I
– Ez kérem hurut, még pedig a tüdőcsúcsban – mondta az orvos.
Aztán hozzátette:
– De azért ne ijedjen meg.
Egy ifju állt előtte, övig meztelenül. Nagy karosszéken hevert indigókék kabátja és rózsaszinű, kékcsikos inge. Öltözéke tehát arra engedett következtetni, hogy bankhivatalnok, ötven-hatvan forint fizetéssel, s ugy indigószinű kabátját, mint gyönyörű ingét hitelbe vette. Maga a fiu teljesen jelentéktelen figura volt. Olyan rendes váci-utcai és Andrássy-uti arc, aminőt vasárnap délelőtt ezen a két korzón százával látni. Természetesen különbséget kell tenni a koronaherceg-utcai korzó ifjai és amazok közt; a koronaherceg-utcaiak barnára égett szép szál legények, diskréten öltözködnek, de alapjában véve éppúgy viselkednek az utcán, mint a váci-utcaiak. Onnan ismerni meg őket főleg, hogy a homlokuknak csak az alsó, a szemöldök fölé eső részét égette le a nap. A felső fele tiszta fehér. Ez az evezős-egyletek kis sapkáitól van. A váci-utca és az Andrássy-út ifjai vagy egészen fehér vagy egészen barnára sült homlokkal járnak. Őket ugyanis nem veszik be az evezős-egyletekbe. Ez azért van, mert ők nem tartoznak a pápa alá, bár leghőbb vágyuk ez volna. Szegények, ők minden lehetőt elkövetnek: nem járnak a zsidó templomba, megmagyarositják a nevüket, szidják az izraelitákat, barátkoznak szegény, eladósodott káplánokkal, agrárius, klerikális elveket vallanak, s maguk közt ők is alakitanak evezős-egyleteket szalonképes hiten levő elnökkel s merev exkluzivitással – de mindhiába. Még az se használ nekik, hogy a legtöbbjük huszárönkéntesnek megy. A hadseregben van malicia: egy pesti huszárezredet megtett semita-ezreddé s a jó fiuk ott egymás közt vannak.
Az indigókabát és a gyönyörű ing tulajdonosa ehhez a csoporthoz tartozott. A homloka egészen fehér volt, s ez majdnem annyi keserüséget szerzett neki annak idején, mint most az orvos kissé sajnálkozó kijelentése.
– Orsovai úr, önnek Abbáziába kell utaznia. A tüdőcsúcs-huruttal nem lehet tréfálni.
Orsovai úr úgy állott előtte meztelen felsőtesttel, mint valami áldozatra szánt barom. Olyan hangon beszélt, mint aminőn a halálra itéltek felelnek a bíró ama kérdésére, hogy mi a megjegyzésük a halálos itéletre.
– Mi az, tüdőcsúcs-hurut? – kérdezte. – Hát van egy tüdőcsúcs? Nem is tudtam.
– Azt akarja, hogy előadást tartsak róla? Menjen Abbáziába és ott gyógykezeltesse magát. Ha komplikációk nem lesznek, nem is kell sokáig maradnia.
Azzal búcsúképpen még koppantott egyet-kettőt az ifjú mellén.
Orsovai úrnak most már elment a kedve a csevegéstől. Fölvette gyönyörű ingét és a piros-kék schottisch nyakkendőt. Aztán belebujt az indigókabátba, s egy pillantást vetett a tükörbe. A tüdőcsúcstól eltekintve, nagyon meg volt elégedve a testével. Csinos fiúnak tartotta magát. Mondom, semmi különös nem volt rajta. Egy kis bajusz, egy kis pofaszakáll, rendes orr, szürkésbarna szem, simára fésült, baloldalt elválasztott haj. Olyan arc, amely csak ilyen rendőri ízű leirást érdemel.
– Mivel tartozom, doktor úr?
A doktor ujjaival dobolt az asztalon s lesütött szemmel felelt:
– Két forinttal.
Az ifjú letett az asztalra két ezüst forintot, s azzal kiment. A várószobában sokan ültek. Még hallotta csörrenni a doktor zsebében a két forintot, s hallotta a hangját is, a mint a következő pácienst beszólitotta. Aztán belebújt a kabátjába, s tüdejére való tekintettel erősen begombolkozott.
Az Erzsébet-téren már sárgultak a levelek. Gyönyörű október volt; a levelek némely őszszel nagyon nehezen válnak meg a fáktól. Ilyenkor sokáig tart a búcsú, a nap még a késő hónapokban is süt, a köd késik, s az ilyen délelőttök a finom emberi lélekben a legintimebb érzéseket keltik.
Orsovai az októbert is tüdeje szempontjából fogta fel. Ez a legjobb idő Abbáziába menni. Abbáziában jóval későbben kezdődik az ősz, körülbelül november közepe táján hozzák ki a mű-virulást az üvegházakból. Amikor ugyanis Abbáziában minden friss zöld és a virágágyak tarkállanak a szebbnél szebb virágoktól, akkor bizonyos, hogy itt az ősz, mert akkor hozták ki mindezt a raktárból, tekintve, hogy az igazi virágok elfonnyadtak. Igy se tartja magát soká a szabadban ez a sok üvegházi virág, este be kell cipelni. Isten tudja csak, hogy mennyi pénzébe kerül Abbáziának az a téves közfelfogás, hogy ott későbben van ősz, mint példáúl nálunk.
Orsovai azonban nem ezen törte a fejét. Ő egyelőre azon törte a fejét, hogy hol vesz pénzt a fürdőzésre és hol vesz szabadjegyet az utazáshoz. Arra Pesten nem is szokás gondolni, hogy „hol veszek pénzt szinházjegyre, vasuti jegyre, a cirkuszba, a villamos vasuti bérletre.“ Pesten sokkal egyszerübben mindjárt azt gondolják: „hol veszek potyajegyet a szinházba, ki ad vasuti jegyet, ki a cirkusz titkára és melyik ismerősöm jóbarátja Jellineknek?“ Igy Orsovai is mindjárt egy hirlapiróra gondolt; csak éppen az volt a baj, hogy ezt a hirlapirót Zrinyinek hivták, s a vonaton az ilyen név még akkor is gyanut kelt, ha maga Zrinyi úr utazik. Hátha még másnak adta a jegyét!
Leült egy padra az Erzsébet-téren. A késői napsugáron lassan mászkáló öreg urak sütkéreztek, és csenevész terézvárosi gyerekek hancuroztak az utakon. A rokkant honvéd, az Erzsébet-tér katonai kormányzója, egy széken aludt. Csöndes, szép délelőtt volt, annyira szép, hogy például egy költő fürdött volna a gyönyörűségben ily csodálatos színek, ily édes, búcsúzó hangulat láttára. Képzelhető, hogy milyen nagyon szép lehetett, ha még Orsovai úr is leereszkedett hozzá, mondván magában:
– Nincs is komisz idő.
Egy kicsit pihent, aztán fölkelt s elindult a bank felé, szabadságot és előleget kérni. A bank a Lipótváros egy előkelő utcájában volt, a régi, csöndes nagykereskedések közt, ahol nagy társzekerek álltak a házak előtt, ismerős német nevek kellették magukat a cégtáblákon, ahol minden oly csöndben és rendben ment: vevők és kiszolgáló segédek nélkül. A holland-magyar bank itt ütötte fel a tanyáját, most három éve, amikor megalakult. Ha majd jobb üzleteket fog csinálni, akkor elmegy innen. Egyelőre azonban kénytelen volt ittmaradni.
Orsovai megkérdezte a szolgától:
– Itt van Lusztig úr?
– Igenis, itt van.
Ez a Lusztig úr, ez volt a váltóosztály főnöke, Orsovai közvetlen fölebbvalója. Nem volt mai csirke, de azért még nagy érzéke volt a szép nők iránt, s különösen a szinházak kulisszái mögött kezdődő kalandokat szerette. Szegény Orsovainak, aki most mindenféle kétségek közt, félve állt az előszobában, várva, mig távozik Lusztig úrtól egy ismert nagykereskedő, éppen egy ilyen kaland miatt gyült meg vele a baja. Volt ugyanis az egyik szinházban egy kis hölgy, aki a maga nemében úttörő volt, mert őt lehet az első budapesti courtisanenak nevezni. Francia izlésű ujságirók és piktorok közt élt, s ezek nevelték kokottá. Nem is volt szép, de utóbb oly kiválóan adminisztrálta magát, hogy meg is szépült. Pénzt is szerzett, a takarékpénztárba rakta, s azt mondták róla, hogy neki vannak Pesten a legszebb és legdrágább ékszerei, a grófnőket és a zsidóasszonyokat sem véve ki. Mindössze tizenkilenc éves volt még akkor, amikor egyrészről Lusztig urat, másrészről pedig Orsovai urat megismerte. A többi előre sejthető: Lusztig úr fizette a lakást, a számozatlan gummikereküt, az ékszereket, a szinpadi ruhákat, viszont Orsovai úr a napsugár, az éltető tavasz és a szabad szerelem képviselője volt a kis Anna életében. Hogy „éltető tavasz“, ezt úgy értem, hogy ő soha nem fizetett semmit, de azért elment Annuskával apró kirándulásokra a zöldbe, sőt amikor egyszer Lusztig úr egy hónapig szabadságon volt, együtt is laktak a Svábhegyen. Ez utóbbit aztán megtudta Lusztig úr, s otthagyta a kis Annát. A kis Anna – istenem, ilyen a szerelem – annyira megharagudott a pénzes kliens távozásán, hogy Orsovait is kidobta. Valami báróval látták azontúl, s hogy Orsovai ezt kárörömmel nézte, az nem csoda; de hogy Lusztig úr is láthatólag örült annak, hogy „ha velem nem, hát a fiúval sem“ – ez mindenkit csodálatba ejtett. Utóvégre is Lusztig úr már közel járt az ötvenhez.
A nagykereskedő távozott és Orsovai bemehetett egykori riválisához.
– Voltam az orvosnál, főnök úr.
– Mit mondott?
– Azt mondta, hogy erős tüdőkomplikációim vannak és ha tüstént nem megyek vele Abbáziába, akkor nem szavatol az életemért…
Lusztig urat még ez az erős hazugság sem hatotta meg. Hozzá volt ő már szokva ilyesmihez a szabadság- és előlegkérők részéről.
– Wirklich so arg? – kérdezte, miközben gúnyosan nézett a fiúra, mintha mondaná: „megállj jómadár, most végre a kezemben vagy“.
– Igen – felelt Orsovai, mert a főnök német kérdésére németül felelni szemtelenség lett volna.
– És mit akar?
– Két hét szabadságot kérnék és harminc forint előleget.
– Hallatlan! Miért nem mindjárt egy évet és negyvenezer forintot? Úgylátszik Holländer úr, maga azt hiszi, hogy maga nélkül nem is exisztálhat a bank!
„Holländer ur“ – ez volt a legkellemetlenebb az egész dologban. Ez annak az embernek a gúnyos hangján volt mondva, aki büszke arra, hogy nem dobta el ősei nevét. Még csak vissza se lehetett neki adni ezt a maliciát, mint a többieknek, akik néha egymás közt így szóltak: „Legyünk őszinték“ s mind a régi nevükön szólították egymást. Orsovai ur egy héttel azelőtt lett Orsovai, mielőtt a terézvárosi plébániatemplomban megkeresztelték. Kissé későn, – volt már vagy huszonhárom éves – de ő úgy gondolkozott, hogy sohsem késő otthagyni egy kellemetlen vallást. A keresztnevével is volt egy kis baja: csűrte-csavarta annakelőtte az Izidort, hol Izor volt, hol Izsó, sőt még az Imrét is megkockáztatta; képzelhetni, mily megkönnyebbülés volt ránézve az, hogy a keresztség mindeme gondjaitól megszabadította őt, s lett röviden: Pál. Orsovai Pál. Ez nagyszerű név volt, egyedüli a maga nemében, nem olyan, mint Szabó, Kovács, Vajda, aminő száz meg száz van s nem is Vermes vagy Fehér, ami mindjárt azt a gyanút kelti, hogy valaha Weiss volt.
Még egy kicsit kínozta a főnök, de aztán felállt és rászólt:
– Jól van barátom, menjen a fenébe, majd csak megleszünk valahogy maga nélkül is… ugy-e…?
– Igenis főnök úr – felelt mosolyogva Orsovai, átvette utalványát és távozott.
Ez tehát meg lett volna. Hiányzott még a szabadjegy. Zrinyi urat este kereste fel a New-York kávéház irodalmi asztalánál. Ott az írók éppen egymás egyéniségét fejtegették, amikor Orsovai belépett.
– Már megint itt van ez az alak – mondta hanyagúl Zrinyi – erről még irok egy tárcát…
Orsovai félrehívta. Összeültek és Zrinyi megígérte neki a jegyet.
– Jőjjön föl négy-öt nap mulva a szerkesztőségbe, a jegy ott lesz. Csak nagyon kell vigyázni, mert most szigoruak a vasutnál. Itt van, adok előre névjegyeket és kuvertákat. Ezekkel igazolhatja magát.
Azzal átadott neki két levélborítékot, amin ez volt olvasható: „Nagyságos Zrinyi Ernő hirlapiró úrnak“, aztán a tárcája másik rekeszébe nyult s letett az asztalra vagy tíz névjegyet.
– Itt van – mondta – vigyázzon jól magára, hogy meg ne csípjék.
Orsovai megköszönte szépen és hazafelé indult. Hűvös volt az este és szegény nagyokat köhögött az utcán. Kétségbe volt esve. A melle is fájt, pénze se volt – istenem, mi az: harminc forint! És itt a hideg őszi estén neki magának kellett mászkálnia, hogy valamiképp lehetővé tegye elutazását. Nagyon meggyült benne a keserűség, s ekkor szánandó látvány volt Orsovai úr, amint mellére szorított kézzel, köhögve ment föl a lépcsőn, elegáns, vasalt nadrágban, fényes cilinderben, excentrikus vezetéknévvel, párisi nyakkendővel és katolikus vallással. Amikor a fordulóknál meg-megállt, hogy nagy köhögési rohamán kevesebb fájdalommal essék túl, s úgy köhögött, hogy még a szeme is könybelábadt, akkor mindezek ellenére nem volt más, mint egy szegény, szenvedő zsidó.