XXIX
Még egy részlet Elly naplójából:
Szombat.
„Napról napra különösebb viszonyban élek a férjemmel. Szinte szégyellem magamat. Szegény úgy járkál a lakásban, mint valami gyerek, aki rosszat cselekedett s nem mer az anyja szemébe nézni. Nem bánom, legyen most már mindig így: legyek én az erősebbik, legyek én az úr. Nem is tudom elképzelni másként az életemet. Még csak az kellene, hogy ezek után szabad se legyek!“
„Apa csöndesen él az ő kis lakásában és azt hiszi, hogy boldogok vagyunk. Édes, jó apa. Az utóbbi időben azzal szórakozik, hogy órákat bont széjjel és aztán megint összeállítja őket. A ház valamennyi óráját megreparálta, s most azon töri a fejét, hogy minden segítség nélkül egymaga fog csinálni egy órát. Én úgy teszek, mintha nagyon örülnék ennek a foglalkozásának, mert látom, hogy szórakoztatja. Csak attól félek, hogy az az óra, amit csinálni fog, nem fog járni. Ez nagyon elszomorítaná…“
„A nagy politikussal megint találkoztam. Ez a nyers ember úgy vonz, mint a nagy darab vas vonzza a mozgékony, ideges kis mágnestűt. Ismeretlen reszketések fognak el, ha a közelébe jutok, s érzem, hogy lenyűgőz. Azt beszélik, hogy most ellenzéket fog csinálni a miniszterelnök ellen, s meg fogja buktatni. A miniszterelnök reszket ettől a gondolattól. Egy politikus ismerösön úgy fejezte ki magát, hogy „nagyon elkomiszodott a kormány, kell, hogy valaki felfricskázza őket.“ Már pedig én láttam a hüvelykujját: ha ő egyszer felfricskáz valakit, akkor nagy a baj. Egy csomó képviselő vele megy az ő saját külön ellenzékébe. A legnagyobb részük tisztességből és a „nagy Nyughatatlan“ iránt érzett határtalan tiszteletből. A kisebb rész, amelynek minden mindegy, okosságból tart vele, úgy gondolkozván, hogy a hatalom mindig az ő erős kezében marad. Most veszem csak észre, hogy érdeklődni kezdek a politika iránt. Talán Sándor hatása…“
„Sándor… Elment, s most már biztos, hogy nem jön vissza. Nyugodt vidéki életet él s én talán soha többé nem látom édes ősz hajszálaít s a kardvágást a vállán. Sándor ezt egy asszonyért kapta, ez nem megy ki a fejemből. De vajjon van-e jogom ezt a szemére vetni? Ő sohse kérte számon tőlem a multamat. Sándor… Csöndes éjszakákon mindig fogok rád gondolni, a te csodaszép perzsa szőnyegedre, a te szegény pénzedre, a melyet elvettem tőled. A te késői szerelmedre, a te véghetetlen jóságodra, szelid komolyságodra, s arra, hogy az élet nagyon szemtelenül dobál bennünket.“