titkárral. Az elnök ráadta magát a modern irodalom kipusztítására, de a rombolásban nem volt olyan szép sikere, mint a püspöknek. Az elnök úr oly népszerűtlen volt az országban, hogy az már igazán határos a népszerűséggel. Senki se szerette, de a zsörtölődéseiről hetekig beszéltek. Egyébként ő is méltóságos úr volt, s nagy rendjelekre vadászott. Érdekes, hogy a nemzet egy költőjének se volt soha oly magas rendjele, mint neki. Talán ki fog sülni valaha, hogy mégis ő volt a legnagyobb magyar költő.
Ez a szent meggyőződés sugárzott most is az arcáról, ahogy egy szigorú pillantást vetve a közönségre, megnyitotta az ülést. Az első felolvasó egy száraz úr volt, aki kétezernégyszáz sort olvasott fel új Iliász-fordításából. Lelkes tapsokat kapott. A második felolvasó egy kedves, kopasz öreg úr volt, valamikor bálványozott elbeszélő, a legnépszerübb magyar újság szerkesztője. Most csöndes révből nézte a világot, s felolvasott egy olyan elbeszélést, amelyen az első mondatoknál megérzett, hogy a szerzője az a névelő után aposztrofot tesz, s hogy az és helyett használt s-t így írja: ’s. A lányoknak tetszett az ártalmatlan öreg bácsi, s az anyák ifjúkorukra gondoltak, amikor még ez a jó úr az eget verdeste, tele volt tűzzel, szellemmel. Olyan jó, öreges hangulat támadt e percekben a kedélyes kis teremben. A nagy kályhában pattogott a tűz, a karzaton parfüm áradt, s mindenkinek volt egy-két ismerőse. Modern zsúr, angol ruhák, villogószemű félszűzek egy régi udvarházban, motyogó öreg urak között, akik csöndesen kérődztek ifjukori fordításaik babérjain. Érezte ezt a fiatal képviselő-novellista is és oly feszesen ült köztük, mintha valamely idegen állam követe lett volna. Az öreg urat zajosan éljenezték, különösen a mamák. Kevesebb figyelmet szenteltek két ujabb fordításnak – istenem, megint fordítás, mindig fordítás! – és végül egy hosszú versnek, amelyet egy szigorú fekete ember olvasott fel nagy ambicióval.
– Az ülést bezárom – hallatszott erre az elnök szigorú szava, a csöngettyű egyet szólt, s a kis öreg hozzátette:
– Kérem a közönséget, hogy távozzék. Zárt ülés lesz.
A karzaton mozgás, suhogás támadt. A közönség kiment, a diákok udvariasan utat engedtek a kisasszonyoknak. Behallatszott a folyosó lármája a terembe, ahol magukra maradtak a halhatatlanok.
– Persze, hogy kibukik – mondták az öreg költőről.
– Itt nem kell olyan ember, aki a lapja hirdetéseiből él – mondta az elnök, a Washington-részvénytársaság igazgatója.
– Zsidó… zsidó… – susogták egy másik csoportban, mert mégis csak ez volt a legjobb érv az öreg költő ellen.
Az elnök magyarázni kezdte egy harmadik csoportnak:
– Az egy határozott nagy talentum, az az Orsovai. A Kisfaludy-társaságnak kötelessége, hogy új erőket fedezzen föl. Meg fogjátok látni, ebből az emberből oly nagy iró lesz, a minő még kevés volt.
– Bizony, bizony – hagyta rá a püspök. – Irálya előkelő, s helyenként a nagy költő lendülete csapong benne.
Az Iliász-fordító is megszólalt:
– Eszmemenete világos, logikája erős. Nekem nagyon tetszik ez az ember…
Azzal kérdőleg nézett az elnökre, hogy jól beszélt-e. Az elnök helyeslőleg bólintott, s az Iliász-fordító meg volt elégedve.
– Ezen férfiú – harsogta most már a klikk többi tagjainak a püspök – valamikor dicsőséget fog hozni ezen érdemes gyülekezetre!
A hallgatók mind bólongattak a fejükkel. A fiatal képviselő-novellista nagyon utálta ezt a jelenetet, s beszédbe ereszkedett ujból a pappal, csakhogy ne hallja ezeket a dicséreteket.
A kegyelmes úrról is esett szó. A társaság fiatalabb tagjai középiskolai tanárok voltak, idősebb tagjai pedig egyetemi tanárok. A kegyelmes úr már féllábbal kultuszminiszter volt, tehát oly nagy volt a pártja, hogy biztosra vehette beválasztatását.
– Megnyitom a zárt ülést – recsegett a pódiumról az elnök hangja.
Mindnyájan helyeikre ültek, s valami kis izgatottságot is éreztek, mert az öreg költő bukása nem volt a lehető legbiztosabb.
– A megüresedett két helyre – szólt az elnök – három jelölés történt. Az első jelölt Fehér József alanyi költő, a második Szentessy Antal valóságos belső titkos tanácsos, országgyülési képviselő és iró, a harmadik Orsovai Pál iró.
Elmormogta azután az ajánlásokat is. Az öreg alanyi költőt a képviselő-novellista ajánlotta, a kegyelmes urat a püspök, Orsovait pedig az elnök egy leghívebb embere.
– Kérem a szavazatokat Fehér József költőre.
Huszonkét kis papirlap gyült össze. Kirakta maga elé az asztalra és sorban felolvasta: igen, nem, igen, nem. De nagyon sok volt a nem és az eredmény az lett, hogy az öreg költő tizenöt szavazattal négy ellen kibukott. Három papirlapot üresen adtak be, bizonyára olyanok, akik szégyelték maguk előtt a költő ellen szavazni, de azért mégse akarták maguk közt látni. A második jelölt, a kegyelmes úr, húsz szóval lett halhatatlan, ő nála csak két üres cédula volt. Orsovai Pálra az elnök rendes többsége leszavazott s ugyanaz a tizenöt választotta be, aki az imént az alanyi költőt kibuktatta. Üres cédula nem volt, mert a többi hét ellene szavazott.
A titkár még valami jelentést darált a szakállába s azzal vége volt a zárt ülésnek.
A mamák és a lányok már vacsoránál ültek otthon s a családfőnek mesélték a szép délután eseményeit, amikor a halhatatlanok belebujtak prémes kabátjaikba. A kőnyomatos ujság munkatársa, aki a folyosón didergett, följegyezte noteszébe a beválasztottak neveit s elszaladt. A költők és szépírók lassan mentek lefelé s a művelt öreg szolgák eloltogatták a gázlángokat a költészet szentelt hajlékában.
Az elnököt egy szikár úr várta az utcán. A Washington-társaság művezető-igazgatója volt.
– Beválasztottuk – mondta neki az elnök felgyűrt prémgallérja mögül – most már hagyjanak nekem békét ezzel az emberrel…
Köszönés nélkül hagyta ott az igazgatót, olyan arccal, mintha ezt az egész esetet szívből utálná.