XXXV
A Margithid körül, abban a csöndes utcában, ahol a mentők háza van, lovasrendőrök álltak fel sorjában. Aztán egy szakasz gyalogos jött, mintha tüntetésre készülnének. Mind a mentők háza előtt állottak fel, s az a kis tömeg, amely az utcán szorongott, tisztán hallhatta, amikor a rendőrkapitány kiszólt az embereihez:
– Senkit se szabad bebocsátani, az istent se!
Azzal visszament és bevágta az ajtót.
Benn egy ember feküdt az egyik ágyon s az egész ház személyzete körülötte állott. A fiatalabb orvosnövendékek, akik pedig a legblazirtabb mentők, ezuttal igazán bámulva nézték az ágyon fekvő embert. Az orvosok piszkálták, fogdosták, leszedték róla a ruhát. Egy asztalnál a rendőrség emberei dolgoztak. A kapitány jegyzőkönyvet vett föl. A nagy csöndben odament egy nyurga kis rendőrirnok az orvosokhoz:
– Doktor úr kérem, szabadna átvizsgálnom a zsebeit…
És kiszedett mindent a zsebéből. Halkan diktálta a kapitánynak:
– Egy zöld bőrtárca hat darab százforintos, két darab tízforintos és két darab ötforintos bankjegygyel…
Tovább kutatott:
– Egy aranyóra… lánccal…
A sarokban suttogva szólt az egyik orvosnővendék egy kollégájához:
– Hihetetlen… hihetetlen.
Még néhányan odagyültek, s a kis orvosnövendék suttogva kezdte magyarázni:
– A házmesternél feküdt, amikor jöttünk és már akkor vége volt. A jobb halántékán ment be a golyó. Azt mondták, hogy az utcán lőtte magát agyon, s már halva volt, amikor becipelték a házmesterhez. Fiúk, egy asszony volt ott… mondhatom nektek…
A szemét égnek fordította, annak kifejezéseül, hogy az az asszony nagyon csinos volt. Aztán folytatta:
– Azt mondják, hogy ez volt a szeretője. Egy szinésznő és a férje állatorvos. Ez a barom is ott volt és bámult. De nem bírta sokáig nézni, úgylátszik, tudta, hogy ez a feleségének a szeretője és hogy valami kifogást mondjon, azt mondta, hogy bemegy, megnézi a menetrendet, nem megy-e még az éjjel valami vonat…
– Csöndet kérek, urak – mondta a főorvos.
A fiú halkabban folytatta:
– Az asszony sírt.
Kivülről lárma hallatszott. A rendőrkapitány izgatottan ugrott fel és kiment.
– Mondtam – hallatszott be az orditása – hogy senkinek se szabad bejönni! Kicsoda ön?
Egy lihegő hang felelt:
– Bocsánatot kérek, nekem a legjobb barátom. Walzer a nevem…
Beeresztették. Összecsapta a feje fölött a kezét, amint meglátta a halott embert az ágyon, véres halántékkal, amelynek a közepéről fekete lyuk meredt feléje, kibontott inggel, meztelen, halálsárga mellel. A szeme szépen le volt csukva, de lehetett rajta látni, hogy sírt az utolsó órában. Az arca nyugodt volt, közönyös, mintha valami nagyon mély álmot aludnék.
Walzer úr leült egy székre és merően nézte.
Egy orvos halkan mondta:
– Sohse láttam még ilyen komoly arcú halottat.
Künn egyre nagyobb lett a moraj. Most már sokan jöttek, a hír futva terjedt. A lovasrendőrök szorongatták a tömeget.
A másik szobába bejött valaki. A kapitány fölnézett, de a főorvos megnyugtatta:
– A mi embereink…
Azzal az ajtóhoz ment és beszólt:
– Mi volt az?
– Jó estét kivánok, főorvos úr – felelt egy fiatal hang – semmi különös… egy szegény munkás. Mire a Rókusba értünk vele, meghalt.
A főorvos becsukta az ajtót, s most lehetett hallani, hogy ugyanez a fiatal hang diktálta az inspekciósnak:
– Ambrosio Posi, foglalkozásnélküli, Rókus…
Walzer úr feltápászkodott a székről, s megrogyott térddel tett néhány lépést. Rekedt hangon mondta:
– Intézkednem kell.
Tiszteletteljesen engedtek neki utat a telefonhoz.
– Halló – mondta a kagylóba – kérem Kenessey temetkezési vállalat, iroda.
Aztán, amikor összekötötték:
– Arnold, te vagy? Szegény Orsovai meghalt… agyonlőtte magát… szeretném, ha a te vállalatod gondoskodnék szegényről… reggel azonnal intézkedjél…
Majd az orvosokhoz fordult:
– Borzasztó, borzasztó.
Mind a halottra néztek, aki hátrabukott fővel, kinyujtózva feküdt az ágyon, s akinek a szempillájáról még mindig nem száradtak fel az utolsó könnyek. Majd Walzer úr lehajtotta a fejét, s mivel jogi gondolkozású ember volt, e pillanatban hirtelen arra gondolt, hogy ki lesz Orsovai örököse.
Künn pedig nagy lett a moraj. A tömeg, amely elunta a várakozást a nagy téren, lassan szétszéledt. Dalolva, nagy csoportokban járta az utcákat, még be-betért a kocsmákba, inni egyet a diadal örömére. Egy nagy raj a körúton ment fölfelé. Lehettek vagy több százan. Ezek hatalmas hangon énekeltek, s minden strófa után pokoli orditásba törtek ki. Mint valami távoli mennydörgés, úgy hatott el a mentők csöndes szobájáig ez a rémületes hangáradat. A főorvos idegesen kapott a füléhez. A kapitány felugrott az asztaltól. Tüntetéstől, nagy utcai zavartól félt. Kinyitotta az ajtót, s ekkor teljes erőből harsogott a körútról idáig a tömeg nagy, zengő hangja, amint száz meg száz torok ordította a nagy házak között ebbe a szerelmes tavaszi éjszakába:
– Éljen Orsovai Pál, éljen!