XXIII
Landauer Jenő, mint már egyszer említettük, szégyelte magát. Önérzetes ember volt, s álmatlan éjszakákat okozott neki az a tudat, hogy a felesége keresetéből kell élnie. És még ha olyan kereset volna, mint aminő a varrónőé, vagy azé az asszonyé, aki zongoraleckéket ad! De Landauer Jenő érezte, hogy ezzel a kilencven forinttal a felesége szép lábai is meg vannak fizetve, ezzel meg van fizetve a szinpadon kötelező kacér mosoly, meg van fizetve szelid hullámban emelkedő fehér melle és a jog egy csomó piszkos gondolatra. Amikor néha egyedül vacsorázott otthon, elgondolta, hogy azt a darab kenyeret, amit a szájába vesz, a szinházi közönség pénzén vették, s hogy ez a közönség ezen a pénzen jogot váltott az ő felesége lábának a látására. „– Pfuj – gondolta – én nem vagyok férfi, mert a feleségem testéből élek.“ Ez a komplikált gondolatlánc, amely dicsőségére válik egy állatorvosi elmének, folyton kinozta. Alig mert szemébe nézni a feleségének.
De ez még nem volt minden. Az állatorvos Golgotája sokkal meredekebb volt, mintsem gondolta. Egy napon hazajött Anna és így szólt hozzá:
– Jenő, figyelj ide és érts meg. Te tudod, hogy hű feleséged vagyok, s hogy nincs más gondolatom, csak te. De az én pályámon kevés ez a kilencven forint. Az adósságainkat nem tudjuk fizetni, a végrehajtó minden héten itt van, s kedden nem volt mit vacsoráznunk. Orsovai úr felajánlotta, hogy megveszi az India csillagá-hoz szükséges ruháimat.
Landauer lehajtotta a fejét.
– Jenő – mondta az asszony, miközben megölelte és reszketett a hangja – Jenő, nekem el kell fogadni ezt az ajánlatot…
Jenő nem szólt semmit, mert az asszony sírt. Nagyon keserves volt az ő életük. Jenő most érezte igazán, hogy mily nagy dolog az élet s mily nehéz férfinak lenni. A feleségét gyanúsítani eszébe sem jutott. Érezte, minden pillanatban érezte forró lehelletét annak a határtalan szerelemnek, amelylyel az asszony körülvette. Nem felelt egy szót sem. Hogyan is felelhetett volna? Hisz csak annak a férjnek van joga rendelkezni a felesége fölött, aki enni ad neki. A házasság gondolatának legmélyén ott rejtőzik az az elv, hogy a férfi gondoskodik az asszony szükségleteiről s ezért az asszony odaadja magát neki. Évezredek civilizációja és irodalma csak nemes zománcot tudott adni ennek a nyers gondolatnak, megölni nem tudta.
Nem szólt semmit, s Anna elfogadta a ruhákat. Szerepet kapott az India csillagában, s az összes lapok megdicsérték. A Közvélemény külön tárcát írt róla, s a többi lapok kritikusai is jónak látták kedvében járni az Orsovai Pál szerelmének. Mindenki megalázkodott, mindenki hizelgett, mindenki remélt, amikor ennek az embernek a nevét hallotta. Budapesten abban az időben mindenkinek a zsebében volt egy váltó, amelyről hiányzott a zsiráns.
Aztán ékszerek jöttek, amelyeknek nagy részét az első napon kölcsön adták Steinbeiszer úrnak, aki ezért pénzt adott és egy kis sárga nyomtatványt, amelyet egyrészről zálogcédulának hívnak, s amelyet másrészről el lehet adni. Landauer Jenőben a nyomorúság bunkósbottal verte agyon az önérzetet, s a nyomorúságnak van a legnehezebb bunkósbotja a világon.
– Istenem – jött haza egy másik napon lihegve a kis Anna – ma egy kocsi várt a szinház előtt két fekete lóval…
Többet nem mondott, de a férje már értett mindent. Másnap titkon, a függöny mögül nézte, hogy kocsin jön-e haza a felesége. Nem, gyalog jött. Harmadnap boldog volt Landauer. De negyednapon megállt a ház előtt a két gyönyörű fekete ló, s a kis Anna ugrott ki a kocsiból. „Sokáig nem birom ezt“ – gondolta az állatorvos.
De jobban kezdtek élni. A végrehajtó elmaradt, mert Annának fölemelték a fizetését százötven forintra. Egyszersmind szerepeket is kapott, s az állatorvos a Közvéleményben, amely ingyen járt nekik, mindennap olvashatta, hogy a felesége a magyar szinpad legnagyobb büszkesége. Legjobban jellemezte az ő életüket a szinlap, amely a kis Anna nevét így jelezte: L. Virág Anna. A fődolog Virág Anna volt, de mindjárt elől ott állt tilos-jelzés gyanánt az L., éppoly titokzatosan, mint ahogy Landauer élt, éppoly keveset törődtek vele, s éppoly kevés szerepet játszott a színésznő nyilvános pályáján. Amikor néha kimerészkedett az utcára, megállt a hirdetési oszlop előtt és hosszan nézte ezt a betűt.
– Ez én vagyok – mondta magában.