XXV
A segédek napok óta jártak-keltek, tárgyaltak, de sehogyse tudtak megegyezésre jutni. A golyóváltások száma, a távolság, az avánsz megannyi állomásuk volt, mindeniknél vesztegeltek, húzták-halasztották az ügyet. Az igazság az volt, hogy mind a ketten féltek a párbajtól. A szegény állatorvosnak sohse volt semminemű fegyver a kezében, s ez volt az első lovagias ügye. Orsovai katonakorában lőtt már néhány lyukat a huszárkaszárnya falába, de félt ettől az embertől. Olybá vette, mint valami tigrist, amely a kölykét védi. De kitérni a párbaj elől nem lehetett sem a verekedő állatorvosnak, sem közéletünk felpofozott alakjának, a felpofozott kaszinói dísztagnak, a felpofozott városatyának, a felpofozott Kisfaludystának. Az állatorvosnak két kollégája volt a segédje; Orsovai részéről Rablay, a lovagias képviselő és Walzer úr vitte az ügyet.
A tárgyalások harmadik napján kellemetlen dolog történt. Az állatorvos egyik segédje ugyanis egy levelet olvasott fel, amely Orsovaira nézve csöppet sem volt hizelgő. A levelet egy Lusztig nevű úr írta, aki valamikor a holland-magyar bank váltóosztályának főnöke volt, s akinek most kis banküzlete volt a belvárosban. A levélben el volt mondva egy évekkel ezelőtt történt eset, abból az időből, amikor – mint a segéd megjegyezte: – „ellenfelünk ő nagysága a holland-magyar bankban nevezett Lusztig úr alárendelt hivatalnoka volt.“
A levél szerint így esett meg a dolog. Egy délelőtt Orsovai (Holländer) Pál (Izidor) a korzón követni kezdett egy hölgyet. Utána ment a Haris-bazáron keresztül, végig a Váci-utcán, megállt vele Calderoni előtt, s amikor a hölgy visszafordult, ő is utána ment, az arcába nézegetett, szólt is hozzá néhány szót. Hogy megszabaduljon tőle, a kisasszony befordult a Zsibárus-utcába. Orsovai ezt jó jelnek véve oda is utána ment, de amikor kiértek a Koronaherceg-utcába, szembejött velük egy fiatalember, aki köszöntötte a hölgyet. A hölgy viszont megállította a fiatalembert s egy kicsit beszélt vele. Az ifjú erre odament Orsovaihoz, beszólította egy kapu alá, s ott felpofozta. Orsovai zsebredugta a pofonokat, mert félt a botránytól. Az ujságok abban az időben telve voltak cikkekkel az aszfaltbetyárok ellen. Nem merte provokálni azt a fiatalembert, úgy vélekedett, hogy jobb lesz egyszerűen elhallgatni az ügyet. Hogy mindez szóról-szóra így történt, azt bizonyítja 1. Lusztig Mór pénzváltó- és banktulajdonos, 2. kistállyai Csetneky Lajos törvényszéki jegyző, aki a pofonokat adta s 3. az a hölgy, akit Orsovai kisért.
„A negyedik, aki a dologról tud – így végződött a levél – maga Orsovai úr, aki bizonyára nem lesz oly gyáva, hogy a dolgot eltagadja.“
A levél nagy meglepetés volt az összes segédekre nézve. Az ügy ezáltal kínossá és szenzációssá vált. Hogy azonban a nyilvánosság elé semmi ne jusson a tárgyalásokból, az állatorvos segédje megkérte az urakat, hogy a levélről felükön kivül senkinek se szóljanak. Az urak komoly arccal búcsúztak el egymástól, s Orsovai segédei kissé szégyelték is magukat. Különösen Rablay, a lovagias ügyekben jártas képviselő érezte magát rosszul.
A kellemetlen hírt Walzer közölte Orsovaival.
– Azt hiszem – jegyezte meg – hogy ez az a komisz Lusztig, akit kidobattál a bankból.
– Ez az – mondta Orsovai – most boszút áll.
Walzer úr kiméletesen kezdte:
– Az állatorvos segédeinek kell valamit felelnünk erre a levélre. Úgy mindjárt nem akartuk a szemük közé vágni, hogy hazugság, jobbnak láttuk előbb veled beszélni.
Orsovai fel-alá kezdett járni a szobában. Ime, ő mindig Walzer urat hívta, ha tanácsra volt szüksége, s most ki ad neki tanácsot arra, hogy mit mondjon Walzer úrnak?
– Nos? – kérdezte ez.
A milliomos megállott és megtört hangon mondta:
– Nézd, öreg, te vagy az egyetlen barátom. Én megvallom neked őszintén, hogy ez a dolog igaz. De könyörgöm, kérlek, hogy találj ki valamit…
A kányák főnöke csóválni kezdte a fejét:
– Nehéz ügy, bonyolult ügy.
– Ezek az emberek becsületbiróságot fognak kérni – beszélt rosszat sejtve Orsovai – s ez a biróság diszkvalifikál. Ha pedig diszkvalifikál, akkor mehetek vagy a Dunába, vagy Amerikába az apósom rézbányáit igazgatni…
Walzer úrban nem annyira a hála dolgozott, mint inkább jövendő, nagyobb hasznok reménye. Tudatában volt annak, hogy ez a félóra valamikor ezreket kamatozik számára, hát elhatározta, hogy Orsovainak a bajból való kihúzásán fog dolgozni.
– Bizd rám az ügyet – szólt megnyugtató hangon. – Tégy meg mindent, amit mondani fogok, rendbehozzuk az ügyet. Arra azonban figyelmeztetlek, hogy sokba fog kerülni.
A másik mosolygott, mintha mondaná, hogy maradt még néhány százezer forintja, s azonfelül ötvenkilenc elkölteni való millió. Kezet szorított közéletünk kitünő vezérférfiával, s nyugodtan tért álomra. Elalvás előtt hosszan nézte feleségét, aki már aludt a nagy ágyban. Valaki figyelmeztette – ki tudja, talán maga a miniszter – hogy a bukott államtitkár nagyon udvarol a feleségének. Nézte ezt a szép asszonyt, aki igazában most kezdett csak fejlődni, egy pillanatra fel is dühödött az államtitkár ellen. De aztán elmosolyodott:
– Nem – mondta magában – még egy párbaj? Nem vagyok én vívómester…
Azzal megfordult és elaludt.
Másnap reggel Rablay képviselő megjelent Walzer úrnál, s bizalmasan értesítette, hogy ez az ügy kezd nagyon piszkos lenni. Beszélt azzal a bizonyos Csetnekyvel, aki a fővárosi társaság kedvelt tagja volt, s aki megerősítette a denunciáló levelet. A képviselő úr azt tanácsolta, hogy jó lesz még idején lemondani a segédi tisztről.
– Hogyan? – kiáltott fel Walzer – ön cserben hagyná barátját, éppen amikor bajban van? Hiszen éppen most van a legnagyobb szükségünk az ön kiváló érzékére és bölcs tanácsaira.
Ugyanis előbb hizelgéssel akarta megfogni segédtársát, hogy a neki szánt pénzt ő tarthassa meg. Mert hogy Rablaynak a segédi tisztben való megmaradását fel fogja írni Orsovai számlájára, az bizonyos volt. De Rablay szintén meg akarta kapni a maga részét:
– Barátom, – mondta – ha én exponálom magamat ilyen ügyben valakiért, akkor én már nagy hálával tartozom annak a valakinek…
– Utóvégre – mosolygott rá Walzer – nincs még későn… A mai nap még hozhat olyan eseményt, amelyért holnap már hála jár…
Óh, a két bácsi már értette egymást. Nem is kellett összemosolyogniuk, az gyerekes lett volna. Csak elégedetten, szótlanúl szívták a szivarjaikat, s örültek ennek a kitünő üzletnek. Élni csak kell, utóvégre a becsületbeli ügy néha a legszebb kereseti ágak egyike.
Orsovai jól sejtette: az ellenfél segédei kijelentették, hogy felük addig nem ad elégtételt, amig ez az ügy el nincs intézve. Erre viszont felállott Walzer úr, s azt a kijelentést tette, hogy a levélben foglalt állítás valótlanság, s aljas bosszú műve.
– Felünk ugyanis – szónokolt nagy hévvel – amikor még a holland-magyar bank szegény hivatalnoka volt, összeveszett ezzel a Lusztig úrral egy hölgy miatt…
Itt egy kicsit megállt, mert bizarrnak gondolta a dolgot. Íme a kis Anna egy másik volt szeretője menti meg a párbajtól a kis Anna mostani férjét.
– Egy hölgy miatt nagy haragban voltak, s ez a Lusztig úr, ahol csak tehette, kínozta Orsovait. Végül, amikor beteg volt, ki is dobta. Orsovai úrnak pedig, amikor a bank igazgatótanácsában helyet foglalt, első dolga volt ezt a Lusztigot kidobatni. Innen a bosszú. Ami magát a levelet illeti, az szemenszedett hazugság!
Rablay ámultan hallgatta ezt a beszédet. Nem értette a dolgot. Ő tegnap beszélt azzal a Csetnekyvel, aki igenis felpofozta Orsovait, s ez a Walzer most a legnagyobb nyugalommal cáfolja meg az ügyet.
Az állatorvos segédei felük nevében azt a kijelentést tették, hogy addig nem tárgyalnak, míg vagy egyszerűen lovagias úton, vagy becsületbiróság útján ezt az ügyet el nem intézik. Erre már haragosan pattant fel Walzer:
– Belemegyünk a becsületbiróságba!
Rablay nem mert szólni, de nagyon kellemetlenül érezte magát. Még sohse volt ilyen piszkos ügye. Speciálisan mindig politikai párbajokkal foglalkozott, ahol nincsenek a feleknek zsebredugott pofonaik. Hát hagyta a társát, hadd beszéljen. A közismert Walzer bizonyára okosan cselekszik.
Azzal váltak el, hogy becsületbiróság fog itélni Orsovai párbajképessége fölött. Rablaynak első dolga volt, hogy az utcán megrohanta kérdésekkel Walzert.
– Barátom – szólt ez – az a dolog nem igaz.
– De én beszéltem Csetnekyvel!
– Értsen meg: nem igaz. Érti?
A zsebére ütött és hangosan szólt rá:
– Még most se érti?
Erre elhallgatott a képviselő. Kis vártatva azonban megszólalt:
– Azt hiszi?
– Hogyne hinném! Amig bizonyos pénzösszegekről van szó, addig csak valószínű, hogy mi vagyunk az urak. Amint azonban határtalan a pénz, bizonyos, hogy az történik, amit mi akarunk.
Rablay egy kicsit szégyelte, hogy oly naivnak mutatkozott. A másik meg is rótta:
– Csodálom, hogy egy képviselőnek ezt így a szájába kell rágni.
A városban nagyon érdeklődtek a dolog iránt. Hiába fiakkerezte be Salgó főszerkesztő úr az összes lapokat, egy napon az egyik kiirta két sorban, hogy Orsovai Pálnak párbajügye van, s másnap az összes lapok közölték ezt a hírt, óvatosan megnevezve a forrást, amelyből merítették. Magánkörökben a párbaj történetét is tudták. A jelenet szereplői közül egyik se szólt róla senkinek és mégis kiszivárgott az egész. Az ember néha azt hiszi, hogy minden ajtót becsukott, s mindig van egy, amelyről megfeledkezett. A zsúrokon széltében beszéltek az állatorvos lakásán történtekről, csak éppen a kinevezési históriáról nem tudott senki. Azt hitték, hogy az állatorvos rajtakapta a feleségével. A szinházban is sokat beszéltek róla. Az igazgató némi lelkifurdalásokat érzett, mert úgy vélte, hogy ő is oka a dolognak. Az öregedő részvényesek pikáns megjegyzéseket tettek az esetre, s ezeken az estéken nagyobb élénkséggel mászkáltak az öltözőkben, kémlelték a hatást a félmeztelen hölgyecskék arcán. Ami a minisztert illeti, ez volt szives az ügy elintézéséig felfüggeszteni a látogatásait Orsovainál.
A pikáns történet azonban nem maradt meg zsúrtémának. Soha még komoly testületek: vállalatok igazgatótanácsai, bankok, egyesületek pikantériától így meg nem ijedtek. Elég volt Walzer úrnak egyszer kiszalasztania a száján azt a kijelentést, hogy Orsovai elmegy az apósával Amerikába, ha diszkvalifikálják – s már ideges mozgékonyság fogta el valamennyit. Még e börze is nervózus lett s táviratok kezdtek röpködni vidékre.
A becsületbiróságot két napi szaladgálás után hozták össze. Két-két tagot ajánlottak a felek, s ez a négy úr aztán elnököt választott. A becsületbiróság tagjai a következők voltak:
1. Kamerál István országgyülési képviselő és fővárosi bizottsági tag. Walzer úr jóbarátja, aki egyrészről a kányák egyik oszlopos embere volt, másrészről pedig a legközelebbi választáson képviselő szeretett volna lenni a Terézvárosban. Mellékesen nagy váltók erejéig volt érdekelve a Walzer úr bankjánál. Ezt a nagyságos urat Walzer kérte fel, valamint
2. rózsahegyi Strausz Henrik urat is. Strausz úr becsületbiróságának okai már komplikáltabbak voltak. Ő igazgatója volt egy előkelő közlekedési vállalatnak, amely a pénzét a holland-magyar banknál akarta elhelyezni. Nem azért, mert ez volt a legjobb bank, hanem mert Strausz úr igazgatósági tag akart lenni. Ha a vállalata millióit odaadja, igazgatósági tag lesz 30–40,000 forint évi fizetéssel, s ez kellett neki. A tárgyalások éppen most folytak, s Walzer úrnak igazán zseniális ötlete volt, hogy ezt a köztiszteletben álló pénzembert felszólította, tudván, hogy Orsovaitól nagyon sok függ a holland-magyar banknál.
Kevesebb magyarázat szükséges
3. Almás Géza állatorvos és
4. Bárd Ernő harmadrendű festőművész nevéhez. Ez a két úr Landauer segédeinek választottja volt, minden panama nélkül.
Az elnök báró volt. Báró Rupp. Ez is Walzer úrnak köszönhette ezt a megtiszteltetést. A báró végleg eladósodott úriember volt, azok közül való, akik, mikor mindenüket elvesztették, a filosemitizmusra adják magukat, s ezáltal volt társaságuk szemében mélyebbre sülyednek, mint az orfeumba kerülő grófnők. A báró volt a lipótvárosi zsúrok arisztokratája, az úgynevezett és minden valamire való zsúron szükséges Representations Christ.
Íme, ezekből az urakból állott a biróság, amely hivatva volt dönteni Orsovai párbajképessége fölött. A lapok révén hamar köztudomású lett ez az előkelő névsor, s az öt úriember néhány napra Budapest legaktuálisabb öt férfia lett. Báró Ruppot a tárgyalás előtt való napon megrohanták lipótvárosi barátai, a börze-hercegek. Világos volt, hogyha a becsületbiróság Orsovait diszkvalifikálja, ez nagy hatással lesz a tőzsdére. A milliomos számos vállalatnál volt érdekelve, s különösen egy gyönge lábon álló kőszénbánya-részvénytársaság emberei féltek a bukásától. Ennek a társaságnak az igazgatója nagyon hosszú ideig tárgyalt a báróval. Okos érvekkel magyarázta meg neki, hogy Orsovai bukása nagy kár volna a most fejlődő magyar iparra nézve. Ugyancsak ez az igazgató egy kis küldöttséget telegrafált fel a bányafaluból. A küldöttség, amely szegény parasztokból, sáppadt bányászokból állott, sorra járta a becsületbiróság tagjait, s egyszerű beszédben magyarázta meg nekik, hogy a falu lakosai éhen halnak, ha a bányatársaság megbukik. Már pedig a társaság a nélkül is gyöngén áll, s csak Orsovai tartja benne a lelket. Teljes fegyvertárukat mozgósították mind a félbenmaradt, haldokló vállalatok, amelyek Orsovai pénzéből éltek s benne reménykedtek. ránehezedett a becsületbirákra mindenik, szinte a sebeiket mutogatták nekik, irgalomért könyörögve. Hasonló utakon jött a többi kérelem, könyörgés, rábeszélés is, a pénzemberek minden összeköttetésüket kihasználták, hogy megközelítsék a becsületbirákat. Féltek, reszketve gondoltak arra az eshetőségre, hogy Orsovai fényes pályája megszakad, hogy egyet gondol és itt hagyja ezt az országot. A becsületbiráknál még az építészek klikkje is jelentkezett, attól való félelmében, hogy a munkanélküliek intézetéből nem lesz semmi. Nyomást kaptak a szabadkőművesség részéről is. A szabadkőművesek minden pénzbeli cél nélkül, csak azért presszionálták őket, mert féltek, hogy a gyönyörű jótékonysági intézet meghal, még mielőtt világra jött volna. Az elnök úrhoz elküldte férjét az a szép képviselőné is, aki az estélyen Orsovai combjára tette a kezét, s aki erősen reménykedett, hogy az aranykirályt meg tudja hódítani.
Ami magukat a becsületbirákat illeti, Kamerál képviselőre egyenesen életkérdés volt, hogy Walzer úr kegyeit megnyerje. Rózsahegyi Strausz-Orsovaitól függött, s azonkívül ő vette tervbe a kelenföldi villamos vasutat, amely a hatalmas intézet körül alakuló városrészt volt hivatva föllendíteni. Almás állatorvos úr független ember volt, Bárd Ernővel, a festővel pedig az történt, hogy egy napon vették meg az összes eladó festményeit, még pedig jó áron, s vagy öt-hat lipótvárosi asszony megrendelte nála az arcképét. Mindenki éreztette ezekkel az urakkal, hogy Budapest gazdasági életének nyugalma függ tőlük, hogy tőlük függ a tőzsde, egy csomó vállalat életképessége, s ezen a réven sok ezer szegény ember sorsa. A birák méltósággal viselték tisztüket, s mivel egyebet nem tehettek, a legkomorabb arccal járkáltak a városban, s a kiváncsiak harapófogóval sem tudtak volna egy árva kis ujságot kivenni belőlük.
A tárgyalás napját nagyra feszült izgalommal várta az egész város, különösen pedig a város gyomra, a pénzvilág. Azt mindenki sejtette, hogy Orsovai annak idején tényleg zsebredugta a pofonokat, s aki nem sejtette, az elébb-utóbb megbizonyosodott felőle, mert Csetneky, aki örült ennek a lovagias szereplésnek, uton-útfélen hiresztelte a dolgot.
Egy keddi nap estéjén, tiz órakor ült össze a becsületbiróság, hogy a kényes ügyben döntsön. A Walzer úrék kaszinójában volt a tárgyalás, ahol kényelmesen elmaradhattak reggelig is. Az urakat Walzer úr kalauzolta. Sorra járták a szobákat, de egyik se volt szabad. Zavarni meg senkit sem akartak.
– Van itt még egy szoba, az úgynevezett szecessziós terem – mondta Walzer úr, s kinyitott egy ajtót. Amikor a villamos lámpát felcsavarta, egy elegáns szobában találták magukat, amelynek falán egyetlen nagy kép függött. Egy életnagyságú arckép, amely fekete háttérből előkelően kivilágló férfiút ábrázolt. Orsovai képe volt, amelyet a kaszinó annak idején festetett, amikor a milliomost dísztagjává választotta.
– Hm – mondta az elnök, amikor a képet meglátta, s egy kicsit félrehúzta a száját. De azért elhelyezkedtek a szobában. A kép alá a báró ült, jobbra tőle Orsovai választottjai, balra a másik kettő. Az elnök előadta a tényállást, s megjegyezte, hogy az urak kivánságára ki fogják hallgatni a tanukat. Aztán az egyik kiszólt az ajtón:
– Szabadna kérnem, Lusztig úr.
Lusztig úr bement.
A szomszéd szobában nagy izgatottság volt. Ott várt az egész Nádor-utca, ott virrasztott a kőszénbánya- és a posztókiviteli-társaság egész igazgatótanácsa, a gyufagyár, a csavargyár, a varrógép-gyár, az üveggyár, a villamos vasút és a börze minden előkelő férfia. Az összes lapok küldtek egy-egy tudósítót, aki részletes jelentést írt minden félórában. Magának a kaszinónak minden épkézláb tagja ott szivarozott, s az előszobában ült a lipótvárosi kaszinó egy szolgája, aki szintén minden félórában vitt jelentést.
– Lusztig úr – szólt az elnök – ön irta ezt a levelet?
Megmutatta neki.
– Igenis, én irtam.
– Fenntartja-e most is emez állításait?
Lusztig úr mosolyogva hallgatott. Strausz úr ismételte az elnök kérdését:
– Fenntartja-e szóról-szóra?
– Istenem – mondta Lusztig úr – az embert utóvégre elvakítja néha a düh, s nem gondolja meg, hogy haragjában valakinek az exisztenciáját tönkreteheti.
Kamerál képviselő szólalt meg most:
– Szóval ön most nem irná alá azt a levelet.
– Nagyon dühös voltam…
Az elnök arisztokratikus henyeséggel dőlt hátra a székében, s rá se nézve a tanúra, szólt, olyan hangon, mint a vizsgáztató tanár, aki segíteni akar a beprotegált jogásznak:
– Az ember sokszor téved, s memóriája sem mindig csalhatatlan. Ez a dolog évekkel ezelőtt történt…
– Nagyon régen – szólt Lusztig.
– S amikor arról van szó, hogy valaki a becsületét elveszítse-e, akkor nagyon pontosan kell emlékezni.
A tanú zavartan tette hozzá:
– Már pedig, amit a pillanat hevében mint bizonyosságot állítottam, arra most nem merném a szavamat adni…
Most először szólalt meg az állatorvos-bíró:
– Kérem, a levélben világosan ki van írva az egész eset. Furcsa, hogy most egyszerre nem emlékszik rá.
– Bocsánat, – szólt nekipirulva a tanú – csak nem fogok úgy emlékezetből tönkretenni valakit!
– Igaza van – jegyezte meg rózsahegyi Strausz.
Az elnök összegezte a vallomást:
– Szóval Lusztig úr kijelenti, hogy levelét a pillanat hatása alatt írta, s annak tartalmáért nem vállal felelősséget.
– Kijelentem! – vágta ki Lusztig, még mielőtt az állatorvos tiltakozhatott volna.
– Köszönöm, szíveskedjék visszavonulni – szólt az elnök, s bekérette a másik tanút, Csetneky urat.
Walzer úr a külső szobában várta Lusztigot.
– Nos?
– Rendben van.
– Jó. Holnap reggel jőjjön el hozzám.
Csetneky meghajtotta magát az elnök előtt.
– Nemde Csetneky úr?
– Az vagyok.
– Szíveskedjék előadni mindent, ami azon a bizonyos napon a Váci-utcán történt.
– A korzón sétáltam – kezdte a tanú – és a Zsibárus-utca közelében találkoztam egy hölgyismerősömmel. A kisasszony megállított és elpanaszolta, hogy egy szalmakalapos úr mindenütt a nyomában van, szabadítsam meg tőle. Megjegyzem, hogy ez a hölgy állandóan abban a hitben élt, hogy a férfiak az utcán követik. „Nagyon szívesen“ – feleltem, s miután abban az időben még nagyon forróvérű krakéler voltam, rögtön megszólítottam a szalmakalapos urat: „Bocsánat – mondtam – kérném csak egy szóra…“ Egy kapu alá mentünk, ahol bemutatkoztam neki, s megmondtam, hogy mily kellemetlen kötelességet rótt rám a kisasszony. Orsovai úr a leglovagiasabb hangon jegyezte meg, hogy tévedés lesz a dologban, mert ő rendes sétáját végezte, s a Váci-utcán mindenki Calderoniig megy, megnézi az arcképeket és visszafordul. Erre én bocsánatot kértem tőle és távoztam.
– Hogy eshetett meg mégis – szólt közbe a tenorhangú állatorvos – hogy mindenki tettleges bántalomról beszélt?
Csetneky úgy tett, mint ahogy a védők szoktak az ügyészszel, a törvényszéknél: rá se nézett, s továbbra is az elnök arcába nézve felelt hivatalos hangon:
– Ahhoz semmi közöm, hogy a többiek mit beszéltek.
Szinte ellenséges indulattal volt az állatorvos ellen, úgy, hogy ez összehúzta magát, érezve az általános hidegséget, amely ellene irányult, s azontúl nem szólt egy szót sem.
– Különben is, – mondta még a tanú – a szóbanforgó hölgy, fájdalom, oly csúnya, hogy nem teszem fel Orsovai úr ízléséről, hogy utána ment volna. De a kisasszony megkért erre a kínos dologra, hát megtettem.
Az elnök hidegen végezte tisztét;
– Köszönöm. Szíveskedjék visszavonulni.
Walzer úr ezt is megfogta künn:
– Rendben van?
– Rendben.
– Jó. Jőjjön el hozzám holnap délelőtt.
A várakozók közt nagy volt az elégedettség, amikor a koronatanú vallomásáról is értesültek. Az újságírók lázasan jegyeztek, inkább a külső képre helyezve súlyt, mert a bíróság tárgyalása becsületszó alá zárt titok volt. A lipótvárosi kaszinó szolgája egy borítékkal a kezében szaladt el.
A becsületbírák most tanácskozni kezdtek. Az elnök összegezte a vallomások eredményét, s éppen a forma kedvéért még Kamerál képviselő szólt néhány szót. Mint tapasztalt becsületbeli férfiú, figyelmeztette a bírákat tisztük kiváló fontosságára, s arra, hogy e pillanatban egy ember becsülete, jövője, boldogsága függ tőlük.
– Gondolják meg az urak a szavazás előtt – végezte kis szónoklatát, – hogy az igazság ügyét szolgálják, s hogy az egész főváros lesi e pillanatban e kis testület ítéletét.
Erre következett a szavazás. Mindössze egy nem volt a négy cédulán. A szegény állatorvos írta. Az elnök nem szavazott, ami egy kissé könnyített a lelkiismeretén. Kihirdette az eredményt: „A becsületbíróság Orsovai Pál urat a lovagias elégtétel adására és vevésére feltétlenül képesnek találta.“
Az ajtók kinyíltak, s öt perc mulva a bírák már a kaszinó különböző szobáiban pezsgőztek, ünnepeltették magukat. Walzer úr Orsovai lakására szaladt az örvendetes hírrel. A báró négy börziánerrel ült egy asztalnál, amelyen folyt a pezsgő.
A tárgyalási terem üresen maradt. Egy télikabátos, cilinderes úr, akit a szolgák nem ismertek, megfogta az egyiket lenn a ruhatár előtt:
– Vezessen csak abba a szobába, ahol a tárgyalás volt.
A szolga fölvezette.
– Itt felejtettem a szivartárcámat – mondta ez az úr, amikor a szolga újra felcsavarta a villamos csillárt. Azzal az asztalhoz ment, megtalálta a szivartárcáját, s mielőtt kiment volna, egy pillantást vetett Orsovai életnagyságú képére. A kép mintha hideg gőggel mosolygott volna le a magasból reá, a szolgára, a bútorokra, az egész kaszinóra, az egész világra.
– Pfuj – mondta a télikabátos úr, s kiment.