Az elátkozott család: Regény

A KI UTOLJÁRA NEVET…

Támadt falrendítő kaczaj e mulatságos candidatiora!

Hogyne? Az atyafiak alispán-jelöltet kivánnak saját fajtájukból; debacchálnak, lamentálnak, okoskodnak ez óhajtásuk mellett, tűzzel vassal vitatják jogaikat: elvégre a főnök elismeri kivánatuk alaposságát s kijelöli nekik Bajcsy András uramat; – a csizmadiamestert!

– Ki tehet ellene kifogást?

A májszter derék, becsületes ember, s a főispán ezt találta legokosabbnak, legnagyobb tekintetűnek mind azok között, a kikből válogatnia lehetett.

Nem lehet panaszuk az atyafiaknak: kálvinista jelöltet kivántak, – megadatott nekik.

Ez kétségtelenül oly mulatságos ötlet lehetett, hogy ama gyűlésen jelen volt elődeinknek teljes mértékben el kell ismernünk azon jogukat, miszerint hangos hahotára fakadtanak legyen, s szánó mosolygással tekintgettek a megszomorított atyafiakra, a kik az első meglepetés pillanatában nagyon meg valának zavarodva s nem találták fel magukat e nem várt helyzetben.

Egy csizmadiamester az ő alispáni jelöltjük!

Malárdy ismét büszkébben kezde széttekinteni. Sohasem érezheté magát ingatatlanabbnak azon a széken, mint most; a másik név csak hézagpótló kölöncznek volt mellette: a jámbor Kereszturi nagy tiszteletnek tartja, hogy már az ötödik tisztújítás alkalmával legyen jelölttársa Malárdynak, a nélkül, hogy négy ízben összesen három szavazatnál többet kapott volna, ezúttal is bajosan fogja megkapni a negyediket. A harmadik jelölt pedig Bajcsy uram, a csizmadiamester.

Nem kell ide többet mondani, mint csupán azt, hogy Bajcsy uram a csizmadia együtt lép fel Malárdyval prætendensül az alispáni hivatalra; hogy a ki ezt jól meggondolja, hanyatt feküdjék és elkezdjen kaczagni, a míg lélekzetében tart, – oly valami képtelenségi humor volt abban; olyan elavulhatlan élcz volt az, hogy még most is lehet rajta nevetni eleget.

Hogy fogják az atyafiak majd maguk között szidni Bajcsy Andrást, miért kellett neki most idejönnie, miért kellett megszólalnia? ha otthon marad, senkinek eszébe sem jutott volna. Ime most megtörtént rajtuk a nagy kudarcz miatta.

A főispán inte a választó karok és rendeknek, hogy méltóztassanak szavazatra menni.

Lesütött fővel, hallgatva oldalogtak ki a bánatos atyafiak, vígan és kötekedve az ellenpárt felei; fenn a teremben csak a főispán és az előkelőbb hivatalnokok maradtak.

Midőn Vasady táblabiró egyik lábát már kitette a küszöbön, valaki az urak közül elnevette magát, Vasady megállt az ajtóban és hátra tekintett. Vajjon ki nevethetett? Azután végig simítá hosszú bajszát s visszadörmögé daczos, kemény hangon:

– Méltóságos és tekintetes uraim, majd a ki utoljára nevet…

Azzal a lábszárához csapta a kardját s nagycsörömpölve odább ment.

(Van ez most dühben! Csak azért dolgozott olyan erősen, hogy majd ő jön candidaturába. – Ott van neki Bajcsy András.)

A jámbor Bajcsy Andrást pedig nem látta senki ebben az órában: úgy megijedt az, úgy elment haza, s úgy kilelte otthon a hideg, a hogy még soha sem. Látta, hogy milyen irtóztató nagy bajt csinált saját személyében az egész közügynek; nem a saját szégyene, nem az a kaczaj, a mivel őt illeték, nem az fájt neki: hanem az, hogy ő rajta bukott keresztül hitfeleinek legfőbb törekvésük, ő benne lettek mind megcsúfolva; ő volt rajtuk a szégyen és megaláztatás. Szegény becsületes ember! milyen keserves kétségbeeséssel sírt és nem merte mondani sem leányainak, sem legényeinek, hogy mi baja? Egy óra mulva úgy is majd elmondja azt nekik Mákosné asszonyom, a kinek bár inkább teljesült volna be az álma, hogy fekünnék ő halottan a terítő padon és vinnék ki szép diákszó mellett a temetőbe. Oh mert hiszen most már tisztességesen el sem fogják majd temetni s tisztelendő Gutai Thaddeus uram még a halotti búcsúztatójában is kipapolja, hogy ime ez volt ama balgatag ember, a ki miatt szégyent vallott az egész hitfelekezet népe.

Ez alatt oda fenn a megyeházán szépen elkészültek a szavazáshoz. A négy ezer főre terjedő nemesség az udvarra volt gyűjtve, onnan bocsátották őket egyenkint a folyosón keresztül, melynek egyik végét egy kerek asztal foglalta el; annál ült, három táblabiró ellenőrzése mellett, három megyei jegyző, kiknek mindegyike a három külön jelölt szavazatait volt feljegyzendő.

Kereszturi jegyzője elég őszinte volt pipára gyújtani, s a tollát sem mártotta a kalamárisba, előre kijelentve, hogy neki itten semmi dolga sem lesz; a mire Bajcsy jegyzője mulhatlannak találta hasonló tréfát mondani, kérve ellenőrző táblabiróját, hogy ha el talál aludni, hát majd ébreszsze fel.

Már most tehát – kezdődjék a mulatság.

A teremben őgyelgők között a mi jó barátunk Hugo Oskár is ott volt, ki ezúttal szolgabirói hivatalra volt kijelölve valamelyik dunántúli járásba; – annyi, mint bizonyos. Malárdyval közel rokon; Malárdy családtagja, mely nevet a család sarjadékai mindig úgy szoktak kimondani, hogy a közepére teszik a hangnyomatot, így Ma-lÁrdy! a középső szótagnál felemelt fővel s még az asszonyi ág másnevű nemzedéke is fel szokta hányni, hogy ő is a MaLÁRdy családhoz tartozik. Tehát ezt a Hugo Oskárt leküldték az urak a teremből, hogy figyeljen a szavazás eredményére s miután ott bizonyosan igen érdekes anecdoták fognak előadatni, azokat jegyezze fel s koronkint hordja fel a terembe, a szavazás alatti unalmas időt rövidítendő.

Hugo Oskár épen az elejére érkezett oda, mikor Vasady táblabiró odalépett a szavazati asztalhoz s összeütve sarkantyúját, büszke daczczal mondá a jegyzőknek:

– Én nemes Vasady Gábor, kívánom alispánomul – nemes Bajcsy András uramat, a csizmadiát.

Azzal odaállt a táblabirák háta mögé s nem hagyta el a folyosót.

A körülállók nevették e patheticus föllépést, s a kurucz táblabiró szavait rögtön jegyzé egy szelet papirra Hugo Oskár, mellé rajzolva comicus carricaturában magát a hosszú bajuszú alakot is, lobonczos hajával.

Azután jöttek a szavazók egymás után; Hugo Oskár, a mint egyet megkapott, a ki Bajcsyra szavazott, azt hirtelen lecariquirozta egy ív papirra; ebben nagy mester volt már; néhány vonással úgy oda teremtette az embert, hogy mindenki ráismert. Örült neki; milyen remek albuma lesz ebből, hogy fognak rajta odafenn kaczagni. Egyszer azonban tele lett az ív papiros s ő kezdett megdöbbenni rajta; hogy ez egy kicsit sok is már a jóból.

Belepillantott a szavazatok lajstromába, s még jobban elhült rajta, hogy meglátta, miszerint Malárdy szavazatai még csak a százasban járnak, s Bajcsy, a csizmadia, már a kétszázon túlhaladt.

Jónak látta felszaladni kissé a terembe; nem azért, hogy ezt megmondja, hanem hogy a tréfás torzképeket átadja; ott azt állítá, hogy nem tud a szavazásról semmit; – még nagyon az elején járnak. Magában reménylette is, hogy majd megfordul az arány: az ellenfél párthívei bizonyosan összebeszéltek s előre furakodtak. Majd vége lesz annak.

Egy óra mulva megint visszament.

Szinte meghökkent, midőn a lajstromokba tekintve, Malárdy neve alatt ötszáz szavazatot látott, Bajcsy Andrásé alatt pedig hatszázat.

Néhány perczig volt ott, de már nem rajzolt torzképeket, egyik érkező ide szavazott, a másik amoda, néha kettő, három is jött Bajcsynak, míg Malárdynak egy; végre egyszerre egymásután jött tíz olyan ember, a ki mind Bajcsy nevét mondta ki.

Ez annyira megrettenté Hugo Oskárt, hogy ijedten futott fel újra a terembe s Malárdyt külön híva, fülébe sugá a fenyegető körülményt.

Malárdy homloka egy perczre összehuzódott, azután ismét büszkén kiderült, mosolyogva vert Hugó vállára.

– Ne aggódjál, öcsém; elől mennek, a kik a bolondját járják; majd vége lesz annak. Csak eredj vissza és vigyázz a további folyamatra.

Félóra mulva azonban már ajtóstól rohant be Hugo, s az egész társasághoz intézte szavait.

– Méltóságos… akarom mondani tekintetes – azaz, hogy méltóságos és tekintetes urak; tessék valami intézkedést tenni; a csizmadiának már ezeren felül van a votuma, Malárdy úré még nincs nyolczszáz.

Mindenki szótlanul tekinte rá, ez megdöbbentő hír volt.

– Én alázatosan megkövetem; nekem az a szerény véleményem van, dadogá a megrettent ifju, hogy itt mindennek Vasady táblabiró úr az oka, mert ott áll a szavazatszedő asztalnál, s a mint jönnek a nemesek, a kik pártjához tartoznak, rájuk néz, szemeivel int nekik, és azok rögtön elértik s mind Bajcsyra szavaznak; úgy, hogy annak már ezeren felül áll a szavazata, míg tekintetes urambátyámé csak nyolczszáz.

Malárdy sápadt lett a dühtől. A csizmadiamester!

– Nem kell engedni Vasadynak, hogy ott álljon az asztalnál, kiálta egy a Malárdy-atyafiság közül. El kell őt távolítani.

A főispán rögtön leküldé egyik aljegyzőjét, hogy Vasadyt szólítsa fel; miután neki ott semmi hivatalos minősége nincsen, távozzék el.

Mikor a jegyző lement, már akkor Bajcsy állt ezer százon, Malárdy még nem közelíté meg az ezeret.

– Tessék elvonulni innen, táblabiró úr, szólítá meg a jegyző Vasadyt, nem szabad senkinek befolyást gyakorolni a választók véleményére.

– Szólok én valakinek? kérdé Vasady.

– De int ön szemeivel; mutatja arczával, hogy mit tegyenek!

– Nem azért állok én itt, hogy én szóljak ti ellenetek; szólt erre daczosan a pártvezér; hanem azért, hogy ti ne szóljatok mi ellenünk. Ámde hogy azt ne higyjétek, mintha az én szemöldököm tenné azt, a mik itt történnek, eltávozom; de ti meglátjátok – hogy mégis a csizmadiamester lesz alispán… Ti akartátok: – úgy lesz!

Azzal eltávozott, kardjával és sarkantyúival végig csörtetve a folyosón.

E veszedelmes ember eltávozása mégis hatással látszott lenni a szavazásra; a mi különben a véletlen játéka is lehetett. Malárdy szavazatai lassankint megközelíték Bajcsyét; ez utóbbi szavazatai gyérülni kezdtek; egy-egy gyönge szívű ember megszégyenlette magát, mikor azt kérdezték tőle gúnyosan, hogy a csizmadiát akarja-e alispánnak; s inkább neutralis szavazatot adott, meg-megijesztve Kereszturi jegyzőjét, ki nem győzött bámulni rajta, hogy ez a derék ember már husz votumot kapott, – s olyankor az ő pipája mindig kialszik.

Délután két óra felé a szavazatok egészen egyenlők voltak; ezerötszázon állt mind a kettő.

Lelkendezve futó hivatalnokok minden perczben jöttek a terembe, jelenteni: már kettővel, már hárommal több a Malárdy szavazata, mint Bajcsyé.

Azután megint hátrament a viszony s Bajcsyé lett több kettővel, hárommal.

És ez így tartott egy órahosszat; és Malárdynak ez az egy óra nehezebb volt, mint egy század a pokolbeli kárhozatban. Minden perczben azt hallani: most kettővel, most négygyel, öttel, tízzel erősebb ő, mint ama kigúnyolt, kinevetett, kézimunkától kérges kezű mesterember; s majd ismét az lesz négygyel, öttel, tízzel erősebb, miként ő; és aggódni a következő pillanatért és kínos verítéket törülni büszke homlokáról, sápadt orczájáról; ha e megvetett ember, ha e kigúnyolt nép diadalmaskodni találna fölötte!…

A kínzó várakozás nyomta, szorongatá a nagy urak szivét; minden percz újabb ingadozást adott a rettentő ostracismus serpenyőinek; a legirtózatosabb küzdelem volt az: egy néma harcz, hol sem fegyver, sem ész, sem a forgékony szerencse nem szólhat bele a diadalba, csupán az egymás után hulló számok; a hideg, érzéketlen számok:… ezerhatszáz ide, ezerhatszáz amoda; azután ismét kettő-három az egyikhez, kettő-három a másikhoz, egy csepp méreg, egy csepp balzsam, egy csepp remény, egy csepp kétségbeesés…

Senki sem nevetett már.

A sápatag arczok hüledező ajkakkal számlálák: 1750 Malárdy: 1751 Bajcsy András… Tán négy, vagy ötszáz szavazó lehetett még künn az udvaron. Még azok egyszerre új fordulatot adhatnak a közítéletnek.

Ah, de még a győzelem esetére is megmarad az a szégyen, hogy egy Malárdyval, a legbüszkébb, leghatalmasabb férfival a Malárdy-családból, négy óra hosszat küzdött egy alacsony kézműves, kit polgártársai nem azért emeltek fel, hogy őt felmagasztalják, hanem hogy Malárdyt annál mélyebben alázzák le. Oh ez kegyetlen seb fog maradni örökké abban a büszke szívben!

Egy óranegyed mulva mosolygó arczú ügyfelek jönnek jelenteni örömmel, hogy a szavazás jobbra kezd fordulni. Malárdy már 1800, Bajcsy hátul maradt 1780-on.

Egy pár reszkető hizelgő gratulálni kezd Malárdynak a kétségtelen diadalhoz.

A nemesek legbüszkébbike megvetőleg fordul el tőlük s keserű kevélységgel utasítja el magától az üdvözlést.

– És ha megnyerném is azt, nem fogadnám el ilyen küzdelem után!

Oh nem érezte ő azt, a mit mondott! De – reszketett annál a gondolatnál, ha nem találna győzni; de – ragaszkodott, mint az élethez, a szavazatok jó eredményéhez; de – nem volt szivében elég ür, befogadni azt a megmérhetlen gondolatot, hogy ő azon alispáni székből, melyben huszonkét év óta második fejedelme volt ez országdarabnak, jobban rettegve kicsinytől és nagytól, mint maga az első úr az országban: a jövő órában leszálljon és engedjen maga után föllépni oda egy embert, a kit gyűlölni szégyene; s a ki most épen olyan ítélő birája fog lenni néki ottan, mint volt ez ideig ő annak.

Oh e gondolatot felfogni, végig érezni kínjait részletenként, át meg át küzdeni nem egy óra, egy élet is kevés.

És ő mégis azt mondja: «nem fogadnám el, ha megnyerném!» ezt mondja akkor, midőn a diadal részére kezd hajolni. Mit fog mondani a következő perczben; a midőn siető emberek, a kiknek nyugtalan szívdobogása szempilláikon meglátszik, kékült szájjal susogják egymásnak: «a szavazás újra gonosz fordulatot vett, Bajcsy egyszerre sebesen halad előre, már az ezer kilenczszázat is elérte, s Malárdy messze hátra maradt; a kik most jönnek az udvarról, mintha összebeszéltek volna, szakadatlan egyfolytában Bajcsyra szavaznak; ötven közül egy sem említi Malárdyt.»

Malárdy arczczal az ablak felé fordult és öntudatlanul bámult ki az utczára, nem látott maga előtt semmit. Még csak azt sem vette észre, hogy az egész utcza a megyeház előtt tömve dugva van emberekkel, a kiknek szemei mind egy tárgyon függnek: ez a tárgy az ő arcza, mely azoknak oda künn bűvös jelzőül szolgál, a miről leolvashatják, mint folynak a dolgok odabenn; és ő nem tudja azt, hogy az ő halavány vonásait odalenn ezer meg ezer ember olvassa, hogy összevont szemöldeinek borúját, ajkai rángását magyarázzák, figyelemmel kisérik, csak azt hallja, a mit háta mögött beszélnek.

«Bajcsy szavazatai esztelenül szaporodnak; Malárdy nem halad.»

«Átkozott tréfa; Bajcsy szavazatai a kétezeret elérték. Ez épen közepe az összes számnak, most már ha a többi mind Malárdyé lenne, még az sem segítene rajta, most már vége mindennek.»

Az a fehér alak ott az ablakban oly merev, oly mozdulatlan, mint egy ijesztő szobor, halott arczczal és üvegszemekkel.

Benn a teremben lassú zúgás. Olyasmit beszélnek, hogy a szavazások be vannak már fejezve: Malárdyé lett ezer kilenczszáz; Bajcsy András, a csizmadia kapott kétezeret és százat.

Az a fehér szoborkép ott az ablakban egyszerre eltünik helyéről: hanyatt esett a padozatra. Elájult, – vagy tán meg is halt?

Mind a kettő jó rá nézve: nem hallhatja, mint riad fel egy percz mulva kétezer és száz ember ajkáról a rettenetes daczkiáltás:

«Éljen Bajcsy András, alispán!»

… Ki nevet utoljára?

TEKINTETES URAM!

– Zárjátok be az ablakot, ereszszétek le a firhangot, ne lásson be senki az utczáról. Nyögé Bajcsy András uram, belső szobájában a bőrkanapén fekve, a minek az egyik támláját le lehetett kapcsolni, mikor az ember ki akarta nyújtani a lábát.

Két menyecske lánya volt mellette; azok sírtak szegények, meg voltak ijedve nagyon, Miska inas pedig odakinn bőgött a szögletben, hogy a mester úr meghal, már a lábai is dagadnak, mert nem birja róluk lehúzni a sarkantyus csizmát.

András úr senkinek sem mondja mi baja, csak annyit állít, hogy ő nagyon oda van, bizonyosan meg fog halni.

– Ne küldjetek doctorért; ne menjetek a patikába; nem gyógyít meg engem senki. Bennem van már, a mitől meghalok. Ne sírjatok, azt mondom: – még kihallik az utczára. Mákosné asszonyom meghallja és ide jön, s nem enged keresztyéni csendességgel meghalnom. Azt mondom, hogy oda ne ereszszétek a koporsómhoz, mikor kivisznek; hogy engem ott is boszantson. El se is temessetek ebben a városban; vitessetek ki szekéren a herkali pusztára, vagy az izsai rétre, vagy mit bánom én hová, s ott dobjatok bele egy gödörbe.

Két leánya jobbra balra dűlt jajgatva e szomorú beszédei miatt az öregnek. A szegény Szabóné alig birt a nagy fuldokló zokogástól könyörögni neki, hogy ne mondjon ily rettenetes dolgokat többet; inkább engedjen eret vágatni magán.

– De iszen eret vágtak már én rajtam, véremet is vették, nyögé a szomorú ember, megsimított már engem a guta tetőtől talpig; nincs már nekem több borbélyra szükségem. Megtettem a testamentomot, ott van a kihuzó fiókban, hagytam a szent ekklézsiának ezer forintot benne, azért, hogy tisztelendő Gutai Thaddeus uram majd szép prédikácziót mondjon felettem. Kedves jó gyermekeim ti, kérlek szépen benneteket: tegyetek még másik ezer forintot hozzá, hogy ne tartson felettem prédikácziót, ne szóljon felőlem semmit, meg se említse a nevemet soha, mintha nem is lettem volna. Úgy-e megteszitek azt szegény boldogtalan apátokért?

– Hiszen nem fog meghalni édes atyám, hiszen nincsen semmi baja; meggyógyul még.

– Hallgass! Nem hallotok valami lármát? valaki közelít?

– Részeg emberek járnak az utczán.

– De azok nem részeg emberek. Mit kiabálnak? úgy-e az én nevemet kiabálják? úgy-e azt kiabálják: átkozott légy Bajcsy András! úgy-e sárral hajigálják ablakaimat?

– Oh oh! bömbölt odakinn Miska inas: hiszen sár sincsen az utczán.

A két asszony pedig most már maga is félni kezdett, mert a közeledő zürzavaros hangokból csakugyan ki lehetett venni olykor a Bajcsy András nevet.

Miska inas kifutott megnézni: mi az? s hüledezve jött vissza megint: «sok fényes nemes úr jön a ház felé, úgy tetszik, hogy tisztelendő Gutai uram is velük van».

– Ide jönnek, rebegé András; engemet keresnek; engemet büntetni jönnek. Legyen meg az úrnak akaratja. De ti menjetek innen kedves gyermekeim; ne legyetek akkor jelen. Menjetek, takarodjatok innen.

A két megrémült leány még annál jobban ragaszkodott édes apjához. Szegények, nem képzeltek egyebet, mint hogy atyjuk bizonyosan valami veszedelmes összeesküvést forralt, s most jönnek érte, hogy lenyakazzák; – akkor egyszerre három fejet kell leütniök; mert ők el nem válnak tőle.

Már a ház elé ért a közeledő zaj; s lehete hallani, mint kínálgatják egymást az emberek: ki menjen elül?

Bajcsy uram fölkelt a pamlagról és nem volt beteg többé.

– Ne sírjon senki: legyetek erősek; – a mivel Isten meglátogat, azt el kell viselnünk erős szívvel. Akármit mondanak azon urak, senki ellenvetést ne tegyen rá; és akármit cselekesznek velem, senki védelmemre ne álljon.

A nemes férfiú nem ingadozott többé lábain, most már ő tartotta leányait, hogy el ne essenek, nem azok őtet.

– Most már jöhetnek, most már előttük állok. Itt a fejem, itt a nyakam, tegyenek vele, a mit akarnak.

Az ajtó előtt tiszteletadó csoszogás, talpak zsurolása hallatszott; azután kopogtatott valaki.

«Tessék! szabad.»

Az ajtó felnyilt. Legelül Vasady táblabiró és Gutai tiszteletes állottak.

– Ecclesia præcedit! szólt maga előtt bocsátva a papot a kurucz táblabiró.

– Áldás, békesség a házon… szólt Gutai Thaddeus malaszttal s ismét helyet adott Vasadynak, ki sarkantyus toppanásokkal lépett a másik szoba ajtajában álló Bajcsy András elé, s ott levett kalpagjával üdvözölve a férfit, meghajtá magát előtte tisztelettel és mondá:

– Alázatos szolgája a tekintetes úrnak.

A családbeliek szerte elbámultak ez üdvözleten.

Mert megjegyzendő, hogy azon időben még nem híttak minden posztóruhás embert tekintetes úrnak, hanem épen csak az alispánokat s a nevezetesebb hivatalviselőket.

– Üdvözlöm tekintetes Bajcsy András urat; folytatá Vasady, s a nemes választó rendek nevében is gratulálok mind a tekintetes úrnak, mind a tekintetes nemes vármegyének ahhoz a szerencséhez, mely mindnyájunkat ért ezen a napon, midőn tekintetes uraságodat e megye elválasztá első alispánjának! Meg vagyunk felőle győződve mindnyájan, hogy a tekintetes alispán úr választásunk helyességét az idők folytával igazolni fogja; s nyugodt öntudattal emeljük a megyei hivatalok legmagasabb székére, jól tudva azt, hogy ama helyen többet ér egy lat igazságszeretet egy mázsa tudománynál. Mi diadalunkat ünnepeljük e választásban s kívánjuk a tekintetes alispán úrnak, hogy örüljön velünk együtt és éljen sokáig! Vivát!

A terembe tóduló nemesek szava kiadta az éljent az udvarra, az udvarról az utczára terjedt az s kiáltá ezer meg ezer ajk a hosszú, sokáig tartó vivátot, mely messze a város közepén hangzott el; mert most már polgárok, hajósok és közemberek is odatódultak a hír hallatára s oly tolongás volt a megyercsi utczán, hogy szekér nem mehetett végig.

Bajcsy András uram nem tudott mit válaszolni nagy érzései között, csak kétszer-háromszor felsóhajta magában:

– Legyen meg uram a te akaratod… Legyen meg uram a te akaratod.

És azzal valódi alázattal hajtá meg fejét, mint a ki bizonynyal érzi, hogy azon szerencse, mely őt oly váratlanul érte, mily nagy teher, mily nehéz gondolat reá nézve, hogy e nehéz feladat elviselésére neki nincs egyebe, mint becsületes, igaz jó szíve. Azt ime áldozatul hozza.

Ekkor odalépett hozzá tisztelendő Gutai Thádé uram s megfogá a jámbor férfiú kezét és megszorítá azt.

– Érdemes barátom, ki együtt viselted velem a látogatások hajdani napjait, vedd ezt is az úr megpróbáló látogatásakint. Minket boldogabb jövendők úttörőjének küld előre a sors, fogadjuk el az ő hivogatását s felejtsük el a magunk örömeit és bánatait. Te igaz és buzgó ember voltál mindig, légy az a magas polczon is ezután; bizonyára az a nagy mester, ki a publikanusokból válogatá tanítványait, tenéked is adni fog erőt és szellemet, hogy helyeden megállhass.

A PUSZTA TÉREN.

Este volt: a tisztujítási nap estéje, szép langymeleg tavaszi alkony.

Itt minden ház mögött kert van; a fák épen virágoznak; egy futó eső után minden virág felveté illatát, az esti lég nehéz a kertek illó fűszerétől.

Kilencz-tíz óra között még bizonyosan minden háznál ébren vannak, öreg asszonyok és urak kinn üldögélnek a házak előtt, minden kapu mellett lóczák vannak az utczán, a gazdagabbak házai előtt veres márványból; mert este ők is ott fogadják el vendégeiket; fiatal leányoknak azonban az ablakban van a helyük, miknek kidülő vasrácsai arra látszanak alkotva lenni, hogy azokba kihajolva, erős illedelmi rostély alatt társaloghassanak a szemérmes hajadonok imádóikkal; (azóta nagyot változott a világ, most a hölgyek magukon hordják a rostélyt).

És valaki csak az utczán van, a kapuk előtt, a kis padokon, a rostélyos ablakoknál, az mind csak egy tárgyról beszél: az elmult tisztujításról, Bajcsy uram csodálatos felmagasztaltatásáról, a büszke Malárdy estéről.

Malárdynak nem jó volna ez órában itt ez utczákon járni; minden tizedik lépésnél nevét hallaná emlegetni.

Pedig a megyeházban sem lehet maradnia. Azzal a gondolattal, hogy e falak, miket úgy építtetett, mintha saját házát építtetné bennök, mik az övén kívül senki parancshangját nem tanulták visszhangzani, miket el nem hagyott még akkor sem, midőn azok végigrepedeztek, s köveiket omlaták körüle, – holnap egy más embert, egy alacsony semmi embert fognak uroknak találni; nem kell-e e boltozatoknak lejebb szállaniok? nem kell-e az ajtóknak küszöbeikkel leereszkedniök, hogy oly alacsonyak legyenek, midőn egy Malárdy belőlük kilép, hogy egy nyomorúlt kézművest bocsásson be maga után?

A megyeház udvarán még most is zaj volt; jókedvű nemesek tréfáltak, kiabáltak ott lenn; a lépcsőkön mindenféle ember szaladgált alá s fel, az ajtókat gondtalanul csapkodták be magok után; az alispáni lakosztály folyosóin hajduk beszélgettek fenhangon, nem ügyelve rá, vajjon Malárdy Xaver Ferencz szereti-e a csendet?

Malárdy nem birt szobáiban maradni; a főispánnál estély van, odahítták, megköszönte, nem megy; azt izené, hogy most is rosszul érzi magát.

Azzal lement a hátulsó lépcsőn, keresztül a széles udvaron; az egy kerttel volt összekötve: e kert ajtaján át észrevétlenül kijutott az utczára.

A Nagymihály-utcza csendes, nesztelen hely; mind a két oldalát tágas veteménykertek és kertészlakok képezik: a munkás emberek jókor lefeküsznek, miattuk este akárki járhat az utczán.

A bukott nagy ember végigment a hosszú tekervényes utczán, mint a ki maga sem tudja, hogy miért megy? csak halad, hogy egy helyben ne álljon.

Micsoda elhagyott, félreeső utczákat járt keresztül-kasul? hol kidűlt-bedőlt palánkok képezik a két sort, s minő vidékeket jártak be azalatt siető gondolatjai? Midőn néha feltekintett, azt sem tudta, hogy merre jár? s midőn fel akart eszmélni, nem tudta, hogy miről gondolkozott? S azután csak ismét ment tovább és merengett tovább.

Egyszer egy ily ismeretlen keresztutcza vége felé érve, úgy tetszék neki, mintha azt a szegletházat ismerné már valahonnan. A mint közelebb ért hozzá, megdöbbenve állt meg. Ráismert a házra. Ott lakik Bajcsy András.

Dühtől és szégyentől reszketve fordult vissza, s nem ment el a ház mellett, hanem visszafordult a rozmarin-utczába; ott nagy volt a sár, azon a sáron gázolt keresztül; egy nyitott udvarról nagy kutyák rohantak rá, meg akarták harapni; szerencsére egy eltört ostornyelet talált a földön, azzal elkergette az ebeket; az ostornyél vége sáros volt, Malárdy megtörülte azt kezkenőjével s nem hajította el, magával vitte, hogy másutt is oltalmazhassa magát.

És olyan elhagyottnak, olyan nyomorultnak érezte magát, mint egy iskolásgyermek, ki késő este megy haza tilalmas játszásból, s csavarog az utczán, kerüli a verést otthon; s ide kinn fél a kutyáktól, csak egy tört pálczában bízik, a mit a kezében tart.

Valahol ismét egy szűk sikátorba téved, mely olyan keskeny, hogy egyik házból a másikba át lehetne lépni, ha valahonnan ajtó vagy ablak nyilna ide; a házak mind hátaikkal vannak erre fordulva, az egész sikátorból sehova sincs bejárás. Egészen arra való hely, hogy ott az embert sötét este meggyilkolják, anélkül, hogy valaki segélykiáltására hallgatna, s ott hagyják a testét, a mire csak napok mulva fognak ráakadni.

Midőn a sötét sikátor közepén járt Malárdy, valami szemközt jövő hirtelen elordítá magát előtte.

Malárdy összerezzent; pedig nem volt az egyéb, mint valami jámbor részeg hajóslegény, a ki többet talált bevenni a jóból, mint a mennyit megbirt, s bizonytalan kínjaiban szidta a bakter angyalát, mint a ki oka annak, hogy már tíz óra van és ő nem tudja, hogy merre jár? mely állapotában nagyon jól esett neki olyan utczába tévednie, a hol bármerre dűl, mindenütt falat talál.

Malárdy egy perczig azon gondolkozott, hogy visszaforduljon előle; félénk volt, mint egy gyermek; csak azután jutott eszébe: hogy ő kicsoda? Egy Malárdy, minden nemesek között a legelső, a kit egy részeg gazember ijesztgetni merészel; s azon oly dühbe jött az első ijedtség után, hogy nekirohant a szemközt jövő hajóslegénynek, azt félkézzel meg-megkapta és feltaszítá s olyat vert rá a fél ostornyéllel, hogy az mind összetört bele, s azzal diadalmasan haladt ki a sikátorból, ott hagyva a földön heverő részeget, ki gyilkost, haramiát kiabált utána.

Csak akkor jött magához, midőn a sikátorból kiérve, egy tágasabb utczában találta magát. Valami hepehupás kövezet tanubizonyítá, hogy az a rácz-utcza: a város leguriasabb része.

Itt már emlékezni kezdett minden házra: úgy tetszett néki, mintha messze földről, hosszú útról tért volna vissza, s úgy jutnának egyenkint eszébe az emlékek, a mint a tárgyak szemébe ötlenek.

Ott állt még egy vakkapu alatt a fekete hirdetménytábla, melyen még az ő nevével kelt tudósítások voltak kiszegezve; egy azok közül azt hirdette, hogy péntek napon sehol se merjenek muzsikálni a korcsmákban. Átellenben a tilalom-táblával épen egy csapszék volt, abban úgy szólt a hegedű, a hogy csak birt; a homályos üvegajtón tánczolók szilaj árnyékait lehete látni; pedig épen a tilalom napja volt ma.

Nem ő az úr többé itten!

Odább egy emeletes ház tűnt szemébe. Gazdag kereskedő lakik abban, ki ez ideig szerencséjének tartotta, hogy a hatalmas alispánnak nagy összegeket kölcsönözhetett, miknek még kamatjait sem sürgeté soha; többet ért neki azoknál az alispán pártfogása.

De most! a hatalomnak vége van… Malárdy testét-lelkét valami hideg futotta végig. Csak most gondolt erre először.

Ismét odább egy sárgára festett ház tünt szemébe. Míg a megyeházat építették, ott lakott ő családostul, ott abban a kertben tanította járni leánykáját; milyen szép gyermek volt, nagy sötét szemei, piros gömbölyű két arcza; hogy nevetett, mikor atyját meglátta, pedig még beszélni sem tudott; volt neki egy kis aranycsipkés fejkötője s piros korall-gyöngy a nyakán. Egyszer a dajka elment a gyermekkel valami ismerőshez, késő estig oda maradt; az apa hogy kétségbe volt esve miatta, hogy járt házrul-házra, hogy kérdezett ismerőst, ismeretlent, nem látták-e? hogy dobogott a szíve, midőn nem találva sehol a kis Hermint, ismét visszafelé ment a sárga házhoz s biztatta magát azzal a gondolattal, hogy talán ezóta már otthon is van; míg ő odajárt, hazavitték; s milyen öröme volt, mikor eléje futottak az ajtóban s kiáltották, hogy itthon a kis Hermin!

Hajh, most hiába nyitna be a sárga házhoz, nincs ott a kis Hermin…

És ki tudja, hol van? ki tudja, hogy él-e? mi sorsra jutott; hová lett?

A lesujtott férfi tovább sietett az utczán, nagyokat botlott néha a kiálló kövekben, mint a ki valami nagy terhet visz vállain és igen el van már fáradva bele.

És az a teher mindig nehezebb lesz vállain, szivén, lelkén, mentül tovább ment előre; a föld ingadozni tetszett lábai alatt; így ingadozott akkor is, a mikor a keményszívű férfi előtte könyörgő alacsony férfiaknak azt felelé: «nem, nem» és a gyermek sirása kierőszakolta tőle az igent. Ah e gyermeksírást bár hallaná most is!

Intés volt az a sorstól, hogy a mi szívnek van teremtve, az legyen szív; de ő nem hallgatott rá; megvetette a könyörgők kérelmeit; kigunyolta áhítatjukat; lerontá templomukat; és azok őt megátkozák.

Ott állt a tér közepén a faház; ültek benne százan és százan és énekeltek Istenhez; a kemény szívű férfiú azt mondá – «bontsátok le róluk e házat!»

Senki sem mert annak oszlopaihoz nyúlni, mert a ház ajtajában állt az átokmondó férfi, kezét felemelve az égre, és azt mondá: «romoljon meg annak minden ivadéka, ki fejszéjét legelőször e falakba vágja, – és szórja el Isten annak maradékait a világ minden részeibe, hogy legyenek földönfutók, – és alázza meg őt az ő büszkeségében, szállítsa le, kisebbítse meg azt!…»

És senki sem merte fejszéjét fölemelni: hiszen mindenki fél az Istentől, mindenki szereti gyermekeit; mindenkinek van valami büszkesége s nincs oly kicsiny ember, a ki ne félne, hogy még kisebb lehet.

És ekkor az a férfi, ki maga legbuzgóbban tisztelé az ő urát, ki családját szerette, bálványozá, ki legmagasabbnak tartá magát azon a földön, melyet szemei belátnak, az ragadá fel a fejszét és odalépett a bezárt ajtóhoz.

Nem ő, az épület közelített felé; az a nagy, deszkából épített rémalak jött felé, fenyegetően felmagasulva előtte, félkörű szemei úgy bámultak le rá s tág öbléből, nyitott torkából hangzott ezer ember hangján az üvöltő mondat:

A düh, a rémület, a büszkeség zagyva forrongása kényszeríté a büszke ember karját: a fenyegető épület már egészen előtte állt; a kezében tartott fejszét felemelte és belevágta annak ajtajába…

… Malárdy nagyot botlott hirtelen… Ez magához téríté káprázataiból. Széttekintett: – egy puszta térség közepén találta magát, egy gödrös, szemétdombos helyen, mely a város szebb utczái s a czigánysor között terül, bűzös laput és bogácsot teremve nyáron.

Az ott a régi rácztemető.

A miben megbotlott, az tán egy kiálló szobor vége volt, abból a nagy faházból, a mit sok-sok év előtt azon a téren az ő parancsára lerontottak.

ÉJI HANGOK.

Malárdy magához tért kábultából; észrevette, hogy hol van? s visszafordult, hogy hazafelé térjen.

Az utczák üresek voltak már, minden háznál eloltották a gyertyákat; az éji őr parancsolgatta is utczaszerte:

Csendes kopogás és alabárdja nyelének koczintásai hangzottak odább, a távolabb utczaszegletig, hol újra kezdte figyelmeztető üvöltését.

A Duna felől a malomkelepelés, a szigetből a békák búskomoly kardala tartotta beszéddel az éjt, melybe a távoli vársánczokról jövő koronkinti kiáltások szóltak bele: «Ki vagy? megállj! őrjárat haladj!» Mint valami álmodott hangok, úgy jőnek éjszaka a távoli jelkiáltások.

A szombati utcza kanyarulatánál egy pár hajóslegénynyel találkozott Malárdy, kik közől az egyik valami rácz tamburát vert vékony tollhegyével; a másik a czinczogó zenéhez dünnyögő hangon énekelt valami együgyű dalt a leányról, a ki a kutra megy s összetöri a korsót.

Nem tértek ki Malárdy előtt; ő volt kénytelen a csatornán átmenni előlük; a tambura czinczogott tovább; – a mely ablak előtt elhaladt, ha még ébren volt valaki, az is elaludt rá.

A mint Malárdy a szent János kápolnája előtt elment, egyszerre megcsendült feje fölött a lélekharang.

Egészen összeborzadt. Miért épen most? Valaki haldoklik, annak a lelkéért szólnak e szomorú hangok.

Sietve ment odább. Pedig miért futni a harangszó elől? az utoléri az embert.

A piacz tulsó oldalán két alak sietett végig lámpással. A gyóntató lelkész, a szentséggel kezében; előtte az egyházszolga, a nyeles lámpással, s a kis csengetyűvel, hogy a ki azt hallja az utczán, megálljon és térdet hajtson.

Az utczán nem volt más, mint Malárdy; a főúr meghajtá térdét, keresztet vetett magára s elmondá az imát a haldokló lelkéért, akárki legyen az.

A lélekharang másodszor is megcsendült; talán itt-amott fel is ébredtek hangjára buzgó keresztyének s egyszerre száz meg száz szív fohásza szállt fel az égbe a néma éjszakában, egy porhüvelyét elhagyandó lélek üdve végett.

Malárdy akkor ért a megyeház kapujához, midőn a harmadik csengetyűszó is elhangzott, sokáig elringatva utóhangjait a csendes éjben.

A kapuban őrt álló hajdu mondá neki, hogy e pillanatban kereste őt Durday cselédje; az öreg úr haldoklik, megütötte a szél, neki szólt ez a lélekharang.

Ennél ijesztőbb mondást nem hallhatott volna ez éjszakán Malárdy.

Durday első feleségének testvére volt, ki nevezetes készpénzeket gyűjtött rakásra, a miket örökölni életkérdés volt Malárdyra nézve.

Ama gyászemlékű menyegzőéjszakán gonosz összekoczczanása volt Malárdynak a hadastyánnal. A vén őrnagy azt állította az általános kétségbeesés órájában, hogy semmi baj sincs; ha nem báró is a vőlegény, s ha nem híják is Kadarkuthy Viktornak, hanem Gutai Lőrincznek, azért hozzá kell adni a leányt; ha szeretik egymást, boldogok lehetnek. Ez állítások felbőszíték Malárdyt, annyira, hogy kikérte magának Durdaytól a családi ügyeibe való avatkozást. A hadastyán makacskodott, s daczosan mondá, hogy ő Herminának hagyja minden vagyonát s a leány ahhoz mehet nőül, a kihez akar; nem függ apja kegyétől. Malárdy dühösen kérdezé: «egy kálvinista pap fiához?» – A hadastyán, a kinek e tárgyban nem volt különböztetési érzéke, könnyű vérrel felelt: «akár egy kálvinista harangozóéhoz». Malárdy e legérzékenyebb oldalán kapott sértésre azt vágta vissza sógorának, hogy «neki épen úgy lábaszárához rozsdásodott az esze, mint a hüvelyéhez a kardja». Ezt nem bocsátá meg a hadastyán. Voltak ifjukorának vitézi tettei; sebhelyei most is minden időváltozást megtudattak vele; azért vénségében rozsdás kardjáról beszélni keserű megbántás volt rá nézve. Rögtön befogatott és éjszaka ment el a háztól, s Malárdy megtudá, hogy pár nap mulva uj végrendeletet tett a hadastyán, melyben mégis Malárdyt mindenéből kizárva, keresményét összesen az eltünt Herminának hagyta, habár az egy sátoros czigány nejeképen jönne is valaha vissza; ha pedig tíz év alatt elő nem kerülne, akkor legyen mindene a városi kórházé; csak azon egy esetben tarthatván reá igényt Malárdy fiugyermeke, ha apja akarata ellen házasodnék valaha; Malárdynak pedig hagyta azt a rozsdás kardját; tegye fényesebbé mint ő, ha tudja.

Malárdy vállat vont, mikor ezt a végrendeletet hirül hozták neki. Ismerte a jó öreg urat; voltak ilyen furcsa hóbortjai; legalább tízszer kitagadta őt már vagyonából, s szépen kibékült megint magától; csak nem kellett hozzá szólni. Most is azt hitte, hogy ráér elvárni, míg a hadastyán ujra bekopogtat nála, s azon kezdi, hogy haragszik ugyan, de mégis egy partie tarokra ajánlja magát.

És ime egyszerre azt hallja róla, hogy haldoklik.

Ez iszonyú csapás lenne.

Rögtön sietett a hadastyán lakására. A hol csendesebb utczára talált, ott futni sem szégyenlett; Durday lakása a vár melletti angolkerten tul volt; a hol nehány évvel azelőtt egy egész vízrongálta városnegyedet bontottak le a várerődítmények miatt, nehány házat katonatisztek lakául hagyva fenn.

Egyikében e magányos lakoknak látott Malárdy egy kivilágított ablakot, abba a házba bement; nyitva találta a kaput és a folyosóra vivő ajtót. A hadastyán vén vizslája meg sem ugatta; az a ház oldalában egy nagy gödrön kapart ijedelmes sietséggel; mintha rá volna az bízva. Malárdy a konyhában nem talált senkit. Vaktában tapogatózva megtalálta az előszoba ajtaját, ott a sötétségben hallá, hogy a mellékszobában valaki csendesen sír; oda benyitott és ott találta a gyóntató lelkészt és az orvost; az ágy fejénél sírt, kötényével eltakarva arczát, a hadastyán cselédje.

Az orvos és lelkész, meglátva Malárdyt, eléje jöttek s oda vezették őt az ágyhoz, a melyen feküdt egy néma és halavány ember: a kit nem neveznek többé halandónak, hanem halottnak.

– Mindennek vége; szólt az orvos.

Malárdy fáradtan roskadt egy karszékbe. Ez a nap megátkozott nap volt!

A FURCSA EMBER.

Borkúton vagyunk.

Ne vedd elő a térképet, kedves olvasóm, nem találod meg rajta, nem igazi neve az annak a falunak, hanem úgy csúfolják az ismerősök egymás között.

Az pedig a név eredete, hogy ott lakik az öreg báró Kadarkuthy, s erre ráfogták, vagy talán igaz is, hogy miután egyetlen egy kút van a falu végén, a miből vízzel szokta magát ellátni az egész helység embere és barma, s egy nyáron az is szertelen kiapadt: az öreg báró éjszaka alattomban teletölteté a kútat borral s másnap gyönyörű mulatsága volt aztán, a mikor nemcsak minden ember és asszony, hanem minden állat és baromfi le volt részegedve az egész faluban; részeg béresek szaladgáltak részeg tinók után, részeg kutyák ugattak részeg nótákat, s részeg gazdasszonyok hajszolták részeg tyúkjaikat az udvaron; minden élő lény tántorgott, dülöngélt, a kakas nem tudott kukorítani, a pulykát előre vitte a feje, kacsák, libák boldog öntudatlanságban pislogtak a fal mellett, a bornyúk balletot jártak s az egész faluban olyan lárma, éneklés és fazéktörés volt, hogy a báró úr odafenn a kastélyban majd minden gombot lenevetett a mellényéről.

Ezért azután elnevezték a faluját Borkútnak, őt magát Borkútinak.

A jó úr nem haragudott érte. Általában nem lehetett őt megharagítani. Akármiféle tréfát, pajkosságot el lehetett vele követni, ő azért nem haragudott, hanem visszaadta, ha lehetett kétszeresen.

Az a conventiója volt az összes emberiséggel, hogy őt boszantsa, tréfálja minden ember, a ki csak hozzáfér, hanem azután vegye is fel, ha visszatréfáltatik. Az volt legkedvesebb embere, a ki legjobban tudta boszantani, mert az szerezte meg neki azt a gyönyörűséget, hogy a repressaliák legbizarrabb ötleteit végrehajthassa rajta.

Ilyen kedves embere volt neki az egyetlenegy fia, Viktor, a kivel teljes életükben mindig boszantották egymást kölcsönösen. Már legelőször boszantotta őt Viktor az által, hogy született, mikor ő ki nem állhatta a gyermeksírást; később kis gyerek korában a mint egy új ruhát ráadtak, azt rögtön kilyukasztotta. A báró azután pokróczból varratott neki ruhát, abban kellett neki járni; nyolcz esztendős korában azzal boszantotta a fiát, hogy görög nyelvre taníttatá, a fiú meg azzal boszantá az apját, hogy nem tanult semmit. A báró akkor inasnak adta Viktort a helybeli kovácshoz, hogy tanuljon hát patkószegeket csinálni. Viktor azután azt tette, hogy felgyújtotta az egész kovácsműhelyt. Azután elküldte őt a báró Bécsbe nevelőbe, de nem adott neki zsebpénzt. A fiú azután eladta a kabátját, csizmáját, mezítláb maradt. A báró engedte őt mezítláb járni. A fiú az apja aláírását utánozva, rászedett valami uzsorást, a báró engedte, hogy kezdjen az uzsorás a fiú ellen bűnvádi pert. Azután elvitte Bécsből, valami kisvárosi tanodában beöltözteté diáknak. Viktor két hét alatt kicsapatta magát onnan. Azután a báró nem akart Viktornak semmit sem adni. Azután Viktor fogott Pesten egy zugügyvédet, a ki beperelje a bárót Viktor anyai örökségeért: lehetett a fiú akkor már tizenhat éves. Akkor azután volt mulatsága a bárónak elég: ha tudniillik a boszantatásban mulatságát találta. A zugügyvéd felhordott ellene minden ráférhető vádat, bebizonyítá, hogy nincs elég esze, hogy larvatus, stellionatus, és perduellio bűneiben leledzik, hogy atheista és manichæus, hogy őrjöngő és nyavalyatörős, bevádolta blasphemiával, crimen læsævel, actus majorissal, s egy időben csakugyan annyira vitte a dolgot, hogy az öreg úr sequestrumot kapott s először életében volt kénytelen elismerni, hogy ebben a játékban nincsen több aduttja. Két esztendeig kiállotta a bírói zárt, akkor, hogy menekülhessen, kibocsátotta Viktor anyai örökét, pedig az még nem volt több tizennyolcz évesnél; a fiú azzal ki is ment külföldre s soha felé sem ment többet az apjának.

Ekkor jött az a tréfás ötlete a bárónak, hogy miután a fiú egészen úgy tesz, mintha többé gondja sem volna az apjára, majd ő is csinál neki egy kis tréfát: hogy fog az neki tetszeni?

Megismerte Gutai Lőrinczet, ez épen tervéhez való fiú volt. Genialis és könnyelmű, kalandszerető és merész. Az ifju életében támadt pillanatnyi zavar az ő kezébe hajtá őt, odamenekült hozzá. A bárónak könnyű volt elhitetni ismerőivel, hogy ez az ő fia, miután azok Viktort nyolcz éves kora óta nem látták, gyermekek nagyon változhatnak.

A szerencse is kedvezett neki, soha sem találkozott Lőrincz olyan emberrel, a ki őt ismerte volna, fiatal diákocskának úgy sem sok ismeretsége lehet, legkivált azon körökben, a hová őt a báró magával hordta.

A mint előre látható volt, a külföldön járó igazi Viktort ez a tréfa erősen megijeszté, a mint megtudta, hogy az apja valakit mint fiát mutogat be, sietett haza, és fölkereste az apját; a minek, mint tudjuk, az lett a vége, hogy a báró lármát csapott, elfogatta az igazi fiát s becsukatta, mint vakmerő kalandort. Egy-egy tréfának többet nem nevetett az öreg úr, mint ennek. Milyen szépen ül most az igazi Viktor nemes Abaúj vármegye tömlöczében, míg az ál Viktor helyette udvarol a delnőknek s járja a háztűznézést.

Könnyű volt ez alakoskodást a Csallóközben is folytatni, miután Lőrincz szinte gyermekkorától fogva távol volt szülőföldétől, iskolákon járva, nem tarthatott tőle, hogy valaki ráismerjen.

Az alakoskodás kiderülése azonban így történt.

Kálmán, az alispán fia, titokban látogatta a Hyppocrene gyűléseit, s ott verseit el szokta szavalni, miért a társulat tagjai mindig egyhangúlag magasztalták.

Amaz ünnepélyen vallott megszégyenítés után nem ment többé Kálmán a Hyppocrene üléseibe, pedig minden másodnap benn volt a városban.

Egyszer összetalálkozott véletlenül Gutai Thaddeussal. A tisztelendő úr megfeddé, hogy úgy elmaradoz tőlük, mire Kálmán kivallá, hogy nem is fog többet oda menni, mert atyjának megigérte, hogy több verset nem ír s felhágy a poezissal.

Thaddeus addig vallatá az ifjut, míg az elmondá neki e lépése okait, mint szégyeníté meg testvérének jegyese az egész társaság előtt, mint plagiatort mutatva be őt, egy olyan művel, a mit ő sajátjának hisz most is s ha gondolkozik rajta, mint ismerheté azt más? meg kell őrülnie bele.

A lelkésznek egy gondolat villant lelkébe. Az ő fiának volt az a lángesze, hogy mikor egy prédikácziót meghallott apjától, azt az ebédnél elejétől végig elmondta.

Azt kérte ekkor Kálmántól, hogy szerezzen neki valahogy ez embertől egy pár sor írást, de ne olyat, a minőt felszólításra ír, hanem a minőt véletlenül elhágy.

Kálmánnak sikerült Lőrincztől valami kis jegyzéket megtalálni. Azt elvivé Thaddeusnak.

A lelkész megismerte fia írását; a hogy Kálmán beszélt róla, az alak is csalhatlanul az övé volt, az ő csengő hangja, az ő lángesze, az ő délczeg termete és gyönyörű arcza. A lelkész fájdalmasan sóhajta fel. Ime feltalálta fiát.

És úgy ment Malárdy kastélyába még aznap este.

És akkor már későn érkezett.

Gutai Thaddeusnak az a spartai ötlete támadt a történtek után, hogy fiát, az országvilágcsalót fogva vigye el magával Kassára, ott beültesse a méltatlanul letartóztatott Kadarkuthy Viktor helyébe, az utóbbinak visszaadván szabadságát, a mi által teljes igazság lesz szolgáltatva annak a pogány istenasszonynak, a kit bekötött szemmel festenek, a kinek a nevét még mai nap sem restelik az emberek fejükben tartogatni, nevezvén őt Nemesisnek és képzelődvén felőle.

Egy másik bekötött szemű pogány istenasszony azonban, a kit a poeták neveznek Fortunának, más fordulatot adott e szigorú szándéknak, s Gutai Thaddeus uram szemei előtt látta egyetlen fiát a habok alatt eltünni s miután félóráig hasztalan kereste őt a vizekben az öreg halászszal együtt, megsiratá és megbocsátott neki, a hogy szokás azoknak megbocsátani, a kiket már eltemettünk.

És valóban Lőrincz el volt temetve jól, mind rá, mind a világra nézve, mert azóta semmi hangot sem hozott róla a hír.

A feladat második része azonban teljesítésre várt még: a báró fiát a börtönből kiszabadítani. Thaddeus elutazott Borkútra.

A borkúti kastély kívül fekszik a falun, háta mögött nagy vadaskert, mely egészen a kastély udvaráig tart, úgy, hogy sokszor a szarvasok betévednek az istállóba s eleszik az abrakot a lovak elől.

Az út a vadaskert mellett halad el, mely magas palánkkal van kerítve.

A mint Gutai Thaddeus uram fogadott ekhós szekéren a vadaskert mellett elhaladna, egy különös társasággal találkozék, mely állt tíz személyből, kik közül kilencz kopó volt, egy pedig ember.

Az ember közöttük különösen figyelemre méltó személy volt, kicsi alacsony, ötven éves férfi, valami szörnyű kopott szürke kabátban, a minek a gallérján hajdan prém lehetett, de már lenyűtt róla; a kabát gombjai közül kettő sem hasonlított egymáshoz, egyik csontgomb, másik ólom, egyik domború, másik fületlen, némelyiknek csak az egyik kapcsoló zsinórja volt meg, a másik kettészakadva fityegett le, a legfelső pedig igen szépen volt helyettesítve madzaggal, a kabát zsebjei is leszakadoztak minden tőlük kitelhető irányban, s a szakadások be voltak varrva öklözött öltögetésekkel, nem titkolva a hol kék, hol fehér czérnát.

Valami jámbor peczér lehet, gondolá magában Gutai Thaddeus uram, de a méltóságos báró mégis adhatna neki különb libériát.

A kutyás ember arcza még csekélyebb fogalmakat nyújtott egyénisége felől: a kis bozontos szürke fej szebb volt hátulról nézve, mint elülről. Irtózatos ragyaverés kivette azt minden idomából, picziny tömpe orra volt, ét semmi szemöldöke, bajuszából itt-amott állt elő négy-ös hegyes szál, azután megint semmi, megint egy pár szál, a szája pedig féloldalra húzva egy szertelen kurta szárú fedeletlen makrapipa által.

Első tekintetre azt hihette az ember, hogy valami vándor madárijesztő jár a földön, hanem azután, ha mosolyogni látta a furcsa ábrázatot, azokkal az eltorzított vonásokkal és a fekete szemekkel, miknek tüzét nem enyhíté szemöldök árnyéka, akkor emberijesztőnek is elfogadhatta.

A tisztelendő úr, daczára a rátekintő mosolygásnak, bátor volt a furcsa férfit megszólítani:

– Áldást, békességet, kedves atyámfia az Úrban.

– Hosszú kolbászt, rövid prédikácziót, volt a furcsa válasz.

– Nem mondhatná meg nekem, kedves atyámfia az Úrban, vajjon jól megyünk-e ezen az úton ő nagysága kastélyához?

– Dehogy mennek, szólt a furcsa ember, hisz ez egyenesen a kapunak visz.

– Tehát épen jól megyünk.

– Csakhogy ilyenkor ott a bolond báró, meg a bolond vendégek czélba lövöldöznek a kapuba pisztolylyal s könnyen bele találnak lőni abba, a ki belép.

– Ejnye, azt bizony nem helyesen cselekszik.

– Nem ám, nem is jár a kastélyba az utczáról okos ember, hanem a kertnek kerül.

– De mi arra nem tudjuk az útat.

– Hát hiszen majd elvezetem én.

– Ugyan ha lenne olyan jó…

A furcsa ember rögtön felkapott a kocsis mellé, kivette a kezéből a gyeplűt, s a nélkül, hogy kérdezné tőle, vajjon beleegyezik-e? félrefordítá a szekér rúdját, s a legelső résen behajtatott a palánkon keresztül a vadaskertbe.

– De hiszen kedves atyámfia az Úrban, szólt Thaddeus úr megdöbbenve, itt semmi út sincsen.

– Nem tesz semmit, tudom én a járást, felelt vissza a kis gnóm, s a lovak közé vágva az ostorral, belevitte a szekeret a sűrűbe.

No ez gyönyörű mulatság volt! A nagy erdei fák között szekérrel keresztülvágtatni, a hol minden perczben tekervényes fordulatokkal lehete csak kikerülni, hogy a tengely az egymást megközelítő fákba ne ütődjék, néhol oly szűk helyeken vágtatva keresztül, hogy az ember messziről azt hihette, hogy ott okvetlen összetörik a szekér.

A jámbor kocsist a hideg rázta félelmében; lóláb, rúd, tengely és emberi nyaktörés kecsegteté minden pillanatban, de nem mert kiabálni, mert attól félt, hogy ha most visszakéri a gyeplűt, soha ebben a világi életében vissza nem tudja hajtani a szekerét ezen a tömkelegen keresztül.

A furcsa ember pedig a legnagyobb biztossággal hajtott tüskön bokron keresztül; néhol olyan cserjéknek hajtotta neki a lovat, a mikből ki nem lehetett látszani, egy helyről épen egy vaddisznót ugratott fel a tanyáról, mely azután röfögve kergette őket sokáig, mert egyik koczáját elgázolta a kerék. Másutt épen egy nagy bekerített mezőségen vágtatott keresztül, mely tele volt virágrabatokkal, összevissza gázolva füvet és virágot s keresztültörve a vékony rácsozatot.

– No ha most itt egy kertész meglát bennünket, gondolá magában rettegve Thaddeus úr, az ugyan szép dolog lesz nekünk. Elfog bennünket, mint tolvajokat, rablókat, mit mondunk neki? De minek is bíztam magamat erre az emberre?

Ahol van ni! most meg egy valóságos folyóvíz elé értek, a melyen nincs híd. Ez lesz a szép, sem előre, sem hátra.

– Mit fogunk itt tenni? kérdé Thaddeus aggodalmas szemrehányással a vakmerő Automedont.

– Semmit sem, szólt az nevetve, csak fogózzék meg tisztelendő uram a lőcsbe.

Azzal nekihajtott a víznek, bele a közepébe, fölriasztva a nád közül tömérdek ruczát és kócsagot, s a merre legszélesebb volt a víz, akár volt feneke, akár nem, beletocskolva merészen. – Mire a túlsó partra kiértek, a kocsis inkább halott volt, mint élő, a tisztelendő úr is elveszté felebaráti türelmét.

– Kedves atyámfia az Úrban, ha jó lélekkel viseltetik kegyelmed irántunk, ám lássa, hogy valami veszedelembe ne vigyen, mert az nem volna barátság.

– Nem kell félni, szólt vissza, mosolyogva a furcsa ember.

Pedig csak itt kezdődött még a félelem: a túlpartra kiérve, a tulajdonképeni angolkertbe jutottak s itt már rendes csinált útakat lehetett találni. Annál rosszabb, a csinált útra érve, a furcsa ember a lovak közé cserdített az ostorral s vágtatott, mint a veszedelem. Már pedig angolkerti ösvények nem szoktak különösen szekerek számára készülni, a mit tekervényességükön kívül még az is bizonyít, hogy szépen ki vannak apró kavicscsal rakva, a mikben a kerék fertelmes árkokat húz végig s szegleteiknél akadékos virágállványok alkalmatlankodnak, a mik közül egyet a furcsa ember szerencsésen el is üttetett a tengelylyel úgy, hogy annak mind a negyvennégy hortensiás cserepe, a hány annyifelé gurult szét.

A csodálatos véletlen jótéteménye volt, hogy semmi emberi alakkal nem találkoztak e pogány hajsz alatt, mert az tökéletesen kétségbeejtette volna a jó tisztelendő urat, a ki különben el volt rá készülve magában, hogy legelső dolga az lesz a báró úr előtt, hogy e szokatlan keresztül-kasúl utazást angolkertjén kimentse, a mennyire lehet, a hibát magára vállalja s a tett károkat megtérítse.

Így érkeztek a kastély hátulsó udvarára. Még ott sem találtak egy lelket is. A kastély sajátszerű alakja mind a négy oldalán homlokzatot képezett, úgy, hogy tulajdonképen mindenütt «elül» volt neki. Ez a parkra nyiló éjszaki homlokzat olyan különös bejárással volt ellátva, hogy földszint nem volt ajtaja, hanem csak az emeleten, oda pedig egy széles fahágcsón lehetett feljutni, melyet ha csigákon felvontattak, tökéletes ajtó gyanánt zárta be a kijárást, mint valami felvonó híd. Éjszaka rendesen fel szokták vontatni azt a hágcsót, s akkor csak a keleti és déli homlokzatok ajtai voltak nyitva, amaz levén a főbejárat, oszlopos tornáczczal, üveges verandával, emez pedig a cselédség kijárása, összeköttetésben a majorsági épületekkel, a nyugati homlokzat vasajtója a pinczébe vezetett le.

A ragyás férfi az említett éjszaki oldalra érve a szekérrel, odaveté a gyeplűt a kocsis kezébe s utasítá, hogy kerüljön arra jobb felé, ott majd megtalálja az istállókat, kösse be a lovait s adjon nekik szénát meg zabot, a tisztelendő urat pedig segíté leszállni a szekérről, ki egyszerre kilencz kopó között érezvén magát, kutyák közt járatlan emberek szokása szerint, hogy maga iránt jó hangulatot gerjeszszen közöttük, elkezdett nekik hizelgő füttyöket hányni, a mivel azt nyerte, hogy a confidens fajzat egyszerre elkezdett minden oldalról rá ágaskodni, sáros nyomokat hagyva toppantsaival a fényes reverendán, a mi a jó tisztelendő urat legnagyobb zavarba hozta.

– Takarodnak kendtek haza! kiálta ekkor rájuk a kis ragyás ember s apró szemei egyet villámlottak, mire valamennyi eb, mintha leforrázták volna, lesunyta a fejét s földnek eresztett füllel czammogott az ólak felé, a ház szögleténél még egyszer visszafordíták a fejeiket, fölemelgetett füllel, mintha azt hinnék, hogy vissza fogják őket hívni.

– Mit mondtam! hangzott utánuk a rikácsoló parancsszó. A kopók mentek szépen, a hová küldve voltak. A kis furcsa férfi most nyájas arczot iparkodott mutatni a tisztelendő úr előtt, s előre bocsátá őt a hágcsón.

– De vajjon ő nagysága a házi úr nem fog-e megharagudni, ha ilyen illetlenül rontunk a kastélyába, a hátulsó ajtóra kerülvén?

– Soha se törődjék vele, a vén bolonddal, vigasztalá nevetve a kis csoda, gondol is azzal valaki, van annak elégszer olyan vendége is, a ki se be nem köszöntött, mikor jött, se nem búcsúzott, mikor elment. Tessék bátran előre kerülni.

Thaddeus úr felhágott a lépcsőn, folyvást aggódva azon, hogy nem fogadtatik-e valami illetlen gorombasággal? s a mint a legutolsó lépcsőre fellépett, egyszerre ijedten kiáltá el magát:

– Erős várunk nekünk az Isten!

– Mit látott tiszteletes uram? kérdé a háta mögött jövő kis ember. Tán az ördögöt, vagy a házi urat?

Thaddeus megnémulva mutatott az ajtóra, a hol egy gyönyörű szép nagy fekete medve feküdt, iszonyú tenyerével törülgetve jobbik szemét, melybe valami bolond bogár belerepült.

A kis ember nem osztá Thaddeus úr rémülését, hanem eléje került.

– Nézze meg az ember, a semmirevaló megint elszakította a lánczát. Ne féljen semmit tisztelendő uram.

Azzal odalépett a medvéhez s megfogván annak gömbölyű fülét, kényszeríté azt másfelé fordítani figyelmét.

– Hát kend mit csinál itt megint?

A maczkó az első érintésre gorombán felkapta fejét s egyik roppant talpát rátette a kis ember karjára.

– Az Istenért, most mindjárt összetépi! gondolá Thaddeus, kinek a vér fejéből talpába s onnan meg visszaszökött egy percz alatt.

A kis ember nyugodtan nézett a felgerjedt fenevad szeme közé. Azokat az éles fekete szemeit odaszegezte a vad tekintetébe, mire az lassankint félrefordítá fejét, szemeit behunyorgatta s komikus fortélylyal iparkodott az egyik szemét behúnyva tartani s csak a másikkal pillogatni fel néha igézőjére.

– Kend szemtelen gazember, szólt hozzá a férfi szép csendes hangon. Kend megint elszakította a lánczát, pedig jól tudja, hogy aztán még nehezebb lánczot kap. Hát van kendnek annyi esze, mint egy tisztességes embernek szokott lenni? Szégyelje magát.

Maczkó úr morogva hajtotta félre a fejét.

– Hát az a medvetalp mit akar itt a karomon? Ki mondta kendnek, hogy én velem confidenskedjék? Kend napról napra ostobább lesz.

Maczkó csendesen levette tenyerét a férfi karjáról.

– Menjen kend vissza az odujába s húzza be maga után az ajtót. – Maczkó úr valamit mordult közbe.

– Micsoda? még visszafelelgetünk? még a körmeit meri kend nekem mutogatni? Kend vén szamár. Nem százszor megmondtam kendnek, hogy az én mentém nem olyan, mint a kendé: ha azt végig hasítja kend, bevarratom, s megint mente; de ha én lehúzom a kend bundáját, nem tudom, ki ad helyette másikat.

A medvének nagyon szívére szólhatott ez a magyarázat, mert ez alatt elhagyta daczos állását, s töredelmes bűnbánattal huzódott a beszélő lábaihoz, morogva és nyihogva naiv medveséggel, mint valami lepirongatott gyermek.

– No elhiszem, szólt hozzá a férfi; kend nem oly rossz ember, mint a milyennek látszik, azért most az egyszer megbocsátok; hanem takarodjék haza a házába s ki ne merje nyitni az ajtót, míg én meg nem engedem; aztán itt van egy kis czukros mogyoró, kapja kend be s pakoljon innen.

Maczkó e szóra egyszerre vidám arczot öltött, leguggolt két hátulsó lábára s egyik nagy tenyerét lomhán lelógatva, a másikat nevetséges koldusmozdulattal tartá a kis ember elé könyörögve, ki aztán egyik zsebéből egy marék csemegét tett a kinyújtott tenyerébe, a mit a maczkó teljes élvezettel szedegetett fel markából egyenkint piros nyelvével; utoljára a tenyerét is kinyalta utána, s végtére kezet csókolt a kis embernek; mondott is neki valamit medvenyelven, a mi hasonlított a köszönéshez; s azzal szépen leczammogott a lépcső alatti ketreczébe.

Thaddeus úr nem állhatta meg, hogy a kis ragyás ember iránti csodálkozását ki ne fejezze.

– Minden állatnak van esze, ha nem úgy bánnak vele, mint oktalan barommal; szólt a kis ragyás. A bolond báró minden állatjával tud beszélni s meglássa, tisztelendő uram, hogy van neki egy vizslája, a ki előtt kénytelenek az urak deákul beszélni, ha valami őt érdekli; mert ha magyarul beszélnek, kihallgatja őket s ha megtudja, hogy vadászni akarnak vele menni, előtte egy órával betegnek tetteti magát, összehúzza a görcs a lábát; ha pedig azt mondják neki, hogy ő itthon marad, kutya baja sincsen.

Thaddeus úr kezdte a furcsa emberkét valaminek másnak tartani, mint a nagyságos báró úr barmai főinspectorának.

– Már most tessék a tisztelendő úrnak bátran előbbre kerülni, szólt a furcsa emberke; bizvást mondhatom, hogy a bárón kívül semmi egyéb vadállat nincs a háznál.

A tisztelendő úr feddőzni akart az illetéktelen tréfákért, azonban egy ajtó elé értek a folyosón át, melyet a kis ember rögtön felnyitott (pedig nem volt az ajtón sem kilincs, sem závár) s belépteté rajta Thaddeus urat az előszobába.

Az ajtó belülről is egészen sima volt, s a mint becsukódott hátuk mögött, a tisztelendő úr aggódva gondolt rá, hogy miképen megy ő itt ki, ha arra kerül a sor?

Átellenben ismét egy hasonló kilincstelen ajtó volt, Thaddeus úr vezetője annak is csinált valamit, a mitől az rögtön félrefordult a sarkából s azon is bevezette a tisztelendő urat; ott volt egy nagy fegyverszoba, körülrakva mindenféle divatból kiment emberölő szerszámokkal.

Ebből most oldalvást nyilt egy harmadik ajtó; a furcsa ember oda is bevitte a tisztelendő urat. Az egy pompás keleti diván-terem volt, alacsony kashmir-kerevetekkel, papagájokkal és virágedényekkel.

– De mit fog mondani a nagyságos úr, hogy így bejelentés nélkül keresztül-kasul járkálunk a szobáin? szólt végre, helyes aggodalmát nyilatkoztatva Thaddeus.

A kis gnóm hangosan nevetett.

– Vigye ördög a nagyságos urat; ha nem tetszik neki, tegyen róla.

– De kedves atyámfia az Urban, ha meg találná hallani…

– Bizony félek is én tőle; itt van a benyilóban, tessék besétálni hozzá.

Thaddeus komolyan meghökkent.

– De kérem: bejelentés nélkül! Hogy mehetnék én a nagyságos báró úr szobájába bejelentés nélkül, az nem illenék sem én hozzám, sem ő hozzá.

– Ne törődjék vele, csak olyan dibdáb ember az, mint én magam.

– No kérem, szólt kifakadva Thaddeus úr, már elég volt a szemtelenkedés! Akármi confidens cselédje legyen is kegyelmed a nagyságos úrnak, azt kikérem magamnak, hogy én előttem olyan derék férfiúról tiszteletlenül ne beszéljen, hanem adja meg azt a decorumot, a mi őt rangjánál fogva illeti.

A kis ragyás hallatlan kaczagásra gerjedt a tisztelendő úrnak ez ethikai kifakadása felett.

– És most menjen be és jelentsen be a nagyságos úrnak.

– Igazán bejelentsem? kérdé az, kinek a nevetés tarkává festette orczáját, itt piros lett, ott lilaszín.