XXXII
A nagykövet azonban nem jött másnap. Egy sürgöny jött helyette, amely azt jelentette, hogy ő excellenciája el nem halasztható teendői miatt csak néhány nap mulva teheti tiszteletét. Orsovai a zsebébe gyűrte a sürgönyt:
– Untat ez a nagykövet – mondta – ha rossz kedvemben talál, még ki is dobom…
Azzal becsöngette a szolgáját és egy levelet adott a kezébe:
– Ezt vigye azonnal a szerkesztőségbe, Zrinyi úrnak.
A szolga már tudta, hogy a „szerkesztőség“ a Közvélemény szerkesztősége. Orsovai úgy beszélt erről a helyiségről, mintha a lakásának egy része volna.
– Mondja meg Zrinyi úrnak, hogy minden bizonynyal elvárom.
Ugyanis szükség volt Zrinyi úrra. Walzer a miniszterelnöknél járt és alázatosan meghajtott fővel fogadta a parancsot: Orsovai lesz a kerület képviselője. A palota lépcsőjén lejövet azonban mégis megvakarta a tarkóját, még pedig két okból. Először azért, mert most meg kellett szegnie a Kamerál Istvánnak tett igéretét. Kamerál úr, akit a becsületbiróságból van szerencsénk ismerni, bizton számított arra, hogy végre budapesti képviselő lesz. A másik baj az volt, hogy Orsovai ellen könnyebb lesz erős akciót kifejtenie az ellenjelöltnek. Az ellenjelölt egy Harsányi nevű ügyvéd volt, aki vezércikkeket irt egy nagy napilapnak, szónokolt a népgyűléseken, ostoba módon egyre becsületről beszélt, s abban a tévhitben élt, hogy a korrupció és a klikkrendszer tönkre fogja tenni az országot. Ő alapította a Jakobinusok körét, s ő volt ebben a körben Danton. Most a választás előtt kétszeres erővel agitált, irt, szónokolt, s elég nagy pártot sikerült csinálnia. Tehát Walzer úrnak volt oka megvakarni a tarkóját.
De Walzer úr nem azért volt a Kányák elnöke, hogy hamar bizalmat ne merített volna az eszébe és barátaiba vetett hitből. Vigan állított be Orsovaihoz és azonnal megkezdte az intézkedést. A választási irodát berendezték, „fiakkermeister Strausz“ megjelent a láthatáron, jöttek a zöld tollak és a nagy plakátok, amelyeken ez volt olvasható: Éljen Orsovai Pál, szeretett képviselő-jelöltünk. Néhány nap alatt teleragasztották ezekkel a szines cédulákkal az egész kerületet, s megkezdődött a rendes hajsza. A választási irodát ama bizonyos szabó vezette, aki ruhákat csak éppen a választások közé eső időszakban csinált, s aki Budapest korteseinek királya volt. Nem kiskaliberű ordító, ivó és kapacitáló kortes, hanem szervező talentum, amolyan nagyvállalkozó, aki átlagárban csinálja meg a választást, s amit megspórol, az az övé. A derék férfiúval ezuttal is fixben egyeztek meg, s ő azonnal átvette a parancsnokságot. Saját külön, helyesbített választási névsorából másolatokat csináltatott, s mindenféle gépeket hozott az írodába. Ő találta fel a választási számológépet, ami igen ravasz eszköz volt, srófokra, kerekekre járt, s jelezte a szavazatok arányát. Néhány nap alatt rendbehozta lakatra járó, rézfedelű nagy könyvét, amelyben minden választó neve mellett betűk és jelek voltak. Benne volt ebben a könyvben, hogy X-nek pénz kell, ipszilonnak kézszorítás, az egyiknél kezet kell csókolni őnagyságának, a másiknál akár gorombáskodni is lehet, mert váltója van a banknál stb. stb. Orsovai bámulta ezt a zseniális embert, aki némely pillanatban aggódó hadvezérhez hasonlított, de aztán nemsokára fölvette az operáció előtt álló sebész öntudatos nyugalmát, mintha mondaná:
– Bátorság, fiatal ember, bizzék bennem, hamar végzünk.
Eleinte Orsovai is részt akart venni a munkálatokban, de a szabó egyszerüen kidobta.
– Ezek az ő kedves manírjai – mondta büszke, szinte apai mosolylyal Walzer úr – mindent el kell tőle tűrni, mert amit ő csinál, az rendjén van.
Tehát Orsovai a beszédekre adta magát. Zrinyi úr megérkezett „a szerkesztőségből“ és lázasan készítette a szónoklatokat. A szabó egyszerüen felirta egy cédulára a kocsmák neveit, s Orsovai sorra járta nagy kíséretével ezeket a piszkos, borgőzös tanyákat, ahol reggelig ittak és bőgtek a választók.
Valami szerencsétlen és elkeseredett ügyvéd szociálista programmal akart föllépni. De csak egy óráig volt képviselőjelölt, hamar visszavonult, látva, hogy a gyárigazgatók kötelezővé teszik műhelyeikben a zöld tollat.
Amikor hajnal felé vége szakadt a szónoklásnak, Orsovai elszakadt a kiséretétől. Nem tudott hazamenni, napok óta csak úgy kóborolt, kábultan, mint valami szerelmes gyerek. A kis Anna már készült az útjára. Landauer boldogan járkált, zsebében a kinevezéssel, fizetgette az adósságait és egyre tervelt. Orsovai azt is megtette, hogy egy napon beállított a Landauerék házmesteréhez. Fejedelmileg megfizette a házmesternét, aki ezért igaz részvéttel viseltetett iránta, s mindent elmondott neki. Igy tudta meg, hogy az állatorvosék még csak néhány napig maradnak Budapesten, s aztán elutaznak örökre, mert az urat kinevezték vidékre.
Orsovai nem tudta, mit csináljon. Szerette volna, ha valami igaz barátja tanácscsal segítette volna. De nem volt barátja szegénynek. Csak az vigasztalta, hogy ha volna is barátja, az se tudna semmit mondani. Mert a dolgon már nem lehetett segíteni. Itt mindennek vége szakadt, a kis Anna elutazik, ez valóság, nem jön vissza, ez is valóság, csupa rémületes, vigasztalan valóság. Hiába minden.
Az utolsó kocsma, amelyben valahogy elhebegte a Zrinyi-készítette beszédet, közel volt a városligethez. A nagy tömegben elkeveredett s aztán kiszökött a kocsmából. Hajnali három óra lehetett már, s az édes tavaszi éjszakában rejtelmes illatok jöttek a liget felől. Elindult a rügyező bokrok között, kifelé, egyedűl. Kelet felől már derengett egy kis világosság. De a fenyvesben koromfeketén meredtek az éjszakába a nagy fák, rejtelmes tömeggel rajzolódtak a világosodó égbe. Orsovai Pál oly szerencsétlennek érezte magát, hogy kigombolta a mellényét és a szivére szorította a jobbkezét. Elnézett a fák között, hallgatózott a tó körül, figyelt egy kis csurgásra, amely a viz felől hallatszott, majd lehunyta a szemét.
– Fájok – mondta magában, s tetszett neki ez az ostoba íge, amelyet nem szoktak első személyben használni. De úgy érezte, hogy nagyon ráillik.
– Fájok – ismételte, s érezte, hogy egész teste és az egész lelke tele van fájdalommal. Hogy a mellét tapogatta, arra a fölfedezésre jutott, hogy mégis csak itt érzi legjobban a fájást.
– A szerelem a mellben van – mondta halkan – és nagyon fáj…
A hidon túl meglátott egy rendőrt.
– Beszélni fogok a rendőrrel – szólt. – Kiváncsi vagyok, hogyan él egy rendőr.
A rendőr beburkolózott a köpenyegébe és nekitámaszkodott egy fának. Úgylátszott, hogy már vége felé jár az ideje, s várja, hogy fölváltsák. Amikor Orsovai a közelébe ért, köszöntötte:
– Jó reggelt kivánok, nagyságos úr.
Ez is ismerte. Mindenki ismerte.
– Jó reggelt biztos úr – felelt neki Orsovai és megkinálta egy szivarral. – Régen van már itt?
– Éjfél óta, könyörgöm.
– Hm – mondta Orsovai, s azon gondolkozott, hogy miképpen kezdje meg a beszélgetést. Aztán egyet vont a vállán s egyszerüen kérdezte:
– Nős ember maga?
– Igenis.
– Gyereke is van?
– Négy, nagyságos úr.
Egy kis csönd lett. Aztán tovább kérdezte a milliomos:
– Boldog maga?
A rendőr mosolygott és szégyenlősen felelt:
– Hát már ahogy mink boldogok szokunk lenni.
– Szereti a feleségét?
– Hogyne szeretném.
Egyre világosodott körülöttük. A fenyők mögűl vöröses lehellet szállt fel az égen. Egy tejeskocsi zökögött arra.
– Szerelmes volt a feleségébe mielőtt elvette?
– Szerettük egymást, nagyságos úr. Az asszony szobalány volt a báró Somorjaiéknál, aztán megismerkedtünk egy szüreti mulatságon. Aztán elgyött hozzám feleségül.
– Hm – mondta Orsovai, s maga elé nézett a földre – nem szeretett maga azóta mást, mint a feleségét?
– Nem én, nagyságos úr. Nem is érek rá, mert úgy bánnak az emberrel, mint a kutyával. Akinek protekciója van, az más. Mit csináljon a szegény ember? Én hiába küzködök, a mult hónapban is mellőztek egy másik közrendőr miatt, akit a hercegprimás protekciózott.
– Maga nem is tudna szerelmes lenni? – folytatta a gondolatát Orsovai.
– Már miért ne, nagyságos úr, ha valami csinos nőszemélyről volna szó…
– És a felesége? Azt otthagyná?
– Nem én. Az ilyesmihez semmi köze az asszonynak…
Egy másik rendőr közeledett feléjük. Fölváltotta ezt a szegény embert. Orsovai még egy szivart adott neki, aztán tovább bandukolt az egyre hajnalodó ég alatt. A fölváltott rendőr csöndesen ballagott hazafelé, kopogott a csizmája az úton, vitte haza a kis filozófiáját, s boldogan gondolt a fülledt, de meleg szobára, ahol most aludni fog. Orsovai sokáig nézett utána. A városból csöndes morajlást hozott a hajnali szellő. A fák mögött, a kövezett uton egyre több kocsi zörgött végig, ébredni kezdett a város. Orsovai fáradtnak érezte magát. Most már némi örömmel gondolt az ágyára, a párnára, a meleg dunnára. Visszanézett a híd mögé, ahol az előbb egy egyszerű ember oly egyszerüen vallotta meg neki az életét, egy egyszerű ember, aki elballagott a szürkületben, aki soha nem zavart vizet, aki született, él és meg fog halni és aki csak úgy csöndesen, bután keresztülmászik az életen, anélkül, hogy beválasztanák a Kisfaludy-társaságba, s hogy a nevét szines plakátokon olvashatná.
Ő is hazafelé indult.
A szürkületben megkezdődött Budapest élete. Zöldséges és tejeskocsik ügettek az utcákon, még félig leragadt szemű, álmos asszonyokkal a bakon. Az Andrássy-uton két jól megrakodott fiakker vágtatott a város felé. Mindenikben két-három férfi és ugyanannyi hölgy ült, minden rend nélkül, mintha csak úgy egymásra dobálta volna őket valaki. Kurjongattak a kocsiban, s mintha azt kiáltották volna, hogy: „éljen az élet, éljen a hajnal!“ A lányok kalaptollait még messziről is látta Orsovai, amint a kocsik fölött lobogtak.
– Borzasztó – mondta magában – most lefeküdni…
Ilyenkor, reggel felé valami beteges tettvágy fogja el az embert. Vannak, akik az átvirrasztott éjszaka után munkához is fognak, s csak akkor érzik, hogy kell az álom. Orsovai semmi álmosságot nem érzett. Csak az az általános, nagy, türelmetlen fájdalom kínozta, amely mintha a melléből indult volna ki. „A szerelem nem alszik soha“ – gondolta.
Már közeledett a háza felé, messziről látta is a villát, amely békésen aludt, csöndesen lehunyva fehér szemhéjait, a csipkés függönyöket. Egy kis füstszallag szállt a kéményéből a szürke téli ég felé, a konyhában már fűtöttek.
Orsovai éhes volt. Meglátott a sarkon egy szegény kis kávéházat és megkívánta a forró fehér kávét meg a friss kiflit. Egyet gondolt, s betért megreggelizni. Fél hat lehetett.