XXI
A társaság – különösen pedig a társaságnak az a része, amely mindenáron szeretett volna már Orsovaiék közelébe férkőzni – csak éppen a szokásos ideig respektálta a fiatal házaspár nyugalmát. Az idő mult, már az új évben voltak, s attól féltek, hogy elmulik a szezon anélkül, hogy Orsovaiék a társaságnak bemutatkoznának. Kezdtek tehát a nyakukra járni. Különösen az öreg Hutkinson unta már az örökös remeteéletet, szegényt nagyon magára hagyták. A nagy villában két szép szobája volt az öregnek, ott foglalatoskodott. Megkérte a vejét, hogy továbbra is ő intézhesse a rézbányák és a vasutak ügyeit, s intézte is, mert Orsovai volt kegyes megadni erre az engedelmet. Hutkinson Tamás így lassankint a veje jószágigazgatójává sülyedt, s nem törődött egyébbel, csakhogy a fiataloknak ne legyen gondjuk semmire, hogy boldogan éljék világukat. A szegény öreg ember semmit sem látott a fiatalok belső életéből. Csak a vacsorautáni csókokat látta, amelyek után rendesen visszavonult a szobájába, boldogsággal telve. Látta, hogy nagy urak járnak a vejéhez, örült a miniszternek, az államtitkárnak, Walzer úrnak, mindenkinek. Néhány honfitársának, akivel Budapesten megismerkedett, el is dicsekedett veje sikereivel. Elmondta, hogy kaszinói dísztag lett, hogy leleplezték az arcképét, s hogy a Kisfaludy-társaság egy tanulmányáért, amely pedig nem is volt a szó szoros értelmében irodalommal foglalkozó munka, tagjai közé választotta. Az egyetlen tökéletesen boldog ember ő volt hármuk közül. Orsovait bántotta a kis Anna dolga, nem tudott belenyugodni. S mert ezzel az érzésével teljesen magára maradt, voltak napjai, amikor még arra is merészkedett gondolni, hogy minden vagyonát odaadná a kis Annáért.
A társaságnak ezt az egyre tolakodóbb nyomását megérezték. Egyes nagyon szives hivásoknak nem tudtak ellentállni, s hébe-hóba megjelentek egy-egy családnál. Egyszer vacsorán voltak Walzer úrnál, megjelentek Salgó úrnak, a Közvélemény főszerkesztőjének estélyén; Salgó úr összetett kézzel kérte Orsovait, hogy jöjjön el, tegye érdekessé a szalonját. A Közvélemény már az ő kezében volt, s így mint valami alsóbbrendű alkalmazottjához, ereszkedett le Salgó úrhoz.
Előbb-utóbb viszonozni kellett ezeket a dolgokat, s Orsovai inditványára elhatározták, hogy nagy estélyt adnak. Ezzel fogják megnyitni termeiket a budapesti társaság előtt. Egy szombati napra tűzték ki az estélyt, s azonnal hozzáfogtak az előkészületekhez. Az asszony kedvvel dolgozott a siker érdekében, mert kiváncsi volt ezekre a budapestiekre, érdekelte ez az előtte ismeretlen, új társadalom. A vacsorával nem volt sok baj. Egyszerűen megrendelték egy hires cukrásznál, aki abból élt, hogy vevőinek a bőrét is lenyúzta egy-két cukorsütemény fejében. Neki magának is fájt, hogy ily szédületes drágán méri a portékáját, de belátta, hogy ha csak egy krajcárt is enged az árakból, a Lipótváros máshova fog menni vásárolni. A lakás feldiszítése már több gondot adott. Elly nem ismerte a budapesti szokásokat, s így kénytelen volt Orsovaira bizni a diszítést. Orsovai napokig törte a fejét, tervezett, s végre is egy kárpitosra bízta az egészet. De előbb ellátta tanácsaival; meghagyta neki, hogy minden diszítésen meglássék, hogy előkelő, gazdag emberek laknak itt, és hogy a cirádákban sok legyen a szecesszió. A kárpitos tanácsára egy jónevű festőművészt szólítottak fel a függönyök és drapériák szineinek összeválogatására. Most következett a legnehezebb feladat: összeállítani a névsort. Orsovai úgyszólván mindenkit ismert zsúrjáró korából, tehát anyag, az elég volt. De a válogatás munkáját nem birta. Elhívta Walzer úrat, hogy ebben a munkában segítségére legyen.
– Először is – mondta egyszerüen Walzer úr – mondd meg, hogy milyen vacsorát akarsz: zsidó vacsorát, vagy keresztény vacsorát?
– Hm – felelt Orsovai – természetes, hogy keresztény vacsorát…
Aztán elgondolkozott egy kicsit, mert mégis volt néhány zsidó ismerőse, akit okvetlenül meg akart hívni. A tarkóját vakarta:
– Nem lehetne valami izé… vegyes dolgot csinálni?
– Lehet. Mindent lehet.
Orsovai papirt huzott elő a zsebéből:
– Nézd, itt összeállítottam egy névsort. Azért kérettelek, hogy légy szives átnézni. Te jól érted ezeket az ügyeket, ismered az embereket. A cél az, hogy a társaságban ne legyen kivetni való elem.
– Mutasd.
Föltette a szemüvegét s érdeklődő arccal kezdte nézni a névsort. Mindjárt az elején felkiáltott:
– Óh, de naiv névsor!
– Ugyan miért?
– Hogy lehet például meghivni Rékásynét! Hisz ez az asszony folyton a szeretőivel jár a Váci-utcán! Az összes asszonyok meg volnának sértve…
– Húzd ki.
– Az ilyen dolog addig nem baj, amíg titok. Amikor már nem titok, akkor diszkvalifikál.
Kihúzta.
– A miniszter? Nagyon szép… Iványi Sándor. Ez is jó név. Csakhogy egymás mellé ne ültesd őket.
Tovább nézte:
– Nem látom Dorozsmay képviselőt. Csak nem adsz olyan estélyt, amelyen Dorozsmay nincs jelen? Az asszonyok örökre megharagusznak rád…
– A csunya Dorozsmayt?
– Persze hogy meg kell hívni. Látom, hogy sejtelmed sincs a dolgokról. Olyan embereket kell meghívni, öcsém, akik kölcsönösen imponálnak egymásnak. Azután van egy pár ember Pesten, akit a férjes asszonyok miatt kell meghívni. Ime: Dorozsmay az első. A második Sárkány, a hires író és atléta. Erre úgy néznek az asszonyok, hogy rettenetes. Amint ezt a hatalmas izomembert meglátják, aki e mellett csupa szellem és finomság, nem tudok velük egy szobában maradni. Olyanok, mint a… Aztán meg kell hívnod a másik írót is, a szép Baradlayt. Ennek a feje egymaga jobban diszíti a termet, mint Budapest összes kárpitosai. Meg kell hívnod dr. Schwarzot, a hires idegorvost is. Persze, te nem tudod róla, hogy az asszonyok úgy imádják, mint valami bálványt. Valamint arról sincs sejtelmed, hogy Járay, a szép tenorista nélkül sincs estély. Édes fiam, ezek az emberek okvetlenül szükségesek. Megtanítlak rá, hogy miért: mert ezekről mindenki azt hiszi, hogy rettenetes donjuánok, holott teljesen ártalmatlan lények. Az asszonyok úgy néznek rájuk, mint a bárányok a mészárosra. „Istenem – gondolják – ki tudja, hány asszonyt gyűrt le már ez a borzasztó ember!“ És éppen ezért sohse féltsd tőlük a feleségedet. A csöndes emberek az igaziak. Aki ilyen feltünő, akinek ilyen nagy szerelmi híre van, azzal mindenki magára hagyhatja a feleségét. Ezek az urak csak bizonyos olyan helyeken hódítanak, ahová éjfélután két órakor mennek a diákok. Menjünk tovább. Ez az egész oldal jó név. Zágonyi szinészt hiába hívod… Ez bolond, önérzetes ember. Undorodom az ilyen smokkoktól. Képzeld, amikor az én estélyemre hivatalos volt s felszólítottam vacsora után, hogy szavaljon valamit, azt mondta: „Miért nem szólítja fel Walzer úr Réczey professzort, aki szintén végigette a vacsoráját, hogy vágja fel ezt a daganatot a nyakán? Az neki éppen úgy mestersége, mint nekem a szavalás.“ – Majd hogy ki nem dobtam.
Orsovai megbotránkozva mondta:
– Szemtelen népség.
– Ha éneket vagy szavalatot akarsz, majd adok én neked olyan neveket, akik szavalnak és mókáznak egy jó vacsoráért. Mert a legtöbbje szegény és az éhség nagyobb úr, mint az önérzet.
Ezen mosolyogtak.
– Hívd meg Schneckendorf Poldit is. Ez az összes élclapokat ellátja szójátékokkal. Kell, hogy ilyen is legyen.
– Mi a foglalkozása?
– Régibb ívású bankhivatalnok. Tudod, abból az időből, amikor még az összes magyar élclapokat bankhivatalnokok és víg ügyvédek csinálták. A régi Borsszem Jankó gárdából való… A többi mind jöhet.
Visszaadta neki az írást. Megitták a feketekávéjukat s Walzer úr elment. Orsovai behívta a feleségét, aki a maga finom, még mindig lányos vonásaival címezte meg a borítékokat, amelyekben velinkártyákon szecessziós stílű betük hívták meg vacsorára a címzettet.
Egy szombati napra tűzték ki az estélyt. A kárpitosok egész héten dolgoztak a szobák diszítésén. Orsovaiék egy napig tűrték ezt a rendetlenséget, de másnap elhatározták, hogy ezt a hetet szállóban töltik. Kedden be is mentek a Hungáriába s ekkor teljesen a kárpitosok birodalma lett a lakás. A falakat fehér szövettel vonták be s erre a fehér szövetre egy előkelő festő rajzolt szénnel ornamentális diszítést. Minden szobában kopácsoltak, drapériákat igazgattak. Néha megjelent köztük Orsovai Walzer úrral, aki nagyon a szivén hordta az estély ügyét. Rendelkeztek, minden részletet külön megbeszéltek. Péntekre már minden készen volt. A három legnagyobb szobában öt-hat személynek való asztalok álltak, amint ez ujabban dívat, hogy a vendégek en petit comité étkezhessenek. Az ebédlő végében ügyesen volt elrejtve a kis szinpad, amelyen majd a szinészek a jó vacsoráért szavalni fognak s az operai énekesnők néhány dalt adnak elő. Orsovai dolgozószobájából fumoir lett. Drága szivarok, a kaszinóból hozott húszkrajcáros cigaretták kinálták itt magukat s egy asztalkán mint megannyi nagy, szines drágakő, egyforma csiszolt üvegekben ragyogott a piros, zöld, sárga likőr. Szombaton reggel megjelent a virágkereskedő hat kis lánynyal, akik kosarakban cipelték utána a virágot. A fehér szöveten virágokkal varrták ki az előkelő festő modern szénvonalait. Valóságos nagy himzések lettek ezekből a fehér szövetekből, amelyekben igazi, illatos virágokból voltak nagy, stilizált virágok és ornamentális vonaldíszben végződő száraik kirakva. A virágárus lánykák mentek el legkésőbben a lakásból. Még hét órakor az asztalokat diszítették, vagyont érő drága és ritka virágokat raktak a finom vázákba és az izléses gyümölcskosarakra. Nevetgélve, vidáman siettek ki este nyolc órakor a havas utcára s minden irigység nélkül néztek vissza a villa felé, amelynek minden ablaka szikrázó fénynyel ragyogott ki a téli éjszakába, mint ahogy a menyasszony szeme ragyog a nászéjszaka előtt, amikor először várja magához az urát.
A vacsora tíz órára volt kitűzve. Az első kocsi fél tízkor állott meg a kapu előtt. Behallatszott, ahogy a kiszállók becsapták maguk mögött a kocsiajtót, s ekkor Orsovai, aki az előcsarnokban állott, egy kicsit izgatott hangon szólt föl a feleségének:
– Elly!
A lakájok lesegítették az érkezőkről a kabátot, s Orsovai fogadta őket. Egy ügyvéd volt, a feleségével. Orsovai felkisérte az asszonyt; fenn, a küszöbön Elly várta őket.
Egyszerű, krémfehér selyemruha volt rajta, hosszú uszálylyal. A ruhán semmi, semmi dísz. Mintha leöntötték volna ezzel az engedelmes, simuló, meleg villanásokban ragyogó selyemmel. A melle és a válla födetlen volt. Haja kétoldalt ereszkedett a szép fejre, majdnem egészen eltakarva a fülét. A vöröses csillámú hajkorona rakoncátlan szálai szinte szikráztak a csillárok alatt, a szemében lobogva égett az első szereplés tüze, s az izgatottság éppen hogy annyi vért kergetett az arcába, amennyi édes rózsaszínűre festette. Most igazán olyan volt a haja, mint valami vörösrézből kovácsolt korona, amelyet diadallal viselt. S ahogy az egyre érkező vendégeket fogadta a mind hangosabbá váló lépcsőházban, egyre telibb lett élettel, egyre nagyobb lángokat vetett a szemében az izgalom, a vér finom hullámzásban járta az arcát, a halántékát, az ajka égőbb színt vett, s a haja kissé megbomolva mindegyre több szikrázó szállal gazdagította a koronáját. Most már meg lehetett látni benne a szerelmes asszonyt.
A szobákban tolongott a sok frakkos úr, legyezték magukat a kivágott ruhájú hölgyek, s a lépcsőházban is egyre jártak föl-le a vendégek. Elly azonban keresett valakit. Iványi Sándor még nem volt itt. Minden csoporthoz odament, mindenütt kereste. Az emberek bután mosolyogtak rá, abban a hitben, hogy nekik szól az érdeklődő pillantás.
A levegő egyre fülledtebb lett, a zaj nagyobb, s alig lehetett járni a szobákban, oly nagy volt a tolongás. Már tíz óra is elmult, s még mindig nem ültek az asztalokhoz, amelyeknél már mindenki megkereste a maga nevét.
– Édesem – súgta oda Ellynek futtában az izgatott Orsovai – jelt kellene adni már a vacsorára!
Tanácstalanul állt, mintha ez a sok ember mind rá volna bízva, s ő nem tudna parancsolni a lármás, nyugtalan tömegnek.
– Még várunk – mondta röviden Elly.
Orsovai tovább szaladt. A híres cukrász borotvált pincérei, mint jégdarabok a láván, fagyos nyugalommal úsztak ebben a háborgó, tüzes tömegben, s bizonyos lenézéssel viseltettek minden izgalom iránt.
És Iványi Sándor még mindig nem jött. Pedig addig nem akarta elkezdeni az asszony a vacsorát. Minden ízében nyugtalan reszketéssel, idegesen várta, nem akart nélküle asztalhoz ülni.
Nagy mozgás lett. A kereskedelmi miniszter jött. A kegyelmes asszonyt otthonhagyta: „szegényke gyöngélkedik“. Hogyis ne! A grófok félrehúznák az orrukat, ha megtudnák, hogy a kegyelmes asszony félzsidó-estélyekre jár. A minisztert körülvették, felkisérték, s most már igazán nem lehetett sokáig várni. Elly közel volt a síráshoz. Nem, nem, ennyi idegen közt nem ül le egyedül, várja azt a széles vállat, azt a fiatal, s mégis őszbeboruló fejet, a mély, szomorú tűzű szemet. Leszaladt a lépcsőn, s az uszályát fölkapva a kapuhoz sietett. Kinyitotta a kaput és kinézett a havas éjszakába. Fagyos légáram rohant födetlen mellére, s ugyanakkor egy cilinder és egy prémgallér jelent meg az arca előtt.
– Iványi…
Az volt. Lement elébe a kertbe vezető lépcsőn, s a karjába kapaszkodott.
– Édes Sándor… jó Sándor…
Iványi nem tudta mit csináljon vele:
– De nézze, nézze – mondta – ezer kocsis látja… jöjjön, hiszen meghűl!
Rémülten vitte be a lépcsőházba. Levette a télikabátját, s karonfogta. Úgy vezette fel a lépcsőn. Most boldog volt az asszony. A szemével intett egy lakájnak, aki erre megütötte a lépcsőházban elrejtett nagy gongot. Exotikus, búgó harangszó hullámzott most a házban, az érc mély basszusa megtöltött minden zugot. Mint valami harangzúgás közepette, úgy mentek föl ketten a pirosszőnyeges lépcsőn, az elvesztett s eltaposott kaméliákon lépkedve, egy nagy, szép ember, s a karján egy asszony, akinek csupa lázban égő ideg volt a teste, s aki e pillanatban felfogta izgatott lelkébe az egész világot.
– Vacsorához, vacsorához – mondogatták fönn egymásnak a vendégek. A miniszter kis, göthös, frakkos alakját majd agyonnyomta az a sok robusztus stréber, aki utat csinált neki az asztalhoz.
– Utat a kegyelmes urnak! – kiabálták.
S aki hirtelen hátranézve erre a kiáltásra, félreállhatott az útból, az oly boldog volt, hogy ő is velük kiáltotta:
– Utat a kegyelmes úrnak!
Orsovai mögötte tipegett, boldogságtól ragyogó pillantásokat vetve jobbra-balra, s e pillanatban hasonlított ama híres margitszigeti vendéglőshöz, aki, mikor a cigány az ő szerzeményét játszotta, asztaltól-asztalhoz ment, s vad-idegeneknek is sugárzó arccal mondta:
– Was? Das ist ’was!
Párok tolongtak az asztalok körül, szép asszonyok, csunya asszonyok, sovány lányok, kövér férfiak, nagy, rendetlen tömeg. Elly magához szoritotta Iványi karját. Ez hozzáhajolt és halkan mondta neki, mosolylyal az ajkán:
– Ma délután öt óra óta nem vagyok államtitkár.
Asztalhoz ültek, megkezdődött a vacsora. Orsovai mielőtt leült volna a helyére, még egyszer végig járta a szobákat, hogy mindenkinek van-e helye. Érdekesek voltak a csoportok. Az egyik asztalnál Baradlay, a szép regényíró összekerült egy híres anatómus egyetemi tanárral. Az asszonyok, akiket éppen az író miatt tettek ahhoz az asztalhoz, dühösek voltak: Baradlay orvosi vitába elegyedett a professzorral, s emellett is maradt egész este. Dorozsmay képviselő két érett asszony között ül. A legvaskosabb dolgokat mesélte nekik, s nem is erőltette meg magát, hogy kétértelmű legyen. A fiatal nagyságos úr egyértelmű volt, s az asszonyok egyszerű arccal vettek tudomást a históriákról, amelyeket előadott. A miniszter egy nagy asztal fején ült, jobbján Orsovai, balján egy nagykereskedő, aki külön kikérte a maga számára ezt a kegyet a ház uránál. Szubvenció kellett neki egy alapítandó iparvállalatához. Orsovai mellett egy mogorva úr ült, egy szinház igazgatója. Erre meg Orsovainak volt szüksége. A kis Anna ugyanis ennek a mogorva úrnak a szinházánál volt alkalmazva. Öt perc alatt sikerült is neki a társalgást erre a témára fordítani.
– Tehetséges nő, – mondta tettetett hidegséggel – érdemes volna felkarolni. Idővel elsőrangú erő lesz belőle…
Az igazgató, a vén róka már jól tudta, hogy milyen viszony volt kettejük közt, s meggyőződéstől duzzadó hangon felelt:
– Igaz. Nagyon tehetséges. De lássa, kérem, mit csináljunk? Nincs pénz. Én a művészekkel tartok, s ha volna pénz, nem fizetést, hanem civillistát adnék nekik. De nem lehet, mert a részvényesek greizlerkodnak…
– Bizony ez baj.
– Aztán lássa: utóvégre a szinháznak nem az a hivatása, hogy jól fizesse a tagjait. A nőket jól fizetik a szeretőik, csak a férfiak kerülnek sokba. Habár utóbbi időben már azok is keresnek…
Szinháza egy tagjára mutatott, aki a világ legfeltünőbb szabású frakkjában ült egy érett hölgy mellett. Aztán közel hajolt Orsovaihoz:
– Uram – mondta neki – értsük meg egymást. Az élet rövid, s a szinleléssel töltött napok nem jönnek vissza. Beszéljünk őszintén. Önnek tetszik az a nő. Vegyen részvényeket.
Orsovait meglepte ez a nyers hang. De okosnak találta ezt a módszert.
Az igazgató mosolygott:
– Van még egy mód. Én vagyok a szinház igazgatója. Én pusszirozhatom őnagyságát.
Orsovai ránézett. Nem tudta, hogy rögtön kell-e a tárcájába nyulnia, vagy majd csak későbben.
– Nem fogunk összeveszni – mondta az igazgató, s egy ötezer forintos váltóra gondolt.
A másik asztalnál szótlanúl, mereven ült Iványi mellett az asszony. Tele volt rémülettel és fájdalommal. Nem tudta mire vélni Iványi szavait. Kérdezősködni nem lehetett. Hogy megbukott, az bizonyos, mert még tréfából sem szokott hazudni. De miért? Hogyan? És mit fog most csinálni? Nagy kedve lett volna fölállni, s rövid beszéddel hazaküldeni az egész társaságot, kiparancsolni a férjét is és maga mellé húzni Iványit, hogy mondjon el neki mindent. De nem lehetett, hát kínos nyugalommal ült mellette.
Valamelyik asztalnál már róluk beszéltek.
– Nézze – mondta egy kövér asszony egy másik asszonynak – milyen közömbös arccal ül az államtitkár mellett. Ismerem ezt, amikor ilyen közömbösek az asztal fölött… Az asztal alatt bezzeg…
– Pszt! – mondta a másik.
– Nekem beszélhet! – szólt a kövér ajkbiggyesztve – én már kijártam ezt az iskolát!
Nagy volt a zsibongás. A viták nekihevültek, Dorozsmay körül viharosan kacagtak az asszonyok, s úgy hátradőltek nevettükben a székeiken, hogy fehér mellükből még több látszott. Egy asztalnál – valahol csak kell – a zsidókról beszéltek. Erre az adott okot, hogy az egyik szobában összeült a gentry, s mintegy kis szigetet alkotott ebben a vegyes óceánban. Egy nagyhasú kereskedő beszélt:
– Wir Juden…
Egy másík folyton magyarul felelt neki. A nagyhasú roppantúl panaszkodott valami állítólagos antisemita hecc miatt. Hogy a veje azért nem lett közjegyző, mert zsidó, s hogy ez nem az egyetlen eset, mert a Schlittauer fiát, aki pedig magyar nemes az aldunai előnévvel, nem vették be a honvédhuszárokhoz.
– Szegény Ernő kénytelen volt közös huszárnak menni! – mondta végül olyan hangon, mintha azt mondta volna: „Szegény Ernő negyven évi gályarabságra ment.“
Aztán hozzátette:
– Borzasztó időket élünk! Két év mulva annyira leszünk Pesten, hogy köveket fognak utánunk dobálni az utcán!
A másik asztaltól egy erős férfihang kiáltott közbe:
– Én is dobok egyet!
Mind oda néztek. Aztán mosolyra húzódtak az arcok, mert a közbekiáltó Baradlay volt, akit jó zsidónak ismert mindenki, s aki sehol se tagadta ezt, irásaiban legkevésbbé. Nevettek, de Baradlay komoly arcát látva, a nagyhasú is komolyan kérdezte tőle:
– Ugyan miért?
– Mert maguk megérdemlik, hogy mindnyájukat megkövezzék!
– Ohó! ohó! – kiáltott a nagyhasú elnöklete alatt álló asztal, az urak nemet intettek a tenyerükkel, a hölgyek nevettek. Baradlay fölállt. Végre elemében volt: ellene volt mindenki, s egyedül kellett harcolnia.
– Még egyszer mondom – szólt kipirult arccal, miközben fényes, fekete haja a homlokára omlott – még egyszer mondom, hogy én is ott leszek, amikor magukat megkövezik és istenjézus uccse én is agyonverek annyit, amennyit csak tudok!
A nagyhasú most igazán dühbe jött:
– Na, wenn die Juden so sprechen!…
– Ja, – kiáltotta vissza Baradlay – nem beszélek hasból! Maguk az igazi antisemiták, nem a néppárt! Azok, szegények, igaztalan ügyért harcolnak, s mivel minden hazugságnak meg kell halnia egyszer, hát az övék is meghal. De aki magukra haragszik, annak igaza van! Maguk kiuzsorázták a népet, elvették a gentrytől a földet, zergeszőrös kalapot viselnek, huszároknak küldik a fiaikat és versenyistállót tartanak! Maguk tapintatlanok és mi vagyunk a maguk áldozatai! Én, te, ő, mi, a szegény zsidó középosztály, akik a kezünk keserves munkájából élünk, mi érezzük meg a maguk komiszságait! Amért maga rálicitált az államra, mikor az állam földet akart venni ruténeknek, hogy a zsidókat is kihúzza a bajból, igen, amikor maga odament és azt mondta annak a nagybirtokosnak, hogy „uram, én többet fizetek, mint az állam, adja bérbe nekem a földjét“ – amért maga ezt tette, azért annak a szegény öreg zsidónak, aki ott ül a tulsó asztalnál, hatvan éves koráig kellett várni, hogy egyetemi tanár lehessen, holott az lehetett volna már harminc év előtt! Amért a maga Schlittauer barátjának a fia huszárnak megy és le akarja főzni a pénzével a gentryt és az arisztokráciát, amelynek utóvégre is született joga ebben az országban az urat játszani, azért az én apám temetése után kiköpött egy ember, és azt mondta: „Pfuj, zsidó temetés!“ De maga ezt nem érti, kérem! Amért maga igazat ad minden piszkos falusi uzsorás zsidónak, még akkor is, ha igazán uzsorás, amért maga bömböl a szövetkezetek ellen, amért maga szidja a katolikus papokat, ahelyett, hogy összehúzná magát és hálát adna ennek a komoly magyar fajtának, hogy bevette, testvérévé fogadta, azért az én fiam sírva jön haza az iskolából, hogy azt mondták neki: „zsidó!“ Amért maguk ostobák, tapintatlanok és játszszák az arisztokratát, azért kell nekem azt hallani nap nap után, hogy nem vagyok magyar! Érti ezt maga? Én nem tudok se németűl, se franciáúl, a világnak semmi más nyelvén, csak magyarúl. Nem szeretek más földet, csak ezt. Itt születtem, itt van eltemetve az apám és az anyám és mégis azt kell hallanom, hogy én itt idegen vagyok! Ennek maguk az okai, maguk, milliomosok és nagy urak, bankhercegek és börzekirályok, szívtelen pénzvadászok, akiket bár köveznének meg az antisemiták, én is velük tartanék! Maguk csak rosszat csináltak ebben az országban, amely a modern nagyságát nagy részben a zsidó középosztálynak köszöni. Ami jót ezen a földön zsidók csináltak, azt mi csináltuk, szegény skriblerek, zsidó tanítók, orvosok, mérnökök, ügyvédek, bírák, zsidó villamos kalauzok, gyári munkások, útkaparók! Ja, die Juden sprechen so!
Észre se vette, csönd lett körülötte. Leült. Csak a másik két szobában volt zaj, ez a szoba hallgatott. Kinos jelenet volt. De egypár emberben felforralta az igazságérzetet. Érezték, hogy ennek az embernek igaza van. De igaza volt a nagyhasúnak is: a zsidók beszélnek így? Hát akkor hogy beszéljen a szegény antisemita, aki ebből él? Miből éljen meg, ha zsidók eszik el előle a falatját? Baradlay mindevvel nem törődött. Ahol csak lehetett, hangoztatta ezeket az elveket. Meg volt győződve, hogy ez az igazság, s hogy addig semmire se fogják becsülni a zsidó vallású magyart ezen a földön, amig a haute finance és ennek rakoncátlan kölykei tisztességet nem tanulnak, amig a haute finance minden szemérem nélkül dörgölőzik az arisztokráciához, s amig ezért lenézi, magánál kisebbrangú embernek tartja saját munkás véreit. Ne legyen bennük meg az egyenlőség érzete. Igenis, érezzék, hogy az emberiségnek egy általános, nagy áramlatával állnak szemközt, s ne akarjanak önérzet és munka nélkül egyszerüen beletolakodni abba az áradatba, amely ellenük folyik. Igenis, tudják meg, hogy nem csak a szegény zsidónak a sorsa az elnyomatás, hanem az övék is, tűrjenek tisztességgel, s gondolják meg, hogy ha a nagy antisemita áradat ellen harcolni kell, akkor nem a Lipótváros nyalka huszárjai, vagy a bérlők gentry-majmoló fiai, sem az arisztokraták lefőzésére alakult pénzes ifjak klikkje nem fog harcolni, hanem a szegény intelligencia, a becsületes ügyvéd és az éhes ujságiró, a fáradt orvos és a tanár, a középosztály, amely tanult, s amelyben van az, ami a felsőbb zsidóságban nincs: önérzet és erkölcsi tartalom. És ha majd ütik a zsidót, hát nem a kereskedelmi bank igazgatóját fogják ütni, sem a villamos vasutét, sem a börzefejedelmeket, óh, ezeket nem lehet bántani. A szegény zsidó jogászokat fogják pofozni az egyetemen, az éhséggel küzdő orvosnövendékeket fogják kiverni és a rosszúl fizetett ujságirók ablakait törik be. Ezt hirdette Baradlay, harcot hirdetett a haute finance túlkapásai ellen egy elnyomott vallás elnyomottjai nevében, azoknak az ezreknek a nevében, akik a lelkük egész, minden melegével sem tudnak megpuhítani egy darab rögöt ebből a magyar földből a maguk számára. Ujabb időben sok fiatal is csatlakozott hozzá, de a régiek, a megcsontosodott vidéki, úgynevezett izraeliták, s a modernek egy része, amely felekezetnélkülinek iratkozik be az egyetemre, ellene volt. Bolondnak tartotta és károsnak a zsidóság ügyére nézve. Ezek szerint az volt a jó, ha egy rongyos uzsorásért az egész magyar zsidóság exponálta magát. Meg az volt a rossz, a baj, a bánat, a véres sértés és az antisemitizmus, hogy aldunai Schlittauer Jakab fiát nem vették be a honvédhuszárokhoz.
Vége felé járt a vacsora. Már a virággal borított gyümölcsöskosarakat fosztogatták, s néhány perc mulva már minden asztaltól felálltak. A notabilitások a dohányzóba mentek, a hölgyek egy része a fiatalabb urakkal a szalonokba vonult. A fagyos pincérek leszedték az asztalokat, s a drapériák mögül előtűnt a kis szinpad.
A kegyelmes úr körül nagy csoport tolongott a dohányzóban. A kis öreg buta mosolylyal állt a frakkos urak közt, vastag szivarral a szájában. Egy sarokban Orsovai erősen tárgyalt a szinházigazgatóval; körülbelül megegyeztek a kis Annára nézve. A füst kiáradt ebből a szobából, s most már az egész lakásban dohány és ételszag terjengett, s a pezsgőtől vidám hölgyek egyre hangosabban viselkedtek. Orsovainé egy karosszékben ült, mellette Iványi. A férfi mosolyogva beszélt, mintha valami semmiségről volna szó:
– A holnapi lapokban – mondta – benn lesz a lemondásom. Nagyon megutáltam az embereket. A dolog úgy történt, hogy a kegyelmes urat meginterpellálták ma a képviselőházban egy cukorgyár miatt…
Egy másik csoportból idehallatszott:
– Márkus Emilia százszor jobban játszsza!…
– Az öreg felállt – folytatta Iványi – és szó nélkül rámkente az egész hibát. Akkorákat hazudott, hogy elhűlt bennem a vér. Az ellenzék dühös lett…
(– Akkor maga sohse látta Dusét!)
– … a miniszter pedig délután magához hivatott és a világ legtermészetesebb hangján mondta: „beláthatja, kedves Iványi, hogy ezek után mennie kell.“ Meghajtottam magamat, s egy félóra mulva beadtam a lemondásomat. Öt órakor a minisztériumban járt a Pester Lloyd munkatársa, s megkérdezte a kegyelmes úrtól, hogy megcáfolja-e az államtitkár távozását. Az öreg egyszerűen azt mondta neki, hogy nincs cáfolat. Ez az egész.
(– Hát a haldoklási jelenet?)
Az asszony minden ízében elkeseredve szólt:
– De hisz ez gazság!
– Ez politika – mondta nyugodtan Iványi. – Most egy hónapra el kell utaznom.
Ez volt a borzasztó, ettől félt az asszony.
– Istenem, istenem – csak ezt tudta mondani.
A kis szinpadon megjelent a Walzer úr ingyenszinésze és egy monológot adott elő.
– Nézze a férjét – mondta Iványi.
A dohányzó közepén állt most Orsovai. Majdnem az összes férfiak ott voltak körülötte. A sovány képviselő, aki a parlamentben oly szolgálatkész volt vele szemben, egészen a közelébe furakodott. Mosolygó arccal fogadta Orsovai ezt a sok hódolatot. S ahogy egy lépést tett előre, hogy a szavaló szinészt jobban hallja, tiszteletteljesen utat nyitottak neki.
Salgó főszerkesztő úr a lépcsőházban magyarázott egy éjszakázó-képű fiatalembernek:
– Menjen be, Váradi és irhat két hasábot is. Adja a teljes névsort. A miniszterről külön irjon. Ha elvégezte, még vissza is jöhet. Siessen.
Az ujságíró vette a kabátját és beszaladt a szerkesztőségbe. A kapuból még visszakiáltott:
– Hozzak levonatot?
– Nem kell. Majd Zrinyi átnézi.
Zrinyi ugyanis szerkesztője lett a Közvéleménynek. Fájdalom, nem vehetett részt az estélyen, mert a lapot kellett csinálnia.
A szavalat után ének következett. Az opera két konkurrens énekesnője énekelt duettet. De ezekre már senki se figyelt. Csak éppen, hogy az arcukat feléjük fordították. Az asszonyok a legyezőik mögött suttogtak, a férfiak pedig most már mind Orsovai körül voltak. Megkezdődött a nagy imádás. A nehéz boroktól és a sok ételtől mámoros urak vágyó szemmel néztek rá, s mindenik magára akarta vonni a figyelmét. A miniszter külön állott egy kis csoporttal, mert ő már biztos volt a dolga felől. Az urak arról beszéltek, hogy miért nem választatja meg magát képviselőnek.
Egy kereskedő megjegyezte:
– Budapest bármely kerülete boldognak érezné magát, ha egy ilyen zseniális, népszerű, nagystílű ember lenne a képviselője!
A sovány képviselő ráhagyta:
– A Házban szívesen látnák… hisz tudják az urak, hogy mily tűntető üdvözléssel fogadták, amikor a karzaton megjelent!
Többen kezdtek beszélni egyszerre. Mindenki be akarta bizonyítani, hogy Orsovai a legnagyobb magyar. Egy előkelő szobrászunk, akit bizalmas körben Fabius Cunctatornak neveztek, mert minden szobrával évekig késett, s aki abból élt, hogy alálicitálta a többit, mosolyogva kiáltott fel:
– Uram, esküszöm önnek, hogy még soha szobortéma úgy nem lelkesített, mint az ön büsztéje… nagyon örülnék, ha meglátogatna a műtermemben!
Orsovai felelet gyanánt kegyesen mosolygott. A szobrász öt perc mulva boldogan mesélte egy másik csoportnak:
– Megrendelte nálam a szobrát…
Zúgott a szoba a dicséretektől. Az urak túlkiabálták egymást. Azt akarták, hogy képviselő, miniszter, minden legyen Orsovai. Ez a nagy imádás oly hullámokat vert, hogy odacsődültek a szomszéd szobából az asszonyok is.
– Igen – ordította tűzpiros arccal a sovány képviselő – kell, hogy bekerüljön a Házba!
A miniszter alkalmasnak találta a pillanatot. Közbekiáltott:
– Ami késik, nem múlik!
Erre olyan éljenzés és taps tört ki, hogy reszkettek belé az ablakok, s a kocsisok összecsoportosultak az utcán. Ezzel el volt döntve, hogy Orsovaiból képviselő is lesz. Mosolygott, egyre mosolygott, nem tudta, mit csináljon. Legjobban szeretett volna ő is tapsolni és éljenezni. A pokoli zsivaj nem akart szünni; az emberek egymást kapacitálták, egymást kényszerítették a házigazda nagyságának elismerésére. Az általános zavarban kimenekült Orsovai egy kis szalonba. Egy asszony volt ott, ismert pesti szépség, akinek képviselő volt a férje.
– Orsovai! – kiáltott utána, amikor látta, hogy az izzadó alak tovább akar szökni.
Orsovai megfordult:
– Parancsol, nagyságos asszonyom?
Az asszony kacér pillantást vetett rá, megfogta a karját és leültette maga mellé egy székre. Ennek a hölgynek, aki imádta a szép ruhákat, a páholyokat és a gummikerekű számozatlant, csőd előtt állt a férje.
– Hallgasson ide, maga csábitó szemű ember – mondta neki a világ legbátoritóbb pillantásával és csöndesen, mintha önkéntelenül történt volna, rátette térdére a kezét.