Az éhes város

A választások napja közeledett. A bukófélben levő miniszterelnöknek ez volt utolsó ténykedése. A lelke mélyéig erkölcstelen, de erélyes politikus föltette magában, hogy egy utolsó nagy erőfeszítést tesz. Pénze bőven volt ehhez: a gazdag zsidók és arisztokraták felekezeti különbség nélkül hordták hozzá az aranyat, hogy segítsenek rajta. Az irodája lázasan dolgozott, a telegrammok csak úgy röpködtek az országban, a felcitált főispánok és helyi kapacitások megtöltötték az előkelő szállókat. A város rendes képén ez mit sem változtatott, de a politikai világ hatalmas forrongásban volt. Csupa bizonytalanság volt a közélet, az emberek valami nagy rázkódást vártak. Vagy annak kellett következnie, hogy az erélyes kormányelnök felrugja magát a felszinre, vagy annak, hogy a kormány megbukik, s vele megy a semmiségbe az egész erkölcstelen rendszer, a hazugságok sok hatalmas épülete, elszakad a millió érdekszál, amely eddig a nagy többséget együtt tartotta, s jön valami levente, valami chevalier sans peur et sans reproche, aki rendet csinál ebben az országban. Izgatottan járkáltak a kormánypárt nagy portentumai, akik nem tudták, hogy maholnap nem jutnak-e koldusbotra, s a nagy Nyughatatlan okos fejjel diktálta a vádpontokat, óvatosan rendezte el kis hadseregét. Még ujságja is akadt, amely első hirnöke volt ennek az erkölcsi forradalomnak. A kormánypárt zöme, amely kitartott a miniszterelnök mellett, gúnyosan jakobinusoknak nevezte a kivált töredéket. A töredék pedig testvéri szeretetben harcolt együtt, azaz hogy semmi aktiv dolgot nem cselekedett.

Az ő jelentőségük abból állott, hogy külön pártot alkottak. A Házban nem szónokoltak, a nyilvánosság előtt nem szerepeltek. De az egész ország tudta, hogy a Nyughatatlan vezetése alatt megtagadták a közösséget az eddigi rendszerrel, s az ország tapsolt nekik. A kormány helyzete egyre szánalmasabbá vált.

Ebben a zavaros időben történt, hogy a miniszterelnök egy napon magához hivatta Orsovait. Orsovai délután ment fel Budára, s otthon meghagyta, hogy nem jön haza vacsorázni.

A miniszterelnök nyájasan fogadta:

– Üljön le, kedves uram – mondta neki – és hallgasson végig, figyeljen mindenre, amit mondok.

Orsovai leült, s a kis Annára gondolt e pillanatban. Semmi más gondolata nem volt, ez gyötörte fájdalmas következetességgel. Mintegy kábultan látta csak a körülte forrongó világot, nem emlékezett a tegnapra s a holnappal nem törődött. A pénz meg még jobban folyt a kezei közül, most már azt a csekély ragaszkodást sem érezte amely eddig az aranyhoz kötötte. Hadd vigyék el, neki nem kell, hadd boldoguljanak, neki csak egy szinésznő kell, egy középtehetségű szegény kis szinésznő, akit elvisz a férje vidékre, hogy soha többé nem fogja látni. A férje, egy rongyos állatorvos, egy bizonyos Landauer nevezetű, egy senki, egy semmi, aki talán csak úgy véletlenül jött a világra…

Alig vette észre, hogy a miniszterelnök beszélni kezdett hozzá, nyers katonahangon, szinte parancsolva; a gorombaságig brutális őszinteség recsegett ki a hangjából:

– Kedves uram – mondta neki – mindenekelőtt jöjjünk tisztába egy dologgal. Én azt hallottam, hogy ön szeretne képviselő lenni. Megjegyzem, hogy világosan kell beszélnie, mert én is nevén szoktam nevezni a gyereket. Igaz ez?

Mit tehetett mást, mosolyogva hagyta rá:

– Igaz.

– Nézze édes barátom – folytatta a miniszterelnök – én magát ezennel megkinálom egy kerülettel. Legyünk őszinték: nekem nagy szükségem van önre. A pénzére, a népszerűségére, a nevére, s főleg arra a rémületesen sok összeköttetésére, amit a vállalatai révén szerzett. Hogy egy kicsit tapogatóztam a városban, megdöbbenve konstatáltam, hogy Budapesten minden ember az ön rabszolgája. Uram, ha ön akarná, holnapután császár lehetne.

Orsovai csak mosolygott. A kegyelmes úr szigorú hangon folytatta:

– A vásár kettőnkön áll. Én felajánlok önnek a magam részéről egy ülést a képviselőházban. Hogy ez mi mindennel jár, azt ön tudja. Pénz önnek nem kell, tehát ez az ülés az ön számára csak címet, méltóságot és díszt jelent. Nem akarom feldicsérni a portékámat, úgy adom, ahogy van. Ha önnek tetszik az az eszme, hogy Budapest főváros egy kerületét képviseli az országházban, nyujtsa a kezét és legyen a barátom. Még azt is megmondom, hogy hálás ember vagyok és inkább összetöröm a mások csontjait és összetöretem a magaméit, semhogy cserben hagyjak valakít, akinek tartozom. Érti?

– Értem.

– És mi a válasza?

Orsovai még mindig mosolygott, s szótlanul nyujtotta a kezét a miniszterelnök felé. Kezet fogtak. A kegyelmes úr erre elővette a szivaros skatulyáját és megkinálta belőle a milliomost. Aztán így szólt:

– Most pedig szivarszó mellett hallgassa meg tanácsaimat. Jól figyeljen, mert néhány nap mulva már talán egy percnyi időt sem szentelhetek önnek, annyira el fog foglalni az általános szervezkedés. A dolog egyébként nagyon egyszerű: ön elmegy Walzer úrhoz, s megmondja, hogy nálam volt. Egyszersmind holnap délután fél hatra ide küldi. A többi teendőjére nézve fogadjon szót ennek az úrnak. Régi emberem, bár minden kerületben volna egy ilyen. Menjünk tovább. Ami a kötelességeit illeti, egyelőre csak arról van szó, hogy nekem nagyon sok pénz kell. Sok százezer forint. Legjobb az ilyet így kereken kimondani. Utálom az udvarlást. Az asszony, az más. Igazam van?

– Óh, természetesen…

– Sőt annyira megyek, hogy most megmondom: hagyjon magamra. Egy negyedóra mulva itt lesz a kis haditanácsom és készülnöm kell a jelentésre, amit nekik tenni fogok. Ha majd minden rendben lesz, másnak fog látni. Most viharos napokat élek és minden mondatom ki van számítva.

A milliomos fölkelt, köszönt és ment.

– Ime – gondolta a lépcsőn lemenet – most képviselő vagyok. Soha egy lépést nem tettem ezért a méltóságért, nem jártam senkinek a nyakára. Senki sem mondhatja, hogy nem a magam erejéből lettem az, ami vagyok.

A Duna felé ment. Most már tavaszias illat szállt esténként a Duna fölött. Az első tavaszi napok járták. Titkos, kezdődő ibolyaillatot hozott a szellő a Gellérthegy felől, s valami édes, vizes szaga volt a levegőnek, valami erjedő, izgató elem volt benne, tele ébredő erők hangulatával. A városban most kezdték gyujtogatni a lámpákat. Még nem volt egészen este, s a citadella kivált az égből. A Margitsziget felől reszketett az utolsó vöröses világosság az égen, de ez csakhamar eltűnt. Hogy Orsovai megállt fenn a várhegyen, alatta feküdt az egész nagy város, amely most készült éjjeli toalettjéhez. Ezt az utcákon járó emberek nem vették észre, ezt csak a magasságokból lehetett látni. A Dunasoron mint két izzó gyöngysor, villant fel a száz meg száz gázlámpa, s a Gellérthegy oldalában, mint este ébredő éji bogarak, csillantak meg a szerteszórt apró lángok. A Duna minden lámpát visszatükrözött, kanyargó vonalakká húzta a lángokat, hosszú ezüstcölöpöket mutatott a villamos ívlámpák alatt, s a Gellérthegytől le egészen Ó-Budáig reszkettette az apró és nagy fénypikkelyeket. A távolban néhány gyárkémény tüzes füstöt okádott. A nagy, örökké dolgozó gyárak lázas lehellete volt ez. Pénzt csináltak, pénzt vertek mindenütt, de még mindig nem volt elég. Egy malom, amely közvetlenül a Duna partján állt, minden ablakából világított. Olyan volt ez a hatemeletes óriási kőkocka, mint valami boszorkányműhely, amely messze búgó morgással dolgozott az estében, ez is pénzt csinált, de hiába, még mindig éhes volt mindenki.

– Haj, hó, képviselő vagyok! – mondta vígan Orsovai, egy kis időre megfeledkezve a kis Annáról.

Pestről idáig lehetett hallani a kocsirobogást, a villamos csengését, s azt a halk morajt, ami az élő városokból hallszik, ha az egészet egyszerre látjuk. Hajók úsztak le csöndesen a Dunán. Ezeken is pénzt nyer valaki, de a hajók folyton fognak úszni, a kormos gépészek mindig fűtenek, mindig izzadnak, a kazán alatt nem hal meg a tűz, s a csavar örökkön forog, még mindig kell pénz, még mindig éhes a gazda. A partra nézett és látta, hogy hordják a zsákokat egy hatalmas fekete bárkába. A nagy szörnyeteg nyelte a búzát, reggel óta hordták bele, de még mindig kért. A fürdők felől katonazene hallatszott.

– Haj, hó, az leszek, ami akarok! – mondta Orsovai.

Hogy a rengeteg sok házat látta, amelyek fölött már úrrá kezdett lenni a sötétség, s amelyek közül kiviláglott halvány fehér sugározással a keleti pályaudvar, egy pillanatra arra gondolt, hogy majdnem mindenik házban van valaki, aki függ tőle. Erre a gondolatra kifeszítette a mellét és mosolyogni kezdett. Lenézett a szabadelvükörre. A nagy veranda kékes fényben ragyogott. Ez a hatalmas üvegkalitka úgy fénylett a sötétben, mint valami lázbeteg szeme. Nem lehetett tudni, halál lesz-e a vége ennek a forró láznak vagy gyógyulás. De betegesen nagy fény volt, annyi szent, s izgatottságot, lármát, forrongó lelkeket sejtetett. Orsovai elképzelte mindazokat a képviselőket, aklk várakoznak, remélnek, reszketnek, s akik egyszer oly megdöbbentő lelkesedéssel fogadták az országházban. Ezek voltak a legéhesebbek. Ezek ordítottak a hatalmas étvágytól, ezek ölni és rabolni tudtak volna valamiért, amivel jól lehetett lakni. Mi történik, hogy fogják ezek fogadni, ha egyszer majd mint képviselő fog bevonulni az országházba?

– Haj, hó, császár leszek! – mondta Orsovai, s eszébe jutott egy ellenzéki politikus, aki négy évvel ezelőtt azt mondta, hogy adjanak neki kilenc milliót és az egész magyar parlamentet beviszi a bécsi Reichsrathba. Ez négy év előtt volt, s ama férfiú kilenc millióról beszélt. Neki pedig ötvenkilenc van, és ráadásul még ezer! Szent Isten…

Gyalog indult Pest felé, mert levegőre volt szüksége. Úgy ment végig a lánchídon, mint valami hatalmas király. A fejét gőgösen vetette hátra, s nem nézett rá senkire. Lassan haladt az éjjeli életét kezdő város felé, s tele volt hatalmának érzetével. Arra gondolt, hogy holnap miképpen fogja fogadni a nagykövetet.

Óh, a nagykövet…

Az ügy egy kissé bonyolódott. Valami amerikai konzurcium nagy szénbányákat talált Ázsia egy kis országában, közel a tengerparthoz. A hatalmas széntömeg kiaknázására hamar megalakult a részvénytársaság, s a munka megkezdődött. Eleinte rendben ment minden, a bánya pompásan jövedelmezett. Edwards – a jó Edwards, az öreg Hutkinson társa – vett is részvényeket. De aztán alaposan fordult a kocka. A bányarészvények hanyatthomlok estek lefelé. Ez részint a háborús világ miatt történt, részint pedig azért, mert rémületes sikkasztásoknak jöttek nyomára. Edwards, az óvatos Edwards most egyszerre elvesztette a fejét. Mindenáron túl akart adni a részvényein, fűnek-fának kinálta a halványzöld íveket. Hutkinson látta ezt és Hutkinson nagyon szerette Edwardst. Megvette tőle a részvényeket és eltette a fiókjába. Ő nem volt oly ideges ember, mint a társa, s úgy gondolkozott, hogy ha mindenki csal, hát a föld nem csal. Ahol szén van, onnan arany jön, elébb utóbb. A sok részvény évekig hevert így a fiókjában, mig aztán egyszer elővette őket. A szénbányákban lázas munka kezdődött, s az ujjászülető társaság élelmes igazgatója egy bankon törte a fejét, egy bankon, amit a bánya közelében kell felállitani. Tervét előadta Hutkinsonnak, aki a felesége életében még tele volt vállalkozó kedvvel. A bank meg is alakult, s várakozáson felül sikerült. A környék szegény népét valósággal kifosztotta, s rövid hét év alatt az exotikus bank igazgatója nagyobb úr volt a kis országban, mint maga a fejedelem. A fejedelem ugyanis hatalmas összegek erejéig volt a banknál érdekelve, a fejedelem a bank pénzén mulatta végig kétszer Európát, s ennek fejében a banknak minden szabad volt.

Történt azonban, hogy az angol gyarmatügyi miniszternek megakadt a szeme ezen a kis országon, amely tele volt gazdagsággal. A bank hatalmas vállalkozásai terelték rá a figyelmét. S mivel a kis országnak egy nyulványa leért egészen a tengerig, a terv hamarosan készen volt. Az angol királynő ő felségének tengerészeti minisztere elhatározta, hogy ezen a parton ugynevezett szénállomást létesit. A szénállomás olyan állomás, ahol a hadihajók szenet vesznek föl, s ezen a cimen folyton ott okvetetlenkednek. Hogy a szénfölvételtől a bombázásig s a csapatok partraszálitásáig mily rövid az út, azt tudják őfelsége tengerészeti miniszteriumában. Tehát az angol kormány alkudozásba bocsátkozott a fejedelemmel.

Ám a bank igazgatója nem volt rest fiú. Egy napon beállitott a fejedelemhez, s csontos, szögletes kalandorpofáját oly közel tolta a fejedelem olajbarna arcához, hogy az megijedt tőle. Az igazgató szigorúan ráparancsolt a fejedelemre, hogy legyen kissé tekintettel a bankra is. Aztán követelte tőle, hogy neki is legyen beszólása ebbe a szén-ügybe. Erről a kihallgatásról, amelynek alkalmából a fejedelem egészen az ajtóig kikisérte az igazgató urat, Abbáziába is ment egy tudósitó távirat. Akkor olvasta ezt az öreg Hutkinson, amikor a Stefánia-szálló portása legszebb rond-irásával irta fel egy kartonlapra: Hutkinson G. Tamás és leánya, Chicagó. A távirat jelentette, hogy minden rendben megy, az angol kormány legközelebb megkezdi a tárgyalásokat a bankkal is, úgy a bányák, mint az erdők és egyéb hatalmas vállalatok ügyében s a fejedelem és az országnagyok adósságai ügyében. Szóval az angol kormány tudta, hogy a bank nagy úr, de amig lehetett, nem állt vele szóba, mert azt is tudta, hogy viszont ez a csevegés pénzbe kerül. Most azonban kénytelen volt vele, hát elkezdte. De nem tudtak megegyezésre jutni. Hónapokig tárgyaltak, de a szögletesarcú igazgatónak oly kemény volt a feje, hogy még az angolok se tudtak vele bírni. Végre ez a szögletes ember megunta a sok hercehurcát, s ráordított az angol kormány emberére, hogy ő nem tárgyal többet, tessék a gazdával beszélni. A gazdát Hutkinson Tamásnak hívják és most Magyarországon lakik, mert a leánya beleszeretett egy ottani koldusba. Az angol kormány embere erre összepakolta az irásait, vette a bőrtáskáját, köszönt és visszautazott Londonba. A miniszter dühbe jött, amikor meglátta.

– Hogyan – kiáltott rá – még a szemem elé mer kerülni, szerencsétlen?

Szegényt bedugták valami irodába, s a miniszter most kétszeres energiával vetette rá magát kedves tervének megvalósítására. Hazacitálta a bécsi angol nagykövetet, s megmagyarázta neki apróra a dolgot. A bécsi nagykövet már régóta szeretett volna párisi nagykövetté avanzsálni, s a miniszter ezt kereken meg is igérte neki arra az esetre, ha sikerrel végzi küldetését. Az excellenciás úr erre visszautazott Bécsbe, s táviratilag jelentette Hutkinson Tamásnak, hogy meglátogatja.

Az öreg Hutkinson lázasan dolgozott az óráján, amikor megkapta a táviratot. Azonnal bevitte a vejéhez.

– Nézze, Pál – mondta neki egyszerűen – én már öreg vagyok ezekhez a dolgokhoz. Az angol nagykövet ide fog jönni, én fütyülök rá. Beszéljen vele, hisz maga éppen úgy ismeri ezt az ügyet, mint én…

Letette a sürgönyt az asztalra, s a választ meg se várva, visszasietett a szobájába, szemére illesztette a nagyitó üveget, s tovább piszkálta a készülő órát. Orsovai, mielőtt a miniszterelnökhöz ment volna, még egyszer átfutotta az exotikus bank történetét és évi mérlegeit, hogy teljesen tájékozva legyen.

Most, hazafelé menet, eszébe jutott a nagykövet, aki holnap reggel érkezik Pestre, s még délelőtt látogatást tesz nála.

– Angolország beszélni akar velem – mondta nagyon halk hangon, örökös mosolyával – majd megmutatom én Angolországnak, hogy ki vagyok!

Szinte megreszkettette az a gondolat, hogy Anglia, ez a hihetetlenül nagy hatalom, elküldi hozzá a képviselőjét, tárgyalni. Előre elképzelte a jelenetet: miképpen fogja leültetni a nagykövetet, milyen hideg és mély óvatosságot mutató arccal fog vele beszélni, s mint fogja kelletni magát.

– Fogadok, hogy egy hétig itt marad, Pesten! – mondta ravaszul hunyorgatva. – Kecsegtetni fogom, reményt adok neki, aztán megint visszahúzódom. Angolország lesni fogja a pillantásomat és a nagykövet megsürgönyzi Londonba, ha összeráncolom a szemöldökömet!

A sarki rendőr szalutált neki.

– Jó estét, barátom – felelt Orsovai, s megszerette volna mondani neki, hogy ma éjjel jobban vigyázzon rá, mert Angolország izgatottan érdeklődik az állapota iránt.

A kapuja elé ért és becsöngetett.

– Hopp – szólt egyszerre – ezek nem várnak vacsorával…

Otthon azt mondta délután, hogy a képviselőkkel vacsorázik. De erről útközben megfeledkezett, s most lusta volt visszafordulni.

Furcsa, nem jöttek nyitni a kaput. Még egyszer csöngetett. Valami világosság futkosott az ajtó szines üvegje mögött, s kis vártatva megjelent a szobalány.

– Ejnye, de megváratják az embert!

A szobalány piros volt. Belülről az ajtó csapódása hallatszott.

– Mi ez? – mondta Orsovai a szobalánynak – miért olyan piros maga?

– Semmiért, kezit csókolom – felelt a lány és még jobban elpirult.

Orsovai bement a szobájába, s meggyújtotta a lámpását. Még az asztalon volt a nagykövet sürgönye. Kezébe vette a papírlapot és meglobogtatta a levegőben.

– Angolország kunyorálni jön – mondta.

E pillanatban tisztán hallotta, hogy óvatosan kinyitják azt az ajtót, amely a felesége új szobájából az előszobába vezet.

– Mi ez? – szólt, s összeráncolta a szemöldökét. – Csapkodnak, mászkálnak… mi történik itt?

Az ajtóhoz ment, egy kicsit kinyitotta, s kinézett az előszobába. Az előszobában nem égett a villamos láng, de a felesége szobájából halvány fény szűrődött ki. Orsovai nagyon megijedt. Egy hatalmas férfialak ment ki lábujjhegyen a felesége szobájából, a kapu felé. Utána a szobalány, ijedt, nagyrameresztett szemmel, kezében gyertyát tartva, amelynek lángját a másik kezével eltakarta. A háttérben állt a felesége, halványlila pongyolában, égő szemmel.

Most hirtelen nem tudta, mit csináljon. Összeszorította a fogát és ordítani akart. A nagy férfialakban megismerte Iványi Sándort. De ez ekkor már az utcán volt és a szobalány jött visszafelé a gyertyával. Aztán becsukódott a felesége szobájának ajtaja s megint sötét lett az előszoba. Orsovai hallotta, amint hangosan reszket a kezében a sürgöny. Fölállt, s egy pillanatra tele volt kétséggel. Mit csináljon? Az állatorvossal való párbaj óta, a feleségétől való különélés második hetében, az angol nagykövet sürgönyével a kezében, nem csinálhat jelenetet. Ha a felesége ma éjjel itthagyja, elmegy az apjával, vége mindennek. Adieu képviselőség, adieu Angolország, adieu minden…

A szobalány kopogtatott az ajtón. Biztos, hogy az asszony küldte, puhatolózni.

– A nagyságos úr vacsorázni akar?

Orsovai egy pillanatig gondolkozott. Aztán nyugodtan felelt:

– Igen. Hozzon egy kis sonkát… teát is. Hogy van a nagyságos asszony?

– Jól érzi magát. Olvas…

– Hát csak hozza a sonkát – szólt Orsovai könnyű sóhajjal, amelylyel sok mindent temetett el – hozza a sonkát – mondta, s hanyag előkelőséggel dobta az iróasztalra az angol nagykövet sürgönyét.