V
Egyideig még fújta, megvárta, mig az abbáziai hajó elhaladt mellette, aztán egyszerre abbahagyta a tülkölést. Alacsony, vállas, kis olasz volt, a haja már kezdett egy kicsit deresedni. Így volt a bajuszával is. Réveteg nézésű, félénk ember volt, azt lehetett róla hinni, hogy minden mozdulatával bocsánatot kér a többi embertől azért, mert ő is él.
Szétnézett a ködben és csóválta a fejét. Ezt gondolta:
– Ime, most már ez a tizenkettedik ködös nap és minden áldott nap engem küldenek ide vártára. Ott van a révkapitányságnál egy csomó más ember… nem, ők engem küldenek, aki iskolákat végeztem és tanult gépész vagyok. Nem azért kínlódtam öt évig, hogy trombitás legyek.
Úgy rémlett, mintha messziről hajó közelednék. Unott mozdulattal fogta a tülköt, s akkorát fújt bele, amekkorát csak tudott.
– Gyanús a dolog – mormolta tovább – miért éppen engem?
Szegény sejtette igaz okát annak, hogy miért küldik éppen őt mindennap a nagy hullámfogó végébe, a lámpás alá. Ez olyan hely, amelyet elhagyni nagy veszedelmekkel, hajók összeütközésével járna a ködös időben. Akit tehát ideküldenek, az itt is marad, amig fel nem váltják. És éppen az volt az érdekes, hogy nem váltották fel. Itt állt dél óta. A köd átjárta a ruháját, a tüdejére nehezedett.
– Az asszony miatt van – mondta, s kissé összehúzta a szemét, mint amikor nagyon gondolkozik valaki. Aztán bánatosan hajtotta félre a fejét.
Ambrosio Posi – ez volt a neve – nagyon boldogtalan ember volt. Amolyan osztrák-olasz származású. Arco körül született. Siheder korában ráadta magát a gépészetre és végigjárt minden gépészeti iskolát, majd sorra letette a kormányosi, a gépkezelői, mozdonyvezetői vizsgát. Könnyen tanult. A legkomplikáltabb gépek szerkezetével néhány perc alatt tisztában volt. Tiszta, egyszerű gondolkozású ember volt, rendező agy, amely még a zavaros dolgokat is könnyen elemeikre bontja, s elrendezi a józan logika törvényei szerint. A tanárai, a vizsgáló-biztosok egyre azt mondták, hogy keritsen pénzt és menjen mérnöknek. Meg voltak győződve arról, hogy nagy feltaláló veszett el a szegény Ambrosióban, hogy ez az ember az a bizonyos nagy kaliberü mérnök, aki óriási hidakat épit, telerakja turbinákkal a Niagarát, villamos vasutakat, hatalmas gépeket komponál. De Ambrosio Posinak nem volt sem pénze, sem fellépése. Esetlen volt, félénk, tehát semmiféle ösztöndíjat nem tudott megkaparitani. Tökéletes ellentéte volt mindannak, amit mi élelmesnek nevezünk. Így aztán csak azt tudta elérni, hogy nagyobb műhelyekben alkalmazást kapott. Dolgozott az államvasutak műhelyében, a torpedógyárban, majd végre a révkapitánysághoz került. Mint ennek a hivatalnak alkalmazottja, megnősült. De ebben sem volt szerencsés. Egy kasszirnőt vett feleségül, akit egy elsőrangú fiumei kávéházban ismert meg. A kisasszony a legsötétebb multú hölgyek egyike volt, de ezt ügyesen leplezte. Szegény Posi belészeretett, nap-nap után mellette kuksolt a kávéházban és minden este hazakisérte. A kisasszony rögtön megszimatolta, hogy ez az ember képes a házasságig is elmenni; azontúl oly erkölcsösen viselkedett, hogy példát vehetett volna róla bárki. Még a kezét sem engedte megcsókolni. Ambrosio Posi ezt olyannyira méltányolta, hogy egy napon megkérte a kisasszonyt: legyen a felesége. A kisasszony meggondolási időt kért, csak azért, hogy ne legyen oly gyors a beleegyezés. Két nap mulva aztán igent mondott, de egészen az esküvőig olyan korrektül viselkedett, mintha a legelőkelőbb család gyermeke lett volna. Egy évvel az esküvő után kezdett kibújni belőle a régi természete. Posit nagyon is csöndes, unalmas, szótalan embernek találta, ő viszont szerette a lármát, a fényt, a mulatságot. A vége az lett, hogy rendszeresen csalta. Legutóbb egy Orkay nevezetű úr volt a szeretője, aki egyébként a révkapitányságnál férje főnőke volt.
– Az asszony miatt van – mondta ujra Posi és nagyon sötéten nézett maga elé. Bántotta, hogy ennyire üldözi a balsors. „Hiszen tudom – gondolta – hogy nincs pénzem, nem vehetek neki ruhát, kalapot, gyűrűt, de ez még nem ok arra, hogy mással szeretkezzék… Ha egy kis pénzem volna, ha csak egy pár forinttal többet keresnék, megmutatnám neki, hogy gavallér vagyok. De így miből mutassam meg?
Pislogni kezdett. Lassan egy könny siklott ki a szempillája alól.
– Miből mutassam meg? – kérdezte síró hangon, lemondólag bólongatva a fejével.
Aztán megint belefújt a tülökbe.
– Tuú… tuú… – zúgott a ködbe a hang, de Posi már nem birta tovább. Mérhetetlen düh fogta el, amikor ujból hallotta a tülök öblös hangját. Elképzelte Orkay urat a feleségénél, amint most mind a ketten ezen a tülökhangon mulatnak. Fűtött szobában, a kályha mellett. Az asszony az ölében ül és a szakállával játszik…
Posi leeresztette a tülköt. Egyideig mereven nézett maga elé, aztán a város felé fordult és teli tüdőből, ahogy csak birta, beleorditotta a ködbe:
Azzal megindult visszafelé a mólón. Most történt először, öt év óta, hogy Ambrosio Posi nem teljesítette a kötelességét az utolsó pillanatig. Ha barátai ezt látták volna, elámultak volna. Főnökei bizonyára a szemüket dörzsölték volna: igaz-e, hogy Posi valósággal otthagyta a helyét, mielőtt az ideje lejárt? Pedig úgy volt. Ambrosio egyre nagyobb lépésekkel, egyre jobban sietve hagyta ott a helyét, szaladt be a városba.
Künn lakott, a régi Fiuméban, ahol még magas, ósdi házak sorakoznak egymás mellé, egymás mögé, rendetlen csoportokban. Ahol hordók és ládák hevernek az udvarokon, ahol aprók és nem sorjában vannak az ablakok, s ahol fekete a fal a sok esőtől. Az utca szűk, s innen is, onnan is lárma, tamburaszó hallatszik a piszkos osztériákból.
Már este volt, pedig az óra csak fél hatot mutatott. A városban égtek a lámpák, a ködben egy-egy ragyogó fényfolt volt minden gázláng. Ambrosio sietve ment a nagy utcákon. Amikor bekanyarodott a kis girbe-gurba közökbe, rohanni kezdett. A lakása elé érve, beugrott a kapun, s a falépcsőn négy fokot lépett egyszerre, úgy vetette föl magát az emeletre. Ezen a rémítő, vadállati ugráson lehetett látni, hogy Ambrosio Posi e pillanatban szakított a csöndes tisztelettel, amely ezelőtt környezte. Berúgta az ajtót. Benn a szobában nem volt más, mint Orkay úr, egészen otthonosan, felsőruha nélkül.
– Hol az asszony? – üvöltötte Ambrosio.
A főnök nem felelt. Komolyan állt a helyén. Ilyen drámát nem adnak a szinpadon, aminő ez volt. Ott a csábítót mindig csak nadrágban és kabátban látni. Orkay úr talpig fehérben volt. A férj egy széket kapott föl és azzal kereste az asszonyt. A konyhában találta meg, amint villogó szemmel kucorgott egy sarokban. Egy szál ingben volt.
Ambrosio összetörte a hátán a széket. Még tovább is verte volna, de ekkor észrevette, hogy Orkay úr hirtelen a ruhájához ugrik és öltözködni akar. Akkor már nem volt más Ambrosio kezében, csak egy székláb. Ezzel ütött egyet a főnökére és ráordított:
– Szaladj, gazember!
És magasra emelte a széklábat. Orkay úrnak a halálfélelem verítéke ütött ki a homlokán. Azt hitte, hogy ez az ember most agyonüti. Egy nagy ugrással künn termett a lépcsőházban, Ambrosio utána rohant. Már akkor a házbeliek mind a lépcsőházban voltak, s ezeknek a sorfala közt bukdácsolt le a két ember az utcára. Elől Orkay rohant fehéren, keresztül utcákon, tereken, utána a bőrköpenyes gépész egy tülökkel a nyakában, magasra emelve a széklábat. A halálfélelem nem ismer szégyenkezést. Végigszáguldottak a legnépesebb utcákon, a korzón, a kávéházak előtt, s a járókelők rémülettel nézték ezt a hajszát: elől egy félmeztelen, orditozó ember, mögötte egy másik, aki agyon akarja vágni. Egyszerre aztán megállt az üldöző. Nem birta tovább a futást. Orkay úr eltünt egy kapu alatt, ő pedig kiejtette kezéből a széklábat. Mint valami részeg, támolyogva, halálra fáradtan vánszorgott a tenger felé. Még soha életében ilyen nagy izgalom nem érte. Reszketett a keze, s a térde meg-megrogyott. Bement egy tengerparti kávéházba és kávét rendelt. Feketekávét, sokat, forrót, erőset. Aztán, mialatt a pincér oda volt a kávéért, minden gondolat nélkül bámult a levegőbe.
Egy másik asztalnál kis társaság ült: két férfi és egy hölgy. Angolul beszéltek, habos kávét ittak és cukros kalácsot apritottak bele.
– Milyen furcsán néz ez az ember – mondta a hölgy.
A fiatalabbik férfi, aki indigókék öltönyben volt, egy pillantást vetett Ambrosiora.
– Ezek az olaszok – mondta a tapasztalt népismerő hangján, – mind hülyék. A rossz ivóvíz teszi.
Ambrosio megitta a kávéját s azontul egy óra hosszat ült a helyén szótlanul, mozdulatlanul. Aztán fizetett és elindult. Maga se tudta, hová megy. Az izmai a régi hivatala felé vitték. Ment, föl a lépcsőn, be az egyik irodába. Itt szemtől-szembe találta magát Orkayval. A főnök úr most már fel volt öltözve, de most az arca volt fehér, mint a fal. Minden harag nélkül szólt rá Posira:
– Posi, ön el van bocsátva, felmondási idő nélkül.
Az olasz egy kicsit felnézett rá, aztán az ablakra bámult. Most már megint a régi, csöndes Posi volt. Szelíden mondta:
– Jó.
Azzal kivánszorgott. Szépen hazament, de már nem találta otthon a feleségét. A lakás tárva-nyitva volt, a belső szobában égett a lámpa. Egy széken hevert Orkay úr mellénye. Ambrosio körülnézett s kihúzott egy fiókot. Ebben voltak bizonyítványai, itt tartotta azt a kis pénzecskéjét is, ami még megmaradt elseje óta. Magához vette a bizonyítványokat, meg a pénzt s kiment. A lámpát el se oltotta, az ajtót be se csukta. A küszöbön csöndesen sírni kezdett. Könyei lefolytak deresedő bajuszára, lecsöppentek a kabátjára. Nagyon fájt a szive e pillanatban. Úgy érezte, hogy ő a legárvább ember ezen a világon, ime, már negyven éves és még mindig nincs nyugalma. Most megint menni kell, éhezni, kunyorálni, újra kezdeni az életet.
A pályaudvar felé vánszorgott. Nemsokára kellett indulnia az esti gyorsvonatnak. A szállók nagy kocsijai egymásután vitték az utasokat a pályaudvarra. Bent a csarnokban nagy élénkség volt. Az acetilénlámpák ragyogó fehér fényt árasztottak s künn a perronon indulásra készen állott a budapesti gyorsvonat. Nagy, tízkerekű mozdony volt elébe fogva, hatalmas hegyi szörnyeteg, amely nem ijed meg egyhamar a Karszt nagy szélviharjaitól, sem a meredekektől.
Ambrosio jegyet váltott Budapestre. Aztán kiment a perronra és a többi ember közé keveredett. Még mindig értelmetlenül, üres tekintettel bámult a levegőbe s hagyta, hogy vigye magával az emberáradat. Betuszkolták egy vaggonba. Benyitott az első fülkébe s illedelmesen köszönt. Ugyanaz a társaság ült itt is, amely az imént a kávéházban úgy megbámulta. Egy ideig némán néztek rá, aztán az indigókék ruhás ifjú megszólalt:
– Azt hiszem, ön téved… ez itt első osztály…
– Igen? – motyogta Ambrosio és megemelve kalapját, kiment a fülkéből.
– Ezek olyanok, mint a barmok – mondta Orsovai – ha nem lökdösik őket be valahová, még ide is betolakszanak.
Egy óra mulva már vágtatott velük a nagy mozdony, fölfelé a Karszt kopár kőóriásai közt, nekiszegezve a ködnek fényes lámpáit. Vitte őket Budapest felé, Orsovai urat az élete kezdetén, ezer millióval a zsebében, Ambrosio Posi vizsgázott gépészt és képesitett kormányost pedig annyi évi szomorú munka után új életet kezdeni, két forinttal. A szerencse és a pénz az első osztályon utazott, a baj és a nyomoruság pedig a másodikon.