XXII
A munkanélkülieket segélyző nagy intézettel annyira voltak, hogy még mindig nem irták ki a pályázatot. Annyiféle érdeknek kellett eleget tenni, hogy a pályázati föltételek kidolgozása valóságos kín volt. A zsürit úgy kellett összeválogatni, hogy az öreg Lénárt minden bizonynyal elbukjék a pályázaton.
– A pályázat – mondta a miniszter – olyan, mint amikor az ember az orfeumba megy egy szép nő kedvéért. Hogy vele vacsorálhasson, pro forma az egész műsort végig kell hallgatnia. Tőlem ugyan ötven tervvel is pályázhatik az öreg, nem kapja meg a munkát…
A miniszternek nem az volt a célja, hogy a a munkanélküliek intézetet kapjanak, hanem az, hogy ő pénzt kapjon. Orsovai pedig semmivel se törődött, csak a kis Annával. Tehát szegény mankanélküliek akár éhen is halhatnak tőlük…
Kedden, Orsovai fogadónapján egy küldöttség jelentkezett. Előkelő fővárosi polgárokból állott, a polgármester vezetése alatt. Ezek a kitünő urak telektulajdonosok voltak, s telkeik a jó isten kegyelméből éppen a Lágymányoson terültek el, ott, ahol a munkanélküliek intézetét fel akarták állitani. A polgármesternek nem volt telke, de a polgármester jó brúder volt, aki szivesen szolgálta a polgárok érdekeit, tekintve, hogy ő maga igen sokszor szorult rájuk. Ezek az urak a kányákat apró zsebtolvajoknak tekintették, s megvolt bennük a nagyobb banditának az a lenézése a kisebb iránt, amelyről Lombroso oly érdekes fejezeteket irt. Ők a maguk nemében sokkal nagyobbak voltak, ők hatalmas telekspekulációkat öltöttek városrendezési mezbe, ők összevásárolták a dunaparti vityillókat, s amikor egy középület épitésére került a sor, kifosztották ezekért a vityillókért a város pénztárát. Barátjaik voltak a villamos vasutak főrészvényesei, a közlekedés eme királyai, akiknek egy szavára emelkedik bizonyos utcákban a lakások ára. Gyönyörű szervezet volt, mindenkor katonai pontossággal működött. Most is öröm volt nézni a haditervüket. Egy országos nevű gróf révén, aki milliókat harácsolt össze dunaparti viskókkal, rámásztak a miniszterre, hogy proponálja Orsovainak a Lágymányost. A villamos igazgatók kiépítik a vonalat, új városrész fejlődik, bérkaszárnyák épülnek, egyszobás uzsoralakások a munkásnép számára, szóval a város nagyobbodásáról van szó, tehát a polgármesternek erkölcsi kötelessége támogatni a tervet. Ebből hasznuk lesz 1. a telektulajdonosoknak, akik drágán adják el a mocsaraikat, 2. a villamos igazgatóknak, 3. a spekuláns építészeknek, 4. a téglagyári igazgatónak, 5. a kövezési vállalkozónak, hatodszor, hetedszer és kétszázadszor pedig mindannak a sok nagyiparosnak, aki tagja volt a társaságnak, s így számíthatott munkára. Ennyi derék polgár kivánságára érdemes volt a polgármesternek elvállalni a küldöttség vezérletét, s hosszú szónoklatban ajánlani a Lágymányost.
Orsovai rövid beszédben felelt nekik, kifejtvén, hogy úgy a miniszter úr ő kegyelmessége, mint az ő csekélysége is a Lágymányosra gondolt, s több, mint valószínű, hogy ez a világon páratlan intézet ott fog felépülni. A küldöttség elégedetten távozott, s a kapuban az egyik haramia meglökte a polgármestert:
– Te, – mondta – ez az ember azért kéreti magát, mert díszpolgár akar lenni. Mit szólsz ehhez?
A polgármester nyugodtan hagyta rá:
– Én nem vagyok ellene… Utóvégre ez az intézet városunknak igazán legnagyobb, leghumánusabb, legvilághírűbb…
Mit törődött Orsovai az intézettel! Mint mindig, úgy most se akart egyebet, csak jól élni. Hogy a körülötte vad forgatagban táncoló világ mit csinál vele, azzal nem sokat törődött. Egyáltalán nem gondolkozott a sorsán, nem kutatta sikereinek okát, csak élt. Egy célja azért mégis volt. A kis Annát megszerezni, s ha ezt eléri – gondolta – akkor teljesen boldog lesz. A kis Annának is ma kellett jönni, mára igérte, hogy eljön tudakozódni. Orsovai körülnézett a lakásban, s úgy találta, hogy az alkalom kitünő, mert a felesége nincs otthon. Elly ugyanis nem birta ki a nagy bizonytalanságot, s Iványihoz ment, megtudni mindent. Öt óra körül megjelent a kis Anna. Megint az a hidegtől piros kis arc, az élénk szem, a kedves, fiatalasszonyos kalap.
– Fogadjunk – mondta, amikor bejött – hogy nem intézték el még a férjem ügyét!
Orsovai elébe ment, megcsókolta mind a két kezét, s lesegítette válláról a gallért.
– Még nem intéztük el, kis Anna – mondta meghatott hangon – de legkésőbb a jövő héten megkapják a kinevezést.
– A jövő héten, a jövő héten! Mindig ezt mondják.
A milliomos úgy állt előtte, mint valami gyerek, engedelmes, kérő arccal.
– Óh – mondta – bár ezt mondhatnám mindig, Anna, bár ne kellene elmennie, bár maga mellett maradhatnék örökre.
Kinyujtotta feléje a karját.
– Nem, nem! – szólt az asszony és hátrahúzódott. – Értse meg, hogy ennek vége. Ilyen komoly, híres ember és nem akarja megérteni, hogy asszony vagyok…
A férfi a képviselő feleségére gondolt, aki formális ajánlatot tett neki, s kedve lett volna kiborítani a fiókjából azt a száz meg száz szerelmes ajánlatot, amit kapott. Minden asszonynak pénz kellett, mindenki élni akart, s Budapest összes alkalomszerző hölgyeinek klientélája megrohanta. Egy szavába került volna, s olyan háremet tudott volna összeállítani, mint senki más ebben az országban.
– De Anna – sóhajtotta elébe térdelve – én nem szeretek mást ezen a világon, csak magát.
Az asszony vállat vont:
– Édes Orsovai, ha ez igaz, akkor maga szerencsétlen ember lesz. Nézze, én kockára teszem a férjem állását, s a maga jóbarátságát, de megmondom az igazat. Én imádom a férjemet…
Imádta is, úgy, amekkora nagy szerelemmel egyes szinésznők, akik pénzt adnak a férjüknek, szeretik ezeket az urakat. Ezek törvényes Alfonzok, akik sohse féltékenyek a feleségükre, de akikre mindig féltékenyek a feleségeik.
A kis Anna elment aztán, így, minden jelenet nélkül. Orsovai egyedül maradt s nem tudta felfogni, hogy ime van asszony, akinek nem kell a pénz. S mivel egyszerű elméjű ember volt, hát elhatározta, hogy addig fogja elhalmozni mindennel, addig fog rá költeni, amíg az asszonynak egyszer csak magától megjön az esze. Valahol olvasta, hogy a férjes asszonyok sokra becsülik a hosszan kitartó, soha nem ernyedő udvarlást. Elhatározta, hogy ilyen udvarló lesz. És leült a székébe és eszébe jutott, hogy mindez bolondság, hogy soha, soha nem lesz az övé a kis Anna, és könnyek gyültek a szemébe.
A szinház igazgatója pedig majdnem akkora lelkesedéssel gondolt erre a szerelemre, mint maga Orsovai. Több ízben föl is kereste a milliomost s részletes terveket dolgozott ki neki. A nyakába akaszkodott s mint tapasztalt szinházi ember nagyszerű tanácsokkal látta el. Elmondta neki minden szinésznő viszonyának történetét s lázas érdeklődést mutatott a dolog iránt. Közben amúgy mellékesen zsiráltatta az ötezer forintos váltót.
A szinház főrészvényese, volt gyárigazgató, aki most pénzének kamataiból élt, egy napon magához hivatta az igazgatót.
– Kedves barátom – rivallt rá – úgy hallom, hogy ön tárgyalásokat folytat a hires Orsovaival!
– Igenis, ön. Figyelmeztetem, hogy önnek semmi joga beledugni az orrát egyébbe, mint abba, amit az ön kedvéért még művészeti vezetésnek is hajlandó vagyok nevezni. De a pénzügyeinkhez semmi köze, legkevésbbé van pedig joga kihasználni ennek az úrnak az érdeklődését Landauerné iránt. Hiába vág ilyen csodálkozó arcot, mindent tudok. Még egyszer őszinte jóakarattal figyelmeztetem, hogy ha arról van szó, hogy valakit meg kell pumpolni, hát itt vagyunk mi. Ön tudja, hogy már unjuk egyre adni a pénzt, az ujabb pénzeket és megint a pénzeket. Unjuk, na, erről kár is beszélni. A többi már szeretné otthagyni az egész históriát. Nekem legalább az az ambicióm, hogy valakire tisztességgel rákenjem a bódét. Hát kire kenjem, ha nem Orsovaira! Ön egy szamár, igazgató úr. Mi hónapok óta keresünk valakit, aki megvenné, vagy kibérelné, vagy elsülyesztené ezt a szinházat s amikor akad valaki, ezt ön akarja kis privátgombostűjére feltűzni, mint valami lepkét…
Az igazgató leforrázva távozott s ettől a naptól fogva a szinház részvényesei vették kezükbe a dolgot. Érdekes szinház volt ez a szinház. A Ferencvárosban építették, ahol édes-kevés remény volt arra, hogy sokan fogják látogatni. De a részvényes uraknak nem is ez volt a céljuk. Összeálltak öten-hatan, nyugdíjazott, öregedni kezdő brúderek, akiknek elég pénzük volt erre a lukszusra s mivel más szinházak művésznői rájuk se néztek, csináltak maguknak külön szinházat. Most tehát volt egy kis háremük, amelynek néhány nap alatt megalakult a maga külön kis izgatott élete, a maga kis primadonna-hecce, szépen kifejlődtek benne a vetélkedések, szóval az öregedő uraknak volt valami csiklandozó, pikáns foglalkozásuk. Boldog arccal jártak a kulisszák mögött, bekukkantottak az öltözőkbe, mint a basák a hárem celláiba. A kis szinésznők ezt egy csöppet se bánták. Ők örültek ennek, mert állandóan volt körülöttük hat éltes úr, hat gazdag polgár, aki idővel a szó szoros értelmében belebolondult ebbe a szinházba. A jó urak már egész napjukat ott töltötték. Az egyikük, volt igazgatója egy nagy vállalatnak, örült, hogy megint bibelődhetik pénztári kimutatásokkal, ellenőrzéssel, utalványok ellenjegyzésével, hát már reggel ott volt, nagy kéjjel turkált a könyvekben, szidta a pénztárost, a titkárt és az ellenőrt, leszamarazta a szegény igazgatót, akivel mind úgy bántak, mint egy darab rongygyal. Alig, hogy ez kitette a lábát, jött a másik, aki a fiatalabb hölgynemzedék tisztelője volt. Ez sorra fogdosta a kóristalányokat, lyukat fúratott az öltözőjük ajtaján, parancsolt velük, hol csókolta őket, hol meg felmondott nekik, a lakására citált egyet-kettőt s ez utóbbi esetben rendesen visszavonta a felmondást. A többi is ott ténfergett már hét órakor este a folyosókon; az egyik az igazgató nyakán ült, a másik a pénztárost ellenőrizte, a kis csapat kis többsége azonban a női öltözőkben lődörgött, be-benyitott s boldogan sütkérezett a sok fiatal lány társaságában, örült a furcsa szinházi szokásoknak: a tegeződésnek, a szabad csóknak, a szabad beszédnek, brutalizált mindenkit, aki férfi volt s éreztette a hatalmát mindenkivel, aki szoknyát viselt. Amikor pedig vége volt az előadásnak, a köztiszteletben álló urak távoztak, miközben a portás földig hajolva köszöntötte őket s egy kis vendéglőbe mentek vacsorálni, hol a szinház hölgytagjaival, hol azok nélkül. Szerelmesek voltak a szinházukba, örültek, hogy öregségükre kaptak ilyen játékszert, amelyet fiatal korukban elérhetetlen paradicsomnak tekintettek, örültek, hogy van egy igazi szinházuk, izzó élettel, igazi nőkkel, vetélkedő szubrettekkel, kritikusokkal, közönséggel. Igy csiklandoztatták végig hátralevő napjaikat ezzel a kis épülettel, amely eleinte még jövedelmezett is.
Jövedelmezett, de csak eleinte. Amikor Pesten sorra kezdett bukni minden, amikor kocsmát nyitott egy volt milliomos és sok építész kivándorolt Németországba, sőt egyik-másik Transzválba is, akkor a kis szinház is inogni kezdett. Ez a kis bódé, amely a mulató, szórakozó város legtetején cifrálkodott, mint valami kacér kis tortadísz, szánalmasan feldőlt, amikor kifogyott alóla a fundamentom. Nem volt, aki mulasson, nem jártak operettekbe az emberek, hanem mindenki korán feküdt le, hogy korán kelhessen és megmenthesse, amit még lehet. A harmadrendű szórakozások igazi kedvelői: a gyorsan meggazdagodott, ebül gyült pénzű gavallérok letörtek s az öreg részvényeseknek kezdett drága mulatság lenni a szinház. Próbáltak megszabadulni tőle, de ez meg nehéz volt. Két ujságiró ki akarta bérelni, de mindössze ötszáz forintot tudott előteremteni erre a célra. Tervnek tehát nem volt gyönyörübb terv, mint Orsovai zsebébe dugni a műintézetet. Érezni kezdte ezt Anna is, megsejtette, hogy őrajta keresztül akarják megpumpolni a milliomost s egyik nagyobb szerepet a másik után ütötte el az ellenprimadonna kezéről.
Orsovai pedig rendes vendég lett a szinházban. Állandó földszinti páholya volt s onnan nézte azokat a darabokat, amelyekben Anna is szerepelt. Ilyenkor le se vette róla egész este a látcsövét, még akkor se, ha a felesége vele volt a páholyban. A legutolsó kulisszatoló is tudta, hogy az Anna nagyságának mily előkelő udvarlója van, s maga a kis Anna nem is haragudott olyan nagyon ezért a hirért. Utóvégre ő hű maradt a derék állatorvoshoz, s az csak hasznára volt, hogy érdekessé tették, hogy az egész szinház közönsége a látcsövező szerelmesen mulatott. A szinház fiatal hölgyei csodálattal néztek rá, büszke volt rá az egész személyzet. Még a férfiak is oly büszkeséggel mentek el Orsovai mellett, mintha mondanák: „Úgy nézz rám, hogy nekem jogom van megölelni, megcsókolni és tegezni azt, akiért te a bolondját járod!“ S valóban, Orsovai irigyelte is ezeket a szegény fiúkat, akiknek igazán nem volt egyéb gazdagságuk, mint ez az egy előnyük Magyarország leggazdagabb embere fölött.
Egy este, amikor Orsovai előadás után hazatért, s látta, hogy felesége már édesen alszik, bement a dolgozószobájába, egy kicsit gondolkozni. Ez csak ilyen kétségbeesett helyzetében jutott eszébe. Ahogy leült az íróasztalához, nagy borítékot látott a mappán. Felbontotta. Valami akta volt benne, s mellette a miniszter névjegye.
„Kedves Orsovai – írta a kegyelmes úr – magának küldöm ezt a kinevezést, adja oda annak, akit illet. Azt hiszem, szivességet teszek.“
Az akta Landauer Jenő okleveles állatorvos kinevezése volt. Nevezett úr felhivatik, hogy jövő hó elsején jelentkezzék a kisbéri állami ménestelepen.
Tehát itt volt a kinevezés. Ime, van állás, állami hivatal. Nem kell tovább kínlódni. Annának nem kell a részvényes urak kedvében járni, s eltűrni, hogy szőrös kezüket csevegésközben födetlen vállára tegyék. Vége minden bajnak, ime int felé a csöndes vidéki élet, a zavartalan boldogság.
Orsovai nézte egy kicsit az aktát, aztán visszatette a borítékba és a zsebébe gyürte. Majd elővett egyet elegáns névjegyei közül, s ezt irta rá:
„Kedves Anna nagysád! A miniszter úr ő kegyelmessége éppen most értesít, hogy legnagyobb sajnálatára már minden állást betöltött, s így fizikai lehetetlenség, hogy k. férjét kinevezze.“
Oh, a kis Anna nem fog vidékre menni. A kis Anna a háremben marad, amig meg nem puhul. A kis Annának előbb-utóbb rá kell jönnie, hogy vannak nagy és erős dolgok a világon, de mindeneknél erősebb a pénz.