VII
A miniszterné – a kereskedelmi miniszterné – jóval éjfélután felriadt az ágyában.
– István, – mondta férjének – te nem alszol?
Kissé nyugtalan hang felelt a szomszéd ágy párnái közül:
– Nem.
A nagy hálószobának, amelyet nagyon enyhén világított meg egy kis kéküveges éjjeli mécs, a közepén volt egymás mellett a két hatalmas tölgyfaágy. Teli voltak faragványnyal, magasak, szélesek voltak, mintha nem is ágyak volnának, hanem komor faépületek, nagy díszbárkák. Az egyik különösen magasra volt felpárnázva, ebben a kegyelmes asszony feküdt. Így éjjel olyan csúnya és öreg volt, mintha anyja volna a nappali kegyelmes asszonynak. Senki se ismerte volna meg benne a nagy bálok lady patronessét, akiről a nagyon fiatal urak olyankor ezt mondták:
– Még mindig szép asszony.
Ami szép maradt benne: a termete és a szeme ragyogása, az nem érvényesült az ágyban. Az arca fényes volt valami kenőcstől, s a keze régi keztyűben volt, mert beglicerinezte lefekvés előtt.
Felkönyökölt az ágyban és átszólt a férjéhez:
– Mi bajod, István?
Az öreg, sovány miniszter mozdult egyet, szuszogott néhányat, fordult a kék selyempaplan alatt, aztán lenyomta párnáinak a másik ágy felé eső részét, hogy láthassa az asszonyt.
– Nincs bajom, csak töröm a fejemet valamin.
Az asszony egészen közel feküdt hozzá, a nyakáig húzta a paplant és kedveskedve szólt:
– Megmondod, hogy min?
A kis öregnek jól esett, hogy elmondhatja. Minden dolgát mindig a feleségével beszélte meg, s most megtakarította azt a kellemetlen kis érzést, hogy ő álljon elő az ügygyel.
– Olvastad ma az ujságban ezt az Orsovai-féle dolgot? – kérdezte.
– Láttam… csak úgy, futólag.
– Pedig érdemes lett volna elolvasni. Ez az ember, fiam, lement Abbáziába üdülni, mint szegény bankhivatalnok és ott beleszeretett egy amerikai milliomosnak a lánya. Aztán elvette feleségül és most jönnek Pestre.
– Ez az egész?
– Várj csak. Ennek az embernek, mint az ujság irja, ezer millió forint vagyona van. Tudod te, mi ez? Képzeld csak el: ezer millió!
Ezt az „ezer milliót“ olyan tisztelettel, áhitattal, benső megindulással mondta a miniszter, mint ahogy mi mondjuk: „Isten“ vagy „haza“ vagy „becsület.“ Most már az asszony is figyelni kezdett. A félhomályban ragyogott a szeme. A kis öreg fölült az ágyban. Kis mellecskéjén nagy ráncba esett a hálóing, vékony karocskájával furcsa íveket irt le a levegőbe, egyáltalán igen mesebeli kis figura volt a kékes fényben, gnómszerü öreg koponyájával, amelyen a fekvés felborzolta néhány szál szürkés haját.
– Ezer millió! – ismételte. – Ha én ezt az embert meg tudom fogni, örökre kint vagyunk minden bajból!
A miniszter a világ legtehetetlenebb frátere volt. Tulajdonképpen neki magának sem volt sejtelme arról, hogy miért miniszter. Egész életében egyebet se tett, mint bankigazgatói állásokat és igazgatósági tagságokat hajhászott. Azonkivül amikor csak az ideje engedte, az arisztokráciához dörgölőzött, tolakodott, szinte könyökkel dolgozta fel magát a legmagasabb körökbe. S hogy ezt elérje, úgy vadászta a pénzt, hogy csodálkozással töltött el mindenkit.
De az arisztokraták, éppen, mert látták, hogy úgy kivánja őket, hogy oly szerelmes beléjük, magasra tartották az orrukat és alig, hogy közel engedték magukhoz. A fürge kis öreg pedig úgy dolgozott, mint valamt elkeseredett szú. Fúrt, rágcsált éjjel-nappal, aki megfigyelte, mindig hallotta őrlő munkájának neszét. Képes volt hónapokig dolgozni, fiakkerezni, igérni, vesztegetni, fenyegetni, könyörögni, csakhogy a felesége a király mellé jusson egy bálban. Barátkozott mindenkivel, aki csak segíthette céljai elérésében. De nem tudott elégpénzt keresni. Az asszonynak csodálatos toalettek és hihetetlen ékszerek kellettek. A szakácsné-arcú kegyelmes asszony, akinek annyit beszélt a férje, mig végre maga is elhitte, hogy ők nagy emberek, nem kivánt sokat. De a férj egyre hozta az ékszereket, minden bálra új toalettet csináltatott neki s vitte mindenüvé, fürdette abban a gyönyörűségben, hogy a férje miniszter. A gyémántokhoz, a Worth-ruhákhoz, az évről-évre újonnan vásárolt fogatokhoz, a drága orosz lovakhoz azonban sok pénz kellett, több, mint amennyit a szegény kis öreg össze tudott harácsolni. Ezért aztán kölcsönkért fűtől-fától, s most körülbelül a füléig úszott az adósságokban, s az uzsorások állandóan ki-bejártak modern stilben berendezett lakásán.
– És hogy lehet megfogni? – kérdezte a kegyelmes asszony.
– Nagyon egyszerűen. Azt olvasom az egyik lapban, hogy intézetet akar csinálni a munkanélkülieknek. Ez benn van az én programmomban is. Az állam is akar csinálni ilyenfajta intézményt. Elküldöm hozzá Iványit.
Az asszony egy kicsit gondolkozott.
– Nem – mondta aztán – magad menj el. Az ilyen ember ezért mindent odaadna…
– Magam menjek?
Szégyelték egy kicsit, mind a ketten. De most már az asszonyban dolgozott a vágy: szabadulni az adósságoktól, könnyen élni, nem restelkedni, nem félni – s e pillanatban nem sajnálta ezt a szegény kis öreg ügynököt. Felébredt benne az önző, nagyravágyó asszony, aki semminek sem akar még búcsút mondani, se a szépségnek, se a szerelemnek, se a szereplésnek, s akit minden, minden vágya csak a grófnék felé vont, az igazi, nagyon régi grófnék felé.
– Menj csak magad – szólt minden kimélet nélkül. – És ne későn menj. Ez az ember, amikor Pestre jön, még nem tudja, kicsoda. De ebben a svindlervárosban hamar megtanítják rá. Egy hét mulva már rátartós, gőgös, hencegő lesz, nem fog fogadni senkit, és talán gyönyörűség lesz neki egy miniszter közeledését visszautasítani. Ha rögtön megfogod, akkor megtisztelve érzi magát, büszke lesz és azt teszel vele, amit akarsz. Mondom, két hét mulva már késő. Akkor már tudni fogja, hogy hol lakik az isten.
Csönd lett. A kis öreg odahúzódott az ágyhoz és megcsókolta a felesége keztyűs kezét.
– Milyen okos vagy te – suttogta neki hálás alázattal.
– Mikor érkezik az az ember?
– Holnap reggel.
Hogy ilyen hamar jön, ezt a kegyelmes asszony se remélte. Most hosszasabban gondolkozott, aztán egy kis daccal szólt:
– Hát elmégy hozzá holnap reggel. És magaddal viszed Iványit. Nekünk kell a pénz, kell, kell… Itt meg senkinek sincs már pénze.
Többet nem is szóltak. Az asszony elaludt, a miniszter meg még hosszasan nézte. Mint ahogy gyöngébb elméjü emberek néznek a világosfejü, mindent kapiskáló, hamar határozó asszonyokra, akik olyan erős kézzel vezetik az ő életüket.
Aztán ő is megfordult, elbújt a világoskék selyempaplan alá és félénken, mondhatnám tiszteletteljesen kezdett hortyogni.