– Atyám, mit akarsz?
– Mit akarok?… A kassai börtönben egy ártatlanul befogott rab sóhajtozik szabadság után. Azt a rabot ki akarom cserélni.
Lőrincz erőtlenül nyújtá kezeit atyja elé s vonakodás nélkül engedé a békókat rázáratni.
A HÁLAIMA.
A pap kinyitá a kunyhó ajtaját, s halk hangon valakihez szólt, a kit Pálnak nevezett; az öreg halász volt az, ki ez alatt kunyhója előtt ült egy reves fűzfabokron, pipáját szájában tartva, aludtak mind a ketten, ő is, a pipa is.
– Átmegyünk a túlsó partra, dörmögé a lelkész a felébredőhöz, készítse kend a csónakot. A halász nagyot ásítva fogott a munkához, eloldá ladikját a tőke mellől, ülést csinált benne deszkákból két személy számára, elkészíté az evezőket a ladik orrában s a kormánylapátot hátul. A tisztelendő úr maga fog kormányozni: oh a tisztelendő úr nagy hajós.
Mikor készen volt a ladik, akkor kijöttek ketten a kunyhóból, az apa és a fiú s beleültek a csónakba.
Thaddeus fiára adta saját porköpenyét, hogy ne lássa a halász annak a kezein a lánczokat, pedig a nélkül is sötét volt már. A félig telt hold egyik szarvával már lemerült a vízbe, csak a másik állt ki még abból, csodálatos bűvös jegyet képezve égen és vizen, csillámló hosszú káprafénye a láthatártól kezdve egész a csónakig nyúlt végig a reszkető habtűkörben, egészen a csónak oldaláig, az evezőtől hányt habokig, a hosszú fehér vonalig, mely a haladó csónak után maradt.
Olyan szép az ilyen holdvilágos vízbe nézni…
Thaddeus látta, hogy fia nagy gyönyörűségét találja abban, hogy e csillámló habokat nézze.
A hajó oldalához volt hurkolva egy vékony kötéldarab, azt Thaddeus, úgy hogy a halász észre ne vegye, Lőrincz láncza körül tekergette s végét összecsomózá… a fiú nem gyönyörködött többé a holdvilágos vízben.
A halász egy sarkantyú előtt elhaladva megszólítá a lelkészt, hogy ott vigyázzon, mert forgóba jönnek. A mint keresztülvágták az örvényt, a halász csendesen felsóhajtott: «oh Jézuskám» s mikor távolabb haladtak onnan, kérdezetlenül elbeszélte, hogy ott harmincz év előtt egy igen kedves leánytestvére fúlt a vízbe, soha sem találták meg többet, azt kiáltotta utolsó szavával: «oh Jézuskám», azóta ő valahányszor azon a helyen átmegy, mindig eszébe jut az a szó, pedig minden nap átmegy rajta kétszer.
Thaddeus úr megtapogatta a kötelet: jól rá van-e hurkolva a békóra?
Azután a Duna közepének irányozta a csónakot. Eddig csak a part mellett haladtak, felfelé, hogy a túlparton a megfelelő révnél jussanak át, most azután befelé vágtak.
Lőrincz szemközt ült atyjával, ki a hajó farában a kormányt tartotta, s a távozó partra bámult; a ködös síkság mindinkább alaktalanná kezde lapulni, a távolban látszott valami nagy ház, melynek még néhány ablaka ki volt világítva, egyenkint azok is kialudtak; a ház is eltünt, a parti bokrok eltakartak mindent.
És azután eltünt a hold is, az utolsó kis fényhegyecske is lemerült a vízbe a nélkül, hogy egyet lobbanna előtte, a nélkül, hogy a víz egyet serczenne utána.
S a mint a hold letünt és egészen sötét lett: egyszerre elkezdett valami csípős szél fújni, mintha csak arra várt volna, hogy sötét legyen s nem mert volna addig előjönni, a míg a hold látja; most azután a sötétben felkuszálta a szép síma habokat, nekivetette a vállát a csónaknak s keresztülhányta rajta a tajtékot, s talált egy rongyos zászlódarabot a csónak orrán, azon olyan szép nótákat fütyült hozzá.
Lőrincznek eszébe jutott, hogy napok előtt épen így hányta, lóbálta a csónakot a hullám és a szél, csapkodott be a csónakba a hab. És akkor ketten ültek abban, egy köpeny alatt két egymásért dobogó önfeledt szív és mondogatták egymásnak; «hol kívánsz inkább lenni: kényelmes palotában, vagy itt a lélekvesztőn és az én keblemen?… Itt, itt… Jerünk együtt, ne kérdezzük hová? talán nyomorba, szégyenbe, talán a halálba, de egymást ölelve… megyek, megyek…» és ajkaik összeforrtak, és a villám lecsapott mellettük, és a mennydörgés elhangzott és a csóknak még sem volt vége…
Lőrincz csendesen megfogá a kezeire tett békókat. Ujjainak nyomásaira összehajlottak azok, mintha csak ónból volnának, azután csendesen lehúzta mind a kettőt kezei fején keresztül legkisebb erőlködés nélkül; – atyja szemközt ült vele és nem vett észre semmit.
A szél és a hullám nagyot taszított a csónakon. Tajtékos üstökű hullámok fölemelték zöld fejeiket, mintha azt zúgnák: «jobb volna ott a víz fenekén».
– Oh Jézusom! hangzott e pillanatban…
… És a másik pillanatban csak ketten voltak a csónakban: a kormányos és az evezős.
A levetett békók ott hevertek a csónak fenekén a kötélhez hurkolva.
A halász hirtelen csáklyája után kapott s elkezdé vele a vízbehullottat keresgélni: a Duna közepe van ott; mélyen halad ottan, a ki abba esett. Félórai hasztalan fáradság utáni veszélyes küzdésben a zajgó habokkal, meggyőződhetett a két férfi róla, hogy a ki elveszett tőlük, az nagyon el tudott rejtőzni; – oh ott a vizek alatt igen biztos buvóhelyek vannak!
Mikor minden keresés sikertelen lett, akkor a pap leborult a csajka fenekén s összetett kezeivel, könnyes orczájával azon padra borulva, melyről egyetlen fia eltünt, sokáig maradt úgy mozdulatlanul.
A halász nem merte őt megszólítani.
Az ősz férfiú imádkozásban volt.
És mondott magában ilyen imádságot:
«Oh én uram, végtelen irgalmú Istenem, fogadd fel lelkét eltévedt fiadnak és bocsáss meg azokért neki, miket te ellened vétett. Tőlem pedig legyen hála a te szent nevednek, hogy megmentéd őt a gyalázattól, és soha ne ejtsen az én lelkem egy panaszos hangot te ellened, a miért elvevéd tőlem az én napjaimnak világát és életemnek örömeit, és soha ne tégyenek az én gondolataim szemrehányást te előtted, a miért így kitépted az én szivemhez nőtt szivet. Legyen áldva a te szent akaratod: amen.»
A szél is elhallgatott, a habok is lecsendesültek, a vizek ítélő szellemei megkapták az áldozatot, a kiért felzúdulának vala.
ZÖRGETI A SZÉL AZ ABLAKOT…
A szél az én legfélelmesebb rémem.
Úgy félek, úgy irtózom tőle, mint akármelyik bokor, melynek minden levele reszket előtte, ha zúgását hallja.
Éjszaka mély álmomból fölébredek rá, ha elkezd fújni, és el sem tudok alunni tőle, nappal ki nem merek lépni a szobából miatta; ha szembeszállok vele, tudom bizonyosan, hogy beteg leszek tőle; mikor ablakom alatt elkezdi pokoli dudolását, elmegy a kedvem a munkától, az élettől és az egész szélránczigálta világtól; haragos, kedvetlen vagyok, minden idegem szenved.
Tudom, hogy a szél fog megölni, egy szélfuvallat miatt halt meg apám és anyám, engem is sokszor ágyba fektetett már, és azokat, a kiket szerettem, sorban mind láttam már kínosan szenvedni e keserves ellenség egyetlen süvölletétől, azért én utálom őt és ellenségemnek vallom, akár élek, akár halok.
És tudom is, hogy ellenségem; legkedvesebb fáimat kedvtöltésből kitördeli, virágaimat összemorzsolja, a mióta tudja, hogy azokat szeretem, s ha ki nem zárnám ablakomon, hogy valami hasadékon bejöhetne, kitépné a tollat a kezemből és a földhöz verné, s a papirost, melyen felőle panaszlok, levelenkint repítené szanaszélylyel, mint azokat a szegény faleveleket, a miket ok nélkül leszaggat.
Ah milyen kedves dolog neki végig süvölteni ott azon a nagy csallóközi rónán! – Nem áll eléje goromba hegy, nem daczolnak vele sűrű erdőségek: mehet, a merre neki tetszik.
Itt egy homokhatárt talál, azt megkezdi; beteríti vele száz ölnyire a szomszéd legelőt, hogy csak a füvek hegyei látszanak ki a porondból; éjszaka van, hogy elcsudálkoznak majd reggel az emberek, ha meglátják ezt a szép munkát; – a falu alatt hosszú kazlak állnak, egy közülök rosszul van rakva, azt feldönti; ah, milyen szép mulatság azt széthordani a levegőben! A kis alacsony házikók kéményein ágbogas fészkében gólyacsalád lappang: fészkestül lehajítja őket; haha! hogy sipognak a toklászos meztelen madárkák a földön; megvizsgálja sorról sorra, kinek a házteteje van rosszul fedve? arról leszedi a kévéket csoporttal s oda hányja az udvarra; hadd örüljön neki a gazda: nyitva feledt padlásajtókat, pajtakapukat ki s be vagdal, csak úgy csattog, s a kéményeken lekiabál: «ki lakik ebben a házban?»
Azok a hosszú sor jegenyék ott a Malárdy-kastély előtt úgy hajtogatják előtte fejeiket, mintha lábai alá bókolnának és mondanák: «kegyelmezz, nem hajolhatunk alább», de ő még mélyebbre nyomja sudaraikat, meg-megczibálva dühösen, a melyik ellenállani mer, s zöld ágakat tépve le róluk.
A kastély elcsendesült már. Mikor a szél fú, olyan csendes kívül minden ház, ajtók, ablakok bezárvák, gyertya nem ég sehol, tán alusznak.
De ő oda is talál bejárást; nyitva feledt ablak a folyosón, kandallók üregei jó bejáratok a szélnek, ott besüvölt, beordít, mindenféle rémes hangon fütyöl, dudol a tornáczokon, hahotázik a kéményoduban, rázza, dörögteti a betett ajtókat s kérdezi: «ki aluszik most idebenn?…» Azután megint kívül kerül, cserepeket kapkod le a háztetőről s azokat végig hajigálja, csörömpölve s neki feszíti üvöltő száját az ablakok szegleteinek és bekiáltoz: «hó, hő, ki tud alunni most idebenn?…»
Oh! aludni úgy sem tud ott senki.
A vendégek megzavarodva tértek szobáikba, s várják, hogy világosodjék a hajnal, hogy nesztelenül elmehessenek onnan, a család tagjai elbúttak alvó szobáikba, kiki félre, külön kamarájába, még senki sem tudja, kit ért a legnagyobb szerencsétlenség, ki oka a másikénak, ki vádoljon, ki vigasztaljon? csak azt tudja mindenki, hogy ez nagy szerencsétlenség!
Olyan nagy, hogy még nem volt elég idő azt gondolattal megmérni, átérezni, eliszonyodni tőle.
Az emberek lefeküdtek, abban a reményben, hogy talán majd elalusznak, s mikor fölébrednek, azt látandják, hogy csak álom volt az egész.
De az álom kerüli a házat.
Vannak olyan éjszakák, a mikor senki sem tud aludni a háznál, néha egy egész városban. – Ez a szél, ez a szél!
És aztán, mikor a test összetört idegzettel, s fáradt életerővel, kimerülten, ellankadtan ágynak fekszik, a felzajdított lélek pedig nem tud elnyugodni, akkor előjőnek azok a kínos látások, a miket ébren álmodik az ember: azok a kinyitott szemek elé tóduló szörnyalakok, mikben nincs összefüggés, nincs felfogható eszme, mik kiterjednek a kétségbeejtő magasságig s ismét összehuzódnak a kínzó semmiségig, ott tánczolnak, ugrálnak, tolakodnak egymás hegyénhátán, százféle alakot váltanak és egyik undokabb, mint a másik, meg nem állnak egy perczig, úgy tesznek, mintha régi ismerősök volnának, pedig rettenetes rájuk nézni, és az ember tudja, hogy ez nem álom és hiába csukja le előlük, hiába nyitja fel rájuk szemeit, ott űzik egyre nyitott és becsukott szemei előtt gyötrelmes jeleneteiket; hiába mondja magában: «én alunni akarok, én nem akarom ezeket látni, én nem akarom e gondolatokat gondolni»; valami kínos tehetetlenség tartja feszítő nyomás alatt minden idegét, a mi nem rendszer, hanem csak zsibbasztó ébrenlét.
Vajjon miket láthatott az elhagyott menyasszony, özvegy menyegzői nyoszolyáján fekve? Volt-e ébrenlétének gondolatja, volt-e álmainak képe? Ott feküdt mozdulatlanul fekhelyén, szemeit lehunyva és sokszor azzal biztatta magát, hogy ha folyvást így feküdnék mozdulatlanul, utoljára meg volna halva.
És az milyen jó volna rá nézve.
Milyen jó volna az, ha mint a regényekben szokás, mikor a költő valami nagy bajba hozta hőseit, akkor megengedi őket halni: az életben is úgy lehetne. Oh a sors nem ily következetes, ez azt mondja: «élj tovább, nem haltál meg!»
Másoknak elég volna, ha aludni tudnának ez éjjel, neki az már kevés.
Micsoda látások ezek szemei előtt, micsoda érzések ezek testének minden idegeiben! Azt az egy arczot látja mindig. Most a túlvilági fény dicskörében, mosolyogva, büszkén, azután egyszerre elundokolva, fekélyekkel, bélpokollal rakva, megalázva; most a gyönyör lankatag érzése állja el testét, lelkét, ez az ő csókja; majd a zsibbasztó tehetetlenség, ez az igéző kézszorítása; aztán elkezd esni lefelé, mély, mély, mély örvénybe, melynek fenekét nem éri; fejtetőre lefelé, s akkor egyszerre felriad, mint a galvanütéstől érintett halott.
Néha azt képzeli, hogy mind ez csak álom, és fölemelkedik könyökére, megtapogatja a körüllévő tárgyakat és meggyőződik felőle, hogy ébren van. A szél is azt mondja oda künn. Az ablaktáblák úgy rezegnek.
Majd meg valami előálom lepi meg, s az mindig egy ábrán kezdődik. Ott van az elveszett ifju mellette. Arcza halovány, homloka véres. Addig törülgeti róla a vért, míg a seb elmúlik, összeforr, nem is volt ott soha, helye sem látszik. De az arcz még is halovány, de az ajk még is néma. Odahajol félénken és meg meri csókolni egy alvó arczát, vagy talán egy halottét, miért ne? És ujra megcsókolja, és addig csókolja, míg az arcz piros lesz, az ajkak mosolyra vonulnak, végre megszólalnak: «látod, élek, itten vagyok, csak tréfa volt az egész. Itt vagyok melletted, karod fejem alatt, arczom kebleden: nincsen semmi vész; egymásé vagyunk: Itten vagyok».
Nagyot zörren ajtó, ablak!
Hah! fölrezzen a leány. Nincs, senki sincs ott. Nem akar senki bejönni. Csak a szél, az irigy szél az, mely nem engedi, hogy valaki olyan édeseket álmodjék.
Azután megint újra kezdődnek a kínzó ébrenlét káprái, a csúfondáros szörnyek chaosza, a fájó, tehetetlen zsibbadás, fejtetőre hullás a rettenetes végtelenbe, és azután a hánykódó tenger az üvöltő viharban, ketten ülnek egy rozzant tutajon, a hullám felhányja őket a csillagokig, a csillagok olyan szúró szemeket meresztenek reájok a közelből, siető fellegek elfutnak mellettük, s onnan ismét le a tenger fenekére, hömpölygő hullámok völgyébe; egy köpeny takarja mind a kettőt, sziveik úgy dobognak együtt. De mégis közel vannak egymáshoz.
Nagyot zörren ajtó, ablak!
«Ki az?» senki, senki. A szél koczogtat és kérdezi, hogy ki mit álmodott?
A leány még most is hallja a tenger zúgását, még most is érzi a hullámhányás szédítő kábulatát, még most is dobog a szive hevesen, még most is szorítja vánkosát kebléhez erősen, hogy a hullám el ne szakítsa őt kebléről.
Későn jut eszébe, hogy imádkozni kellene.
Összekulcsolja kezeit, valami egyszerű imádság jut eszébe, azt elmondja négyszer, ötször. Az Isten nem haragszik azért. A hánykódottak megnyugvást találnak az ő nevében, hadd emlegessék.
Ismét meglepi az álom, nem oly nyugtalan, mint előbb. Kis alacsony házikót lát, melynek ablakán besüt a nap. Ő a tűzhely mellett áll és főz, megkóstolja, mit főz, czibereleves. Soha sem evett azt úr korában, álmában ízleli először, ő azt tudja jól, sőt olyan furfangos, hogy még azt is tudja, miszerint az most csak álom, de kiváncsi megtudni, hogy mi lesz belőle tovább? A tűzhelyen kis fiú ül és dudolgat, szép kis gyermek, annak ad egy pogácsát a tepsiből, most sütötte. Azután nyilik az ajtó, valaki jő be rajta, kopottas fekete ruhában, de arczát nem láthatja, mert hátrafelé fordult, hanem a házi kutya a szegletben, s a kis gyermek a tűzhelyen ráismernek, amaz eléje fut farkcsóválva s kezét nyalja, emez kiabálni kezd elé s kis kezeivel repesget. Most odafordítja arczát a férfi és ő ráismer: ez a férj, a jó, a szelid, munkás férfi, ki most jött haza fáradságos napi munkájából, s oda megy nejéhez, és azt megöleli, megcsókolja. – Megjöttél, itt vagy, valóban itt vagy, szól a boldog asszony, s úgy meg van nyugodva abban, hogy ők most olyan szegények, csak hogy ő itt van!
Nagyot zörren ajtó, ablak!
Az álmodó felriad… Ah gonosz szél, miért költéd fel e szép álomból? mit vered, mit koczogtatod az ablakot, te nyugtalan rém, mit zörgeted az ablakot?… A leány odatekint, egy sikoltás hal el ajkán: az ablakban egy férfi alakja látszik, egy kézzel a párkányba kapaszkodva, másikkal bezörgetve a táblákon s halkan susogva a felébredőnek:
– Bocsáss be, én vagyok…
A leány ijedten rántá keblére takaróját s ágya szegletébe huzódott félelmesen, folyvást az ablakra nézett, és látta, mint hasít egy félkört az üvegen ama férfi-alak gyűrűje gyémántjával, hallotta jól a metszett üveg nyikorgását, azután benyomta kezével a férfi az elmetszett üvegszeletet, az halkan kipattant, s egyet pendült, a mint belül a padlóra leesett, akkor azon a nyiláson látott benyúlni egy kezet, mely az ablak zárját keresgélte, azt elfordítá, s ismét visszahuzódott, azzal az ablakszárny feltárult csendesen s az egész alak fölemelkedett az ablakba, onnan egy lépés a szobába! s a másik pillanatban ott állt Hermina ágya előtt egy sápadt, holthalvány rém, testéhez tapadó fekete ruhában, fején összecsapzott hajfürtök, a hogy a vízbefultakat szokta kihányni a hullám a partra, s ott e szomorú alak azt suttogá hozzá: «én vagyok, ne kiálts!»
Talán ez is újra egy álom?…
Mint a vízbe hajított fejsze bukott alá az apjától elitélt fiú a Duna mélyébe. Elbucsúzott egy szóval a világtól, azzal a szóval kegyelmébe ajánlá magát a túlvilágnak, s azzal a tudattal sülyedt a mély vizekbe, hogy onnan csak lelke jőjjön vissza, Egy pár kis buborék, mely a víz szinére feljön, ott egy perczig elébb – tovább libeg, azután szétpattan – és az volt a lélek?
Mozdulatlanul, karjait egymásba fonva ért le a fenékre, a vízbe nem hullani oly sebesen, mint a légben, ott az esés valami sajátságos gyönyörérzettel jár, mintha lágy szellemkarok emelnék a hullót. Egyszer aztán feneket ért. Érzé a lágy iszapot arcza alatt, mely gyöngéd párnát igér az aluvónak.
Akarta, hogy alugyék ottan.
Teljes öntudatánál volt, lélekzetét visszafojtotta és karjait egymásba fonta, úgy feküvék hanyatt és hagyta maga fölött a vizek nagy tömegét csendesen elhömpölygeni.
Most egyszerre akaratlanul lélekzetet kellett venni, a test még folytatta életszeres működését, a légzési szervek hivatásukat teljesíték s az önkénytelen lehellet erőszakosan tört útat. Ah de azon elem nem a meleg vér osztályosainak való, a lélekzetet vevő tüdőbe víz omolt, öldöklő halálos elem, mely életet nem ád ott.
E perczben egyszerre elveszté Lőrincz önakaratát: lelki tudat, elhatározás, emlék és bánat egyszerre elmúlt lelkéből, a lélek maga is ki tudja hová lett? valami vak ösztön, az állati életvágy vette át a kormányt a test idegei fölött, a mint a halálos elem a tüdő érzékeny porusait érinté, szétpattantak az ifju karjai, lábai felrugták a testet s kétségbeesett vonagló eviczkéléssel hajtották őt fel a magasba, néhány percz mulva a víz szinén érezé magát, az áldott levegőn, mely újra életet adott kínzott szerveinek.
Csak most kezdett öntudatához jönni ismét.
Teljes lélekzettel szívta magába a levegőt. Kezde gondolkozni. A mint fejét félig kiemelte a vízből, látta néhány száz ölnyire onnan a sötét éjben a világosabb vízszin felett a jobbra-balra tétovázó csónakot, melyben két férfi csáklyával keresgél valamit a vizekben.
Erre hanyatt feküdt a vízben, hogy csak szája látszott ki belőle, nehogy észrevegyék.
Lábaival tovább lökte magát, hogy még messzebb távozzék tőlük.
Kezde gondolkozni.
Nem volt bátorsága többé meglátogatni a vizek fenekét, minden izma megtagadta tőle e halálra vivő szolgálatot.
A helyett egy merész gondolatja támadt.
Az a gondolatja, hogy – újra kezdje az életet!
Ez a gondolat a legbátrabb és legnehezebb…
A csónakosok még folyvást a Duna közepén tévelyegtek, sietnie kellett azzal, a mit gondolt.
Most nagy lélekzetet vett s aztán lehúzta magát a víz alá, csak olyan mélyen, hogy feje ki ne lássék abból s jól megjegyezve magának az irányt, mely a parthoz vezet, erős lökésekkel elkezde úszni a víz alatt.
Gyakorlott úszó volt, a míg valaki kétszázig elszámlált, ő addig el tudott lenni a víz alatt s lélekzetet venni ismét óvatosan merült fel, hanyatt bocsátkozva, csupán arczát emelve ki a vízből.
Midőn másodszor széttekintett, a csónak messze volt már, sötét is volt, a habok magasan jártak, nem vehették onnan észre.
Néhány percz mulva a partot érték lábai; sűrű rekettye-bokrok közé jutott ki, ott leült és elbujt pihenni.
Nagyon ki volt fáradva, pedig még nagy munka és hosszú út állt előtte és azt hirtelen meg kelle gondolni.
Nemsokára vette észre, hogy a csónak visszafordul és a part felé tart, elég volt a pihenés, a gondolkozás. Kimászott négykézláb a rekettye-bokrok közül, a magas part azután eltakarta, az éjszaka elrejtette, futhatott, a merre akart.
A mint futott, érzé, hogy valami hatalmas erő szinte taszítja valami irányban, s ha visszafelé akar fordulni, akkor ismét ellene áll: a szél volt az, a rohanó szél; neki is arra kellett rohanni, a merre a szél akarta, neki is sietős dolga volt, mint a szélnek: egy útjok volt mind a kettőnek.
Az a Malárdyak kastélyát rengetni sietett, ő a Malárdyak szivét, annak a háztetőkkel volt beszéde, a lombos fákkal, a kertek virágaival, neki a ház legszebb, legféltettebb virágával, a kire oly büszkék voltak mindannyian, a kit oly nagyon szerettek.
Vakmerő volt a gondolat, ha a vihar nem segítette volna, talán ki sem vihető. De ez jó szövetséges volt most, olyan éjszakát csinált számára, a mikor a szemes cseléd s harapós házőrző kutya dideregve bujik el s nem kószál a puszta udvaron; a süvöltő zúgás eltemeti a léptek zaját, a dörömböző kéz minden ajtón és ablakon nem engedi, hogy meghallja valaki azt a halk koczogtatást a leány hálószobájának ablakán, a háztetőről leszórt cserepek zajában elvész a falhoz támasztott hágcsó zörrenése.
Lőrincz előbb bekémlelt az ablakon, ha egyedül van-e az, a kit keres. Az éji lámpa is érezni látszott a künn zúgó szelet, néha egészen elfulladt világa, máskor ismét nagyot lobbant s téveteg fényt vetett a szobába. Lőrincz láthatá, hogy Hermina egyedül van.
Halkan megkoczogtatá ablakát. A leány felébredt reá.
Lőrincz látta, hogy az álmából felébredő merően bámul reá, s nem siet ablakát felnyitni. Tán megrettent? tán félelmében? vagy talán nem akarja?
Nem volt sok gondolatra idő, hirtelen rést metszett gyűrűje kövével az ablakon, s azt felnyitá gyorsan, s nesztelenül átveté magát a párkányon.
Ott állt azután menyasszonya ágya előtt, a menyegzői éjszakán s azt mondá neki:
– Én vagyok! én vagyok a te vőlegényed. Most jövök a menyegzői ágyból: a Duna fenekéről. Nézd, milyen hideg a kezem!
A leány félve vonta vissza a kezét, talán mert amaz oly hideg volt? s takarójába burkolta magát erősebben. De nem tudott kiáltani. Érzi ezt sokszor az ember, mikor álmodik, és akarna kiáltani, de nem tud.
– Hermina, szólt hozzá a vőlegény, vagy a rém, vagy az álomkép, vagy ki tudja mi? én a halál országából jövök, s ha akarod, ismét visszamegyek oda.
A lámpa most elég fényesen lobogott, a leány láthatta, mint csorognak le a vízcseppek vőlegénye szép fekete hajfürteiről, mint reszketnek kezei a hidegtől, és eszébe juthatott akkor, hogy egy viharos órában az őt betakarta hosszú köpenyébe a hideg és zápor elől s lassan kinyújtá fehér gyönge kezét takarója alól, s megfogva azt a hideg kezet, odavonta azt a takaró alá s lehelletével elkezdé melengetni csendesen.
– Most már tudod, hogy ki vagyok, suttogá hozzá az ifju. Most már tudod, hogy szerettél-e, vagy soha sem?
Ez kérdés volt: feleltek rá. A leány rányomta ajkát a magához vont kézre.
Az ifju tovább suttogott.
– Meg vagyok gyalázva, nyomorult üldözött lettem, és semmi mentségem nincsen, mindent megérdemeltem. Tudod-e ezt? hiszed-e ezt?
A leány hallgatott és reszketett.
– Meggyaláztalak téged is, szégyent, bánatot hoztam reád, a világ nevetett rajtad és rokonaid méltán sírnak.
A leány fájdalmasan tekintett a beszélő szemeibe és kezét keblére szorítá, mintha némán könyörögne, hogy mondjon e szörnyű vádak helyett egy mentséget, egy vigasztaló szót.
Lőrincz arcza egészen álváltozott most: mély fájdalom vonult el vonásain, szemei megteltek könynyel, még szólni akart valamit, de ajkainak reszketése nem engedé azt kimondani, azután egyszerre térdre esett az ágy előtt, és arczát annak vánkosaiba temette s elfojtott hangon sírt és e szót rebegte:
– Oh mint szeretlek!…
A leány lassan fölemelkedék, csendesen oda hajolt fölé, s a mint az észre nem vevé, halkan megcsókolá homlokát.
Lőrincz felvillanyozva emelte föl erre fejét, s hevesen monda neki, megfogva mindkét kezét a leánynak:
– Te is szerettél engem. – Szeretsz még most is, és akármit vétettem ellened, szeretni fogsz, – s e közben mindig közelebb vonta őt magához… a lámpa fényesen lobogott, szent képek, istenszobrok ott a falon oly intő komolysággal derengtek a lobogó fényben; egyszerre kialudt a lámpa, intő képek eltüntek a sötétben… menyasszonya arczát megcsókolta a vőlegény…
A szél kaczagott: hahaha! Kaczagott Malárdy Ferencz kandallójában, s végig kaczagott a hosszú folyosón, az álmatlan vendégek, rokonok ajtajait rugdalva: hahaha! végig iramodott a rónán és bekaczagott minden ház kéményén, és neki került a Dunának, két embert talált egy csónakon, a kik valamit keresnek a víz alatt, azoknak is szemeik közé kaczagott: hahaha! hahaha!
A szél derék, vidám ficzkó, olyan tréfásnak találta azt a gondolatot, hogy a vőlegény megcsókolta menyasszonya arczát lakodalma éjszakáján, mikor a rokonok legjobban siratták mind a kettőt.
BAJCSY URAM KISÉRTETE.
– Ahol van, megint jön! kiálta fel Bajcsy uram kétségbe esve; a mint valami setétség pillanatra elhomályosítá az ablakát. Más észre sem vette volna, hogy mi az? de ő meglátta, megérezte, egy percz alatt felfogta, a mint nagy veszedelem idején szokás, hogy az senki sem más, mint Mákosné szomszédasszony: ide jön, taréjos főkötő van a fején, rossz hirt hoz.
– Zárjátok be az ajtót!
Ez a parancs elkésett; mire az inas kiszaladt, már akkorra Mákosné asszonyom benn volt az udvaron; megcsókolta az inas szurtos pofáját s megczirógatta a kutyákat és jött befelé egy kardcsapás nélkül.
Bajcsy uram meg volt szorulva: elhányta kezéből fegyvereit; árját, dikicsét, s be nem várva az ellenséget, futott belső szobájába, azt mondva a hátrahagyott várőrségnek, hogy hazudjanak egyet Mákosné nagyasszonynak, olyanformát, hogy a mester nincs itthon.
Azután az ajtóra tette a fülét s hallgatta, hogy mi fog következni?
Rettenetes fordulat! Mákosné asszonyom mikor azt hallotta, hogy Bajcsy uram nincs itthon, azt felelte rá, hogy tehát itt marad és megvárja, míg haza jön.
S azzal leült szépen és beszélgetni kezdett a legényekkel jó időről, rossz időről, vízáradásokról, ágy alá elbujt zsiványokról, rettentő hármas gyilkosságokról; hajókat sülyesztett el a Dunán, minden rajta levőkkel egyetemben, kis gyerekeket etetett fel koczamalaczokkal, s rettentő dolgot mívelt egy nagy óriási kigyóval, a mi itt a Csallóközben minden éjszaka bejárt egy szoptatós asszonyhoz s annak a tejét alattomban kiszopta. Olyan igaz, hogy még hetven esztendő mulva is megesküsznek rá.
Bajcsy uram reszketett a dühtől és félelemtől odabenn. Már nem megy el; már itt marad délig! Mit csináljon? Az ablakon ki nem szökhetik, mert vas van rajta; végre azt gondolta ki, hogy lefekszik és betegnek teszi magát.
Le is feküdt szépen csizmástól, bőrkötényestől az ágyba, a hogy a beteg emberek szokták, onnan kiáltott át a másik szobába.
– Te Miska te! Miska inas!
Miska bedugta az ajtón bozontos fejét, épen csak akkora nyilást csinálva rajta, hogy Mákosné asszonyom be ne repülhessen a feje fölött.
– Mondd meg a nagyasszonynak, hogy itthon vagyok, hanem beteg vagyok, fekszem; nagyon sajnálom.
– Micsoda? kiálta fel szörnyűködve a nagyasszony, s iparkodott a képét még hosszabbra húzni, mint a mekkora; az én kedves szomszéd uram beteg és nekem nem mondják! Mi baja van az Isten szerelmeért?
– A hideg lel… Nyöszörgé az árva.
Valóban is lelte egy kicsit a hideg.
– S én nekem nem mondják! méltatlankodék a jó asszonyság; pedig én milyen jó orvosságát tudom a hideglelésnek. Hol van egy kis pápafű? Talán nincs is a háznál? No van nekem. Itt van, itt van a tarisznyámban; oh én mindenfélét hordozok magammal, az ember nem tudja, hogy mikor lehet rá szüksége? oh én ezzel már sokakat kigyógyítottam. Mindjárt megfőzöm, csak egy kis bögrét kapjak.
Azután odakinn a konyhában addig erőszakoskodott, a míg egy bögrét lefülelt, vizet forralt benne, megfőzte a pápafüvet, leszűrte csészébe a levét, s vitte be nagy áhitatossággal Bajcsy uramnak.
Az csak nézett rá félszemmel onnan a paplan alól.
– No kedves édes szomszéd uram; itt van, tessék.
– Micsoda?
– Herbatej, nagyon jó herbatej; várjon, majd megfújom, hogy ne legyen olyan forró.
Bajcsy uram azzal a tehetetlen félelemmel nézte, mint fújja a nagyasszony a herbatét, a mint azok a kis mókuskák nézik a nagy kigyót, a mely őket el akarja nyelni.
– No nem meleg már: megihatja. Kóstolja csak meg.
– Nem kell nekem.
Mákosné asszonyom azzal az ápoló gyöngédséggel, a mivel a durczás kis gyermekeket szokás rávenni, hogy vegyék be az orvosságot, emelte saját ajkaihoz a drága jó főzetet s egyet szürcsölt belőle.
– Jaj de jó; oh be fölséges. Kóstolja csak meg, igyék csak belőle kedves édes szomszéd uram. Meglássa, hogy mindjárt jobban lesz tőle.
– Kell a pokolnak.
– Ettől egyszeribe megizzad.
Izzadt szegény a nélkül is.
– No csak egy kortyot, no csak egy cseppet, csak egy kanálkával.
Addig addig unszolta Mákosné asszonyom a becsületes férfiut azzal a gonosz keserű lével, míg ez végtére elvette a kezéből a csészét s úgy vágta a földhöz, hogy milliom darabra törött.
– Zsámfáter hordtát! Mikor én nem ihatnám, akkor én nem iszom.
Azzal felkelt gorombán az ágyból, s kiment a műhelybe dolgozni, a hol azután még félóráig bőszítette Mákosné asszonyom azzal, hogy de bizony feküdjék le, mert látszik a szemeiből is, milyen rosszul van: hogy izzad a homloka, mint ég a képe; jó lesz azt a drága életét kimélni, a mit Mákosné asszonyom saját vérével is megváltana, ha lehetne. Most pedig nem jó a betegséggel tréfálni: járvány van; erős emberek egyszerre meghalnak; tudta névszerint mindazokat előszámlálni, a kiket e héten eltemettek, és még egyszer annyi ágyban fekvő beteget, a kik szintén halálrováson állnak, a mitől Bajcsy uramat őrizze meg az úr Isten.
Bajcsy uram hagyta őt beszélni.
Végre rátért a dologra.
– Biz a jó tisztelendő asszony is meghalt. Szép temetése volt; hisz Bajcsy uram maga is ott volt, hát jobban tudja. No de jól járt. Jobb volt neki egy héttel hamarább, mint később. Jó az Isten mindenekben; jót akart vele szegénynyel, hogy hamarább magához vette.
– Hát már aztán miért volt neki olyan jó hamarább meghalni?
Mákosné asszonyom pantomimice mutogatá négy ujjával és szemöldökrángatással, hogy ennyi ember előtt olyan dolgokról beszélni bajos.
– Csak mondja el a nagyasszony, ha már a nyelvén van; ha én azt mondom a cselédeimnek: a mit most hallottatok, azt tovább ne merjétek adni, akkor ezek még szakállas vén ember korukban sem mondják el senkinek, a mit hallottak; egyébiránt pedig a mit a nagyasszony tud, úgy is tudja azt már holnapután az egész város.
– Ejnye, hogy tréfál velem megint, kedves komám uram; de hála Istennek, hogy már tréfál; ez arra mutat, hogy jobban van. Ha tehát nem átallja, hogy a cselédnép előtt beszéljek, hát lássa, bizony az rettenetes eset: tudom, hogy a szegény tisztelendő úr sem él utána sokáig; nem élheti túl azt a nagy gyalázatot, meg azt a nagy fájdalmat.
– Miféle gyalázatot?
Mákosné asszonyom közelebb húzta a székét a mesteréhez s széttekinte a legényeken, ha vajjon hallgatják-e mind?
– Hát mit mondtam a multkor, ugy-e? Mondtam, ugy-e, hogy a Lőrinczke egy zsiványbandába elegyedett.
– Zsámfáter hordtát! Ne beszéljen olyan bolondokat.
– De ha úgy van. Mint haramiavezér kirabolt egy Kadarkuthy nevű öreg bárót, annak a hintaját, lovait is elvitte, s kocsisával, inasával egyetértve, saját magát adta ki a báró fiának, s iszontató sok csalást elkövetve minden vidéken, utoljára annyira vitte a vakmerőséget, hogy ide jött a Csallóközbe, a tekintetes alispán úr jószágába, s ott is elbolondított minden embert.
Bajcsy uram erre azt tette, hogy elkezdett nevetni.
– Ez már aztán a szép história. De már ezen agyon kell magamat nevetni. Miska inas, nevess te is! Nevess szedte-vedte, ha mondom. Nevessetek valamennyien!
Bajcsy uram legényei, kiváltképen pedig Miska inas a sutban, tactusra nevettek mesterük buzdítására; András úr a szemeit is törülte bele, olyan jól esett neki a nevetés.
Mákosné nagyasszony nem engedte magát az által a sodrából kihozatni. Egy kicsit maga is elmosolyodott a dolgon; mintha ő is találna benne valami mulatságost s a mint elhagyták a nevetést, megint folytatta tovább.
– Iszontató vakmerőség volt az, kérem alázatosan, olyan közel tulajdon szülötte városához merészkedni; a míg a szegény tisztelendő úr hetedhét országon messzeföldön lótott-futott csavargó fia után, az alatt ez három mérföldnyire…
– Kszikkrkrphühühü!… Miska inas hiába türtöztette a nevetést, kipattant belőle egyszerre, mint egy bombából a töltelék, a nagyasszony háta mögött s rákezdte megint az egész legénység a hahotát.
A nagyasszony megvárta, míg elhagyják s mondta tovább.
– Azalatt ez alig három mérföldnyire a várostól, az alispán kastélyában dőzsöl; játszik, kocsikázik s bolondítja a világot.
Most Mákosné asszonyom előre integetett Miska inasnak, hogy ne nevessen bele, mert igen nagy dolgot akar mondani.
– Sőt még mit tett? Megkérte az alispán úr leányának a kezét, a Hermina kisasszonyét, s annyira elkábította őket, hogy hozzá adták és meg is eskették vele.
– Brühühühihihi! pattant ki megint Miska inasból a jókedv; még pedig ezuttal olyan váratlanul, hogy a nagyasszony felugrott ijedtében a székről; épen háta mögé jött nevetni a neveletlen semmire való.
Mákosné nagyasszony folytatta.
– Szerencsére, tekintetes Vasady táblabiró úr előtt gyanus lett a dolog, s irt a nagytiszteletű úrnak, hogy itt meg itt egy fiatal ember jár, a ki nagyon hasonlít az ő elveszett fiához; mire a tisztelendő úr mindjárt sietett vissza, s épen akkor ért oda, mikor már az ifjakat össze is adták, s a tekintetes alispán úr nagy büszkén nézte, mint járja az ő kisasszonya a minétet egy gróf urfival, hogy lesz már most az alispán leányából grófné nagyságos asszony? akkor egyszerre… Miska te, bele ne nevess a szavamba, mert pofon verlek… belép a nagytiszteletű úr a tánczoló sereg közé, megfogja fülénél fogva a nagyságos gróf urfit s kikorbácsolja a házból…
– Aztán akkor felébredt a nagyasszony?… veté közbe Bajcsy uram tréfálkozva.
– Hja jah: bár hiszen csak úgy álmodtam volna, de nem az volt annak a vége, hanem a tisztelendő úr odakinn meglánczolta erős vasbékóval a Lőrinczkét, s úgy akarta magával elvinni a vármegye tömlöczébe. Hanem a mint vitte volna, hát egyszer a furfangos ifjucska, mint a keztyűt, leveté kezeiről a békókat s egyszerre beleugrott a vízbe.
– A szekérről?
Mákosné asszonyom türelme már kezdett oldozódni.
– Ej dehogy a szekérről: a ladikból; hiszen a ladikon vitte magával.
– Ugyan ne beszéljen már. Ki hallotta azt valaha, hogy ladikon utazzék valaki; ne hazudtolja meg magát szomszéd asszony minden lépten nyomon. Hova akarta volna vinni ladikon?
– Már akárhova akarta, vagy nem akarta, elég az hozzá, hogy a Lőrinczke beleugrott a Dunába és oda is veszett, mert meg nem találták többet, pedig egész éjszaka keresték.
– Mese, mese, meskete, tehén füle fekete.
– De az bizony nem mese: valamintségesen az sem mese, hogy a Hermina kisasszony meg azon az éjszakán elszökött az alispán úr házától: semmit sem vitt magával, mint az egy öltő ruháját; senkinek sem szólt, senki sem tudja, hová lett? azóta is keresik, de hirét sem találják…
– Trühihahuhuhu! röhögött közbe egyszerre Miska inas, hiába fogta be két kézzel a száját, hogy ki ne törjön rajta a nevetés, mire a nagyasszony, búcsút véve keresztyéni phlegmájától, kirugta a széket maga alól, s dühösen, mint a vadmacska, rohant neki tíz körömmel a pajkos siheder üstökének; az pedig utczu keresztül bujt az asztal alatt, s futott ki az ajtón; a nagyasszony mindenütt utána a konyhán az udvaron végig: a semmiházi kölyök három perczig szaladgáltatta a jámbor amazont maga után a kut kámvája körül; azzal egyszerre rést kapva, visszafutott a konyhába, becsapta maga után az ajtót; kizárta rajta a nagyasszonyt s hagyta őt odakívül nagy hasztalan dörömbözni, maga pedig nagy diadallal visszakerült a műhelybe.
Miska inas még akkor is rendén találta nevetni, mikor a műhelybe lépett, s csak akkor vette magát észre, mikor egy pár egészséges poflevet kapott czirmos pofájára jobb és bal felül. Ez mesteruram tenyere volt.
– Zsámfáter hordta; azt mondom, hogy ne nevess, mert pofon ütlek! (Bajcsy uram elébb szokott adni, azután igérni.)
Miska inas bámulva nézett szét; a mester olyan szomorú volt, és a legények mind komolyan hallgatva dolgoztak a tőke mellett; mint mikor valami nagy baj történt. Itt csakugyan nem lesz jó helyén, nevetni.
Mákosné asszonyom rövid időn megint valami uj torturát gondolt ki szerencsétlen szomszédja kínzására.
Bajcsy uram szerette a friss levegőt; a szép tavaszi napok jártával rendesen nyitva tartá ablakait, hogy a házak előtti fák egészséges illata keresztül járja szobáit; úgy dolgozott nyitott ablaknál.
A nagyasszony most már nem került az ajtóra, hanem egyenesen az ablaknak ment; benézett, meglátja Bajcsy uramat; köszönt neki – és ott maradt.
Lehet ennél válogatottabb neme az injuriának, mely ellen a törvény nem ad semmi védelmet?
A házából kitilthatja, kicsukhatja az ember, a kit nem szeret odabenn látni, tarthat harapós kutyákat, a miktől be ne merjen menni, de ablakából nem parancsol; ott megállhat és bebeszélhet akárki.
Bajcsy uram érteni kezdte azon okos emberek építészeti elveit, a kik nem hozzák ki az ablakaikat az utczára, hanem elébb egy kerítést huznak az épület elé.
Korán reggel, még meg sem volt fésülködve: már ott volt az ablakban a nagyasszony s kivánta a jó reggelt Bajcsy uramnak s elmondta neki, hogy mit álmodott?
És azt mindig olyan szörnyű kisértetes hangon mondta, hogy az embert agyon rémítette vele s elrontotta a kedvét egész napra.
– Jaj, kedves édes Bajcsy komám uram, vigyázzon magára, az Isten áldja meg: nagyon rosszat álmodtam az éjjel felőle. Azt álmodtam, hogy mezitláb láttam térdig sárban járni kedves komám uramat; az pedig rosszat jelent; sárban járni: – nagy gyalázat, mezitláb menni az utczán: – sok ellenség; – vigyázzon magára: az ellenségei gyalázatot ne ejtsenek rajta.
– Nekem nincsenek ellenségeim. Jó csizmát varrok, senkivel sem pörlekedem, senkire sem haragszom.
– Jaj, de nem tudhatja az ember, hogy mikor várja a veszedelem? Jobb attól őrizkedni, kedves komám uram.
Bajcsy uramnak azután egész nap ki nem ment a fejéből, hogy hol lehetne ő neki olyan ellenséget fölfedezni, a ki őt gyalázza.
Másnap megint odament az ablakba Mákosné nagyasszony.
– Jaj kedes édes komám uram, ma megint nagyon rosszat álmodtam. Azt láttam, hogy kedves komám uram aranyos ruhába volt öltözve, nagy paszomántos övvel, prémes kalpaggal a fején, sok nagy uraság, tengernép jött a házához, felültették egy pompás aranyos hintóba, úgy vitték végig a városon. Vigyázzon a kedves egészségére kedves, édes komám uram, valami kár ne essék benne. Ez az álom nem jót jelent. Aranyos ruhában lenni: nagy betegség; hintóban menni: véletlen halál; igen sok embert látni: gyászos temetés. Őrizze magát, meg ne hűtse magát, kedves komám uram, éhomra ki ne menjen a szobából. Le ne vesse a flanell-reklijét, mikor lefekszik. A tavaszi levegő hamar megárt az embernek: patécsot, torokgyíkot kaphat, nem ártana egy kis ezerjófüvet meg deákliliom-flastromot tartani a háznál.
Bajcsy uramnak már is borzongatta a hátát valami. Szenvedő arczczal fordult a nagyasszony felé.
– Ugyan kedves édes jó nagyasszony; tegyen meg egyet a kedvemért, ha nagyon kérem.
– Szivesen, kedves édes komám uram, mi legyen az? akár a lelkemet is odaadom, ha kéri.
– Tegye meg kérem alázatossággal: álmodjék már egyszer más valakiről is, necsak mindig én felőlem.
Ámde arról nem tehetett a nagyasszony, ha a jövő éjjel megint csak Bajcsy urammal álmodott; s azt már csak mégis meg kellett neki mondani, mert most az egyszer jót álmodott róla:
– No az éjjel jót álmodtam, kedves Bajcsy komám uram; hála légyen az úr Istennek, ez nagyon jó álom volt. Azt álmodtam, hogy kedves komám uram meg volt halva, és ki volt terítve a koporsóban, a koporsó mellett égő fáklyák voltak, tafotára nyomtatott czímerekkel.
– Hát az valami jó, ha én meghalok?
– No, no, ne tréfáljon kedves komám uram, tudja, hogy álomról van szó, ez pedig nagyon jó álomnak, ha az embert halva látják. Oh az igen jót jelent. A fáklyák meg a czimerek azt jelentik, hogy valami nagy-nagy dicsőség vár kedves komám uramra; a halál pedig azt jelenti, hogy kedves komám uram – megházasodik. Én annyit sirtam álmomban: ez azt jelenti, hogy igen nagy váratlan öröm fog érni.
Bajcsy uramat már itt megint elhagyta a türelem. – Oda ment csendesen az ablakhoz, mintha valami titkos dolgot akarna mondani a nagyasszonynak s kérte, hogy figyelmezzen rá.
A nagyasszony odatartotta a fülét:
– Tudja a nagyasszony, hogy az a hires debreczeni professzor Hatvani mit szokott mondani az álmokra?
A nagyasszony kiváncsi volt azt meghallani.
Bajcsy uram szép halkan súgta fülébe:
– Hát azt szokta mondani, hogy «bolond, a ki az álmait elmondja másnak, de bolondabb, a ki meghallgatja».
Azzal becsapta az ablakot s ráfordította a závárt.
VALAMI VAN A LEVEGŐBEN…
Ezerhétszázkilenczvenet irtak a keresztyén világban, a midőn igen különös idők kezdtek járni itt minálunk.
Hosszú tél végén megérzi azt az ember, azt a jótékony magnesi hatását a közelgő tavasznak; a nap melegíteni kezd, itt-amott zöld fű támad elő a földből; az ember vágyik ki a szabadba s édesnek találja a levegőt. – Tavasz lesz.
Hangyák, apró szorgalmas bogarkák jönnek elő a földből nagy sürgésforgással, mutogatják magokat lakott szobákban; kedvetlen kakasok vígabban kezdenek szónokolni, foglyul maradt gólyák kelepelnek, szárnyaikat rázzák, bebörtönzött madárkák énekelnek. Tavasz lesz.
A téli unalmas kabátok tünedezni kezdenek a járókelőkről, vidámabb viselet jelen meg szerte az utczákon; az emberek magok is nyájasabbak, nem panaszkodnak nátháról, hurutról, egy jótékony időváltozás véget vetett minden bajnak; a téli mogorvaság eltünt az arczokról, új életerő villanyozza át az idegeket. Tavasz lesz.
És néha-néha valami kedves, meleg szellő fuvall át a tájon, mely olyan szép csuda reményeket igér fűnek-fának és emberi szívnek, hogy megtelik vele minden bimbó, minden szív.
Ezerhétszázkilenczvenben ezt a kedves előérzetét a tavasznak sokkal korábban élvezte minden bimbó, minden szív, mint egyébkor.
Hosszú-hosszú fagyos tél volt, a hévmérő oly fokra sülyedt a fagyponton alól, a melyen már az emberi szivek is meghülnek és a hazaszeretet csak fagyott állapotban jön elő.
Elfagyott a multak szép emléke; hó fedte a közérzületet; jégcsapokra lehellt a költő hő szerelme: az emberek nyelvét megcsipte a dér, hogy nem tudtak magyarul beszélni többé.
Bús medve volt a mogorva honfi, benn ült magányos odujában s nézte, hogy nő fel ablakáig a hó, s ha néha besütött rajta a napvilág, mormogta magában: «Maria purificante, sole micante, majus erit frigus, quam fuit ante» s azzal tenyerébe verte pipáját, falnak feküdt s iparkodott magával elhitetni, hogy alszik.
Jégpánczél fedte a négy fehér folyót, magas hó a három halmot, az ember azt gondolhatta, talán a nyár sem olvasztja azt el onnan.
És ekkor kisütött a nap.
Megjelentek az apró szorgalmas hangyák, hírt hordva minden házhoz; előjöttek kemenczehasadékokból, pest aljából; meleg szellő köszöntött be az ablakon; «jön a tavasz», hó és jég elolvadt; fagyott virág, dermedt állat életre kelt; feltisztult a négy folyó, kizöldült a három halom, és azután minden folyó és minden halom és minden, a mi élt, szóval, színnel és melegségével hirdeté, hogy itt a tavasz.
Február elején jártak; mindenütt, minden palotában, minden kalyibában, a zöld mezőn és a zöld asztalnál egy gondolat foglalt el minden lelket: József császár rendelete, melyet az erős lelkű fejedelem jan. 28-kán bocsátott ki ő magyar népéhez.
A fejedelem levelének végsorai, miket e tárgy felől egy nagy kormányférfihoz irt, azt mondják: «szívem szerint óhajtom, hogy Magyarország ezen körülmény által boldogságában s a jó rendben annyit nyerjen, mint én kivántam neki rendeleteim által szerezni, minden ügyeiben».
E szavak boldoggá tettek egy egész népet.
Csak egy meleg mosolyába került a «napnak», hogy paradicsommá változzék a föld, a hol minden örömöt lehell, áldást sóhajt vissza az égre; milliók mosolya derült fel utána, egész tájak más színt váltottak egyszerre, minden szem örömkönynyel tekinte fölfelé. Hogyne volna kedve a napnak melegen sütni, mikor sugárait ilyen harmatban fürösztheti!
Csak két uj eszméje maradt meg örökül a nagy fejedelemnek, miket nem volt szabad eltörölni a január 28-ki áldást-iró tollnak; miknek fenn kelle maradni az ő nevének emlékére, az emberiség dicsőségére; a mik felkisérik őt oda, hol a fejedelmek fölött itélnek, s tanubizonyságot tesznek mellette, hogy e fő megérdemelte koronáját ott is; e két nagy eszme volt: a jobbágyok jobbléte és a türelmi parancs.
Milliók boldogsága van e két eszmében kifejezve; oly millióké, a kik Magyarország fiainak neveztettek, de a kikkel elsőszülött testvéreik nem bántak testvérek gyanánt.
E két nagy eszmét nem hagyta elveszni a nagy uralkodó, a midőn egész élete fáradságos művét egy óhajtásnak feláldozá.
Tehát minden örült, minden sietett ki a napfényre; régi poros öltözetek előkerültek s megjelentek az utczán, vármegyeházak termei megnyiltak s hangzottak zajos beszédektől, tűzbe hányattak szomorú irások, divatból kiment kabátok, s rivallgó népünnepeken sütötték az ökröt, csapra verték a bort; pedig az emberek a nélkül is ittasak voltak az örömtől.
Milyen szomorú alak ilyenkor, midőn mindenki vigad, egy olyan büszke ember, mint Malárdy alispán.
Az ember egyszerre kezd esni lefelé. Tegnapelőtt büszkeségének minden fénye vette körül; nagy hatalmas befolyású férfi volt, nevét tisztelék, szerencséjét irigyelték, befolyását mindenütt hatónak tarták; bécsi udvaronczok s falusi cliensek hajtogatták derekaikat előtte, grófok, mágnások várakoztak előszobájában, pártfogását esdve; mert ő volt a megye legfőbb birája, s a ki boldog akart lenni annak határain belől, az csak az ő akaratával lehetett; a birtokos nemesség családi összeköttetésekért, a pörviselő nép kegyelmes hajlamáért járt utána, a köznemesség magasztalá azon erélyeért, melylyel a jobbágyság ellenében pártját fogta, előjogait oltalmazá, teherviseléseit másra rótta; a kik pedig ellenségei voltak, a kik nem szerették, a kiket bántott, eltiport, elnyomott, azok féltek, reszkettek tőle és hallgattak, és eltagadták haragjukat. S a bámulat és a félelem távolában ott ragyogott a megközelíthetlen Malárdy-kastély, melynek gazdagságát senki sem számlálta még meg, fényes aranyos tornáczaival, ezüst tükreivel, tündöklő csilláraival s illatos légkörével, melynek minden lakói magasabb lények, tündéralakok voltak.
És ime bomlani kezd a bűvkör. Amaz átokmondó ember megjelenése, a legfényesebb ünnepély pillanatában, volt a bűvrontó jelszó. A ház legszebb tündére, a szép hajadon leány kezet adott egy kalandornak, ah gonoszabb! egy protestans pap fiának. A vőlegény a vízbe ölte magát, a menyasszony éjszaka eltünt, elveszett, a Malárdy-név világ szájára került, kofák a piaczon csúfra emlegetik a történetet; következik utána a többi. Az átok beleesett már a fájós részbe; és még beljebb fogja magát enni, be a szívig, az élő ütérig, míg hivatását nem teljesíté; s a Malárdy név dicsősége összeomlik fokról-fokra; minden, a mi ragyogó volt körüle, egész a pompás kastélyig, annak a vitorlás őrtornyáig, ezüst csiláros tereméig, utolsó ivadékáig.
A császári rendelet visszaadta a rendeknek a tisztviselők választási jogát. A közörömben csak egyedül Malárdy döbbent meg. Nem történhetik-e itt valami?
Egy korábbi rendelet az alispáni hivatalt öröklővé tette, ez utóbbi ismét a nép-kegyre bízta annak elintézését, kik legyenek a megye tisztviselői.
De hát mer-e a nép-kegy Malárdy ellenében ingadozni? Nem egyhangú felkiáltással választák-e meg őt a nemesi rendek négy tisztujításon egymásután hajdanában? nyertek-e a vele kijelölt nevek csak egy felkiáltó szót is? nincs-e ez a név törhetlen prestige-el körülvéve, hogy mást ne tudjanak a kicsiny emberek felelni a kérdésre, mint ezt?
Vagy talán a kicsiny emberek azóta nagyot nőttek? tán jegyezte magában valaki, miket vétett a végzetes tíz év alatt a nép nagy embere a nép ellen? hogy alázta meg a közügyet, azért, hogy magát felmagasztalja? hogy vágatta kerekre dolmánya szárnyát, mikor még senki sem viselte úgy, hogy irtotta el bajuszát, mikor még mindenki viselte azt? hogy zsarolta a kivetett gabonát, hogy mérette a földet, hogy számláltatta az embereket erőhatalommal?
Ámde még mindez nem elég arra, hogy egy oly hatalmat, mely csaknem korlátlan uralkodóvá vált már a megyében, egy nap alatt lerontson; és bizonyára Malárdy oly büszkén, oly hideg nyugalommal ülhetne alispáni székében a választóülés napján, ha valami nem volna a levegőben, a mi feje körül szállong, s borus redőket von homlokára, valami sötét lény, mely évek előtt ember ajkáról született, az alatt sok felhőt és eget bejárt s most visszaszállt és ott függ feje fölött.
Várjuk el leszálltát.
A «HYPOCRENE».
Azon kis városkának, mely elbeszélésem központját képezi, jutott az a dicsőség, hogy a hazai irodalom legelső csiráit keblébe fogadta.
Szomorú volt látni, hová jutott irodalmunk, tudományos életünk? Kik a XVII. században egy fokon állottunk Európa bármely nyelvű nemzetével irodalmunk kifejlődésében, kik azon időkből egy Zrínyit, egy Pázmányt, Eszterházyt, Csereyt tudunk felmutatni, száz év alatt oda sülyedtünk vissza, a hol a tatár, a beduin nemzet áll: nem! még annál is alább, mert az legalább meséit és traditióit megtartja, de mi azokat is elvetettük; nevetni és megbámulni való dolog volt a tudós; nem űzte a tudományokat más, mint a tanárok, a kiknek az kenyerük volt; szilaj léhaságban, hivatalvadászatban töltötte idejét a nemes fiatalság. Az aristokrátia nagy része nem tudott magyarul irni, ha általában tudott valahogy irni; a gyermekek nevelését a tánczmesterre bízták s valami üres, sivatag kedélytelenség lepte el a nemzet minden rétegét, mint a melyből sikerült a lelket kivenni.
A nemzeti nyelv elvesztével elveszett a jó erkölcs is; gyáva, esztelen nemzedék kelt az erősek helyébe; a bóbita az asszonyok fején czégére lett a könnyelmű léleknek, s a férfiak púderes fejében nem volt magasabb gondolat.
Ámde ez nem tarthatott így örökké.
Lehajolhatsz te árva nemzet egész a fekete földig, széthullhatsz, elolvadhatsz: – mikor a legvégsőre jutottál, akkor is felébredsz újra s megujítod lételedet.
Mindezek ugyan nem regénybe való dolgok, s én biz elő sem hoznám ezeket, ha épen elbeszélésem folyamához nem tartoznának.
De épen ezen fordúl meg történetünk egyik válpontja.
A legkeserűbb órákban, midőn alig pislogott az utolsó szikra a hamu alatt, a mi kis városunkban támadt egy igénytelen társulat, a mely nevezte magát «hazai nyelvmívelő társaságnak».
Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram vezérlete alatt összeállottak a környék irástudói, azon czélból, hogy megpróbálják: vajjon lehetne-e még magyar nyelven is irni?
Holmi kálvinista papok, tanárok, iskolamesterek voltak azok; ezekhez csatlakoztak a befolyásuk alatt levő ifjuság lelkesebbjei; azoknak közlekedése folytán kihatott a társulat hatásköre vidéki ismerősökre, irástudókra; azok is meglátogatták hetivásárok alkalmával a szombat-utczai nagy bádogtornyos épületben levő könyvtárt, a hol a tudósabb férfiak felolvasásokat tartottak nevezetesebb munkákból; a fiatalság verseket olvasott fel hellen és római classicusok mintájára, mikben a külső technika kivánt leginkább méltánylatot, sőt végre a társulat annyira kezdett vetemedni, hogy irott ujságlapot is adott ki, mely házról-házra köröztetett s melyből kiki azt, a mi neki legjobban megtetszett, ismét saját gyüjteményébe kiirta. Még akkor ez volt az irodalompártolás egyetlen nyilatkozványa, hogy minden lelkes olvasó iparkodott azt, a mit kedveset olvasott, sajátkezűleg leirni. Egy ilyen gyűjteménynek magam is birtokában vagyok, a mit három ilyen sáros világért, mint ez a mostani, nem adnék, minthogy azt épen apám irta össze.
A mi kis városunk irott lapját nevezték Hyppocrenének, s róla szintúgy az egész társulatot, melyet Malárdy alispán több izben igyekezett betiltani, látva annak veszedelmes voltát; de mindannyiszor siker nélkül, minthogy a társulat bölcs vezetője azt minden politikai irányzattól távol tudá tartani.
Hát még, ha azt tudta volna Malárdy, hogy a ki ama Hyppocrenéban Csaba álnév alatt azon szép ódákat irja, válogatott alcaicusok és hibátlan sapphicusokban, senkisem más, mint az ő tulajdon fia, Kálmán!
És hátha azt tudhatta volna előre, hogy egy szép este ama Hyppocrene teremében valami obscurus ember, a kinek senki sem is jegyzette fel a nevét, azt a vakmerő gondolatot találja kimondani:
– Uraim! Holnap tisztújítás lesz a megyeházán. A császári rendelet megengedi, hogy a protestánsok is viseljenek közhivatalokat; nosza tegyünk próbát, hogy a hivataljelöltek közé egy protestáns is candidáltassék. Ha megbukik is a szavazáskor, legalább gyakorlatában maradunk.
Ki mondta, ki nem mondta ezt a szót? nem keressük többé; a tény az, hogy másnap a tisztújítás előtti ülésen Vasady táblabiró a jelenvolt protestáns nemesség nevében követelte a főispántól, hogy közülök is nevezzen meg egy jelöltet minden hivatalra az alispántól kezdve le az esküdtekig.
Ebből veszedelmes vita támadt. Vasady pártfelei nem hiresztelve el szándékukat, mind elfoglalták a jobb helyeket a teremben s hathatósan támogaták vezérük indítványát; ki hizelgett magának azzal a dicsőséggel, hogy ő maga fog candidátióba jöhetni.
Malárdy egyenkint látta ellenségeit a zöld asztal mellől felállni és a protestans nemes indítványát támogatni; mindazok, kiket valaha megbántott, lenézett, kiket részrehajló itéletekkel sujtott, egymásután keltek föl előtte s elmondák, hogy az indítványtevő kérelme jogos és nem féltek azalatt az ő szeme közé nézni. Máskor nem merték volna azt; máskor hallgattak, máskor lesütötték szemeiket, ha ő rájuk nézett; de most – van valami a levegőben.
A zöld asztal végén, ott, a hol már a köznemesség csoportjai tolongtak, észre lehetett venni Bajcsy András uramat, az érdemes csizmadiamestert, ki maga is hallgató és olvasó tagja levén a Hyppocrenének, ez ünnepélyes alkalomra ismét felköté kardját s megjelent a megyeház teremében, szóval és tettel gyámolítandó az ő felekezetének szándékát s ott várt, míg rá kerül a sor; nagyon látszott pedig az egész arczán, mennyire részt vesz a discussiókban; mikor valaki jót mondott, ő is úgy rakta utána szemmel szájjal, szemöldökkel, bökte az ujjával előre a mondást, s csinált hatalmas kézmozdulatokat, ha a szónok maga elfeledte a competens gestust; mikor pedig valami neki nem tetsző beszédet mondtak, akkor összevissza fintorgatta arczát, félrefordult előle, mint a mit nem érdemes már hallgatni; integetett mind a tíz ujjával, hogy nem ér az semmit; s ha leült valaki, akkor egyet köhintett, előre rántotta válláról a mentét, letette a kezét a zöld asztalra s úgy látszott a képén, hogy mondani akar valamit, már a nyelvén van; de megint feláll előtte más, s ő csak megint kénytelen elhalasztani mondását.
Malárdy igen jó taktikát vélt akkor követni, a midőn ezt a sajátságos alakot, melynek komolysága is tréfásan tünik fel, a közfigyelembe iparkodott bevonni, s úgy tett, mintha az egész veszedelmes vitában őt semmi sem érdekelné, egyedül a humorisztikus csizmadiamester, örökké mozgó arczával, mely egyik perczben mosolyog, a másikban haragszik; a körüle ülőket, sőt magát a főispánt is figyelmezteté Bajcsy uramra, s a heves szónokok egyszerre azt vevék észre, hogy a gyűlés főemberei nem őket nézik, hanem Bajcsy uramat ott az asztal végén.
A mennyire boszantá az ingerlő fitymálás a szónokokat, oly kevéssé verte le Bajcsy uramat; ő e figyelmet igen illetékesnek találta s midőn egy ellenzéki szónok épen leghevesebb dictiója közepén nem tűrhetve a körüle terjedni kezdő gúnyos hangulatot, félbeszakasztá a szót és leült: váratlan szünet támadván, Malárdy gúnyos tréfával inte, hogy engedjék szóhoz jutni Bajcsy uramat; Bajcsy uram szólni akar; hadd beszéljen.
Bajcsy uram nem hagyta magát megzavartatni. Igen is, bátran előállt s egyik kezét megtámasztva ököllel az asztalra, másik kezének mutató ujját pedig nyomatékos actiókra használva, megszólala, mondván:
– Justum ac tenacem propositi virum (itt saját mellére ütött) nec civium ardor prava jubentium (itt az ellenpárt szónokait vágta meg mutató ujjával) nec vultus instantis tyranni (ez Malárdynak szólt) mente quatit solida.
Persze hogy nevetett rá mindenki.
Malárdy féltréfásan szólt rá vissza:
– Ne sutor ultra crepidam.
Bajcsy uram visszavágott rá, jóslatterhes mutató ujját rázva szörnyen:
– Quem dies vidit veniens superbum, hunc dies vidit fugiens jacentem!
Ismét nevettek, de Malárdy kezdett haragudni s félbüszkeséggel, féltréfával veté oda a csizmadiának:
– Quod licet Jovi, non licet bovi.
Bajcsy uram egyet rántott a vállán, kettőt a szemöldökén s félvállról félig kacsintva oda felelt:
– A bove majori discit arare minor.
Malárdy is úgy tett, mintha nevetne. Az egész gyűlés jó kedvre lőn hangolva a classicus szóváltás által s a derült hangulat el látszott mosni az ingerültséget, mit az elébbi heves viták támasztottak. Bajcsy uram még is nagyon mulatságos férfiu.
Hogy a tréfa tökéletes legyen, Malárdy valamit sugott a főispán fülébe, a mire az is nagyon elmosolyogta magát s a fejével helyeslést inte.
Azután leküzdve mosolygását, komoly, hosszú arczot csinált; inte a rendeknek, hogy csendesüljenek el: a végzést ki fogja mondani.
Sokan még beszélni akartak: nem szükség, a tárgy eléggé meg van már vitatva. Az elnök az előadottak után elismeri, hogy a protestans feleknek méltányos azon kívánságuk, miszerint a tisztválasztásra közülök is jelöltessék ki valaki. Ez óhajtásnak ő nem is kiván ellenállani, s hogy mindeneknek eleget tegyen, a két alispánjelölt Malárdy Ferencz és Kereszturi István mellé harmadiknak egy kálvinistát tűz ki; megválasztván e czélra a legeszesebb, legtapasztaltabb és így legtekintélyesebb férfiut e hitfelekezet közül; névszerint – becsületes, nemes, – Bajcsy András, csizmadia-czéhmester uramat!