VIII
A lapokban megjelent cikkeknek az lett a következményük, hogy már kilenc órakor nagy tolongás volt a pályaudvaron. A főkapitányt a szabadelvűkörben a telefonhoz hivták a tarokkasztaltól. Azt jelentették neki, hogy a keleti pályaudvarhoz lovasrendőröket küldtek, mert valami tüntetésféle készül. A csőcselék egyre jobban tódul oda, sejtelme sincs arról, hogy mi lesz ott, de úgy vélekedik, hogy ahol sokan vannak, ott érdemes lenni. A főkapitány egy pillanatig habozott, hogy melyik rendőrtisztet bizza meg a rend fenntartásával, aztán egyszerre vállat vont s belekiáltott a telefonba:
– Mondja meg a tanácsos úrnak, hogy magam megyek ki a hely szinére…
Azzal vette a kabátját. Egy képviselő utánaszólt:
– Hova mégy?
– A hivatalomba – füllentette a főkapitány. Úgy gondolkozott, hogy mennél kevesebben lesznek ott, annál több a remény.
De már más képviselők szintén öltöztek. Ezek is a pályaudvarra igyekeztek. Stréber ujságirócskák ugráltak körülöttük:
– A Drechslerbe, képviselő úr?
– Nem, öcsém, máshova.
A telefonnál egy másik ujságiró nagyban működött:
– Szerkesztő úr, kérem – mondta – okvetlenül küldjön ki valakit a pályaudvarra. Én kimennék, de a mai pártgyülésről kell adatokat szereznem…
Felhajtott prémgallérral, előkelő csoportban vonultak át a garderobeon az éltes urak, cilinderben, magasra tartott fejjel, egyik-másik finom szivarral a szájában. A piros szőnyegen nesztelenül haladtak és csak suttogva beszéltek:
– Kiváncsi vagyok az asszonyra, mondta az egyik.
– Én a hecc kedvéért megyek.
Mindenkinek volt így tartalékban egy kis oka, annak magyarázatául, hogy kimegy a vasútra egy idegen ember elé.
A vonatot már jelezték a legközelebbi állomásról. A perron tele volt. Az érkezési oldal nagy csarnokában a csőcselék szorongott, s a rendőrök csak ügygyel-bajjal tudtak szűk utat vágni a nagy emberanyagban. A perron aszfaltján egy csoportban voltak a képviselők, a kányák, az ujságirók, s Orsovai ismerősei. Bankárok, akik eddig csak onnan ismerték, hogy a feleségüknek a zsúrjaira járt egy Orsovai nevű fiatalember, most úgy beszéltek róla, mint családjuk régi intimusáról. Egy nagykereskedő, akihez valamikor állandóan Orsovait küldték a bank szolgájával inkasszálni, az magyarázta egy csoportnak, hogy nagyon okos fiú, pénzügyi talentum. Majd meglátják, fölforgatja a börzét és ha lesz benne egy kis erély, kitekeri a nyakát egynémely uraknak… Ez a contremine egy vezéralakjának szólt, aki a közelben állott, s idegesen simogatta a szakállát. Mind tervekkel voltak tele. Magukbavonult tekintélyes öreg urak már azokra az összegekre gondoltak, amelyekkel a vállalataikon ez a nagy pénz segíteni fog. Igazgatók, vezértitkárok sugdolóztak: „Pénz jön, éppen az jön, ami nincs és ami kellene – s még hozzá mennyi!“ Elszörnyűködtek, lehunyták a szemüket, amikor elgondolták: ezer millió! Hiszen százezer forint is mily sok, hát még tízszer százezer, hát még ezerszer tízszer-százezer! És ez eleven pénz, amely percenként nagy összegeket kamatozik, nem holmi polgári anya, aki egyszer egy évben szül gyermeket, hanem csudálatos alma mater, amelynek minden percben erős fia, minden másik percben szép lánya születik: ezrek, tizezrek…
Kivülről hosszú fütty hallatszott. Aztán megvillant a mozdony két tűzvörös szeme. Egy pillanatig tartott az egész: a tömeg előrenyomult, a rendőrök káromkodni kezdtek, s már ott állt előttük a hatalmas mozdony, lihegve, sisteregve, fáradtan a nagy út után. Mindenki az elsőosztályú kocsik felé nyomult. Egyszerre csak elkiáltotta magát egy pofaszakállas úr:
– Da ist er!
Mindenki oda nézett. A kocsi ajtajában egy csodálkozó arcú fiatalember állott, nyitott felsőkabátban, amely láthatóvá tette az indigókék ruhát. Nagyra meresztette a szemét, amikor a tömeget látta.
– Kit várnak ezek? – kérdezte a hordártól, aki felugrott hozzá.
– Valami milliomost – mondta a hordár és elrohanván félrelökte, kétségkivül azért, hogy hamarább lehessen annál a milliomosnál.
Orsovai hátrafordult Hutkinsonhoz:
– Nézze csak – mondta.
Lejött a lépcsőn. Az az úr, aki a da ist er-t kiáltotta, most kalaplengetve kiáltott feléje:
– Isten hozta, Orsovai úr! Éljen! Éljen!
Ez az úr a holland-magyar bank portása volt.
Orsovai megijedt.
– Ezek engem várnak – mondta Hutkinsonnak. Azzal karonfogta Ellyt.
Amikor a tömeg meghallotta a portás éljenét, mintha egy kicsit megdöbbent volna. Hirtelen csönd lett. Mindenki azt várta, hogy a háta mögött kezdjék. És el is kezdték: először künn, halkfélénken az alázatosak, majd a középen kissé bátrabban a polgári elem, kezében a kis ujság szenzációs számával. Erre föllélekzettek a képviselők, börziánerek és kányák, hogy végre elkezdte valaki, s az általános rivalgásba ők is beleharsogtak, kalapjukat lengetve:
– Éljen! Éljen!!
– Érdekes arc – mondta egy asszony, egy képviselő felesége.
– Az asszony is szép – mondta a férj.
Orsovai kezet szorított ismerőseivel. Hamar feltalálta magát s leereszkedő hangon mondta meg a nevét, amikor a kányákat bemutatták neki.
– Éljen! Éljen! – kiabált künn a tömeg.
– Jó, jó – mondta mosolyogva Orsovai – igazán nem tudom, mivel érdemeltünk ily szép ovációt.
Azzal elbucsúzott a képviselőktől, mind a többitől, s magasra emelt fővel ment át a sorfalon, miközben a rendőrök szalutáltak neki, s maga a főkapitány kiabált:
– Tartsák szabadon az ajtót!
Egy fiakkerbe ültek s elrobogtak. Úgy köszöntgetett a kocsiból az éljenzőknek, mint ahogy a királytól látta. Egy kicsit előrehajolt és a kalapjához emelgette a kezét.
Utána hosszú kocsisor következett; mint valami nagy nászmenet, úgy robogtak végig a kerepesi úton, a Hungária felé. A többiek azért siettek utánuk, hogy még ma este letehessék a névjegyüket nála. Hogy a szállóba ért, már két névjegyet adott át neki a portás. Két hirlapiró nevét olvasta a kártyákon.
– Istenem – mondta fáradt hangon a portásnak – mondja meg azoknak az uraknak, hogy ma nem fogadok senkit… fáradt vagyok…
A portás mélyen megemelte sapkáját, az oszlopok mögül pedig két szomorú fiatalember kullogott elő, s ment ki a szállóból.
A pályaudvar mellett egy embert tuszkoltak a rendőrök.
– Fogja be a száját, – orditott rá az egyik – ne hazudjon! Láttam, amint tolakodott és nyomta a többit.
– Nem igaz! Ki akartam menni…
– És gorombáskodott a közrendőrrel, amikor tisztességes viseletre intette. Majd megtanítják magát a kapitányságon!
Egyet ütött a hátába, mert nem akart menni. Valahogy mégis elcipelték a kapitányságra.
– Jelentem alássan, fogalmazó úr – mondta haptákban a rendőr – előállítottam ezt az embert, tolakodás végett és aztán rendőrsértést is követett el.
– Kérem, én csak ki akartam jutni a pályaudvarról, mert…
– Fágjá be á száját! – szólt orrhangon a csinos, cvikkeres fogalmazó és papirt, tollat vett elő. – Hogy hívják?
– Ambrosio Posi – mondta az idegen.