IV
Esett az eső. A buccarii kirándulás napján volt utoljára szép idő. Azontúl már tizedik napja zuhogott, mintha öntötték volna. A hegyekről rohanva jött a víz és a tenger tíz nap és tíz éjszaka ugyanabban az ütemben verte a parti sziklákat. Ez volt a legbántóbb, ez a nyugodni nem akaró, makacs, szinte dacos csapkodás. Az emberek elbujtak a házakba és a szállók olvasótermeibe. Ott szőtték tovább a meséket a vasútkirály lányáról és annak hirtelen szövődött kalandjáról. Ezek a mesék borzasztón megnövelték Hutkinson alakját s megkicsinyítették Orsovait. Végül már arról beszéltek, hogy a világ leggazdagabb emberének lánya feleségül megy egy pesti koldushoz, aki a ferenciek templománál szokott kéregetni vasárnaponként.
A tizenegyedik napon is esett az eső s Pál barátjával beszélgetett a közös szobában. A felmondó levél megérkezett, de ő bizony nem is válaszolt rá. A holland-magyar bank minden tisztviselőjével és apró-cseprő üzleteivel egyetemben oly kicsinyesnek tünt föl előtte, hogy nem is törődött vele.
– Éppen jókor mondtak fel – ez volt egyetlen megjegyzése – akkor fosztanak meg havi hatvan forinttól, amikor milliókat látok…
Nyugodtan szívta a cigarettáját. Már a multra vonatkozólag nem akadt beszélnivalójuk. Orsovai elmondott mindent. Elmondta, hogy Hutkinson az első találkozásnál felbátorította s ő erre megkérte a lány kezét. Az öreg – se szó, se beszéd – megölelte és sírva fakadt, mint valami gyerek. A dolgot egyébként igen egyszerűnek találta: egy pesti banktól kedvező információt kapott; a fiatalok szeretik egymást, legyenek férj és feleség.
Egy szolga jött. Hutkinson úr kéreti szépen Orsovai urat, hogy nézzen el hozzá a Stefániába. Pál esernyőt vett és a zuhogó esőben fölment hozzá. Az öreg egy karosszékben ült és kurta matrózpipából szítt valami átkozottul csípős, mézben főtt amerikai dohányt.
– Kedves barátom – mondta neki – hozta Isten, azért hivattam, hogy egyetmást megbeszéljünk. Üljön le. Ehhez a kellemetlen időhöz éppen illik a témám. Tudniillik a vagyoni állapotunkról akarok beszélni…
Orsovaiban volt annyi szemérem, hogy úgy tett, mintha ez iránt a másodrendű csekélység iránt nem is érdeklődnék.
– Hol van Elly? kérdezte.
– A szobájában olvas. Addig ne is szóljunk neki, amíg nem végeztünk. Nem szeretek előtte ilyesmiről beszélni. Őszintén megvallva, sohse avattam be pénzügyi dolgaimba. Féltem, hogy egy-egy nagyobb veszteségnél megijed… Aztán egyébként is ez nem asszonynak való dolog.
A szekrényhez ment s egy kis acélládát vett elő. Irásokat, nyomtatványokat, füzetkéket rakott ki belőle az asztalra.
– Pontosan nem tudom megmondani – kezdte egészen nyugodt, természetes hangon – hogy mennyi pénzünk van. Ha már rendben leszünk, majd egyszer összeülünk s megállapítjuk a vagyont az utolsó dollárig. Most csak hozzávetőleges számításról lehet szó.
Orsovai igyekezett nyugodtnak látszani. Olyan arccal ült ott, mintha ez az öreg ember valami alárendeltje volna, aki jelentést tesz egy pénzügyi dologról.
– Először is – folytatta az öreg monoton hangon – itt vannak a rézbányák Chileben, Peruban és Északon a nagy tó körül. Ezek nem kizárólag az enyéim, hanem a fele Edwardsé. Ez nagyon derék ember, úgy szeretem, mint a testvéremet. Majd megismeri, hisz az esküvőn találkozni fog vele. A bányák mostani értéke összesen háromszáznyolcvan–négyszáz…
Pál sejtette, hogy millió, de egy szót se mert kérdezni. Szédült ennyi pénztől.
– Négyszáz – mondta az öreg és ceruzát vett elő – egy dollár az önök számítása szerint körülbelül két és fél forint… tehát szorozva két egész öt tizeddel… ez volna ezer millió forint.
Orsovai csak nézte, mereven.
– Igen ám – mondta szinte védekező hangon Hutkinson – de ennek csak a fele az enyém. Fele Edwardsé. Ez volna ötszázmillió. A vasutakhoz azonban nincs társam. Az mind tisztára az enyém. A kilenc vasut: négy nagy és öt kicsi együtt megér… de mondom, ez nevetségesen átlagos számítás… mondjuk… hát az önök pénze szerint háromszázötven-négyszáz milliót. Ezeken kivül még csak egy vállalatom van, egy nagy gyapjugyár Chicagoban. Ez minden. Ami készpénzünk volt, az részben az Angol-Bankban, részben a Crédit-Lyonnaisnál, meg Drezdában, Párisban és Berlinben kamatozik. Ez hoz természetesen legkevesebbet. Az angol bank másfél percentet fizet és a nyomorultak ezt is fel akarják mondani… Igy szétszórva van vagy kétszáz millió. Elsőrangú papirokban, a világ legbiztosabb helyein. Ha már most ki akarnám számítani, hogy mennyi az évi jövedelmünk, igazán nem tudnám. A vállalataim az előre megjelölt helyekre küldik a nyereséget, én már tíz év óta nem láttam együtt nagyobb csomó készpénzt. Fehér papirdarabkákat kapok, értesítéseket a bankoktól, ebből élünk… Mondhatom, az utóbbi években azon voltam, hogy Elly mindent megkapjon, amit csak megkiván és mégse tudtunk többet költeni, mint valami jobbmódú polgárcsalád. Énnekem például elég egy napra egy dollár…
Ez már nem is izgatta Orsovait. Most már természetesnek találta, hogy ilyen sok van. Más talán megbolondult volna ennyi milliótól, ettől a rémületesen nagy nyers hatalomtól, amit magával fog vinni az éhes, a pénztelen és hitelbe épült Budapestre. De ő ezt nem látta át egyszerre. Csak azt érezte e pillanatban, hogy soha többé az életben nem lesznek anyagi gondjai. Az öreg amerikai meg sokkal becsületesebb volt, mintsem hogy a fiú arcán kémlelte volna a hatást. A maga egyszerű hangján folytatta:
– Ha jól sejtem, évi jövedelmünk meghaladja a hatvan milliót. A bányák és a vasutak pompásan jövedelmeznek. A gyapjúgyár egy kicsit pang… Ez a vállalataim közt a tékozló fiú… Nem is tudom, miért nem tagadom ki. Még próbálkozunk vele egy-két évig.
Aztán még keresgélt az iratok közt, majd visszatette az egész csomót az acélládába, az acélládát a szekrénybe és így szólt:
– Hát ezt akartam mondani. A részletes számításon majd két hétig is dolgozhatunk, ha ugyan kiváncsi rá. Egyszer megtettem, de most igazán nem érdeklődöm iránta. Öreg ember vagyok, egész életemben egyebet se tettem, csak dolgoztam. Most már szeretnék pihenni.
Orsovai fölállt. Most már egészen otthonosan érezte magát a milliók közt. Nadrágzsebébe sülyesztett kézzel föl-alá kezdett járkálni.
– Pihenni akar? – mondta. – Igaza van. Ha már az ember elért annyit, hogy minden biztosítva van: jövője, gyereke… akkor legjobb, ha pihen. Én azt ajánlom, hogy jöjjön Magyarországba.
Az öreg nagyokat szítt a pipájából. Nem felelt.
– Jöjjön Budapestre. Ez a világ legszebb városa. Veszünk valahol egy házat, berendezkedünk és úgy fogunk élni, hogy soha annál jobb élet nem volt.
Hutkinson fölállt:
– Nézze, – mondta – nekem, őszintén megvallva, az a tervem, hogy maga eljöjjön velünk Amerikába és ott átvegye az összes üzleteimet.
Ettől megdöbbent Pál. Ezt legkevésbbé sem akarta. Pestre akart menni, mutogatni a szerencséjét, költekezni, élni, hogy mindenki pukkadjon meg az irigységtől. Amerikába? Soha! Már hajlandó lett volna azt hinni, hogy becsapták, megfizetik ennyi pénzzel, mert nem kaptak más vőlegényt. De meg is ijedt egy pillanatra attól, hogy esetleg mégis el kell mennie Amerikába…
Nyilt az ajtó. Pál hátrafordult, s Ellyt látta meg a küszöbön, nagy, boldog, szerelmes mosolylyal az arcán. Ekkor fellélekzett, eszébe jutott, hogy itt ő a legnagyobb úr, mert utóvégre a szerelem is csak valami. Odalépett a lányhoz, megölelte, és megcsókolta a homlokát. A lány nem akarta elereszteni, úgy tartotta, a nyakát átfogva, mint a repkény. Az öreg amerikai letette a pipáját.
– Pál Magyarországba akar vinni bennünket – mondta Ellynek olyan hangon, mintha mondaná: „tőled függ, nekem nem nagyon tetszik az eszme.“
Elly a szeme közé nézett vőlegényének és mosolyogva, egyszerüen mondta:
– Ha ő Magyarországba akar menni, akkor én sehová a világon nem megyek, csak Magyarországba.
És most ő csókolta meg, olyan erősen, olyan boldog szerelemmel, hogy az öreg elfordult és az ablakhoz ment.
Minden feltünés nélkül, az öreg Hutkinson kivánsága szerint, a legnagyobb egyszerűséggel tartották meg esküvőjüket Fiuméban. Orsovai rokonai közül csak az apja jött el, az anyja már rég meghalt. Az esküvőről Zrinyi, aki másnap már Pestre utazott, vitte el a hirt a lapoknak. Ezért a szivességért aztán engedelmet kért Páltól, hogy jövendő terveiről cikket irhasson azon a napon, amikor Orsovai Pestre érkezik feleségével és apósával. Jövendő tervei Orsovainak éppenséggel nem voltak. Zrinyi beszélt egyről-másról, munkanélküliek segélyezéséről, hát ráhagyta, hogy olyat is csinál. Azzal visszamentek Abbáziába.
Mikor aztán már a tengerparton is nagyon jelentkezett az ősz – november vége felé lehetett – akkor összepakolt a fiatal házaspár és egy délután áthajózott az öreggel Fiuméba. Eső már nem esett, csak köd volt, csúnya novemberi köd, amely a tengeren még kietlenebb, mint a szárazon. Orsovait azonban ez egy csöppet sem bántotta. Úgy ült a hajón Elly és Hutkinson közt, mint valami csaló, aki két kifosztásra szánt áldozatot visz a hamis kártyások közé. Egy-egy pillanatra föl is villant benne az az érzés, hogy talán valamelyik útitársuk ezt suttogja a szomszédjának:
– Nézd, hogy becsapta ez ezt a két szegény idegent… most viszi őket, kifosztani…
Szomorú látvány volt az édes, szép asszony, amint Orsovai mellé bujva ült, karját a karjába öltve, s időnként nagy, szűzi szerelemmel, az ő első szerelmével emelte föl hozzá a szemét.
Hogy közel értek a fiumei kikötőhöz, erős tülkölést hallottak. Orsovai elmosolyodott:
– Furcsa hang…
– A köd miatt van – magyarázta az öreg amerikai, aki már sokat utazott tengeren. – A köd miatt, hogy a hajó bele ne ütközzék valamibe.
A hajó csakugyan meg is lassította menetét s óvatosan úszott be a kikötőbe. Az öregnek igaza volt. Hogy a móló mellett elhaladtak, a ködön át láthatóvá vált egy ember, aki a hosszú kőrakás végében állt s torkaszakadtából fújt egy nagy tülköt.