XXVI
Szegény Ambrosio Posiról majdnem megfeledkeztünk. Pedig ezalatt nagy változásokon ment keresztül. Példáúl egészen megfehéredett a haja, s izmos nyaka előre görbült. Lassanként fölvette azoknak az embereknek az arcszínét, akik csak egyszer esznek napjában, s akkor is kávét. A térde is megrogyott, s most már igazán koldus volt. A szerkesztőségbe, ahová melegedni járt, egy napon nagyon szomorúan állított be. A mosónéját, aki szegény, oly rendesen megverte az utóbbi időben minden nap, elvitték a mentők. Ki tudja, talán vissza se jön többé. Részegen esett össze az utcán, mindenféle rút betegségekkel égette össze a belsejét az alkohol. Borzasztó asszony volt, de Posi sajnálta, mint ahogy sajnálunk mindenkit, aki valaha szeretettel volt irántunk. A mindennapi kávénak vége volt, s most igazán nem lehetett tudni, hogy mi a teendő. Posi tanácstalanúl állt az olaszbarát újságíró mellett, aki a szemét nézte. A szeme ugyanis az utóbbi időben állandóan vizes volt a szegény olasznak. Mintha a könnyek úgy gondolkoztak volna, hogy miután annyi dolguk akad, hát legjobb lesz permanenciában lenni, Posi szemén mindig ült egy csöpp, s e mögött a kis vizecske mögött révedezett bizalmatlan, szomorú pillantása. Eddig legalább mindig tiszta volt az inge, most azonban ennek is vége lett. A mentőkocsiban elvitték az ő életét, az ő vagyonát, az ő tisztaságát, az ő mindennapi híg kávéját, meg a szerelmet is. Mindent.
Posi határozottan önfejű ember volt. A nyomorúság folyton ujabb és ujabb hadakat küldött ellene; már minden oldalról körül volt kerítve, már alig volt benne élet. De Posi még mindig viaskodott, darabokra tépett lélekkel, véresen, piszkos ingben. Posi – és ez szóról-szóra igaz – a fejébe vette, hogy még egyszer elmegy a királyhoz. A felséges úr jósága határtalan s ha egyszer már megértette, másodszor is meg fogja érteni. „Utóvégre is – ordította valami kétségbeesett hang a szegény ember haldokló lelkében – igazságnak mégis csak kell lennie a földön s az nem lehet, hogy valaki igy minden, de minden ok nélkül nyomorultul elpusztuljon!
A szerkesztőségben körüljárt egy kis papirdarab s mivel Ambrosio már nagyon erősen köpte a vért, sikerült összegyüjteni számára egy második bécsi útra szükséges pénzt. Ezzel aztán el is utazott. De hiába járt a királynál. Azt mondják, hogy amikor a kabinetiroda főnöke a többi kérvényekkel együtt erről is referált a királynak, őfelsége elmosolyodott s összecsapta a kezét, mondván:
– Ennek a szegény embernek igaza van, de szegény olyan szegény, hogy még én se tudok rajta segíteni!
– Információim szerint – jegyezte meg a kabinetiroda főnöke – a magyar kormánynak fölötte kellemetlen ez az ember. Fiuménak érdeke, hogy ne kerüljön oda vissza.
– Mit csináljunk – mondta a király – hát nem fogadom szegényt.
Sóhajtott, mert érezte a véghetetlen nyomorúságnak azt a lehelletét, amely a kérvényből feléje csapott. Föltette a pápaszemét.
– Menjünk tovább – mondta – s a kabinetiroda főnöke monoton hangon a következő kérvényről referált.
„Menjünk tovább“ – s ezzel vége volt Posi ügyének a legmagasabb fórum előtt is. Ezen a ponton levette róla kezét az emberek hatalmában levő földi igazság s most már egyes egyedül vagdalkozott utolsó csöpp erejével a nyomorúság rémes hadserege ellen. Visszajött Bécsből s szégyelte, hogy a szegény ujságirók pénzét hiába költötte el.
– Meg kell halni – mondta az első szép tavaszias napon, hogy az Andrássy-út külső felén sétált. De semmi bátorsága sem volt. Remélt még egy kicsit, valami majd csak történik vele.
És egyszerre csak megállt. Messziről egy bicikliző hölgy röpült feléje a kocsiúton. Megdöbbent a látásán, mert nagyon hasonlított így távolról a feleségéhez. Kiállt a gyalogjáró szélére, hogy jól lássa, amikor arra karikázik. Egy pillanat mulva már mellette suhogott a női ruha s Posi megismerte a feleségét. Ő volt, elegáns bicikliruhában. A fején kacér kis sapka, szőke fürtei kedvesen lobogtak a halántéka körül s arcáról lemosolygott az, hogy ez az asszony most kelt föl, jól megreggelizett s nagy élvezettel karikázik a napsugáron. Hogy melléje ért, ránézett a rongyos emberre.
Megismerte, de semmi meglepetést nem árult el az arca. Sőt nyugodtan mosolygott, mondhatni kacéran nevetett rá Posira s vissza se nézett rá, amikor elszáguldott mellette. Egy perc mulva már csak lobogó ruhája látszott, de, mondom, állandóan könnyes volt Posi szeme, hát nemsokára már ezt se látta.
Mérhetetlen düh fogta el. Csak most jutott eszébe, hogy ő még mindig törvényes férje ennek az asszonynak. Hogy még mindig az ő nevét viseli s hogy ha valamikor alkalma volna valami jól kereső tisztességes nőszemélylyel házasságra lépni, nem lehetne, mert még nem vált el ettől. S e pillanatban új reménynyel töltötte el egy jó házasság gondolata. Valami jó házasságé, hogy az asszony legalább is egy forintot keressen minden nap. Igen, el fog válni ettől a végleg elzüllött teremtéstől. A dolog nem lesz nehéz, hisz oly könnyű rábizonyítani a házasságtörést. Pesten dolgozó fiumei munkásoktól tudta, hogy valami főhadnagygyal él.
Még aznap délután fölkereste az olaszbarát ujságirót. Elmondta neki, hogy el akar válni a feleségétől. Megmagyarázta neki, hogy a szegény embernek ez nem kerül pénzébe. Hogy ő majd kijelöl egy fiumei ügyvédet, aki a maga nemében elsőrendű kapacitás s aki a kamarai szabályok értelmében ingyen köteles elvállalni a képviseletét. Meg is irták a leveleket, az elsőt a fiumei kamarának, a másodikat ennek a hires ügyvédnek s ékes szavakban magyarázták el neki Posi nyomorúságát. Hisz oly kevésről volt szó… néhány beadvány a törvényszékhez s aztán egyszer éppen hogy el kell menni. A hirneves ügyvéd válaszára egy hétig vártak. Akkor megjött a levél. Rövid és erélyes kis irás volt. Hogy a doktor úrnak most töméntelen dolga van s nem ér rá ilyen apró-cseprő ügyekkel foglalkozni. De ha Posi úr azonban erőnek erejével ragaszkodik a doktor úrhoz, kötelességéhez híven elvállalja az ügyét, ámbár nem kezeskedik arról, hogy a fiumei törvényszék illetékesnek fogja magát tartani, mivel Posi legutóbbi lakóhelye nem Fiume, hanem Susák volt, s ez már horvát terület.
– Irjunk egy más ügyvédnek – mondta vigasztaló hangon az olaszbarát.
– Nem – kiáltott Posi – most már nem írunk senkinek! Most már nem kell nekem semmi! Csak hallotta volna ezt az ügyvédet, amikor képviselőjelölt volt… Most ránk se akar ismerni!
Az urak, akik körülötte álltak, nem szóltak egy szót sem. Megalázó látvány volt ez a szegény olasz, akin a világ semmi hatalma nem tudott segíteni. Megalázó volt minden férfilélekre nézve. Az emberek azt hiszik, hogy az akarat hatalom. Ime, mit szólnak ehhez a Posihoz? Ott állt és végső elkeseredéssel szólt:
– Engem mindenki felrúg.
Csitítani kezdték, vigasztalgatták. De már ők maguk se találtak vigasztaló szót a számára. Egyik-másik kisompolygott, mert utálatosnak találta ezt a lassú kivégzést, amelylyel a balsors öli az áldozatát.
Ez volt Ambrosio Posi válópöre, amely után nem mert többé a szerkesztőségbe menni. Szégyelte, hogy már hónapok óta ezekből a vagyontalan fiukból él s hogy bécsi útjára külön is megpumpolta őket. Kiment megint a központi pályaudvar kertjébe, de most nem volt szerencséje. Ropogós szoknyájú cselédlányok boldogan sétáltak bakákkal és mesterlegényekkel, kézenfogva. Hiába keresett, hiába nézett körül, sehol sem látott valakit, aki utódja lehetett volna a mosónénak. Igaz, hogy a külseje nem volt bizalomgerjesztő. Rongyos és piszkos volt, sovány és görbe, vizes szeméből éhség és bánat villogott, a haja hosszúra nőtt s megőszült, szóval Ambrosio Posival olyan alaposan elbánt a Gondviselés, hogy érdemes lett volna lefotografálni.
Innen is elsompolygott, s kifelé ment a külvárosi utcákon. Most még egyszer visszagondolt a jó meleg fogházra, a rabkosztra, amelylyel ez a vendégszerető nagy város mindjárt az első napon megkínálta. Egy rendőr jött véle szemben, s nagyon gyanúsan nézett rá. Posi sejtette, hogy ezeknek a gyanús nézéseknek előbb-utóbb megint börtön és toloncház lesz a végük. De a rendőr, hála istennek, tovább ment. Hagyta Ambrosiot. Ambrosio pedig köhögni kezdett, s hogy a köhögése nem akart szűnni, nekidőlt a temető falának, így legalább volt, ami megtámasztotta. Úgy köpte a vért a gyalogjáróra, az ő szegény, drága vérét, amely minden köhögéssel fájdalmasan szakadt ki a tüdejéből. Reszketett a térde, s az arca egészen elsáppadt. Nagy kábulat fogta el, s oly gyönge volt, hogy a cókmókjaikkal hazatérő zsibárusoknak és tót munkásasszonyoknak, akik undorodva kerülték ki a véres gyalogjárót, csak egy bánatos mosolylyal tudott felelni.