VI
Budapesten már hetek óta beszéltek erről a házasságról. Október végén érkeztek haza Abbáziából azok a hölgyek, akik a nyarat valami divatos fürdőhelyen töltötték s akik onnan hazajövet két-három hétre délre mennek, megtoldani a nyaralást. Onnan egyenesen a szezonba csöppentek, amikor hazajöttek. A szinházak már novemberre abbahagyják a magyar szerzők premiérjeit, amelyeket augusztusban és szeptemberben szoktak adni üres házak előtt. Angol és francia operettek járták, a zsúrok megkezdődtek s a hirdetési oszlopokon megjelentek az ismert nagy sárga plakátok, amelyekre egy-egy zongoraművész vagy hegedűs neve félméteres betűkkel van nyomtatva.
Ezek a most visszatért utolsó nyaralók hamar szétvitték a hírt. A lipótvárosi családokban, ahová Orsovai el szokott járni, végigenni a hatalmas Gerbeaud-uzsonnákat, hogy ne kelljen vacsoráznia, egyébről se esett szó, mint erről a hihetetlen szerencséről. Az ifjúság – már a zsúr-ifjúság – amely eddig Orsovait mélyen lenézte s csak azért érzett iránta némi tiszteletet, mert keresztény volt, most úgy kezdett róla beszélni, mintha mindeniknek ő lett volna a legjobb barátja. „Palinak“, „az öreg“-nek nevezték, várták, hogy végre gratulálhassanak neki és láthassák a feleségét. Az eljegyzése hirét Zrinyivel beküldette a lapoknak. Akkor már a pletykából valóság lett s az illetékes körök is figyelmessé lettek az ügyre. Illetékes körök alatt azokat a köröket értem, amelyek azonnal éjt-napot összetettek annak a hirére, hogy pénz jön a városba. Bukófélben levő vállalatok hirtelen reményre kaptak. Egy mulatóhely, amely a tönk szélén állott, s amely ellen minden héten árverést hirdetett a hivatalos lap, hirtelen összehivta igazgatósági tanácsát bizalmas értekezletre. Egy óra alatt elhatározták, hogy a gazdag ifjú meg fog vásárolni egy csomó részvényt. Kiküldték az egyik igazgatósági tagot, akinek a feleségéhez zsúrozni járt Orsovai, hogy ő intézze el a dolgot diplomáciai uton. A mentőegyesület, amely mindenkit megmentett már, csak magát nem, nagy, díszes feliratot készittetett a pénzes emberhez. A kalligrafusok már napok óta dolgoztak a gyönyörű kérvényen, amelynek szövegét a nemzet ősz regényírója a szent célra való tekintettel szivességből készítette el. Maga a felirat annyiba került, hogy lehetett volna az árán valami kisebbrendű orvosi műszert venni. Egyéb jótékony egyesületek valósággal lázban voltak. Hölgybizottsági ülések, rendkívüli ülések, bizalmas ülések váltották fel egymást; a szónokok mind abból indultak ki, hogy akit ily váratlan, példátlan, vagy mint némelyek magukat kifejezték: történelmi nevezetességű szerencse ért, az bizonyára azzal fogja kezdeni, hogy nagyobb összeget szán a jótékonyság oltárára. A szónokok azonban ennél a pontnál úgy érezték, hogy az ő zsebük némileg a jótékonyság oltárának egy szerény expoziturája s ezért magasabb fokú hévvel követelték, hogy egyesületüknek az őt megillető rész biztosíttassék a lajstromban. Fantasztikus tervekben utazó építészek összeszedték rajzaikat: ime, újra egy alkalom… hátha ez eredeti ember s szivesen belemegy a gellérthegyi villamos, a margitszigeti világfürdő, a Duna alatt fúrható alagút, a kelenföldi világ-kikötő, a földalatti és földfeletti vasút és a többi ilyen szükséges és szép dolog létesítésébe.
Meg lehetett látni a városon, hogy érzi a pénz közeledtét. Mintha mágnestűhöz közelítünk vasdarabbal, már messziről érzi, félméterről nyugtalankodik, reszket, izeg-mozog, hogy aztán amikor a vas egészen hozzáér, őrületes vágygyal forduljon feléje – úgy a pesti társadalom izgatott volt, nyugtalan remegéssel várta a megérkezés napját, a pénz bevonulását.
A megérkezés napját megsürgönyözték az abbáziai kémek az illetékes köröknek. Ezek az urak egymást dicsérték a kitünő ötletért, hogy kémet küldtek Abbáziába. Utóvégre is az kap hamarább, aki hamarább jelentkezik. „Fél tízkor este érkezik.“ Ez volt a sürgönyben, amelynek tartalmát azonban csak a legbeavatottabbaknak árulták el. A sürgönyt egy Walzer nevű fővárosi bizottsági tag kapta, aki feje volt a kányák klikkjének. Ezek terézvárosi főemberek voltak, akik a lehető legpiszkosabb célok végett egyesültek. A kányák voltak az elsők, akik kellőleg mérlegelni tudták Orsovai horderejét. Rendes vendéglőjükben este titkos összejövetelt tartottak.
– Uraim – mondta itt Walzer úr és reszketett kezében a sürgöny – Orsovai Pál ma este fél tízkor érkezik. Ez titok és köztünk kell, hogy maradjon. Mi mindent meg fogunk tenni, amit csak lehet. Most, mielőtt kimennénk a pályaudvarra barátunkat fogadni, röviden összegezem céljainkat: célunk, hogy Orsovai Pál kerületünkben telepedjék le.
– Úgy van – kiáltott közbe egy nagy, kövér ember, akinek a városliget felé gyönyörű villatelkei voltak, de aki eddig a nagy szegénység miatt nem tudott túladni rajtuk.
– Célunk – folytatta a törzsfőnök – az is, hogy Orsovai Pál úr élénken résztvegyen a közügyekben. Az ilyen kitünő jellem és magasröptű elme csak hasznára lehet kerületünknek, ha eszméi megvalósítására a szükséges anyagi eszközökkel is rendelkezik!
Most már minden oldalról zúgott a helyeslés, mert ez már mindenkinek érdeke volt. Csak Orsovai vegyen részt a közügyekben. A többit majd ők elintézik.
– Harmadik célunk – folytatta a haramiavezér – hogy Orsovai úr kaszinónk tagja legyen, s annak idővel lelkévé váljék.
– Úgy van! – kiáltották a kártyások, a pénzkölcsönkérők és azok az urak, akik a klubban félrehivják az embert a sarokba, s tintába mártott tollat adnak a kezébe, hogy a falon egy váltót zsiráljon.
– Ezekkel a figyelmeztetésekkel bocsátom önöket útra, s még megjegyzem, hogy kilenc órakor a keleti pályaudvaron van a találkozó…
Egy öblöshangú, magas, ősz ember kiáltott közbe:
– És a jótékonyság?
De erre már senki sem felelt. Nem azért, mintha nem tartották volna nagy dolognak a jótékonyságot, hanem mert Zimmermann G. István úr, az előkelő patricius egymaga volt érdekelve a dologban. Ő a kerület összes jótékonysági egyleteit a kezében tartotta. Elnöke volt a ruhaosztogatóknak, a népkonyha-egyletnek, a Meleg kanál és a Fázunk egyletnek. Nemkülönben választmányi tagja volt a gyermeksegélyző-egyletnek, a szegényeket munkával ellátó, a szemérmes szegényeket titkon gyámolitó, a szegény lányok kézimunkáját értékesitő, a kiházasitó, a tandij-egyleteknek és mind a többinek is. Ezért aztán az a szabó, akinél ötszáz ruhát rendelt évenkint az iskolásgyerekek számára, ingyen csinált neki ruhát, s a suszter, aki ebben a mai konkurrenciás világban ötszáz pár csizmára kapott megrendelést jó drágán, szivesen adózott két-három pár finom keztyübőr cipővel s egy báli lakktopánnal a jótékonyság angyalának. A Fázunk-egyletnél, amely fát és szenet osztogatott a kerület szegényei közt – mit tehetett egyebet – fát és szenet lopott. A Népkonyha-egylet révén a husszállitók kegyét nyerte meg. De mindennél fontosabb volt a szemérmes szegények segélyezése, mert ezekről nem vezettek könyvet, ezek nem voltak kötelesek nyugtát adni. A legszemérmetlenebbül a szemérmes szegényektől lopott Zimmermann úr, aki így aztán nemcsak, hogy megélt, hanem csinos kis összeget helyezett el abban a helyi érdekű kis kerületi bankban, amelynek a kánya-király, Walzer úr volt az elnöke, s amely banknál fogva Walzer úr és kányái markukban tartották az egész kerületet és főleg a képviselőválasztást. De azért Zimmermann bácsi – így hivták őt a kerületben – a legáltalánosabb köztiszteletnek örvendő ember volt, már többször jubilált is, iskolaszéki és fővárosi bizottsági tag volt, s úgy csöndes téli estéken, amikor egy-egy kis bronchitis nem engedte ki a szobából, maga is elgondolta, hogy mily szép élet az ilyen becsületes, érdemekben megőszült polgáré, aki minden idejét a jótékonyságnak szentelte, s akit ezért az általános tisztelet vesz körül.
Miután pedig ő igy monopolizálta a jótékonyság ügyét, senki se felelt a kiáltására. Azt gondolták: „Eridj, boldogulj, ahogy tudsz.“
A derék emberek hazamentek vacsorázni, hogy idején a pályaudvaron lehessenek. A sarki rendőr illemtudóan köszöntötte őket. Ez el szokta nézni nekik, ha néha éjfél után zajosan tértek haza a klubból és az utczán tiltott dolgot cselekedtek, mert az ő fia is kapott ruhát, csizmát meg tandíjat a Zimmermann bácsi egyleteinek egyikétől. Szóval szerették őket a kerületben.
A kányáknak azonban nem volt szerencséjük. Hasonló tartalmú sürgöny érkezett a szabadelvűkörbe is. Ez ugyan még nem lett volna baj, de baj volt, hogy az egyik kis estilapban nagy cikk volt Orsovai Pál házasságáról ily cimmel: Egy szenzációs házasság. A cikk részletesen elmondta a házasság történetét, s minden kikezdésben akkorákat hizelgett Orsovainak, amekkorákat csak tudott. A lapocska ugyanis nagyon gyönge lábon állott. Csak egy-egy nagyobb hazugság alkalmával tudott eladni annyi példányt, hogy a költségeit behozza. Most azt remélte, hogy az érkező milliomost meg fogja hatni ez az előzetes ragaszkodás és méltányolni fogja azt a népszerűséget, amit az ujság torkaszakadtából igyekezett neki megszerezni. A cikkben Orsovait mint nagylelkű adakozót, jótékonyságáról rég ismert embert ismertették. A cikk egyik fejezete ez volt: Beszélgetés Orsovai kollégájával. Ebben egy Schwarz nevű könyvelő érdekes apróságokat mondott el „lapunk tudósitójának“ a szerencsés emberről. Elmondta, hogy szegény bankhivatalnok korában mint osztotta meg utolsó falatját nélkülözést szenvedő kollégáival, mily bőkezű volt, ha arról volt szó, hogy másokon segíteni kell. Ez a Schwarz ugyanis többször kért kölcsön négy-öt hatost Orsovaitól és soha nem kapott tőle egy krajcárt sem, tekintve, hogy Pál fösvény volt és tőle akár éhen halhatott az egész bank, ha ő Gerbeaudnál akart uzsonnázni. De Schwarznak gyermekei és adósságai voltak.