XXX
Egy délután a szobája ablakából nézte Elly, mint száll be a férje a fogatába, nagy szivarral a szájában. Valami részvénytársaságnak a közgyülésére ment. Alig robogott el a kocsi a ház elől, bejött a szobalány:
– Nagyságos asszony kérem, itt van Iványi méltóságos úr.
Az asszonynak úgy teleszaladt boldogsággal a szíve, hogy hangosan elnevette magát.
– Jöjjön be!
És Sándor bejött. Becsukta maga mögött az ajtót és kezet csókolt Ellynek. Szomorúnak látszott. A letört emberek bánatos tehetetlensége érzett ki a pillantásából. Hatalmas termete, amely oly jól illett a parancsoló államtitkárhoz, a zseniális emberhez, a nagy szervezőhöz, most mintha teher lett volna, meggörnyedt egy kissé. Nem volt harmónia az uralkodásra termett test és a minden hatalmától megfosztott lélek közt.
Kezet csókolt az asszonynak, de az megkereste ajkával a száját, s ott maradt, úgy, lehunyt szemmel, várta, amig a lelke utóléri azt a nagy örömet, amelyet a test egy pillanat alatt magába vesz. Aztán leültette maga mellé a pamlagra és a szemét nézte.
– Sándor, Sándor…
Mást nem tudott mondani.
– Azért jöttem – kezdte csöndesen a férfi – mert nem tudlak elfelejteni soha többé ebben az életben. Ez úgy van, hogy az én koromban, ahol az emlékezés kezdődik, már nem lehet elfelejteni semmit. Egyideig próbáltam. Klasszikusokat olvastam, de ezek oly világosak és átlátszóak, hogy olvasásközben valamennyin keresztül téged láttalak. Hát kerestem izgató, zavaros olvasmányt, amely jobban lekösse a gondolkodásomat. De ezt meg nem tudtam olvasni. Aztán elhatároztam, hogy magam írok. Belekezdtem egy regénybe; eleinte igen jól ment a munka, de már a huszadik oldalnál minden alakom olyan volt, mint te. Nemcsak minden nő, a férfiak is. Próbáltam a legkülönbözőbb karaktereket festeni, de valamennyiben téged rajzoltalak le. Hát abbahagytam, nem ment tovább…
Ezt keserűséggel mondta. Úgy érezte: az is a letöréséhez tartozik, hogy nem tud regényt írni. Halkan tette hozzá:
– Nekem többé semmi se sikerül.
Ebben vád is volt, és ez szinte jól esett az asszonynak. Érezte azt a nagy kapcsot, amely rémületes erővel kötötte hozzá ezt az embert. Hozzáhajolt, most már csókolni se tudta, csak nagyon komolyan mondta:
– Sándor…
A férfi egy kicsit gondolkozott, aztán valami mosolygásféle jelent meg az arcán.
– Meg még valami hozott vissza – mondta. – Abban a kis faluban, ahová elbujtam, s amely körül a bátyámnak az erdői vannak, van egy ezüstbánya. Amikor gyerekek voltunk, még jól ment a dolga a bányának. Vidám hivatalnokok vezették, az igazgatója egy kedves porosz öreg úr volt és a részvénytársaság szép osztalékot fizetett. Aztán, hogy az igazgató meghalt, a bánya is egyre rosszabbul ment. Csak, hogy éppen meg nem szűnt. Most viszontláttam a bányát, éppen, amikor újjászületett. Az első napokban csöndben aludtunk minden éjjel. Aztán egy éjszaka felriadtam. A völgyből az éji csöndön át valami rég nem hallott dobogás jött. Nehéz, tompa ütések. Felköltöttem a bátyámat. „Mi ez?“ – kérdeztem. Béla felült az ágyban és hallgatózott. Aztán azt mondta: „Te, ez a zúzónak a hangja.“ Azt mondom: „A zúzóé? Hiszen már évek óta nem jár.“ Azt feleli a bátyám: „Ma elkezdték, most föllendül megint a bánya, mert pénzt kaptak attól az Orsovaitól.“
Már pirosabb volt az arca és valami tűz égett a szemében.
– Képzelheted – folytatta – mit éreztem. Béla befordult és tovább aludt. Én meg hallgattam, hogy’ kalapál a zúzó. „Bum, bum“, – lassú ütemben járt, ahogy gyermekkoromban hallottam. Nagyon elérzékenyültem. Két óra lehetett, hajnali kettő. Felöltöztem és kimentem a nagy utcára. Ott még jobban lehetett hallani. Eszembe jutott minden gyermekemlékem. Annyi mindenre gondoltam, hogy észre se vettem, már lenn voltam a bányatelepnél. És itt már zuhanásnak hallottam, amint a nehéz gerendák ráestek a kövekre, és a patakot is hallottam, amint sziszegve, sustorogva veszekedett a nagy kerékkel. És nagy keserűség fogott el. Hát itt se hágy békében ez a név? – gondoltam. Én eljöttem ide eltemetkezni, csöndben elhantolni az emlékeimet és egyszerre elkezd dübörögni az éjszakában a nagy zúzó, zuhannak a vasvégű gerendák, kopognak a teknők, a villamos motor megint dolgozik, fény van mindenik ablakban, mert a te férjed pénzt adott. Az inspekciós szobában új hivatalnokok kártyáztak, a nagy szellőztetőnek megint hallgattam azt a szomorú, bőgő hörgését, amire úgy emlékszem… minden zaj, minden éjjeli világosság azért volt, mert te pénzt hoztál ebbe az országba. Itt, a világ végén, az isten háta mögé dugott kis tót faluban, ahová a madár se jár, elnyult a te urad keze, beledobott egy marék aranyat, felrázta a félhalott bányát! Elszörnyedtem, hogy milyen nagy dolog ez. Hajnalban hosszú sorban jöttek a bányászok, égő mécsessel, emberek, akiknek eddig nem volt kenyerük, s akik kukoricaliszttel kevert meleg vizet ebédeltek, s akik most húst esznek és munkába mennek, pénzt kapnak, törődnek a jövőjükkel, terveket szőnek, házasságokat terveznek – mind azért, mert ti odadobtatok egy kis pénzt. És verte, verte, egyre ütötte a szívemet ez a nagy dobogás, a ti pénzeteknek a hangja, amely nem hagyott aludni és úgy felzaklatta az én szegény lelkemet, hogy sírni tudtam volna.
Sándort úgy felizgatta az elbeszélés, hogy fölkelt és járkálni kezdett a szobában. Halkabban folytatta:
– Akkor hajnalban, amikor hazafelé bandukoltam, irigyeltem az urad pénzét. Féltékeny voltam, nem rá, hanem a pénzére. Azt gondoltam, hogy ez a hatalom, amely más országban is nagy volna, de ezen a szegény földön egyszerűen rettenetes, megfogja a te lelkedet. Megmondom őszintén. Komolyan féltem attól, hogy te beleszeretsz az uradba, amiért ilyen nagyon hatalmas ember. Mi vagyok én hozzája képest? Ki vagyok én? És tudom, hogy a te lelkedet csak valami rendkivüli dolog töltheti be. És utóvégre az is gyönyörű, ha valaki ilyen nagyon gazdag. Azon a mértéken, ahol az energiákat mérik, a te urad pénze nyom annyit, mint egy nagy hadvezér, egy nagy költő, egy reformátor…
Az asszony letérdelt eléje.
– Sándor – mondta – te vagy az úr. Verj meg és én megcsókolom a cipőd porát.
A férfi megsimogatta a fejét. De másra gondolt. Erős elhatározással szólt:
– És el fogok menni.
– Hová?
– Amerikába. Dolgozni fogok. Ha igazán erős ember vagyok, két életet is megtudok élni.
Elly, ahogy térdelt, hátradőlt és ráült a sarkára, mint a porban játszó gyerekek szokták. És a világ legegyszerübb hangján felelt neki:
– Én pedig elmegyek veled.