XIX
A minisztériumban éppenséggel nem haladt Ambrosio Posi ügye. Az akták a szokott lassúsággal utazgattak Budapest és Fiume közt s a szegény gépész hiába várta ügye végleges elintézését. A mosónéval már nagyban megbarátkozott. Oly jóban voltak, hogy az asszonyság már verte is. Gyönyörű viszony volt, bizonyára, mint minden szerelem, ez is tetszett Istennek. A részeges asszony egyre több verést és kevesebb kávét adott Posinak. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy amikor a mosóné házhoz ment mosni, akkor Posi semmit sem kapott. Fűtenie sem volt szabad s étlen-szomjan, fázva járkált egész nap a városban. A délelőttjeit ilyenkor a főpostán töltötte. Ah, a főposta világos, jól fűtött termei! És oly sok van, hogy mindenikben melegedhetik az ember egy-egy félórácskát, anélkül, hogy ez bárkinek is feltünne. Délutánonkint egy nagy lap szerkesztőségében volt. Valami pesti olasz család ajánlólevelet adott neki egy ujságiróhoz, aki olasz forditásai révén nagy olaszbarát hirében állott. Posi munkát kért tőle.
– Istenem – mondta az olaszbarát – munka, munka… én is szeretnék valami kis munkát. Ha tudnék szerezni, kedves uram, magamnak szereznék legelőször…
Adtak neki szivart, odaadták neki a fiumei olasz lapot s utóvégre is a szerkesztőségi iroda mindig fűtve volt – Ambrosio Posi rendes vendég lett a lapnál. Az olaszbarát azonkívül pártját is fogta. Leveleket irkált az ügyében, kis pénzecskéjéből mindig juttatott neki néhány hatost. Egyszer be is ment az érdekében a szerkesztő szobájába. Elmondta a szomorú ügyet. A szerkesztő összecsapta a kezét:
– Istenem – kiáltott fel, szemében az igazságérzetnek azzal a ragyogásával, amely a legblazirtabb ujságiróban is haláláig megmarad – hisz ez a legnagyobb gazság, amit valaha elkövettek!
– Bizony – mondta az olaszbarát, aki nagyon szeretett volna segíteni a szegény gépészen.
– Cikket fogok iratni róla! Lehuzatom a bőrt arról az Orkay úrról! Nekimegyünk a révkapitányságnak, hogy holnap valamennyit elcsapják!
– Én megírom a cikket! – vállalkozott a másik.
A szerkesztő nagyot szítt a szivarjából:
– És miért nem segít rajta a miniszter?
Az olaszbarát kereken megmondta:
– Mert az az Orkay úr a kormányzó bizalmasa. Azt pedig tudja szerkesztő úr, hogy a kormányzót nem lehet dezavuálni. Már közbe is vetette magát ennek az embernek az érdekében. A kormány egy lépést sem tehet Orkay úr ellen.
Csönd lett. A szerkesztő érezte, hogy ő is a kormányhoz tartozik. Fájt neki e pillanatban, hogy nem támadhatja meg a minisztert.
– Talán nem is volt szegény a miniszternél? – mondta.
– Hogyne lett volna! A miniszter majd hogy ki nem dobta. Az államtitkárhoz küldték, az meg természetesen hivatalos úton szerezte be az információkat. Fiuméből aztán megjött a jelentés, hogy Posit azért bocsátották el, mert hanyag volt s alkalmatlan a szolgálatra. Természetes, hogy ez hazugság. Aztán jött a kormányzótól egy bizalmas levél, amelyben a gróf azt írja, hogy ha szivességet akarnak neki tenni, ne bántsák Orkayt, mert Orkay a legfontosabb sarkköve a nemzetiségi békének Fiumében. A mi szegény barátunkat tehát kidobták örökre…
Egy pár szegény zsurnaliszta állt körülöttük s hallgatta ezt az elbeszélést. Egyik se tudott szólni, úgy a lelkükre feküdt ez a határtalan gazság, ez a végleges összetiprása egy becsületes munkásnak, tisztán politikai okokból.
A szerkesztő zavartan kezdett beszélni:
– Nem lehet erről írni, barátom, ha a dolog így áll. A kormányt nem bánthatjuk, nem okozhatunk kellemetlenséget a miniszternek. Fáj a szívem, de így van. És most mit csinál az az ember?
– Éhezik. Mi adunk neki hatosokat, hogy legyen mit ennie. Tisztességes lakását, családi életét otthagyta, most egy vén mosóné tartja ki. Szegényt úgy összepüfölte, kinozta a nyomor, hogy mindent elmond. Nem szégyel semmit.
Az egyik ujságíró megszólalt:
– A miniszter nem beszélhetne mégis a kormányzóval?
– Nem. A kormányzó ahhoz a grófi családhoz tartozik, amely a felszínen tartja a kegyelmes urat, meg a kegyelmes asszonyt, aki viszont meghalna, ha ezek az arisztokraták kitagadnák…
Egy villogó szemű kis emberke magából kikelve kérdezte:
– Hát nincs egy makulányi tisztesség sem abban a bandában? Hát így tűrik, hogy tönkremenjen egy szegény ember a kegyelmes asszony, meg a csaló fiumei politika miatt? Hát nincs valami nagy, erős ember, hogy közibük csapjon és szétpofozza őket? Hát már mind, mind gazemberek vagyunk?
Senkise szólt. Tehetetlen düh fogta el az embereket. Érezték, hogy semmit se lehet tenni a szegény Posi érdekében. Semmit, semmit. Ez az ember éhen fog halni, vagy elzüllik.
A szerkesztő felsóhajtott:
– Urak, menjetek dolgozni. A fél Magyarországot elvinné az ördög, ha mindenki tisztességes ember volna.
Kimentek. Ahogy még egy szóra megálltak a füstös előszobában, behallatszott a szerkesztő párnázott ajtaján a beszélgetésük:
– Csak egy, egyetlen egy tisztességes ember kellene!
– Mit, tisztesség! – mondta egy másik hang. – Nem tisztesség kell ide, hanem pénz. Ha egy kis pénze volna…
Egy ötlete támadt. Hangos rikkantással tette hozzá:
– Ha Orsovai Pálnak hívnák, már rég megbukott volna a kormányzó és a miniszter a fenébe kergette volna az egész Fiumét!
Azzal aztán végleg kimentek, szobáikban leültek dolgozni. Posi ott ült az utolsó szobában, a kályha mellett, s könnyes volt a szeme ennyi szeretettől. Az olasz lapot olvasta, s ahogy ráhajtotta a fejét, látnivaló volt, hogy most már majdnem teljesen megőszült.
Egy hang szólt végig a szobákon:
– Hát a szabadkőmívesek? Miért nem tesznek azok valamit az érdekében?
Az olaszbarát mosolyogva kiáltott vissza:
– Mert az az Orkay úr is szabadkőmíves.
Erre aztán végleg csönd lett.
Többet aztán nem is volt vita Posi miatt, csak az olaszbarát hozott néha újabb híreket. Hogy Posi ma megint volt a minisztériumban, hogy megint kidobták. Hogy Posit ma megverte a mosóné, hogy Posi keze felpuffadt a sok mosástól. Hogy Posi vért kezd köpni, s hogy Posi annyira el van keseredve, hogy elmegy a királyhoz, Bécsbe.
Ez az idea tetszett. Összeadták neki az utiköltséget, s a következő héten elutazott a királyhoz. Örömtől ragyogó arccal tért vissza.
– Mit mondott a király?
– Óh, nagyon kedves volt… rám mosolygott, s azt mondta, hogy megvizsgálja az írásaimat. Szóról-szóra ezt mondta: „Ha igaza van, szegény ember, akkor ne féljen, mert biztos az ügye.“ Óh, a jó öreg király…
Jól esett mindenkinek ez a jelentés. A lovagias öreg emberre gondoltak, aki nagyobb úr, mint Orkay, meg a kegyelmes kormányzó úr, meg a kegyelmes miniszter úr együttvéve. Ime, a királynak csak a kisujját kell kinyujtania, hogy a dolog rendbejöjjön.
A király azonban az egész kezét rátette erre az ügyre. Egy hét alatt megjött Bécsből a válasz: Posi Ambrus ügye megvizsgáltatott, igaz ügynek találtatott, s Posi Ambrus királyi kegyelemmel visszahelyeztetik állásába.
Óh, milyen nagy érzés volt ez a szerkesztőségben, amikor az olaszbarát elmondta. Óh, micsoda hátborzongató nagy gyönyörűség az igazság! Nem csoda, hogy emberek pokoli kínok közt haltak meg érte, nem csoda, hogy fanatikus szerelmesei vannak, nem csoda, hogy nem félik a börtönt, a számüzetést, a földi poklot, a halált! Kimondani az igazságot, átgázolni érette megcsúfolóinak tömegén, eltűrni a bántásukat, a szeges korbácsot, amit a hatalom a kezükbe adott – mindenért, mindenért megvígasztal az a tudat, hogy néhány ember szemében szikrát fakasztottunk, s hogy kikerestük a lelkükben ezt a szent érzést. Óh, minden ember tele van az igazsággal, ha van valaki, aki megmutatja neki.
Ambrosio Posi sírva vett búcsút mindenkitől, s visszautazott Fiuméba. Már majdnem el is felejtették, amikor egy hét mulva megint megjelent.
Kidobták.
A dolog nagyon egyszerű. A királyi kegyelem visszahelyezte az állásába. Ezzel Ambrosio Posi megint a révkapitányságnál alkalmazott gépész lett, akire a szolgálati szabályok érvényesek. Egy héten át a legborzasztóbb munkákkal bízták meg. Egy hét alatt lesoványodott, s egyre több vért köpött. Kiküldték a legfagyosabb éjszakákon, fölverték az álmából, negyvennyolc óra hosszant dolgoztatták egyhuzamban s hogy némi vigasztalása is legyen, elmondták neki, hogy a felesége most már közkincse az egész hivatalnak. Végül pedig, amikor kijelentette, hogy nem birja tovább, a szolgálati szabályzat értelmében – amely a királyilag visszahelyezettekre is érvényes – egyszerűen kitették.
Már most voltak, akik nevettek a szerkesztőségben. Istenem, ezen az emberen még a király se tud segíteni! A legegyszerűbb, a legnaivabb módon teszik túl magukat a főnökei a királyi szó parancsán. És nincs ellenük törvény – és ha volna, nincs aki alkalmazza.
Megint hatosokat adtak Posinak. A mosóné megint visszavette – óh, minden mulandó, csak a szerelmet nem fogja rozsda – visszavette, ámbár igaz, hogy már az első napon majdnem félholtra verte, amiért búcsú nélkül szökött meg tőle.
Amikor az olaszbarát harminc krajcárt adott neki, Posi szégyenkezve szólalt meg:
– Mondja meg, kérem, hogy hívják a feleségét?
– A feleségemet? Miért?
– Csak. Szivességet tesz vele…
Az olaszbarát gyanútlanul mondta meg:
– Mária.
– Köszönöm – mondta Posi – és elment.
Két nap mulva visszajött egy pohárral. Talán négy krajcárért vette valahol a vásáron. Ordináré, öntött üvegből volt. De televéste virággal, cirádával, az ő naiv módja szerint, s a virágfüzérek közepén ott ékeskedett gyönyörű kalligrafikus irással ez:
– Ezt emlékül hoztam a feleségének – mondta szegény boldog mosolylal, amikor átadta. Magam véstem…
Az olaszbarát ennek jobban örült, mint bárminek.
– Köszönöm, nagyon köszönöm, kedves Posi – mondta, miközben forgatta a poharat, nézte a cirádákat, amikkel tele volt zsufolva az egész. Még néhány felirás volt rajta: Felül ez: Evviva Ungheria! Alul ez: Evviva l’Italia! Valahol, egy dús virágfűzér közepén ez volt: Evviva la Giustizia! Éljen az igazság!
Az igazság. Szegény Posi.