XXVIII
A szegény ember valóban nyugtalanul hánykolódott a nagy ágyon. Nem tudott elaludni, s ilyenkor mindig kénytelen volt gondolkozni. A párbaj, amelynek alkalmából mind a ketten lyukat lőttek a levegőbe, erősen kiélezte a helyzetét. Landauer úr azonkivül megkapta a kinevezését, s már előkészületeket is tett az útra. A szinház nagyban hirdette a szeretett primadonna bucsúfölléptét, amely szenzációs estének igérkezett. L. Virág Anna egyszeribe híres lett, arcképe azonnal megjelent Calderoninál s azokban az állandóan megszünőfélben levő hetilapokban, amelyek oly ismeretes tipusai a magyar időszaki irodalomnak. A pénzvilág emberei megváltották jegyeiket erre az előadásra, mert igazán kiváncsiak voltak arra a hölgyre, aki miatt majd hogy déroute nem volt a börzén, s a ki miatt egész csomó vállalat állott az örvény szélén. Csak Orsovainak nem volt kedve megjelenni azon az estén. Hiába rohanták meg a virágárusok mindenféle virágkosár és virágeső-tervezetekkel, nem kellett neki semmi. Bágyadtan végezte azt a kis dolgát, ami volt, s úgy járkált, mint aki tudja, hogy valaminek történnie kell vele, de sejtelme sem volt arról, hogy mi lesz az a valami.
A miniszter, az elpusztíthatatlan öreg újra megjelent nála, amikor a becsületét oly gyönyörűen megreperálták. A miniszter egyébként így gondolkozott:
– Sohse fogom ezentúl cserbenhagyni ezt az embert, mert most már meggyőzött arról, hogy ő a legnagyobb úr a világon. Szégyellem magamat, amiért becsületügye tartamára felfüggesztettem a barátságot. Tudnom kellett volna, hogy az ő becsülete abszolute sérthetetlen. Azt tudtam, hogy mindenki éhes, de azt nem sejtettem, hogy ennyire nagy az éhség. Most tudom, s nincs okosabb politika, mint az élelmezővel barátkozni.
Megjelent, s most igazán nem zsenirozta magát.
– Édes öcsém – mondta – borzasztó helyzetben vagyok.
Orsovai gépies mozdulattal ment a kassza felé. A miniszter folytatta:
– Itt van ez a Schön, aki a négyezer forintjáért zaklat. A másik zsidó tizezerért zaklat, minden zsidó zaklat.
Orsovai minderre nem felelt, csak rámutatott a nyitott kasszára. A kis öreg odament és nagy otthonossággal piszkált benne. A miniszternek határozott betörő-talentuma volt. Ezt a komplikált, sokajtós, fiókos kasszát egyszer látta csak belűlről, s most mégis minden rekeszét pontosan ismerte. Ráncos kis keze ügyesen járt a fiókocskák közt, bütykös ujjai oly mozgékonysággal húzogatták a fiókokat, mint ahogy a gyakorlott orgonajátékos húzogatja a regisztereket. Igen, a kegyelmes úrnak ez volt a hangszere, a Wertheim-kassza. Művésze volt ennek az instrumentumnak, de a szegény orgonistához hasonlatosan ő is mindig olyan hangszeren játszott, amely nem volt az övé. A kis öregnek nem volt kasszája, s ez volt az ő korának egyik legnagyobb komikuma.
Kikotorászott egy csomó pénzt és hangosan kezdte olvasni:
– Kettő, négy…
A milliomos blazírtan intett:
– Ne számolja… Vigye el, úgy, ahogy van. Vegyen, amennyit akar.
A kegyelmes úr bánatosan nézett vissza a kasszára, most már sajnálta, hogy nem vett ki többet. De tapasztalt ember volt, tehát tudta, hogy az életnek vannak kellemetlen percei, s hogy a teljesített vágy mindig egy kis csalódást hord a méhében.
Zsebregyűrte a pénzt.
– El kell mennem – sóhajtotta, s kezet nyujtott Orsovainak.
Ez a hintaszékén ült s maga elé bámult. Csak úgy hanyagúl adott kezet a miniszternek, s tovább szívta a szivarját. Föl se kelt.
– El kell mennem – ismételte a kegyelmes úr, mire Orsovai nagyon csöndesen, bánatos szelidséggel szólalt meg:
– Bánom is én.
Nagyon bizalmasak voltak, ez úgy kifejlődik idővel. A kegyelmes úr nevetett, s távozóban fejcsóválva jegyezte meg:
– Fiú, fiú, ma nincs jókedvében…
Azzal elment.
A fiú egyedűl maradt, s új szivarra gyujtott. Nagyon elégedetlen volt, s várta azt az eseményt, ami majd valami határozott irányba vezeti az életét. Mert így csupa bizonytalanság volt az exisztenciája. A feleségével hetek óta alig, hogy beszélt, s az biztos volt, hogy ez nem maradhat így. A hatalma minden irányban oly nagyra növekedett, hogy ő, akinek soha egy gondolata nem volt, aki soha véleményt semmiről nem alkotott, utálni kezdte az embereket. A legváltozatosabb formákban is mindig egy és ugyanazt a dolgot látta: az általános nagy éhséget, s azt az üres helyet a váltókon, amely a zsíráns hiányát jelentette.
Ez a bizonytalan hangulat úgy dobálta, mint a hullámos tenger egy fadarabot. Hozzácsapdosta kemény igazságokhoz, belelökte a piszokba, majd megint felszalasztotta egy hullám tetejére, hogy a napot lássa.
Egy napon például a következő dolog esett meg vele. Egész délután otthon volt, s unatkozott. Végigböngészte a lapokat, de ebbe beleunt. Föl-alá járkált a szobájában, s egyszerre csak megállott a könyvtára előtt. Ez most történt vele először. Amikor a villába behurcolkodott, egy könyvkereskedő rásózta ezt a hatalmas könyvtárat. De soha nem jutott eszébe egy könyvet is a kezébe venni. Most a félhomályban csak úgy találomra belenyúlt a szekrénybe és kihúzott egy kis kötetet. Annak a költőnek a versei voltak ebben a könyvben, aki ugyanakkor bukott ki a Kisfaludy-társaságból, amikor őt beválasztották.
– Fehér József – olvasta a szerző nevét – ez nagy szamár lehet, ha kibukott a Társaságból.
(A Kisfaludy-társaságot bizalmasan csak Társaságnak nevezte.)
De azért belenézett, s végig olvasott egy kis szerelmes verset. A költők legnagyobb hatalma abban áll, hogy minden szerelmes versük ráillik az olvasó esetére. Orsovai konstatálta ezt, s örült a versnek, mert a költő is reménytelenül szeretett, s arról énekelt, hogy a leány soha sem lehet az övé.
– Ez nem is rossz – mondta Orsovai.
Lámpát gyujtott s leült az íróasztalához. Mosolyogni kezdett. Most már nem nézett a könyvbe, hanem a szivarfüstöt bámulta, s a mosoly egyre szélesebb lett az arcán. Végül halkan elnevette magát.
– Verset fogok írni – mondta.
S bemártotta a tollat. Gondolkozni kezdett, hogy miképpen kezdje. De csak odáig jutott, hogy gondos kalligráfiiával felírta a nevét a papirra. De már úgy érezte, hogy valami gondolat támad a fejében, s amikor ezt írta: Pál, Pál, P, P, P, nagyon kezdett fájni a szíve. Most kérdezte először magától, hogy mire való ez az egész élet. Ez a hatalmas kérdés megrázta a lelkét. Igen, mire való az élet és mire való a hatalom, mire való minden ezen a világon, ha az ember egy kis szerelem miatt elveszíti az egész lelkét? Az arca kipirult egy kicsit és izgatottan irta le az első sort:
Mire való az élet?…
De ekkor bejött a szolgája:
– Egy úr akar beszélni a nagyságos úrral.
– Nem vagyok itthon.
A szolga kiment, de mindjárt visszajött:
– Azt mondja, hogy okvetlenül kell beszélnie a nagyságos úrral. Tolnainak hívják.
Orsovai hangosabban ismételte:
– Nem vagyok itthon.
A szolga megint kiment, de harmadszor is benyitott, s csöndesen mondta:
– Azt mondja az az úr, hogy sikkasztási ügyben jött.
– Sikkasztási ügyben?
– Azt mondja.
Letette a tollat, s a papirlapot megfordította. Azzal felállt:
– Küldje be.
Egy kiéhezett arcú fiatalember jött be. Hosszú fekete haja volt, s a szeme kissé keresztbe állott. Kopott fekete szalonkabát volt rajta, s lerítt róla az a kínos kényszer-elegáncia, amely onnan van, hogy egy Ferenc-József kabátot kapott valakitől, s most ezt hordja, mert nincs más.
– Orsovai úrhoz van szerencsém?
– Az vagyok. Micsoda sikkasztási ügyről beszél?
A kopott ifjú közelebb ment az íróasztalhoz, amelyet erősen megvilágított egy kis villamos állólámpa. A szoba egyébként sötét volt, mert a zöld ernyő mind a fényt az asztalra verte. Az ifjúnak csak az éhségtől ragyogó szeme világolt ebben a homályban, egy kis zöld fénynyel, amit a lámpaernyőtől kapott.
– Én kérem – kezdte – az a Tolnai vagyok, akit elbocsátottak, mert tizenöt forintot sikkasztottam.
– Honnan bocsátották el?
Az ifjú csodálkozva nézett rá, hogy nem tudja. Azt hitte, hogy a neve már meg van bélyegezve az egész világ előtt.
– A vállalattól – felelt – az intézettől… A nagyságos úr intézetétől a munkanélküliek számára.
– Hát maga sikkasztott?
– Én, kérem.
Csönd lett. Orsovai kelletlenül nézett rá:
– Hát most mit akar?
– Vissza szeretnék jutni, kérem, mert én becsületes ember vagyok. Azt a pénzt azért loptam, mert nagyon szerelmes voltam és egy asszonynak vettem rajta valamit. Bevallom nyiltan.
A szeme mutatta, hogy nem hazudik. De ettől a kínos vallomástól reszkető lett a hangja.
– Most két napja, hogy nem ettem – folytatta szemérem nélkül. Azért jöttem, hogy tessék nekem megkegyelmezni és visszavenni az irodába. A tizenöt forintot le lehet húzni két hónap alatt. Az anyám sírjára esküszöm, hogy becsületes ember leszek.
Ez a hang meglepte Orsovait. A szemébe nézett a fiúnak:
– Micsoda maga az irodában?
– Irnok vagyok, kérem.
Orsovai a tollával kezdett játszani:
– Egy asszonyba szerelmes?
– Óh, igen.
Szerette volna most jól mégvacsoráztatni, s megkérni, hogy mondja el a szerelmét. Szerelmes történetet akart hallani és jól esett volna neki, ha ez a fiú boldogtalanúl lett volna szerelmes. Olyannyira nem volt senkije a milliók urának, hogy e pillanatban úgy érezte: ez a szegény kidobott irnok a legjobb barátja, osztályos társa a boldogtalanságban.
– És aztán mondani is szeretnék valamit.
– Húzza idébb azt a széket és üljön le – mondta neki barátságosan Orsovai. Látom, hogy maga nem romlott ember. Ha megigéri, hogy tisztességes lesz, visszaveszszük.
– Óh…
– Hát mit akar még mondani?
– Az nagyon hosszú. Alig tudok beszélni, mert nagyon éhes vagyok…
Orsovai csöngetett. Hideg felvágottat hozatott, s teát főzetett. Tetszett neki ez a titokzatos kaland, ez a vad-idegen ember, akit öt perc óta ismert, s aki élete legnagyobb titkait máris elmondta neki. Az irnok mohón ette meg a sonkát s amikor a forró teát kezdte kanalazni, a milliomos rászólt:
– Na most már beszélhet.
– Előre kell bocsátanom – szólt az irnok – hogy szocialista vagyok. Már többször ültem a rendőrség fogházában és benn van az arcképem az albumban. Megmondom nyiltan, nem bánom, ha ki is dobnak megint. Azért álltam be a vállalathoz, mert annak a célja egyezik az elveimmel. És azt akarom megmondani önnek, hogy nincs az egész vállalatában egy tisztességes ember sem.
Orsovai furcsán nézett rá. Azt hitte, hogy azok közül a rajongó fiatalok közül való, akik nem is tudják, hogy miért, de folyton haragszanak.
– Ne mondja…
– Hiába mosolyog uraságod, mindent be fogok bizonyitani, Megvallom, nem hittem, hogy mindezt szemtől-szembe elmondhatom önnek. Azt hittem, nem is fogad. De most itt ülök és nem megyek el addig, amíg mindent el nem mondtam. Kezdjük elől. Azt senki se mondta meg önnek, hogy a pályázatnál csalás történt. A pályabíróság már előre tudta, hogy Pusztainak a terve fog győzni. Egy Lénárt nevű építész sokkal nagyszerűbb és olcsóbb tervet adott be. Ez nem az én ítéletem. Hallgatóztam az ajtón és hallottam őket káromkodni. Az egyik zsüritag pártolta ezt a tervet és napnál világosabban kimutatta, hogy jobb és olcsóbb, mint a többi. De azért mégis Pusztai kapta meg. Azt is megmondom, hogy miért. Mert Pusztai albérletbe fogja adni a munka egy részét a pályabíráknak. Azonkívül a pályabírák provízíót húznak azoktól az iparosoktól, akik Pusztai emberei. Ezeknek érdekük volt, hogy ők szállítsák a téglát, a bádogot, a fát, üveget, lakatosmunkát, vízvezetéket, satöbbi. A téglagyári igazgató sógora Pusztainak, s ez a gazember megkente az egész zsürit. Ezért kibuktatták Lénártot, de harmadik díjat adtak neki. Ez talán ezer forint, de aki a munkát megkapja, az százszor annyit nyer. Ugy-e érti, hogy egy nagy ringbe csoportosultak, hogy az ön pénzén, meg az állam pénzén megosztozzanak? Rosszabb és drágább lesz ezáltal a munka. Azok a nyomorúlt szegény emberek is meg fogják ezt sínleni, akik az intézetbe kerülnek. Ez egy.
Ivott néhány kortyot a teából és folytatta:
– Ott van a felügyelő-bizottmány, amelyre semmi szükség nincs. Walzer úrnak ötszáz forintja van havonként, s ezért nem csinál semmit. Ezt kilopja az ön zsebéből.
– Walzer úr…
– Tessék végighallgatni. Walzer úr bejött az irodába és megnézte a vízvezetéki munkára beérkezett pályázatokat, s aláhúzta egyiknek a nevét. Ez egy Weiner nevezetű, aki a kaszinóban alelnök. Meg se nézték a többit, s most ezt bízták meg a munkával. Utána lehet nézni, kék ceruzával van aláhúzva a neve. Menjünk tovább. Azon a helyen, ahol a telkeket még egy hónappal ezelőtt négyszögölenként két-három forintért adták, az ön bizottsága negyven és negyvenöt forintot fizetett egy négyszögölért. De ez semmi. Az eredeti tervet már megváltoztatták Manger Boldizsár miatt. Ez a Manger az, aki a polgármester karriérjét megcsinálta. Tudja, ez az, akivel tavaly az a botrány volt, mert pimaszkodott egy tanítónővel, aki be akart jutni a fővároshoz és protekcióért járt nála. Ennek a Mangernek volt ott egy mocsara, s hogy ezt eladhassa, nagy pénzért átrajzoltatták az egész tervet és bevették az ő telkét is a megveendők közé. Maga a polgármester beszélt Walzer úrral ebben az ügyben, s a telekért százhúsz forintot fizettek négyszögölenként. Tudja ezt?
Orsovai nem felelt. Erősen szivta a szivarját és hátradőlt a székében.
– De ez még mindig semmi – mondta a sáppadt ifjú. Lénárt ajánlata szerint egy év alatt fel kellett volna épülni az egész intézetnek. Maga a miniszter járt közben, hogy a Pusztai kétéves tervét nyújtsák el három évre. Igy az összes urak tovább húzzák a fizetésüket, s tovább van honnan lopniuk. Menjünk tovább. A szobrászati munkával már megbíztak egy művészt, aki bele is kezdett. De aztán mindenféle ürügygyel elvették tőle, s odaadták egy másiknak, aki drágábban csinálja meg. Ez az ember kiadta az egész munkát szegény, fiatal szobrászoknak, akik a pénz tizedrészéért csinálják meg a szobrokat. Ez mind az ön pénzén megy, mindenki azon töri a fejét, hogy miképpen lophat többet. Gondolkoztam, csak úgy kedvtelésből, azon is, hogy hogyan lehetne ezen segíteni. De nagyon felizgatott a dolog, mert láttam, hogy nincs segítség. Már arra gondoltam, hogy egy röpiratban leleplezem az egész bandát. Úgy vannak szervezve, mint egy elsőrangú rablóbanda. Mindenik függ a másiktól, mindenik lop az ön pénzéből és mindenik ad belőle a másiknak is. Fiakkerpénzért a mult héten csütörtökön százhetven forintot fizettek ki. Ez egy nap. De nehogy azt higyje, hogy bérkocsin mentek. Van a Terézvárosban egy fuvaros, a fiakkermeister Strausz, ez adja a kocsikat. Ez azért van, mert a választásokon is ez a párt fuvarosa. És ilyet mondhatnék még ezret, de felfordul a gyomrom, ha mind az eszembe jut.
Nagyon izgatott volt. Ragyogott a szeme, s halvány arcán pirosság jelentkezett. Elhallgatott, s csak nagy, erős lélekzése mutatta, hogy forr benne a düh ennyi gazság miatt. Orsovai megszólalt:
– És miért mondja el mindezt nekem?
– Hogy tudja, kikkel van dolga. Ha majd egyszer állni fog ez az intézet és a miniszter nagy beszéddel megnyitja, gondoljon arra, hogy minden téglája lopás és rablás, minden kilincse hazugság, mert nincs egy tisztességes ember sem ebben a városban. Ha másokkal csináltatta volna, akkor mások loptak volna. A legszentebb igazságot szolgálja ez az intézet, és haramiák építik. Amilyen hatalmas erő van a gondolatban, annyi a piszok a kivitelben. Sírni tudnék…
Összeszorította a fogát. Látszott rajta, hogy még zöld ifjú és sejtelme sincs az életről. Nevetségesen komolyszámba vette ezt a sok panamát, holott ez mind természetesnek tünt fel Orsovai előtt. Orsovai az utóbbi időben, mint már többször említettük, gondolkozott, s így most hamar rájött arra, hogy ez az ifjú még nagyon fiatal.
– Barátom – monda neki kisfaludysta-hangon, s e pillanatban mint halhatatlan, mint városatya, mint dísztag, mint becsületbiróságilag kvalifikált lovag, mint országos hirű ember, mint nagy jótevő, mint előkelő elme, mint leendő díszpolgár és képviselő, és mint suttogták: báró, szóval mint mindaz, ami csak lett belőle, szólt a nagy emberek nagy mondásainak klasszikus nyugalmával:
– Barátom, az életet úgy kell venni, ahogy van.
A fiú rá se figyelt, haragos szemmel nézett a sötétbe. A fiú, a szegény szerelmes sikkasztó úgy tele volt becsülettel, hogy nem akart ebbe belenyugodni. Egyre módokat keresett, hogy ezen a sok piszkon segítsen. De nem talált.
Orsovai felállt.
– Így van ez – sóhajtott – most el kell mennem. A kaszinóban találkozom Walzer úrral, majd szólok neki az ön érdekében. Hogy is hivják?
– Tolnai István.
– Jó.
Az ifjú is felállt és vette a kalapját.
Orsovai visszahivta:
– Mondja csak, szereti magát az a bizonyos asszony?
– Óh, nagyon. Legalább én azt hiszem.
– Úriasszony?
– Igen. A férje nagyiparos és bizottsági tag a városnál. Ő is szállító az intézetnél. Sokat fognak nyerni.
Csönd lett. Az ifjú az ajtó felé ment, s onnan még egyszer visszafordulva csöndesen jegyezte meg:
– Ő protegált be a vállalathoz.