Az elátkozott család: Regény

Az athletának még nehány leszegezett léczet kellett feltépni a padlóból, s egy pár mázsa követ széttöretni a mellén pörölylyel, hogy egy kissé kifáradjon: – ne mondják róla azt, hogy pihent erővel mérkőzik meg ellenfeleivel.

Mikor ezzel is elkészült, akkor Vasady inte a juhászlegényeknek, hogy lépjenek ki a síkra.

Jó izmos legény volt az egyik, a ki elégszer verekedett már kocsmákban, s egy maga kihányt onnan tíz legényt, ha dühbe hozták. Ez mérkőzött legelébb össze a vasgyúróval.

A Sámsonnak az a furcsa fogása volt, hogy nem engedte az embert a derekához közel jutni, hanem eléje nyújtá két vastag karját s jobb térdét kifeszíté; a mint azután ellenfele belékapaszkodott, ő hirtelen megkapta mindkét kezével annak jobb karját, s egy pillanat alatt keresztül vetette a vállán.

Mielőtt a legénynek ideje lett volna elmondani azt a rövid káromkodást, már a földön feküdt a birkózó háta mögött; maga sem tudta, hogy jött oda.

Épen úgy járt a másik is.

Most a harmadikra került a sor, ez is híres zsákemelgető volt. Úgy hítta minden ember, hogy «az erős Marczi».

– Aztán ne hagyd ám magadat, Marczi! kiálta fel rá Vasady, a kinek kezdett a jó kedve fogyni, hogy választottaival mind ilyen könnyen elbánnak.

– De iszen, nem is, szólt hetykén az erős Marczi, s abban a pillanatban, mindenestől a földön feküdt erős Marczi.

A delnők, a gavallérok bravót kiáltottak az athletának, Vasady szedtevettézett s fenyegette a legyőzött vívókat, hogy sorba vereti őket.

A másik hármat az erős Marczi esete után sem igérettel, sem fenyegetéssel nem lehetett rávenni, hogy összemérkőzzenek a vasgyúróval; haza kérezkedtek, elég volt nekik a más példája.

Sámson Titán-utód mind ekkorig nem hallatá szavát, hanem e diadalra valami szónoki szellem szállotta meg nyelvét; félig magyarul, félig ráczul, keverve az ékesszólást, elkezdett a félénk legényekkel kötekedni; elmondá, hogy ő már verekedett angollal, francziával, törökkel és arabssal, mind földhöz verte őket, nem született arra magyar, hogy őt megszégyenítse, nincs már a magyar karjának ereje.

Ez nyilván nem volt más, mint banális phrásis a birkozótól, talán nem is úgy értette; de a jelenlevőknek mégis rosszul esett azt hallani. Vasady mérgesen szívta a fogait, az alispán fölkelt helyéről s a nyugalmazott kapitány nagyon fenhangon hallatott egy kikerített teremtettét.

– Ki mondja azt? hangzott ekkor egy felcsattanó szó a nézők közől.

Viktor szava volt az.

– Ki meri azt mondani, hogy a magyar karjában többé nincs erő?

Azzal büszkén kirántá zsebéből erszényét s odahajítá azt a viador lábaihoz.

– Itt van száz arany, ez lesz jutalmad, ha azt legyőzöd, a ki most áll veled szembe.

És ezzel hirtelen leveté dolmányát, felgyűrte karjairól a fodros ingujjakat s maga szökött fel a színpadra a viador elé.

A nézők a bámulattól megnémulva tekintének az ifjura; először meglepte őket a merész vállalkozás, megrendíté a nemes dacz, a nemzeti büszkeség szilaj nyilatkozványa; azután megdöbbentek a veszélytől, melynek kiteszi magát; majd meleg bizalommal kezdtek eltelni, midőn viadori állásba tevé magát, fehér karjait előre feszíté, s mintha aczélrugók mozdulnának azokban, egy egész rejtett gépezet működését lehete látni a gyöngéd fehér bőr alatt.

– Most pedig azt mondom neked, te idétlen hústömeg, szólt tétovázva készülő ellenfeléhez az ifju, hogy szedd össze minden eszedet és erődet, mert ha becsülettel nem birkózol velem, úgy a hogy máskor szoktál, én úgy sujtalak a földhöz, hogy szétmállasz rajta, mint egy rothadt körte, s haza viheted Macedoniába, hogy mit kaptál itten.

A közönség egy része nevetett a tréfának, más komolyan aggódott a szép ifju miatt, az elegánsok fitymálták a dolgot, az ilyen huzakodás nem nemes embernek való; igaz ugyan, hogy Commodus császár is szerette Paulus secutor szerepét játszani a circusban, de annak legalább volt annyi decentiája, hogy magánál gyöngébb fiúkat válogatott ki küzdésre, a kiket egész «Anstand»-dal ledöfhetett, nem risquirozva, hogy saját noble személyét cülbütirozzák az Arena közepére.

A férfiak nagyobb része azonban gyönyörűségét találta a merényletben, s a hátulsó padokban hallatszott egy pár «ne hagyd magad».

Csak egy arcz sápadt el halálfehérre. Gondoljátok-e, hogy kié?

A vasgyúró valami alkalmatlan nyugtalanságot mutatott; ő a báró urat szeretné kímélni s nagyon sajnálja előre a dolgot, hanem ha már épen meg kell lenni, jónak találná elővigyázatból egy pár szőnyeget teríteni a színpadra, hogy az esés alkalmatlan ne legyen.

Még beszélt volna, de Viktor nem hagyott neki rá időt, mint valami fiatal fenevad, úgy szökött rá egyszerre, hogy az athleta szinte hátratántorult a taszítástól, s egész erejébe került, míg magát újra súlyegyenbe hozhatta.

Az ifju kezeinek első fogásáról mindjárt megítélheté, hogy kivel van dolga? Mintha vaskapcsok szorították volna át karjait, oly erővel mélyedtek Viktor ujjai az athléta vastag izmai közé, míg szemei szikrázva néztek annak szemeibe s a ki e pillanatban ama szemek igéző sugárzatába nézett, nem csodálkozhatott rajta, miért áll oly sokáig határozatlanul a vasgyúró, mintha nem tudná, hol kezdje a munkát.

Végre szokott fogását vevé elő az athléta; egyszerre felkapta ellenfelét két karjánál fogva a levegőbe, hogy a túlsó oldalon lehajítja a földre.

Ez könnyű munka szokott lenni a birkozóknál, kik mázsányi terhet erőltetés nélkül bírnak hányni, vetni. A levegőbe kapott ellenfél, a mint a földet elveszni érzi lábai alól, rendszerint zavarba jön, élettelen tömeg lesz belőle, elbocsátja ellenfele karját s le hagyja magát vetni, mint egy emelgetett kő, mint egy otromba mázsáló vas.

De Viktor kezei nem bocsáták el küzdtársa karját, a légben megcsóválva is szeme közé nézett annak, s midőn a túlsó oldalon amaz levágta, Viktor csak féltérddel érte a földet, s akkor egyszerre ellenállhatlan erővel taszítá ellenét másik térdén keresztül, hogy a roppant test iszonyú zuhanással bukott hanyatt a szinpadra, s oly erővel csapta fejét a deszkákhoz, hogy ájultan terült el a téren.

Mindez egy villámgyors pillanat alatt történt, a kik jól oda nem néztek, talán észre sem vették, hogy esett? Talán senki sem hallotta azt az elfojtott sikoltást, mely akkor hangzott, midőn az athleta Viktort a légbe kapta, attól az általános örömriadaltól, mely azt rögtön követé.

Hogy e jelenet nem volt tréfa, nem egyetértés, azt az athleta legjobban bizonyíthatá, kit félóráig kellett hideg vízzel öntözni, míg magához tért ájultából.

A taps nem ért véget, a küzdtérről leszálló Viktort minden oldalról üdvözölték, Malárdy kezet szorított vele, Durday megcsókolta homlokát, Hugó Oszkár bámulva tapogatta meg karjait, még az alispánné azt is mondta neki: «derék fiu».

Az a szép leányka pedig ott anyja mellett lesüté szemeit és nem mert felnézni reá. Ez volt a legkedvesebb üdvözlet, többet mondó minden szónál.

Minden szögletben, minden szobában erről beszéltek az emberek, ezt magyarázták egymásnak, hogyan esett térdre, hogy állt talpra, hogy taszította meg jobb kézzel az óriást, hogyan rántotta balkezével; így állt, így nézett, így emelkedett föl. Mekkorát zuhant a legyőzött szörnyeteg a padon, milyen elégtételt adott a nemzeti büszkeségnek ez az ifjú báró, ez aztán az ideálja egy magyar főnemesnek; geniális és bátor, esze láng, izma aczél, arcza rózsa és liliom.

Csak egy volt, a ki nem osztozott a közörömben.

Magányos szobájában félrevonulva ült Kálmán egyedül – és sírt.

A legyőzött, a megbukott sirása volt az, a méltatlanul érzett fájdalomé, mely elégtételt magának nem tud igérni.

Egy óra múlva Malárdy alispánhoz szomorú, de elszánt arczczal lépett be Kálmán.

Kezében egy piros szalaggal összekötött iratcsomag volt.

Az ifju szótlanul megcsókolá atyja kezét, s felnézett egy pillanattal annak arczára. Nem látott rajta semmi enyhitőt, semmi buzdítást. Malárdy alispán, a classicus szobor arcza volt az, ki büntetését megköszönő rabot lát maga előtt.

– Bocsásson meg, édes atyám.

Malárdy nem tudta, hogy Kálmán mint szégyenült meg, ezt senki sem merte neki megmondani, ő csak annyit tudott, hogy fia daczolt vele s kényszeríté őt, az apát, a társalgási terem elhagyására az által, hogy költeményeit előhozta elolvasni.

Nem szólt Kálmánhoz egy szót sem.

– Én kegyedet sokszor megbántottam, rebegé az ifju érzékenyen.

Malárdy hidegen bólintott fejével.

Ma is. Épen neve napján.

Malárdy visszavonta tőle kezét. Irgalomért esdő rabokkal így szokott bánni.

– Itt vannak összes költeményeim, szólt alig hallható hangon az ifju, s egy csepp hullott valahonnan a kezében levő iratokra. Soha sem fogja őket többé látni senki.

Azzal hirtelen a kandallóhoz lépett, s belehajítá az egész iratcsomagot.

És azután odaborult atyja keblére s kitörő érzelmei rohamában átölelte a hideg szobrot, és sírt annak keblén keservesen, igazi könnyekkel.

A nagy szobor egy párszor fölemelte kezét, hogy a síró ifju fejét megsimogassa vele, de azt is abbahagyta. Az ajtó nyilt, és rajta Viktor lépett be; a nagy szobor inte neki, hogy csak jőjjön be, tudtul adá annak a másik ifjunak, hogy csak menjen szobájába s ne mutassa senkinek, hogy baja volt. A gyöngeség nem közönség elé való.

Kálmán letörlé szemeiből a könnyeket, a mint Viktort meglátta, s arczát elfordította tőle, két lépésnyire kikerülte, midőn mellette elment. Úgy félt tőle, úgy gyűlölte.

Malárdy pedig a hála és bámulat vegyületével lépett Viktor elé, mindkét kezét eléje nyujtva.

– Tudja ön, mi ég ott a kandallóban? kérdé tőle.

– Ha jól sejtem: Kálmán barátom versei.

– Valóban azok. Örökre lemondott ez őrjöngésről. Hogy vihette ön ezt végbe?

– Szegény fiú, nagyon igazságtalan voltam hozzá. Igen megbántottam. Ez nekem sokba került.

– Hogyan?

– Elvesztém az ő szeretetét.

– De megnyerte ön az enyimet! szólt Malárdy, s kebléhez szorítá az idegen ifjut és a nagy szobor keze megtudta azt ölelni, és a nagy szobor ajkai megtudták annak fejét csókolni; a nagy szobor még tréfálni is tudott:

– Az indus szemfényvesztő nem hiába mondá, hogy ön nagyobb bűvész mint ő, mert «ez» csakugyan a legnagyobb bűvészet.

Kezével az égő költeményekre mutatott.

A CALABRIAI KÖPENY.

Viktor e naptól fogva kedvencze maradt az egész Malárdy-pártnak. Mert egy egész pártnak bizton lehetett nevezni a Malárdy-családot, melynek viszonyai, összeköttetései mind a négy kerületre kiterjedtek s érdekei egy egész megyét foglaltak össze.

Az alispán az első órában meg volt hódítva általa, az elegans atyafiak az első napon, és a szép hajadon – az első pillanatban.

Egy hét alatt Kálmán is megadta magát e rettenetes hódítónak.

Úgy bánt az vele, mint egy bölcs országfoglaló a legyőzött néppel. Elébb megérezteté vele, hogy nálánál minden téren erősebb, hogy ma legyőzője lehet észszel és karral; – azután pártfogója, védelmezője lett, vitte magával a merészebb utakon, bátorítá, erősíté, közölte vele lelke lángját; elfoglalta tőle az utolsó ellenállási ösztönt: a gyűlöletet és tulajdonává tette őt a szeretet és hála által.

Egy hét alatt Kálmán egészen átváltozott Viktor befolyása alatt; Viktor más életrendre szoktatá őt; reggel már hajnalban felzavarta ágyából, s vitte a kerti tóba fürdeni a hideg friss vízbe, a mitől teste megedződött; Kálmán nem tudott uszni, Viktor néhány nap alatt annyira vitte, hogy át tudta uszni a tavat; azután leczkéket adott neki tőrrel vívásban, a mi akkortájon kezdett divatba jönni: egyszer csak azt vették észre az elegans úrfiak a kastélyban, hogy az örökké tintásnak csufolt Kálmán meg mer jelenni a vívó teremben s mindnyájokat leküzdi a Viktortól tanult mesterfogásokkal. Kálmánt taníttaták nyelvekre is: olvasott németül, francziául, de annyira nem tudott menni, hogy beszéljen is. Viktor néhány nap alatt oly bátorrá tette őt, szüntelen francziául beszélve vele, hogy a legnépesebb társaságban képes volt a beszéd folyamába elegyedni, hol azelőtt zavarba jött, ha megszólíták. Malárdy arczán meglátszott az öröm, midőn fiának ez átalakulását észrevevé, s ez örömöt Kálmán maga is érezheté; mert soha annyi gyöngédséget nem tapasztalt atyja részéről, mint e rövid idő óta. Ez örömét is Viktornak köszönheté.

Kálmán lelkében igaz költészet rejlett, azt férfias mulatságokkal, komoly munkával eltemetni nem lehetett; Viktor arról is gondoskodott, hogy a szellemi szükségnek új tért nyisson, s megőrizze a költő lelkét a veszélyesebb recidivától. Észrevette, hogy Kálmánnak nagy hajlama van a zenére; titokban gyakran ábrándozék egyszerű tilinkóján. Viktor egy pompás elefántcsont fuvolával lepte meg őt, s megtanítá egy könnyű, de gyönyörű dallamú siciliai halászdalra, melyet midőn a családkör előtt legelőször eljátszott az ifju, olyan valóságos tapsot nyert érte, a minőt verseivel sohasem birt elérni. Ez által új ösvényre volt vezetve túláradó költészeti hajlama, oly ösvényre, mely háladatosabb és díszesebb. A zene mindig a noble passiok közé tartozott: csak a versirás és a komédiázás volt lealázó.

Viktor mindenkinek kiismeré védetlen oldalát, bőkezűsége minden cselédet imádójává tett, szép szavai minden hölgyet, bátor magaviselete minden férfit.

Csak egy személynél volt hasztalan minden fáradsága: az alispánnénál. E nő nyiltszivű volt, nyelvén hordozta minden gondolatját; és mégis oly nehéz volt szivéhez jutni. Ő nem volt Viktor részén soha. – Midőn mindenki dicsérte, magasztalá, ő akkor is azt mondta felőle, hogy nem tűrheti. A mit mások Viktorban bátorságnak neveztek, annak ő előtte szemtelenség volt a neve: miveltsége idegen korcstulajdon, ügyessége komédiajátszás; ereje parasztvirtus. Még annyit sem hagyott meg rajta, hogy szép férfi: – nem; pufók, vörös és görbe lábú; idomtalan rút ember; ha Hermina az ő édes leánya volna, ilyen embernek nem adná, ha az még egyedül volna is férfi a kerek világon!

És Hermina?

Ő volt az, a kivel Viktor legkevesebbet foglalkozott.

Hiszen jól tudta azt, hogy szüléik már elvégezték azt egymás között, hogy Hermina báró Kadarkuthy neje legyen.

Azt is jól tudta, hogy az a hölgy nagyon biztos foglya már annak a bűverőnek, a mit köznapi nyelven úgy hínak, hogy «szerelem».

És talán még mást is tudott? Talán még azt is tudta, hogy mikor a nő szeret, a férfi hidegsége, közönye azt a szerelmet az őrültségig fokozza fel; hogy azután a szeretett ideál egy szavára azt mondja: «követlek, veled megyek: a nyomorba, a halálba, a kárhozatba».

És talán – gondolt olyan pillanatokra, a mikor a hölgynek így kell szólni kedveséhez.

Ez alatt egyik ünnepély a másikat érte Viktor kedvéért. Egyik nap hajtóvadászat volt, másnap hangverseny; halászebédek, lófuttatások válták fel egymást. – Viktor mindenütt kitünő szerepet játszott, mindenütt ő volt az ünnepély hőse, s egy ünnepélyes határjárásnál még azt is bebizonyítá, hogy a törvénytudományban is járatos: úgy idézett a tripartitumból könyv nélkül, mint akármely vén prókátor, a kinek minden hajszála a corpus jurisért esett ki, s bámulatra gerjeszté tiszta felfogásával a provincialis fiscalisokat.

Egy napon csónakázást rendeztek a Dunán, mely különösen Eudemia kedvencz eszméje volt, ki sokat tudott szenvelegni a bűbájos alkonyi órákról, midőn az aranyos habokat csapkodó evező-ütenyre távoli barcarola hangzik.

Gyönyörű tavaszutói délután kedvezett a mulatságnak; az ég tiszta volt, a Duna síma és átlátszó: a kagylókat meg lehetett látni két ölnyi mélyen a víz alatt s az ezüst halacskák útját, mik rajonkint gyűlnek össze, együgyű szájacskáikat tátogatva s viczkándva szökellnek ismét széjjel, mikor a nagy goromba evező feléjök csap.

A síma vízszín felett hallgatva járta néhány villásfarkú fecske sajátszerű kontratánczát, ezerféle képleteivel, miket ők soha össze nem zavarnak; egymást kikerülik, ismét összejönnek; imittamott siránkozott egy-egy halászmadár, alig lebbentve szárnyát a légben, mintha láthatlan fonálon függne ott, s nyilsebesen csapott alá, mikor egy-egy potyka felvetette magát a víz színére.

– Urfi, szólt az öreg révész Viktorhoz, jó lesz köpönyeget vinni magával. Valami idő lesz. Nagyon ugrálnak a halak. A fecskék sem hiába röpködnek a vízhez olyan közel. Hajnalban meg épen kihallatszott Komáromból a harangszó. Nem kellene ma a vízre menni.

Viktor kinevette az öreget.

– Az egész Dunátok nem érdemes rá, hogy az ember féljen tőle. Láttam én már tengeri vihart is, öreg. Az egy kicsit szebb az édesvízinél.

A révész vállat vont.

– Mégis kár volna megázni.

Viktornak volt egy hosszú, bő calabriai köpenye; annyit mégis megtett az öreg szavára, hogy azt bevetette maga mellé a csónakba.

A társaság így osztotta fel magát: Eudemia ült a két elegans urfival egy csónakban, melynek aranyozott delfin volt az orrán; Hugo volt a kormányos.

Kálmán egyedül volt a másikban, melynek ormányán ezüst szirén alakoskodott.

Viktor evezett a harmadikon; ez karcsú hattyú jelképét viselte. Szemközt ült vele Hermina.

Három más csónakon rendes révészek s a társaság cselédei eveztek, azon feltehető esetben, ha az uri kormányosok közül valamelyik nem tudna boldogulni, segítségre leendők.

Egy nagy, zászlókkal és szőnyegekkel beaggatott dereglyén végre a társaság meglett férfiai és delnői foglaltak helyet; ott volt Malárdy az alispán, Vasady és a nyugdíjazott testőrtiszt.

A mulatság terve az volt, hogy az egész csónakos társaság vízmentében leevez a félmérföldnyi távolra eső fűzes szigetig. Ott már előre elkészített halász-vacsora vár reájuk; a szabadban, hold- és fáklyavilágnál késő éjjelig fognak mulatni, akkor a parton várakozó hintókra ülnek, s úgy térnek vissza a kastélyba.

A parttól elválva, a hattyú és a szirén előre váltak, míg a delfines csónak elébb makranczosan próbálgatta, hogyan lehetne az orra helyett a farával menni lefelé; azután meg erőnek erejével vissza akart térni a partra, kormányosának nem kis boszúságára, a ki esküvel bizonyítá, hogy ennél ostobább csónakot még nem kormányzott soha.

Míg Eudemia sikoltozásai a gavallérokat annál nagyobb zavarba hozták, az alatt Viktor és Kálmán kinn voltak a Duna közepén, s ott egymáshoz kormányozva csónakaikat, Kálmán elővevé fuvoláját, Viktor guitarreját, s a csónakokat a csendes viz folyásának átengedve, elkezdék együtt játszani egyikét azon dallamos népzenéknek, mik a mult században népdalaink helyét foglalák el, s érzelgős, búbánatos jellemüket átvitték még költészetünkre is.

Herminának szép, érczcsengésű hangja volt. Viktornak csak egy szóval kellett kérnie, hogy kisérje énekével a guitarret; a leány szót fogadott.

Miért hogy mégis úgy reszketett most a hangja? máskor nem szokott az.

Kálmán azt állítá, hogy ha valaki énekelne még vele, Hermina hangja nem reszketne.

Az a valaki nem lehetett más, mint Viktor.

A mint Viktor erős soprán hangja zendült, Hermina hangja nem reszketett többé; mint a repkény a szálfa oldalához, tapadt a leányka hangja az ifjuéhoz, egészen beleolvadt; egygyé vált vele. Szótárírók úgy nevezik azt, hogy «harmonia».

A két csónak messze előre haladt a többiek során tul, azok nem birták őket utolérni. Eudemiának épen az ilyen jelenet tetszett: napsugártól ragyogó viz, evező-lubiczkolás, s távolból hangzó barcarola elhaló hangja…

… A fecskék mindig alantabb repkedtek a víz színén, a sirályok egyre nagyobb jajongást követtek el a levegőben s a halak mindenünnen viczkándva szökelltek fel a víz szinére, a lég még itt a víz felett is rekedt és fúlt kezde lenni; a társaság minden tagja kiállhatlan hőségről panaszkodott, sőt egy pár képzelődő ember azt is állítá, hogy valahol a távolból mennydörgést hallott.

Alig látszott még a láthatáron felhő. Eh, nem jön az ide, szokták ilyenkor mondani a vigadók, mint a kik igen természetesnek találják, hogy a vihar az ő mulatságaikról magát értesíttetni tartozik.

A zivatar pedig oly zsémbes vénasszony, a kinek egyébben sem telik kedve, mint ha mások örömét ronthatja.

Eleinte csak gyönyörűség volt elnézni, mint duzzadnak fel a láthatáron hófehér hólyagos felhők, miket egy-egy vonagló villanás még fehérebbé teszen; mint tűnik el a nagy felleggomoly között az alkonyodó nap, fényes orczája elé húzva fekete palástját, melynek lángoló ezüst a préme; egy ideig még kilövellnek abból fényes sugárküllői… azután egyszerre sötét lesz; a fergeteg elveszti festői szépségét; a felhők szürkére, barnára válnak; a villanás bántja a szemet; föld és víz egyszerre más szint vált, a mezőkön tanyafelé siető juhnyájak és tehéncsordák futnak, az országúton végig hosszú porfelleg kiséri a nyargaló kocsikat, a nádasok berke hullámzani kezd, mint a tenger, s egyszer csak eléri a szél a Dunát is; a szép síma kék tükör rögtön szennyes zöldbe megy át, a folyam háta ez első hideg szóra fodrossá lesz; a vihar fenyegető mordulását már közelebb és sűrűbben lehete hallani.

Viktor és Kálmán csónakai néhány száz evezőnyommal előbbre voltak a többieknél. A legelső szélrohamnál vették észre az előrehaladók, hogy a hátulsó csónakok között valami zavar támadt; néhányan a part felé igyekeznek, s csónakokból és dereglyéből kiáltoznak valamit az előre siettek után. A szél nem enged egész szót hozzájok jutni.

– Talán vissza kellene fordulnunk? szól Kálmán tétovázva Viktorhoz.

– Víz ellenében evezni, öcsém? Ezt a mulatságot megemlegetnők.

– Vagy kievezni a partra? Ugyan mit kiálthatnak onnan a dereglyéről?

– Az sem lenne kedves tréfa: ott valahol a fűzfabokrok között várni végét a zivatarnak. Nincs itt más választás, mint elérni a fűzes szigetet, mielőtt a zivatar elér bennünket, ott legalább kapunk nádgunyhókat s felségesen lakunk bennök. Azért csak kapd két kézre az evezőt s nyomulj utánam, s vigyázz, hogy a hab egymáshoz ne csapjon bennünket.

Azzal Viktor mindkét evezőt kezébe kapva, néhány biztos nyomással megelőzte társát s könnyelmű daczczal kezdé énekelni a szélzugás közepett az ismerős halászdalt:

Senki sem kisérte most dalát; – de igen: a közelgő mennydörgés.

Az erős alszél egyre dühösebben feszült neki a habnak, a hullám szállt és emelkedett, a kis csónak himbálózott rajta; a szép leány olyan sápadt volt ott szemközt.

– Kegyed fél? szólt egyszer Viktor, a dalt megszakasztva.

– Nem, felelt Hermina, a vékony kis bajadért nyaka körül csavargatva, s keblét eltakarva vele; gyönge védelem ilyen vihar ellen. Viktor elnézte, mint reszket a leányka, mint ül sápadtan vele szemközt a csónak padján, foszlányruháit hogy tépi, lebegteti a szél, eső kezd esni, a nagy záporcseppek ellen rossz védelem az a vékony öltöny; az ázott selyem a szép, deli idomokhoz tapad.

Viktor hátranézett Kálmán után: az messze tőle küzdött a habokkal, a sűrűdő eső alig engedte már látni.

– Egy köpeny van itt, szólt Herminához; az eső esni kezd: ez betakar mindkettőnket.

A leányka elfogadá az eléje nyújtott kezet, s odaült Viktor mellé, a bő kalabriai köpeny betakarta mindkettőjüket.

Viktor érzé, mint reszket a hozzá simuló alak, hogy dobog a szíve, midőn hozzá közel ér, hogy remeg minden tagja.

– Kegyed fázik?

– Nem. Nem.

– Tehát mégis fél a vihartól?

– Nem a vihartól.

– Talán tőlem?

Erre nem felelt a leány.

– Hiszen mi jegyesek vagyunk.

– Szülőink úgy akarták.

– Talán mi magunk nem?

A leány most még jobban reszketett. Alig hallhatón suttogá:

– Vigyen ön ki a partra.

Viktor ránézett és mosolygott; – hidegen, a milyen mosolygás megveri az embert.

És azzal egyik kezét átnyujtá Hermina derekán s odaölelé őt magához, másikkal vágta a habot; a zápor úgy suhogott alá a köpenyre, a két szív úgy dobogott alatta nyugtalan.

– És ha most azt kérdené valaki tőled, suttogá az ifjú a leánykának, hol kivánsz inkább lenni: otthon-e kényelmes palotádban, meleg kandalló mellett, vígalmas társaság közt, vagy itt a háborgó hullám tetején, veszendő csónakon, villámló ég alatt, – a te kedvesed keblén? Hol akarnál lenni?

– Itt… Itt…

Az ég úgy dörgött odafenn; tajtékos üstökű hullámok úgy emelgették rémes fejeiket a csónak körül, alávetett vállal iparkodva azt feldönteni, mintha mondanák azoknak ott fenn, «jobb volna ott a víz fenekén».

Viktor most már egy kézzel sem fogta az evezőt; mindkettővel a leánykát tartá átölelve, nem ügyelt többé a kormányra, a viharra, a hánykódó habokra; kormányvesztett indulat ragadta őt viharosabb örvénybe annál, mely csónaka elé tátongott.

– És ha azt mondanám neked: jer velem, ne kérdezd hová? talán nagyobb vészbe, mint ez, mely csak testünket fenyegeti; talán nyomorba, szégyenbe, nélkülözésbe; eljönnél-e, velem maradnál-e?

– Veled! veled! felelt a tébolyult suttogás a kérdésre.

A csónak előre-hátra tánczolt a habon.

– És ha azt mondanám neked: megcsaltalak, midőn azt mondám, hogy gazdag vagyok, és előkelő nemes: nem vagyok semmi, nincs rangom, nincs nevem, nincs semmim, mint tégedet szerető szívem… szeretnél-e? eljönnél-e?

A leány őrült volt; veszve volt: – átölelte karjaival az ifjú nyakát és mondott neki olyan szót, melyben két forró ajk egyszerre kérdez és felel; – csóknak is nevezik azt… Tíz lépésnyire előttük egyenesen csapott le a haragos villám a Dunába, a hab közül fehér gőz lövelt fel utána… a mennydörgés is elhangzott, és a csóknak még sem volt vége…

– Viktor! Hermina! hangzott egyszerre közelükben.

Viktor hátratekintett, s a zápor homályában egy hullámhányta csónak látszott feléjük közeledni. Kálmán csónakja.

– Látod, nem hagytalak el benneteket, szólt a testvér, közel érve hozzájok. Hanem Viktor, te ma rossz kormányos voltál. Sajkátokat egy párszor majd eltemette a hullám.

Bár eltemette volna.

A villámfénynél lehete látni a parton álló hintókat, mik a partra menekvő csónakosok elé siettek. Kálmán figyelmessé tette Viktort, hogy jobb lenne nekik is oda tartani, mint a fűzes szigetig ázni.

Azután szép csendesen eveztek a part felé. Egy szót sem szólt egyik is; a köpeny csupa víz volt már: alatta két szív olyan nyugtalan dobogott.

A MENYEGZŐ.

Két nap mult el ez emlékezetes csónakázás után; e két nap alatt Viktor két dolgot vett észre a háznál.

Egyik az volt, hogy Malárdy többször bizalmas beszélgetésbe elegyedett Kálmán fiával s atyai nyájasságot árult el iránta; – másik pedig az, hogy Herminát azontúl sohasem találta más, mint mostoha anyja kiséretében, sőt egyszer olyat is hallott Malárdytól, hogy midőn Eudemia valami sétára szólítá fel Herminát, az alispán félkomolyan azt mondá neki: «önnek magának is garde des damesra van még szüksége».

Ezekből Viktor azt tanulta meg, hogy a záporeső még sem olyan sürű fátyol, hogy semmit se lehessen rajta keresztül látni; és hogy a poéták még sem olyan bárgyú emberek, mint a milyeneknek hiszi őket a világ; s hogy a véletlen megjelenések nem mindig olyan véletlenek, a minőknek szeretnének látszani, s hogy végre a családapák és anyák, nemkülönben a testvérek, leányaik s illetőleg testvéreik életében nem igen szívesen látják a regényességet.

A második napon Malárdy igen nyájasan tudakozódott Viktortól, hogy mikor kapott levelet édes atyjától, az öreg bárótól?

Viktor értette a többit. Akkor röviden azt válaszolá, hogy mindennap várja atyja megérkezését. Ennek Malárdy örült. Nemcsak mondta, hogy örül, de valóban örült.

Két nap mulva Viktor levelet kapott atyjától. Az öreg bárónak egy lovas hajduja hozta azt; egy fiatal, eszes cseléd, ki már több ízben hozott Viktornak levelet Kadarkutról.

Abban azt irta fiának a báró, hogy ő most súlyosan beteg, alig reményli, hogy ágyából felkelhessen többet; az orvosok azt mondják, hogy vizibetegség kezdetén áll: óhajtaná fiát minél előbb látni.

Egy másik levele az alispánhoz volt intézve, szokott sarcasticus modorában, a mit Malárdy jól ismert. A báró ismeretes sokszarvú betűivel azt irta neki, hogy «már ő vele nem igen fog másutt találkozni, mint a vakandokok országában, mert ő vele minden héten azt a bolondot cselekszik az orvosok, a mit a tót a nyírfával, csapot ütnek a bőrébe s úgy kenik savanyú mustárral, mintha előre beafsteaket akarnának belőle csinálni a föld alatti vendégségre; szeretné tehát, ha csakugyan van az alispánnak egy elvesztegetni való leánya, azt minél elébb zsinegelné össze azzal a semmirevaló fiúval, hogy jöhetne haza, míg őt életben találja, mert félő, hogy ha ő egyszer nagyon elalszik, majd sok olyan ember kereskedik az almáriomokban, a ki nem tett oda semmit. Egyébiránt ő atyai áldását és mindenét ráhagyja az egyetlen fiúra, sajnálja csak azt, hogy hitelezőit nem viheti magával a föld alá. Egyébiránt egy pár százezer forint adósságot még a birtok csak megbír, s fölteszi Viktorról azt a becsületet, hogy ő is szerez még hozzá ugyanannyit, tudniillik nem földet, hanem adósságot. Ajánlja Malárdy figyelmébe, hogy a tisztelt vővel igen szoros kötést csináljon móring dolgában, nehogy leánya is úgy járjon, mint Viktor anyja járt: hűtlenség bizonyulván be rá, a móringot elvesztette; hasonló eventualitásokat jó præveniálni. Egyébiránt nagyon kéri, hogy a lakodalom előtt ne szomorítsa meg Viktort azzal a hírrel, hogy apja haldoklik, mert attól tart, hogy majd annak e fölötti örömében akkora kedve támad, hogy még a házasság fölötti bánata sem lesz azt képes eltakarni, pedig már mégis vőlegénynek illik lakodalma napján kissé szontyolodott képet mutatni. Egyébiránt marad, a ki volt, és nem ölel senkit, mert a hasa annyira meg van dagadva, hogy azt ő tőle senki sem is kívánhatja: a viszontlátásig – Pilátus úrnál a vacsorán stb.»

Egészen az öreg Kadarkuthy irálya, így szokott ő írni, tenni, gondolkozni: ez a vad tréfa még a halál eszméjével is, ez a csufolódás minden érzelemmel, ez a nevetségessé tétele saját bajainak; ez a fitymáló őszinteség, mely nem elégli meg, hogy mezítelen legyen, még nyúzott is akar lenni; minden betűben ráismer Kadarkuthy kezére az olvasó, s a ki nem látja a betűket, a szavakból kitalálja a levélíró nevét.

Malárdy elégült mosolylyal tevé el a kedves levelet.

Ő bizony igen udvarias dolognak találta az öreg bárótól, hogy akkor meghaljon, a mikor épen Viktor az ő leányát elveszi, s egy cseppet sem haragudott ezért a tréfáért, annálfogva az öreg úr levelét igen szellemdúsnak ismeré el.

Minthogy történetesen e levélben az is rá volt parancsolva, hogy Viktorral atyja közelgő halálát ne is sejtesse, még csak erőszakot sem kellett tennie orczáján, hogy jó kedvét eltakarja, a midőn Viktorral tudatja, hogy az öreg báró úrtól levelet kapott.

– Én is, szólt Viktor nagyon komoly arczczal.

Malárdy kíváncsian kérdezé, hogy mit ír?

– Tréfa alá rejti a gyászt, szokás szerint, válaszolt Viktor, hanem a hírnök maga elmondá előttem, hogy nagyon beteg, s hogy kevés remény van felgyógyulásához.

Malárdy kénytelen volt szinte szomorú képet ölteni.

A két szomorú férfi érzékenyen szorítá meg egymás kezét, azzal az erős meggyőződéssel mindkét részről, hogy milyen nehezére esik most ennek a másiknak az a szomorú komédiázás.

Néhány nap alatt minden rendbe volt hozva, apróbb formasági hiányokat egy Malárdy hatalmas befolyása mellett könnyen mellőztetni lehetett, híres ügyvédek fúrtak, faragtak a házassági szerződményen, úgy megkötözve abban az ifjú vőlegényt és annak minden földön levő pereputytyát törvényes phrasisokkal, mint valami pusztát bérlő birkást, a ki armentum ferreumot vesz át. Viktor aláirt mindent, tán el sem olvasott egyebet, mint az okirat czimét.

A menyegzői előkészületekre nem volt négy napi időnél több engedve, a véletlen ezt a határidőt is megrövidíté. A harmadik nap reggelén Viktor ismét levelet kapott hazulról, most már az orvostól, a ki röviden értesíté, hogy ha még atyját életben akarja találni, egy napot se késsék.

Az idő sürgetős volt. Viktornak e levélre ellenmondhatatlanul sietnie kellett haza, már pedig az alispán nem találta czélszerűnek az esküvő elhalasztását leendő visszatértéig. Még az nap meg kelle annak történnie.

Az asszonyok eléggé kétségbe voltak e miatt esve, az alispánné pecsenyéi még nem töltöttek elég időt a páczban, a tortákat el sem készítették, Eudemia salüpje még nem érkezett meg Bécsből s Hermina menyasszonyi köntösén félben kellett hagyni a hímzést, a min négy masamód leány dolgozott éjjel-nappal.

Nagyobb baj volt még ennél, hogy a meghivott előkelő vendégsereg a menyegzői szertartásra már most nem gyűlhetett össze, pedig Malárdynak kiterjedt a figyelme mindazon fő- és nagyurakra, kik vele bármi összeköttetésben voltak, a környék nevezetességei és a nagy atyafisereg mind hivatalos volt ez ünnepélyre, melyben a Malárdy nemes családfa ismét egy bárói ággal oltati be; nem is volt valószinű, hogy a meghivottak közül valaki otthon maradjon, ha csak keze-lába nem törött, sőt mindenki sietni fog, hogy a legszebb párt meglássa az oltár előtt, s beszélhessen otthon arról a pompáról, a mit a Malárdy-kastély asztalairól mesélni szoktak.

Csakhogy mindez a szép mulatság már most el van rontva. Egy része a vendégeknek, a szegényebb atyafiak, még ma este ugyan meg fognak érkezni, tán a közelebbi mágnások is és a hivatalbeli urak, de a nevezetesebb rész, a nyomatékosabb főurak, a kik nem szoktak nagyon korán jönni, a kik hozzá vannak szokva, hogy magukat várassák, azok csak holnap reggel érkezendnek, a mikor már Viktor és menyasszonya útban lesznek Kadarkút felé s a sok pompás úri hintó szemközt fog találkozni a böröndökkel felpakolt utazó hintóval, melyből egy kis fölvert poron s egy futó pillanaton kívül egyéb nem jut számukra a vőlegényből, menyasszonyból.

Minden fájdalom közt legnagyobb volt az, hogy a dicsőség emelésére meghivott násznagyok sem jelenhettek meg a szertartásra. Pedig Viktor násznagyául Lánghy gróf volt meghíva, a környék leggazdagabb főura, Malárdy Hermina részéről pedig az ország legtekintélyesebb hivatalnoka, az országbiró, Malárdynak egykori iskolatársa; mind a kettő örömmel tudatá készségét e kegyeletes szolgálat elvállalására.

És most ők sem lesznek jelen az esketésen. Talán mégis jókor érkezendnek, hogy neveiket az anyakönyvbe bejegyezzék a helyettesített két násznagy nevei elé, kiket e sietségben kénytelenségből rántottak elő: Viktor számára Durdayt, Hermina részére pedig a kurucz nemest, Vasady urat.

Az alispánné sehogy sem tudott kibékülni a sietséggel: hogy ez mégis szörnyűség, ez minden jó szokás ellenére van; háromszori előleges kihirdetés nélkül, a meghivott násznagyok, vendégek és atyafiak bevárása nélkül, nagy sebbel-lobbal összeadni tisztességes szülők gyermekeit, s egyszerre kocsira ültetni őket, mint a kit égetni visznek; senkinek sem adni időt arra, hogy magát egy kissé meggondolja, rendbeszedje, hogy ez Isten ellen való vétek s az ilyen házasságon nem lehet áldás, hogy ezért az egész világ megszólja, megítéli őket s vagy azt fogja hinni, hogy bolondok voltak kicsinytől kezdve nagyig, vagy azt, hogy úgy szöktette a vőlegény a menyasszonyt.

Malárdy igazat adott feleségének, ő maga sem szerette, hogy ez így történik, hanem azután, mikor azt kérdezte, hogy mit tegyen hát, itt tartóztassa-e még napokig a vőlegényt s koczkáztassa azt, hogy haldokló apja által gyöngén kitagadtassék? vagy elbocsássa őt most haza, és várjon rá, míg visszajön? Tessék választani a kettő közül.

Malárdyné pedig nem választott semmit, hanem azt mondta rá, hogy üsse meg a kő az egész bolond történetet, bolond volt Kadarkuthy életében, bolond a halálban is, bolond az apja is, a fia is, bár soha se látott volna az egész familiából annyit is, mint a körme feketéje. Már most a mi megvan, megvan. A ki mit főzött, azt egye meg, a hogy vetette a feje alját, úgy alugyék rajta.

Az egyszerű nyiltszivű asszonyság a mi ellenszenvet az első pillanatban felvett Viktor ellen, azt le nem birta vetkőzni az utolsó pillanatig, egész addig a pillanatig, a melyben a vőlegény azt mondja napának «édes anyám» s az örömanya azt kénytelen mondani neki «édes fiam».

A jó nemes asszonyság indokai a báró iránti ellenszenvre ugyan többé-kevésbbé nagyon gyöngék voltak, részben nem is voltak igazak, vagy épen sajátszerű látcső képei, mely mindent felfordítva mutat; nem tetszett neki Viktorban, hogy olyan fiatal: anya kellene neki még, nem feleség; nem is találta szépnek, szemei olyan nagyok, mint egy bagolyé s úgy égnek, mintha mindig ittas volna; a képe vörös, mint valami kanászbojtáré, az egész ember csupa «gaukler», szüntelen ugra-bugrál, bolondokat mond, énekel szemtelen elragadtatással, tánczol vakmerő mozdulatokkal, mindenbe beleszól, lovait agyonnyargalja, a cselédeket meg sem látja, csak a pénzt szórja nekik; ha valaki tréfálni próbál vele, mindjárt duellumra hívja… a legfőbbet soha sem említé a derék asszonyság: hogy az ő jó, szelid Kálmánját úgy megszégyeníté, hogy azokat a gyönyörű szép verseket úgy a tűzbe dobatta… csak legalább egyet tartott volna meg Kálmán az ő számára, ő nem mutatta volna azt senkinek, – mind elégetni verseit! Később még jobban fájt neki az, hogy Kálmán maga is kiengesztelődik iránta, hogy őt is bevonta ama bűvkörbe, melyben mindenki elszédül mellette; a mostoha anya sajnálta, hogy nem törvényes anyja gyermekeinek, hogy kiragadhatná őket a bűbájos csábító kezei közül, azt mondva neki: «el innen, én anya vagyok, gyermekeimet védem». Nem teheti azt, azt mondanák: «mostoha anya».

Késő is volna már.

A menyegzőnek meg kelle történni; semmi világos ok nincsen annak elmulasztására, de annál több a sietésre.

Malárdy rokonai és a környékbeli ismerősök, kiket az előbbre tett határidőről tudósítani lehetett, még nagyrészt meg is érkeztek az esküvőre; tehát jelen lehetnek a nagy diadalon, mit egy zászlós úri család összeköttetése a Malárdy törzszsel hozand a nemesek legbüszkébbikére.

Hogy Viktor rokonai és rangtársai nem érkezhetnek meg a siettetett órára, az jól felvéve ismét nem olyan nagy baj: az ő jelenlétük több fényt adna ugyan az ünnepélynek, de megszorítólag hatna az alsóbb rangú Malárdy büszkeségére… és végre, minden emberi okoskodás kifogytán áll az utolsó védok, miszerint minden jövendő Isten kezében van: a Malárdy-család fejére egykor súlyos átok zudíttatott alá, elkeserült ezrek zsolozsmáitól visszhangoztatva, és ime az mégis felvirult és boldog lett, s egy új lépéssel halad ismét a boldogság és a hatalom felé…

Fehér selyemruha volt a menyasszonyon, drága tűhímzéssel, széles aranyfodrokkal hosszú uszályán. Karcsú derekát antik bogláros öv köríté, fehér hattyúnyakát három sor igaz keleti gyöngy tette még fehérebbé; hajfürteibe félkör alakú párta volt fonva, gyémántos rezgő tűkkel. A gyémántos tűk úgy remegtek, mint a menyasszony szive belül.

A vőlegényen fehér kamuka-dolmány volt ezüst zsinórzattal, gyémántos gombokkal, vállán fehér bársony panyóka kaczagány hattyú-prémmel; egész öltözete tiszta fehérből állt, olyan volt benne, mint egy valóságos tündér, a ki most szállt le ide valamelyik csillagból.

«Gyönyörű egy pár!» mondja mindenki, midőn őket látja; egymással susognak; mindenki titokban mosolyog: az édes susogás lehet!

– Hermina, még öt perczed van a gondolkozásra.

– Nem tudok gondolkozni.

– Ha nem emlékezel arra, a mit neked mondtam; ha nem szeretsz engem úgy, a hogy asszony tud szeretni férfit, hanem csak úgy, a hogy úrnő szereti urát: még szabad vagy, visszaléphetsz.

Hermina némán sohajtott és megszorítá vőlegénye kezét.

– Nézz szét magad körül; nézz meg jól mindent, rokonokat, atyát, anyát, testvért, ősi palotát, az egész világot és azután nézz rám: ha nem szeretsz engem jobban, mint mindazokat, mint az egész világot: akkor ne jőjj hozzám; még négy a percz.

Hermina nyögdelve, lihegve simult közelebb hozzá és az több volt minden feleletnél.

«Milyen boldog pár!» mondák, a kik látták őket.

Azután közbejöttek a násznagyok, a nyoszolyók, a vőfélyek, külön vevék a vőlegényt és menyasszonyt; bevezették őket a családi kápolnába; letérdepeltek egymás mellé a himzett vánkosokra, hol az oltár előtt a lelkész várt reájuk.

Az egyház tisztes szolgája malasztos igéket szónokolt a térdeplőknek; azután egymásba tevé kezeiket s kérdezé tőlük, ha szeretik-e egymást?

Viktor alig hallhatóan rebegé a választ: «szeretem»; e pillanatban oly gyöngének látszott: csaknem összeroskadt s homályos szemekkel tekinte menyasszonyára, mintha még egyszer figyelmeztetné: gondold meg, a mit kimondasz!

A menyasszony bátran és tisztán mondá ki a szót: «szeretem»; ő nem félt.

A szerelem esküjét is reszketeg hangon mondá el a vőlegény: és a midőn a leányra került a sor, oly erősen szorítá annak kezét, s oly halványan nézett annak szemeibe, mintha lelkébe sughatná e szavakat: «menj, fuss mellőlem, vesd el jegygyűrűmet, hányd le menyasszonykoszorúdat a földre, mert jaj neked, ha hamisan esküszöd, hogy szeretsz, – és jaj, ha igazán esküszöd».

A menyasszony pedig reszketés nélküli hangon mondá el a súlyos szókat: véle tűrök, véle szenvedek, sem jó, sem bal sorsában soha el nem hagyom.

Megtörtént. Férj és feleség keltek fel az oltár zsámolyáról.

A rokonok észrevételeiket közlék egymással. Mily elfogult volt a vőlegény, milyen bátor a menyasszony. Az alispán megcsókolá vejének orczáit; az kezet csókolt az örömanyának, az alispánné nem szólt neki semmi szót, hanem mostoha leányát átölelve, elkezdett keservesen sirni, több izben mondva zokogásai közt: «szegény leányom».

Azután a többi rokonok is sorra összecsókolóztak a vőlegénynyel, ki ekként a család tagjává lőn felavatva s a családfán egy aranyos koronával több ragyogott, alatta az aranyos név: «Kadarcsi és Kadarkuti báró Kadarkuthy Viktor».

A lakománál egymás mellett ült a vőlegény és a menyasszony.

Mindenkinek feltünt az, hogy a máskor oly merész vőlegény most olyan hallgatag, s valahányszor egy felköszöntő áldomást intéznek hozzá, úgy elhalaványul; szinte megdöbbenti a reá köszöntőt.

A későre végződő lakomát zene és dalidó váltja fel; a tánczterem csillárai meggyujtatnak, a zenekar, mely ebéd alatt a rejtett karban mulattatá a vendégeket ábrándos symphoniáival, most tánczzenéket hangoztat; az illem és jó szokás szerint egy kecses menuettel nyittatik meg a táncz; azzal a számüzött szép tánczczal, mely egykor annyi kellem és csábnak adott tért, s mely később a szeles keringő s a marionettszerű quadrill által egészen kiszoríttatott az emlékezetből.

A vőlegény és a menyasszony kezdé a lejtélyt: mikor Viktor kivezette a terem közepére kezénél fogva menyasszonyát, a bámulat önelégült sohaja hangzott körül: mily szép, mily délczeg egy pár, milyen nemes tartás, mily finom mozdulatok, mily csábos tekintet: sohasem lejtett a Malárdyak ősi termében ezeknél szebb vőlegény és menyasszony.

Az alispán büszkevolt örömében. Egy főúri vő; eszes és bátor; előtte minden pálya nyitva; egykor még az ország legmagasabb hivatalszékében is ülhet.

Ezalatt még egy uj vendég érkezett a terembe.

Egy idegen vendég, a ki nem is volt ide hivatalos: egy öreg ember, időtől megőszült, homlokán kihullott hajjal, de vénségtől meg nem alázott termettel. Rajta a lelkészek egyszerű fekete ruhája.

Malárdy ráismert; ez Gutay Tádé.

Mi hozá őt ez órában ide? Mi hozá ide a hires átkozódót, ki egykor azt mondá, felemelt kézzel az égre hivatkozva: «jegyet tégy az ő homlokára, hogy megismerjék őt a te ártó angyalaid s kikerülje őt az áldás, a mi onnan felyül jő az égből… és terjeszd ki e keserű kiáltásnak szózatát az ő gyermekeire és egész családjára: ne legyen öröme magzataiban, ne legyen vigasztalása utódaiban; hanem szórassanak széljel az ő gyermekei a világ minden részeiben s legyen példa az ő történetük mások előtt!…»

És ime a legfényesebb öröm pillanatában ide jön az erős átkozódó, és láthatja, mily büszkeségtől ragyog a megátkozottnak arcza, és mily öröm hangzik a Malárdy-ház falai között: és gondolhat arra, minő gyász, minő bánat maradt otthon az ő tulajdon házában?

Malárdy Ferencz önmagában szánni kivánta a férfiut s bámulta a vak sors kegyetlenségét, mely azt épen ily pillanatban hozza az ő házához.

A lelkész pedig nem keresé sem a ház urát, sem a ház asszonyát, hanem a mint a lejtő párok járták a menuettet, odalépett egyenesen közéjük és megfogta a vőlegény kezét.

A vőlegény épen gyönyörteljes mosolylyal bókolt tánczosnéja elé; de a mint e hideg kéz megfogá az övét, a mint e sápadt arcz szemébe tekintett: elhalt a mosoly arczáról és fehér lett az, mint egész ruházata.

A pap odavonta őt maga mellé s visszafordult vele. A vőlegény ellent nem állva, engedelmeskedett.

A vendégek bámulva néztek reájuk. Senki sem tudta elképzelni e jelenet okát; Malárdy azt hivé, hogy ez ősz ember megtébolyodott s odarohanva hozzá, útját állta:

– Mit akar ön itt? Mit cselekszik ön ez úrral?

– Ezen úrral? kérdé Gutai Thádé feljül emelve fejét az alispánon s végig nézve a büszke férfin; ki légyen ez az úr?

– Az én vőm, – báró Kadarkuthy Viktor.

Gutai Thádé mély megvetéssel nézett le a megnevezettre, kinek kezét még folyvást kezébeszorítva tartá, s azután keserű szánalommal fordult Malárdyhoz a fájdalom és szégyen és sajnos szemrehányás hangján mondva neki:

– Ez az úr – egy országos csaló: az én fiam…

A VALLOMÁS.

A Dunaparton áll egy kis ház; halászlak. Egy szobából, egy konyhából áll az egész. A magas part elfedi egy oldalon, a másikon vén fűzfák állnak előtte, nappal is csak a kéményét látja meg, a ki az országúton végig halad.

A Duna a ház küszöbéig hordja tarka kavicsait, és a szép szivárványos csigateknőket, mikor megárad; egy kis lengő sajka oda van kötve a ház melletti fűzfa kimosott gyökeréhez.

Jó kis csendes ház lehet az, ott bizonyosan nem beszélnek soha a nagyvilág hiú dolgairól, alacsony háznak kicsinyek a gondjai.

Mécses sem ég abban, mikor künn sötét van, annyi világot a hold is ad, a mennyinél az emberek megismerhetik egymást, s holdvilágnál olyan jól esik beszélgetni.

Kivált a kik régen nem látták egymást, pedig régóta keresték, a kiknek annyi mondani valójuk van.

Mint például Gutai Thaddeus uramnak, és az ő megtalált fiának, a gézengúznak.

A Malárdy-kastélyban oly nagy volt a zavar és meglepetés első benyomása, hogy senki sem vette észre, hová tünt el a pap és fölfedezett fia.

Gutai az éj sötétje alatt feltünés nélkül jutott a kapu előtt álló szekérig, arra előbb felültette a fiát, azután maga is mellé ült; a fiú mindent engedett magával történni, ellenmondás nélkül.

A szekér a Dunapartra hajtatott, ott megállítá a lelkész s leszállt róla foglyával együtt; a kocsis már tudta, hogy hová forduljon onnan.

Innen gyalog néhány száz lépésnyit haladva a Dunapart mentében, a kis halászlakig jutott Thádé, fiát folyvást kézen fogva, – egy szót sem szólt hozzá odáig.

A halászlak ajtaja nyitva volt, abba belépett a lelkész, foglyát bocsátva elől s azután bezárta az ajtót. Házigazda, vagy gazdasszony nem mutatta magát.

A szobát nem világította más, csak a besütő hold. Thádé oda állítá fiát a holdvilágba, hogy láthassa, ő maga leült egy faragott székre a sötétben; amannak nem volt szüksége az ő arczát látni.

A fiun még vőlegényi öltözete volt, az ezüsttel hímzett fehér bársony dolmány, a bogláros öv; Gutai Thádé kihúzott bő köpenye alól egy kis összekötött csomagot, azt kibontá; egy fekete szőrzubbony volt az, a tanonczok akkori egyenruhája, ezt letevé az asztalra Viktor… nem… Lőrincz elé.

A gézengúz szótlanul letevé bársony dolmányát s felölté a fekete tógát, mely azután sarkig eltakarta.

Igy már most kezdődhetett a vallatás.

Gutai Thádé egészen az elején kezdte azt, a hogy törvényszéki birák szokták tenni.

– Ki vagy? mi neved?

Az ifju csüggeteg hangon válaszolt rá:

– Gutai Lőrincz.

– Mi a mesterséged?

Erre a kérdezett nem tudott felelni.

– Nos: mesterember, földmívelő, hivatalnok, tudós, vagy mezei pásztor vagy-e?

Nem választhatott ezek közül.

– Egyszerűen tolvaj vagy-e és semmi más?

– Még rosszabb, suttogá fejét lehajtva az ifjú.

Az apa folytatá tovább, kezeit összetéve mellén.

– Hány éves vagy?

– Tizenkilencz.

– Csak tizennyolcz. Az utolsó évet törüld ki életedből, mert abban nem éltél. Van-e valami vallásod? Ne felelj rá. Ne felelj erre a kérdésre. Csald meg az emberiekben az embereket, de ne az isteniekben az Istent. Ezt nem velem fogod elvégezni. E kérdést mindig ott látandod a fejed fölött, felhőkben és csillagokban. Más kérdésre felelj. Vannak-e szülőid?

Az ifju alig birta kimondani mély elfogódástól a választ.

– Igen is.

A lelkész megcsóválta fejét s erőszakosan letört hangon válaszolt.

– Nincsenek. Anyád meghalt és el van temetve, apád pedig nem hivatja magát általad apának többé.

Az ifju szívszaggató hangon sikolta fel e szavakra, s arczát két kezébe rejté és elkezde igazán, fájdalmasan zokogni.

Thaddeus pedig száraz, hideg hangon mondá neki:

– Végezzünk: az idő halad!

Lőrincz letörlé könnyeit, miután Thaddeus úr azt mondá neki, hogy a szemfényvesztők mind igen jól tudnak sírni, nyögni, elájulni, magukat a földhöz verni, convulsiókba jönni, hogy ez a mesterség a farizeusok által már régóta nagy tökélyre vitetett.

Az ifju egy könnyet nem ejtett többé.

– Legelőször is valld meg nekem, kérdezé hidegen Thaddeus, micsoda ötlet volt tőled magadat báró Kadarkuthy fiának adnod ki? Hogy jöttél ismeretségbe ez úrral?

– Egyszer supplicatio alkalmával faluja előtt találkoztam vele össze, épen víg czimborákat hajhászott, hajduival erőszakosan elfogatott és bevitetett kastélyába s ott itatott egy hétig folyvást, akkor nagyon kegyébe jöttem.

– Mivel legjobban győzted a vele együttivást?

– Meglehet.

– Mikor jöttél későbben össze vele?

– A mint a collegiumot el kelle hagynom, egyenesen ő hozzá mentem üldözőim elől.

– Mondd, hogy én előlem, mert más nem üldözött.

– Voltak adósságaim.

– Azokat kifizettem. Nekem van miből.

Lőrincz keserűen harapott ajkába e czélzásra. Az ősz tudós, ki nehéz szorgalommal, sanyarú takarékossággal gyüjtögette filléreit, azt mondá fia tékozlásaira: «apádnak van miből».

– Reményletted, hogy ott jól el fogsz rejtve lenni?

– Az öreg báró szereti a kalandokat; mikor elmondám neki, hogy szöktem és rejtőzni akarok, nagyot nevetett rajta, azt mondá, hogy csak bízzam rá magamat és ne féljek semmit. Az első héten az erdőben egy magányos vadászlakba rejtett el, a honnan csak a szokásos tivornyáira jöttem elő, mikben meghitt czimborái voltak jelen, a kik már ismertek. Itt mondá el azon ifjukori adomáit, miknek felidézése valószinűvé tette a hozzá való legközelebbi viszonyt.

– Nem kivánom a tivornyák leirását. Mint jöttél arra a gondolatra, hogy magadat Kadarkuthy fiának nevezzed?

– A gondolat a véletlené volt. Egyszer éjfél után váratlanul idegen vendégek jöttek a kastélyba s engem is ott leptek. Egy közülök kérdezé hogy ki vagyok? Mielőtt meggondolhattam volna, mit feleljek, a báró komoly arczczal úgy mutatott be, mint fiát. Azután nagy mulatságát találta a vendégek bárgyúságában, kik egyszerre elkezdtek üdvözölni; magasztaltak, hogy megnőttem, mennyire hasonlítok az öreg báróhoz; idézgették emlékembe, nem jut-e eszembe, mikor ilyen meg ilyen kicsi fiú voltam, hányszor lovagoltam a nyakukon, hogy megtéptem a bajuszaikat, milyen ruhám és fakardom volt, és nekem azt mind helyben kellett hagynom. Azután előfogtak, kikérdeztek, hogy merre jártam, a mióta nem láttak? hallották, hogy mindig külföldön utazom, elkezdtek velem németül, francziául beszélni, én pedig meséltem nekik idegen városokról, azoknak szépségeiről, ritkaságairól, népszokásaikról, a mint azt tudományos könyvekből olvastam.

– Tűzbe minden betűvel! Átok a tudomány! Folytasd.

– Az öreg báró rendkívül mulatta magát e tréfán, mint a hogy ő nevezé; gyakran felkaczagott elbeszéléseim alatt, a mit vendégei nem vettek egyébnek az ő szokott hóbortjainál. – Ez a jó kedve nőttön nőtt, a mint egy jámbor öreg úr kegyesen értésemre adá, hogy eddigelé ugyan rossz fiú voltam, sok keserűséget okoztam a báró úrnak az által, hogy tán tíz esztendeig künn kóboroltam Francziaországban, és soha azalatt még csak levelet sem irtam neki, sem őt meg nem látogattam; sok pénzt elprédáltam, adósságokat csináltam, no de már most ideje, hogy megjőjjön az eszem. Igértem töredelmes szívvel, hogy megjavulok. Az öreg báró két kézzel fogózott karszékébe, úgy kaczagott.

– Nagy szemfényvesztő…

– A többi vendégek nyájasabbak voltak hozzám, úgy hízelegtek, meghívtak magukhoz látogatóba, névnapra, vadászatra: «akár leánynézőbe!» kiáltott közbe kaczagva az öreg báró; a jó urak szerényen szabódtak, hogy az ő kisasszonyaik nem érdemlenének ilyen nagy szerencsét; az öreg báró azonban addig magasztalta kisasszonyaikat, míg azok egészen irigyek lettek egymásra, s engem összevissza csókoltak sorban, és a legderekabb ifjunak neveztek.

– Te nem tudtad azt, hogy a bárónak valódi fia van?

– Csak akkor tudtam meg. Egyúttal azt is megértettem abból, hogy az öreg báró nem szereti fiát, kit tíz év alatt annyira sem tudott venni, hogy őt meglátogassa: az folyvást külföldön lakott s apjával csak tréfás leveleket szokott váltogatni, miket az öreg úr nekem megmutogatott.

– Tehát épen helyébe illettél.

– A szerep tréfa volt, midőn elvállaltam. Az öreg báró azt állítá, hogy az neki sok mulatságot fog szerezni. Pompás ruhákat szerzett számomra, hintajában hordott magával mindenüvé, bemutogatott ismerőseinél, bevezetett a legnagyobb úri családok körébe s sorba minden előkelő család kisasszonyait megkérette velem.

– Őrültek és semmirekellők! Játékot űzni a legszentebbel, a házassággal, a szeretettel!

– A bárónak különös mulatsága telt abban, hogy első megjelenésemnél mind belém szeretett ifjú és vén, férfiak és leányok mennyire vonzódtak hozzám, akármelyik ház leányát nőül hozhattam volna el, később azután mindig az lett a vége a mulatságnak, hogy vele együtt kilöktek az ajtón.

– Miképen?

– Elkezdtem garázdálkodni, részegnek tettetém magamat, kigúnyoltam a család öregeit, vallását, rangbeli állapotját, enyelegtem a nőcselédséggel, s így elrontottam mindig a kedvező elővéleményt, mely irántam támadt.

– Azt okosan tevéd… szólt bele, magáról elfeledkezve, Thaddeus úr, azaz okosan tevéd ama boldogtalan családok érdekére nézve, de őrültet tevél magadból, és azon emberből, a kinek álarczát viselted. Nem gondoltál-e arra, hogy az igazi Kadarkuthy Viktor egyszer elédbe toppan s számon kéri tőled, hogy mit követtél el nevében? és megöl, irgalom nélkül, megérdemlett halállal öl meg?…

– E találkozás meg is történt. Valahogy a külföldön tartózkodó Kadarkuthynak fülébe jutott, hogy édes atyja idehaza országszerte hord valakit, a kit fiaképen mutogat be, a kiért pazarolja a pénzt, s oly fénynyel járatja, mely példabeszéddé kezd válni. Ez elvégre is megdöbbenté az ifjú bárót, s mire apja fenyegetései rá nem birták venni, sietve haza utazott Magyarországba s egy estve atyja szobájába lépett.

– Nos, mi történt akkor? kérdezé aggódó figyelemmel a vallató.

– Ott természetesen senki sem ismert rá, mert tíz év óta nem látták; az öreg báró a helyett, hogy megölelte volna, azt kérdezé tőle: «kicsoda az úr?» s mikor az őt édes atyjának kezdte nevezni, a báró összekiáltá cselédjeit, hogy fogják meg azt a semmirekellő csalót, a ki őt rá akarja szedni: ez bizonyosan ama híres Schinderhannes Németországból, itt a nyomtatott személyleirása: a személyleirás valahogy hasonlíthatott az ifjú báró külsejéhez; azt megkötözték, kocsira tették s beszállíták Kassára, átadták a vármegyének, az most is ott ül a tömlöczben és várja a kedvetlen qui-proquo kifejlődését.

Thaddeus úr összecsapá kezeit feje fölött.

– Ő a tömlöczben ül, te pedig szabadon járdalsz!

A tisztelendő úr sokáig tudott e nyilatkozat után nyugalmához jönni. Járt-kelt a kis kunyhó szobájában hátratett kezekkel és többször susogta magában:

– Az igazi báró tömlöczben ül, s az álorczás vigad!

Azután egyszerre megállt ismét fia előtt s hirtelen azt kérdezé tőle:

– Hát az kinek az eszméje volt, hogy Malárdyhoz jőjj, szemfényvesztő játékot űzni?

– A báróé.

– Miért álltál rá?

Lőrincz fejét rázta és hallgatott.

Thaddeus nem kérdezé másodszor, tudta jól, hogy ha ez nem akar felelni, akkor nem felel.

– Miért nem játszottad itt is azt az alakot, a mit másutt? miért nem voltál korhely, garázda, a hogy patronusod kívánta?

– Nem tehettem.

– Nem tehetted? Sőt ellenkezőleg hizelegtél, ragyogtattad nagy talentumaidat, miket benned a természet egy méltatlanra pazarolt, hogy mindenki kegyét megszerezd. Utálatos alakjáték!

Az öreg ember egészen elcsüggedten hallgatott el s magában folytatta azon kíneszmék lánczolatát, melynek minden lánczszeme egy halállal ért föl nála.

– Tudod-e, kérdezé hirtelen, midőn ráakadt azon gondolatra, melyet ki kell mondania, tudod-e, mi volt azon bűnök között, a miket elkövettél, a legnagyobb, a legmegbocsáthatlanabb? Találd ki, válogass belőle, mérlegeld magad.

Lőrincz hallgatott.

– Megmondom én. A midőn játékot űztél a magad hitéből és a máséból, komédiát játszottál az Isten nevével, hogy egy keresztyén férfi lelkét behálózd. Egy kálvinista papnak a fia zsolozsmákat énekelt Malárdy Ferencz kápolnájában! Ugyanazon pap fia, ki a rácztemetőn megátkozá templomuk lerontóját, ugyanazon templomromboló kápolnájában! és magadban kaczagtál és ördögi csúfot űztél az átokmondóból és az átokviselőből! és megrontád mind a kettőnek családját, és beteljesítéd mind a kettőnkön az átkot.

A mint a pap elhallgatott, olyan csend volt, hogy a habok locsogását lehete hallani odakünn az ablak alatt.

– Mivel tudod magadat menteni? Van-e egy szavad, melyet védelmedre felhozz?

Lőrincz fölemelé fejét és válaszolt:

– Van!

A lelkész rábámult:

– Van védő szavad?… Mondd ki!

– A szerelem…

Thaddeus összeborzadt. Megrettent attól, mit hallott.

– Te szerelmes voltál Malárdy leányába?

– Voltam, vagyok és leszek. Ez bűnöm, ez halálom.

– És az is te beléd?

– Még erősebben, még halálosabban, mint én.

A pap fölemelé két kezét az égre s valami rettenetes hangon, melyet a fájdalom és öröm tébolyító keveréke alkotott, kiálta fel:

– Oh én uram és Istenem, ki meghallgatád a te szolgádnak panaszttevő szavait, és kitöltéd a te keserűségednek poharát a mi fejeinkre: adj erőt nekem, hogy elviselhessem a te akaratodat!

Lőrincz még egyszer odaborult atyja lábai elé, s alig hallhatóan susogva esdeklett bocsánatért. – A lelkész egykedvűen emelé fel onnan.

– Kelj fel, vak eszköze vagy a sorsnak. Szánalomra méltó magad, és szánandók azok, a kikre elküldettél. Még egyről világosíts fel! Micsoda bűvészetet gyakoroltál, midőn Malárdy fiát megszégyenítéd? Hogy apját lekötelezd, fiát elriasztottad a poetai pályáról. Hogyan tehetted ezt?

– A verset, a mit elolvasott, első hallásra megtanultam könyv nélkül s elmondtam utána.

Az öreg nagyot sóhajtott:

– Minő ész! Minő lángész!

Azzal kabátja mély zsebeiből valamit vett elő, a mit a sötétben látni nem lehetett, de sajátszerű hangja elárulá, hogy az – valami láncz.

– Jőjj közelebb.

A fiú odalépett.

Thaddeus úr egy pár békót tarta kezeiben, a minőkkel szökevény rabokat szoktak egymáshoz fűzni.

– Nyújtsd kezeidet…

Lőrincz elszörnyedve kérdezé: