Az elátkozott család: Regény

– Komolyan mondám.

– No hát bejelentem.

A kis ragyás eltünt az ajtó mögött; a tisztelendő úr eligazítá magán stoláját, görbe fésüjével hátrasimította gazdag ősz haját s összeszedte testi-lelki erejét a találkozásra; midőn a kis ragyás ujra felnyitá előtte az ajtót s nevetve mondá neki, hogy már bejelentette a báró úrnak.

Thaddeus úr belépett.

– Ott ül ő kegyelme; szólt a kis ragyás egy életnagyságú arczképre mutatva a falon, mely senkisem volt más, mint ő saját maga, azzal a ragyás vöröstarka ábrázattal, azzal a foltozott, sastépte szürke kabáttal, azzal a makrapipával a szájában, azokkal a hegyes szemekkel, fénymázatlan csizmákkal s azzal a kopó-staffagezsal maga körül; ő tulajdon maga az öreg Kadarkuthy báró, (a képet kétszáz aranyért festette hirhedett olasz művész, a báró maga tréfásan szokta mondani, hogy maga az eredeti, a miről festette, kabátostul nem ér többet másfél márjásnál).

Thaddeus úr soha életében nem érezte magát ilyen zavarban, mint most, mit a jovialis házigazda észrevéve, hirtelen megragadá kezét s szivesen megrázva, igaz barátságos hangon mondá neki:

– Megbocsásson jó tisztelendő uram azért a kis tréfáért, s már most hozta Isten, beszéljünk másról.

– De kérem alássan, én illetlen szavakat mondottam nagyságodnak…

– Köszönöm alássan; rászolgáltam, – zsebretettem; – nem vesznek kárba.

– Azt még sem kellett volna…

– De hadd legyen hát az egész tréfa. Lássa, tisztelendő úr, azt az egész világ tudja, hogy én bohó, tréfás ember vagyok. Azt kénytelen mindenki felvenni tőlem. Valamint én is felveszem mindenkitől a tréfát.

– Kérem, nagyságos báró úr; az én idejövetelem oka nagyon messze van minden tréfától. Én Gutai Thaddeus vagyok.

A lelkész azt várta, hogy a furcsa ember e szóra egyszerre el fog komolyodni; s elhalt száján a szó bámulatában, a midőn az még vidámabb lett e nyilatkozatra.

– Gutai Lőrincz atyja, tevé utána még egyszer komolyan, reszkető hangon a lelkész.

A kis gnóm hahotával nevetett fel rá, s aztán ezerszer bocsánatot kért a tisztelendő úrtól; azt állítva, hogy ő valóságos bolond; higyje el a tisztelendő úr, hogy egy valóságos eszeveszett embert lát maga előtt.

A tisztelendő úr egy szóval sem mondá, hogy nem hiszi.

– Nem jöttem panaszokkal terhelni nagyságodat, szólt Thaddeus: nekem senkire semmi okom panaszkodni, egyedül magamra. Én nem zugolódhatom Isten ellen, mert hiszen ő kezembe adta a kincset, én voltam az a bolond, a ki azt nem tudtam megbecsülni. – Nagyságod tudja, hogy fiamról beszélek, meghalt fiamról.

– Meghalt fiáról! kiálta föl a báró, és kiáltása hasonlított a kaczagáshoz. – Nem, nem nevetek, tisztelendő uram. Bolondos ember vagyok, de nem nevetek.

– Azt ne is tessék cselekedni, szólt Thaddeus. Egyetlen egy fiam volt; deli termetű, lángeszű, jó szivű. Isten felruházta őt minden tulajdonnal, a mi dicsővé teheti a férfit; kincseket adott benne nekem, mikért egykor irigyelhettek volna. De én elhagytam e kincseket. Hiú tudományok között vesztegettem el az órákat, miket fiam nevelésében kellett volna eltöltenem; háládatlan holt könyvek szavait hallgatám a helyett, hogy az ő beszédére figyeltem volna; a világot akartam oktatni, a helyett, hogy tanítottam volna egyetlen gyermekemet. Ez a tudákosok átka; nem hiába mondják, hogy a tudósok fiaiból kerülnek ki a legnagyobb semmirekellők. Igaz. A mi hiú önhittségünk csekély dicsőségnek találja azt, hogy egy térden ringatott gyermeket az első imára megtanítsunk; s a mi fenhéjázó szemléletünk előtt méltatlan feladat az, hogy egy ember jövendőjéről aggódjunk, legyen bár az tulajdon gyermekünk; midőn elhitettük önmagunkkal, hogy mi a népek sorsát mozgatni vagyunk hivatva. Mi nem érezzük azt az örömet, midőn a gyenge gyermeki kéz az első betüt le tudja irni; mi utálunk felelni a gyermek együgyű kérdéseire; mi lenézzük a csekélyebb eszű embert, jobban mint az úr a parasztot; mi dölyfösebbek, kevélyebbek vagyunk, mint bármelyik czímer-nemes, mi zsarnokai vagyunk családunknak, üldözői az ifjukor apró tévedéseinek és nem engedünk szivünkhöz férni senkit. Ezért méltán történik meg rajtunk, ha Isten azt a szivet, mely nem akarta elfogadni a mindennapi ember örömeit, meglátogatja a mindennapi ember bánatával. Oh uram, ezt a bánatot én nem tudom eltagadni. Nem vigasztalnak engem könyveim, nem a tudományok új felfedezései, nem a közélet mozgalma; a mi itt belül marad, az mindig legutolsó gondolatom. Láttam fiamat meghalni szemeim előtt; egy karkinyujtásnyira előttem nyelte el a hullám; csak egy perczczel hamarább kellett volna utána kezemet kinyujtanom és nem halt volna meg. Kerestem félóráig a vízben; és nem találtam reá; és akkor hálát adtam az Istennek, hogy meghalt. Nagy bünhödéstől, gyalázattól menekült meg. Ezt nagyságod bizonyosan mind tudni fogja már.

– Oh én többet is tudok. Egyébiránt négyszem között mondva, én tisztelendő uramat igen meggondolatlan embernek tartom.

– Kérem alássan.

– Még egyszer azt mondom. Minek volt kegyelmednek a Malárdy-házhoz menni?

– Hogyan, uram?

– Hagyta volna őket békével összeesküdni, a leányt kocsira pakolni, együtt mind a kettőt Sárosvármegyébe feljönni; itt aztán majd az én gondom lett volna, hogy a gubanczos csomót kioldjam szépen; e helyett kegyelmed neki áll Nagy Sándor kardjával s ketté vágja az egész szövevényt, mármost ki a bolond kötözgesse azt megint össze?

Thaddeus mindenre készen volt, csak ilyen beszédre nem.

– Csak nem hagyhattam, hogy a fiam egy oly rút álarczos játékot végig játszszék.

– De hát miért nem? szólt rá egyszerre a báró naiv készséggel. Volt valakinek az ellen valami kifogása? Ártott vele valakinek? Kegyedre nézve úgy is el volt veszve a fia, s mint maga mondá, eddig nem sokat törődött vele. Én magam meg voltam elégedve a játékkal; Malárdy meg volt elégedve, a leányzó szerette; az ifjunak is tetszett, az egész világ tapsolt, gratulált hozzá; hát ugyan kinek volt légyen valami baja vele, ha minden úgy ment volna, a hogy elkezdődött?

A nagy philosoph a furcsa ember ellenében nagyon biztosan érezte magát; sophismákkal őt nem lehetett megszorítani.

– Nagyságod egy személyt elfeledni méltóztatott, a kinek igen is nagy kifogása lehetett az alakoskodás ellen: nagyságod tulajdon fiát.

– Ah-hah-hoh-hó! Nem, nem kaczagok, megbocsásson tisztelendő uram, már nem nevetek. Tehát a fiamat. Csak még egy kicsit engedjen meg: – hahhahahó; így már most igazán nem nevetek többet, ez volt utoljára. Tehát a fiamért skrupulozuskodik tisztelendő uram?

– Kinek nevét egy kalandor bitorolta…

– Köszönje meg neki, hogy becsületet szerzett nevének.

– És a ki most méltatlanul ül gyalázatos börtönben.

– No; – csendesen, tisztelendő uram; ez már az én dolgom. Nem ül ott méltatlanul. Higyje meg, hogy nagyon jó helyen van ott.

– Nagyságos uram, ez kegyetlen tréfa az atyától.

– No, no, tisztes uram, én nem mondtam a kegyed esetére, hogy tréfa; tehát kegyed se mondja, hogy az enyim tréfa. Ne beszéljünk az én fiamról, beszéljünk a kegyedéről.

– De én épen azért jöttem ide, hogy nagyságod fiáról beszéljek, és helyrehozzam azt a mit en-fiam vétett ellene; a midőn ő e vétkeért nem lakolhat többé.

– Talán bizony ki akarja őt szabadítani nemes Abaujmegye tömlöczéből? Hagyja ott, tisztelendő uram; nagyon elfér ő ottan; hadd maradjon ő azon a jó barátságos helyen, a míg engem ki nem harangoznak a világból, azután is elég lesz még neki kiszaladgálni a bolondját.

Thaddeus egy párszor borsózni érezte a hátát, a mint e hideg cynismus ördögi hatása erkölcsi érzetei ellen támadt s közel volt hozzá, hogy a nagyságos urat lemennydörögje; de még erőt vett magán s nyugodtan tudott felelni.

– Uram; midőn egyetlen gyermekemet véletlenül megtaláltam, midőn meghallám tőle, mit vétett; midőn megtudám, minő igazságtalanság történt ő miatta, puszta hóbortos ingerkedésből egy más ifjuval, akkor békót vetettem kezére s azon szándékkal indultam meg vele, hogy elhozzam őt a méltatlanul szenvedő börtönéig, ott kicserélem őket s a vétkest hagyom a bünhödés helyén. Ezt akartam tenni akkor, és tenném most, ha fiam élne.

– Igazán azt tenné, ha fia élne? kérdé a kis öreg úr impertinensül himbálva magát sarkain s kezeit bedugva mellénye zsebeibe.

– Azt tenném.

– No hát nem is fogja azt tenni! kiálta fel Kadarkuthy, füttyöt vetve zsebéből hirtelen kirántott kezével.

Thaddeus megint jobban kezdett róla meggyőződni, hogy egy őrülttel van dolga.

– Lássa, tisztelendő uram, szólt a báró, beledugva hüvelykujját a tisztes úr övébe, hogy el ne szaladjon; – kegyelmed saját szavaival mondja, hogy képes lett volna egyetlen fiát, azt a derék életrevaló, nemeslelkű, lángeszű, gyönyörű ifjut bedugni egy penészes tömlöczbe; – kegyed; az apa, az okos ember, a tudós lelkipásztor és a többi; – és mégis én fölöttem szörnyűködik, hogy mint tudom azt a tréfát elkövetni, hogy a fiamat, egy haszontalan, naplopó, ostoba ficzkót, a ki soha semmi jót nem tett a világon, a kinek a pofája az enyimhez hasonlítva, még mostani állapotomban is dehonestatio, becsukattam egy kis neki való leczkére; a mi pedig én hozzám nagyon illett, mert én nem vagyok sem okos ember, sem kegyes ember, a lelkemmel pedig el vagyok annyira adósodva, hogy egy vétekkel több vagy kevesebb nálam már nem öregbíti, nem is ifjítja a számadást. Aztán tulajdonképen én nem is ismerem azt a léhütőt; mert én már tíz esztendeje, hogy nem láttam a fiamat; ki tudja, hátha nem is ez az? legalább az én szívemben semmi sem mozdult meg, mikor őt megláttam; pedig azt mondják, hogy valami magnetizmus van az apák és a fiak között.

Thaddeus nem feleselt tovább a báróval; felvette a székről háromszögletű kalapját, palástját karjára ölté s mutatta, hogy menni akar.

A báró megfogta a karját.

– No, no, no, tisztelendő uram, mire való ez a hirtelenkedés? Minek már ez a harag? Hiszen ha kivánja, okosan beszélek; hanem erről a tárgyról nem lehet okosan beszélni. Kegyelmed most itt akar engem hagyni és menni Kassára, és felfedezni az egész tévedést és Viktor úrfit kiszabadítani a tömlöczből. No ugyebár azt akarja?

– Nem tagadom.

– De lássa, azt ne cselekedje. Az bolondság, az nem tudományos férfihoz illő dolog. Tisztelendő úr ismeri a mythologiát, tudja belőle Epimetheus historiáját, meg a Pandora szelenczéjét; no lássa, ilyen Pandora szelenczéje az, a mit tisztelendő úr ki akar most nyitni. Tanuljon Epimetheus példájából.

– Én csak Krisztus példájából kivánok tanulni, szólt Thaddeus, kivonva kezét a báró úréból.

Kadarkuthy útját állta s nem eresztette ki az ajtón.

– Tisztelendő uram, lássa, kegyelmed nem tudja, hogy mit cselekszik? A ki a veszett kutyát kiszabadítja a kalitkájából, a ki egy bepecsételt levélben átküldi egyik országból a másikba a pestist, a ki egy gyilkost, gyujtogatót megszöktet, az okosabb dolgot cselekszik, mint a ki az én fiamat kiszabadítja arról a jó helyről. Meg fogják azt siratni százan, meg fogom siratni én, de senkisem fogja jobban megsiratni, mint kegyelmed maga. Hagyja őt ott, ne avatkozzék a mi ügyünkbe…

A furcsa kis ember összetett kézzel s valódi buzgalommal könyörgött Thaddeusnak, a mi őt csak még furcsábbá tette.

Thaddeust nagyon felháborítá e jelenet. Ő is képes volt saját fiát tömlöczbe adni azért, a mit mások ellen vétett; de szivében megsiratta; de együtt szenvedett vele; – hanem arról, hogy valaki becsukassa a fiát azért, a mit saját apja ellen vétett, s tréfát, gúnyt űzzön belőle, az meghaladta a gonosznak azt a mértékét, a mit puritán érzelmei képesek voltak felfogni. Hanem hiszen báró Kadarkuthy furcsa ember; ez sokat megmagyaráz s fölmenti az embert attól, hogy tettei fölött szörnyűködjék; de egyúttal attól is, hogy vele vitatkozzék.

Thaddeus még egyszer ajánlotta magát és komolyan mutatta, hogy menni akar.

– Csak még egy perczig maradjon, tisztelendő uram, valamit akarok mondani (– egyik kezével megfogta a tisztelendő úr tógája elejét, a másikkal bizonyított); lássa, engedjen magának egy okos szót mondani: – hátha én adnék a sárospataki collegiumnak negyvenezer forintot?

– Micsoda? szólt szemet meresztve Thaddeus. El nem gondolhatta, hogy mit akar ez megint?

– Meg egy szép arany billikomot ezüst korsóval a k...i úrasztalára.

– Mi oknál fogva?

– Van egy igen szép állatgyűjteményem, bibliothecam is, nevezetes tárgyak physicum muzeum számára.

– Nagyságos uram, én nem értek semmit.

– Hát én ezt mind oda ajándékoznám a k...i nagy gymnasium számára, a hol tisztelendő uram lelkész; még új harangot is öntetnék az ecclesiának.

Thaddeus mind jobban bámult és nem értett.

Kadarkuthy még nagyobb tűzzel folytatta az árlejtést.

– Holtom után pedig fundatiót hagynék három tanszékre, a hová azt tisztelendőséged rendelni legjobbnak találná…

– Köszönöm, köszönöm, de miért ennyi szép igéret? én nem tudom felérni.

– Csupán azért, hogy hagyja a fiamat ott, a hol van.

Thaddeus úr erre már komolyan felpattant:

– Nagyságos uram! Farizeusok vénjének tetszik-e engemet nézni, a kit meg lehet vesztegetni világi vagyonnal, hogy ne cselekedje az igazságot?

– Hisz nem magáért, de hitének, feleinek előmeneteleért.

Thaddeus puritán büszkeséggel felelt:

– Az én hitem ne köszönje gyarapodását igazságtalan tettnek!

– Gondoljon tisztelendő uram a nemes czélra. Ajánlataimban nem saját hasznát mellőzi el, hanem a közönségét; az egyház, az iskola jóvolta az, a mit kinálok tenyeremen nyujtva s amit kegyelmed kezemből kiüt; pedig hiszen a mit kérek, az semmi. Nem kérem, hogy mondjon hamis tanubizonyságot, hanem csak azt, hogy hallgasson el egy olyan titkot, mely miatt most szenved egy ember, de ha ki lesz mondva, szenvedni fog ötven. Hát van ebben valami?

– Nagyságos uram. Nálam a czél nem szentesíti az eszközt; én nem vagyok Loyola követője. Feleim tanuljanak boldogok lenni a szegénységben, erősek a szűkölködésben s dicsekedjenek ne a gazdagsággal, hanem a kitűréssel. Én részemről, ha Jeruzsálem felépüléséről volna is szó, és az nem kerülne egyébbe, mint egy elhallgatott szavamba, mely egy méltatlanul szenvedőt kiszabadít; és volna az a szenvedő fiamnak gyilkosa: nem hallgatnám el azt, hanem kimondanám.

Kadarkuthy boszusan toppantott lábával, de kezével mégis megszorítá Thaddeus kezét.

– Derék ember. Meg kell vallanom, hogy derék ember. Ostobaságot cselekszik ugyan, de derekasan cselekszi. Azonban maradjon itt nálam legalább egy napig.

– Egy óráig sem, uram. Vétek volna tőlem minden elhalasztott pillanat, melyben kötelességemet tenni elmulasztanám.

– Hátha lovai ki vannak fáradva, kocsisát leitatták ez alatt?

– Megindulok gyalog. Tanuló koromban úgy utaztam be az országot; nem idegen ez előttem.

– No azt még sem fogja tenni. Majd én befogatok magam. Ne féljen, jó csendes lovakat adok, nem forgatják fel; csak addig üljön le nálam, míg befognak. No üljön le hát; szentelje meg ezt az én istentelen barlangomat.

Thaddeus kénytelenül leült; a báró az ajtó felé ment, ott megállt és felkaczagott.

– De az mégis halálra nevetni való tréfa, hogy én saját lovaimon küldöm be Kassára azt, a ki a fiamat ki akarja a tömlöczből szabadítani. Tulajdon lovaimon! Én! Borzasztó nevetséges, ha elgondolom.

Még odakinn is folyvást nevetett e furcsaságon.

Néhány percz mulva visszajött; akkor egészen komoly volt az arcza; még hangja is más volt, mint eddig, nyugodtan, érzéssel beszélt.

– A hintó készen áll tisztelendőséged számára. Tehát csakugyan komoly szándéka Kadarkuthy Viktort kiszabadítani?

– Mondám.

– Minthogy kegyelmed ezt fogja tenni, ime nézze, itt van egy levél. Öt fekete pecsét van rajta; – ez a levél foglal magában valamit, a mi tisztelendőségedre nézve igen nagy kincs; – iszonyú nagy, számokkal ki nem fejezhető, mesés nagyságú kincs, – a Dárius kincse. Az ebben a levélben van. Tetszik látni a külső feliratról, hogy én azt a roppant kincset végrendeletben kegyelmednek hagyományoztam, hogy életében legyen boldog általa; de már most neheztelek kegyelmedre és nem fogja azt tőlem megkapni. Hanem azt cselekszem, hogy rábízom a kincset a k....i lelkészi hivatalra azon hivatalos utasítással, hogy a midőn elhozza a nagy kaszás gazdája azt az órát, melyben kegyelmednek is a learatott kévék számát kell szaporítania, midőn lelkésztársai kezéből felveendi utoljára az úrnak testét: akkor nyissák fel e levelet, adják át ezt a mérhetetlen kincset, hogy lehessen annak birtokában néhány óráig, s elmondhassa, hogy egy bolond ember jövendölése szerint, halála óráján volt legboldogabb; – addig tessék szenvedni velem együtt, a mit az élet oszt kegyelmesen. Nem tartóztatom tovább.

Thaddeus meghajtá magát s egy perczig sem gondolkozott tovább a mondottakon. Bolondság ez is, hasonló a többiekhez, mik a furcsa ember fejéből származnak.

A VESZETT LÓ.

A mi virágos keleti nyelvünk «veszett lónak» szokta az olyan embert nevezni, a ki minden helyes ok nélkül nekirohan mindenkinek s keresztül-kasul gázol ártón és ártatlanon; a kit, ha megharagított valaki s azt hirtelen meg nem kaphatja, nekimegy egy másiknak, a kit közelebb talál s azon tölti boszúját.

Mint látszik, a veszett ló czím ilyenformán nem annyira megtisztelő elnevezés, mint a mennyire következetes.

Az ember, épen úgy mint a ló, arra van hivatva, hogy esze által tüntesse ki magát s midőn e hivatását olyképen mellőzi, hogy az ész józan kocsisságát megvetve, a szenvedélyek lódarázsa elől megriad s bősz dühében eltépve az illem gyeplüit, a rendes kerékvágásból kiugrik s rúg és harap, a kit elől utól talál, akkor nagyon méltán mondják róla azt, hogy veszett ló.

Tisztelendő Gutai Thaddeus uram megérkezvén Kassára, sietett az alispánt az általa tudvalevő titkokról informálni.

Olyan köztiszteletben levő férfiú tanubizonysága rögtön segített az ifjú Kadarkuthy veszedelmes állapotján, kinek legfőbb baja az volt, hogy valami párbaj miatt, melynek halál lett a vége, ő kénytelenül álnév alatt szökött Belgiumból Francziaországba; ott is tovább üldöztetve, ismét más fölvett név alatt menekült Svájczba, úgy hogy tárczájában négyféle nevű és leirású útlevelet is találtak, a mi még jobban belekeverte a hinárba s annyira ellene bizonyított, hogy az öreg Kadarkuthynak épen semmi sem állt volna az útjában azon pompás tréfa kivitelére, miszerint Viktor úrfit ott üldögéltesse nemes Abauj vármegye philanthropicus intézetében mindaddig, míg ő meghal s csak végrendeletében nyilatkoztassa ki, hogy az bizony mégis az ő fia, hát csak ereszszék szabadon: – hogy ha ez a tudós ember bele nem elegyedik a dologba, s mint aféle tudós ember gyülölője levén minden élcznek és anekdotonnak, ezt is elrontja komoly közbeszólásával.

Már pedig valóban elrontotta. Önvallomása kideríté, hogy a kit az öreg báró saját fiaként mutogatott a világban, az Gutai Lőrincz volt; s a valódi Kadarkuthy Viktor igaztalanul ül ott, a hol az ember nem mondhatja a «tessék leülni» kinálásra azt, hogy «köszönöm, nem fáradtam el».

A rehabilitált bárót aztán szabadon bocsátották; az öreg Kadarkuthyt hivatalosan megpirongatták, a miért a törvényhatóságot készakarva tréfálkozásokra használta fel; Thaddeus úrnak pedig elismerő szavakat mondtak példás igazságszeretetéért, mely szerint inkább saját családja szégyenét fedezte fel, hogy sem hallgatása által egy ártatlan embert tovább is szenvedni hagyjon.

Thaddeus úr még aznap, a midőn Kadarkuthy szabadon bocsáttatásáról tudósíták, el is hagyta Kassát s sietett vissza saját városába.

Keresztyéni alázatosságában nem óhajta alkalmat adni a kiszabadított Kadarkuthynak arra, hogy megmentőjét hálálkodásaival halmozza el: nem kivánt tőle semmi köszönetet. Még csak találkozni sem kivánt vele. Oh a szellemaristokraták büszkesége határtalan. Nekik tetszik azon öntudat, hogy eszük, jellemük, érzéseik által egy czímernemest lekötelezhettek, oly adósságot hagyva rajta, a mit az sehogy sem tud nekik lefizetni.

Thaddeus látni sem akarta Viktort; nem is lett volna rá nézve e találkozás kedves.

Hazament szépen; elővette szárított virágait s ha azokban kevés vigasztalást lelt, benyitott legszebb eleven virágának szobájába; a kinek akár magyarul, akár latinul hangzott a neve, legszebb volt rá nézve az egész hazai flórában; a szép Lila; a szép Syringa vulgaris Linnæi.

Az egyszer utczán talált gyermek most paloták dísze lehetett; szépségét valami megszentelő bűbáj emelte emberfölöttivé; szép lelke látszott azon keresztül. Epétlen, haragtalan, önzés nélküli mindenki irányában. A háznál mindenki iránt engedékeny volt, mégis mindenki azt tette, a mit ő akart; Thaddeus urat szinte elkényezteté, pedig az is úgy élt, mintha egyedül csak őt szolgálná.

Úgy látszék, hogy meg akarta jutalmazni Isten a sokat érdemlett és sokat szenvedett férfiut öregsége keserű napjaiért ebben az angyaljóságú gyermekben, a kiben a jó öreg minden szeretete egyesült. Ezek a szelid kék szemek voltak az ő vezércsillagai; ez az édesen csengő hang az egyedüli szó, mely előtte arról beszélt, hogy a földnek is van még valami öröme; annyira szerette őt a jó öreg úr, hogy még a templomban is, mikor imádkozott, rajta feledé szemeit, mintha azt akarná látni, hogyan adják tovább ez imahangokat az ég angyalai, a míg azok az Úr zsámolyához eljutnak, együtt könyörögve gyarló halandókkal nem is ismert bűnök kegyelmes bocsánatáért.

Szinte haragos volt a jó öreg úr olyankor, mikor arra gondolt, hogy ezt a szelid angyalt, ezt a martyrarczot valamikor el fogják tőle rabolni; valami goromba kamasz megkéri, elveszi, fejére teszi azt az ostoba prózai főkötőt; – s akkor ő nem lesz többé öreg nevelőapjának imádkozó angyalkája, nem lesz többé az a lesütött szemű szent; nem lesz többé olyan halavány az arcza; – ez a gondolat képes volt Thaddeust nagyon megkeseríteni.

Hanem hiszen messze van még az idő, a leányt még nem hallja senki titkon sohajtani; még valami holdvilágos árnyék fekszik szivén abból a testvéri érzelemből, melyet egykor Lőrincz iránt érzett. Hiszen Thaddeus maga is úgy akarta azt, hogy egykor ebből több legyen, mint testvéri érzelem. Hajh de ki várhatja többé a hajnalt, hogyha meghalt a nap! Mit ér az elhalt ifjura gondolni többé s mit érne rágondolni, hogyha élne? Ő elfeledte a legjobbat, a legszebbet; a kit családja neki szánt, a kiben örömüket lelték volna, a ki által boldogok lettek volna mindnyájan, és választotta magának azt, a kit gyűlölnie, a kire soha gondolnia sem kellett volna; apja halálos ellenségének leányát, a vallásüldöző gyermekét, a ki miatt aztán meg kellett halnia.

Az ég akarta így. Az ég akarta, hogy az átokkal ütő kéz maga is sajogjon az ütés után, mert rettenetes az: egy embernek fejét megsújtani az Isten átkával s nem lehet az, hogy az iszonyúan verő kéz is ne fájjon azután.

A nagy férfi nagyot bukott; sok nagy példa teljesült be rajta; és ime Thaddeus most imádkozik azért, hogy ne érje Malárdyt több csapás; maradjon meg neki az, a mije még megmaradt: csak egy fia van már Malárdynak, egy édes fia, a ki őt nem szereti; nincs büszkesége, hatalma, gazdagsága. Lám: ő neki sincs már, csak egy leánya, egy fogadott leánya, a ki őt szereti, ez öröme, ez reménye, ez megnyugovása. Oh idején van imádkozni az Istenhez, hogy ne teljesítse tovább az átkot.

«Itthon a pap?»

Ily rövid kérdés hangzott a kerti bejárat előtt, mely nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram szobájához vezetett.

Thaddeus úr maga is hallotta a kérdést s gondolta magában: ejnye goromba pimasz, hát én neked csak «a pap» vagyok.

Még jobban mérgelődött azután, midőn hallá a felelet csengő hangját.

– Dolgozószobájában van.

Ez a szép Lilla édes hangja volt.

(A neveletlen még attól a szép lánykától kérdezősködik ily otromba hangon.)

– Melyik az ajtaja? szól újra az elébbeni hang.

Erre már nem jött felelet; a válasz hihetőleg néma intésből állt.

Azután erős, sarkantyús lépések hangzottak s a lelkész ajtaját kinyitották, minden előleges koczogtatás nélkül.

A tudós ajtaja elég magas volt közönséges emberek számára, de a most érkezett nevezetes ember mégis kénytelen volt meghajtani a fejét, mikor belépett rajta, oly szertelen hosszúra találta őt kinyújtani az áldott természet.

A hosszú kezek és lábak embere szinte maga is látszott restellni termete felmagzott állapotját, valami lanyha maga-elhagyás lógatta előre egész alakját, minek következtében hanyagul előrehajlott, s mikor fel-felütötte a fejét, mindig még egy fejjel nagyobbat látszott nőni.

Az ember impertinens szőke volt, még pedig olyan serte hajlamokkal biró hajjal, hogy azt hátulról sehogy sem lehetett becsületesen összecsavarítani; mindenfelé álltak ki a szálak a czopfból, végződvén mint egy nyűtt meszelő; az oldal hajbodrok pedig valószinűleg régen nem levén felsütve, kiegyenesültek és meredtek, a merre nekik tetszett. A képe meg volt borotválva; egy párszor a borotvával bele is metélve, jeleül annak, hogy maga borotválkozott s igen türelmetlen borbélya volt; az orra mellett hosszában egy régibb, de mélyebb vágás forradása volt látható, a mit valószinűleg nem borotválkozás közben ejtettek oda. A világos szőke hajjal valami kellemetlen ellentétet képeztek a sötét szemek; úgy látszik, ez embernek saját alkatrészei is antipathiában voltak egymással. Semmi sem volt azonban visszataszítóbb rajta, mint a vastag, duzzatag ajkak, mik bestialis kifejezést adtak az egész arcznak s valami ijesztő jellemet kölcsönöztek a szavaknak is, a mik keresztül jöttek rajtuk.

A jövevény még ehez valami idegen szabású öltözetet viselt, mely állítólag finom kelméből készülhetett valaha, de most minden szennyes és gyürődött állapotban volt. A nagy türemcsizmák kifényesítetlen, a fehér szarvasbőr nadrág zsirfoltokkal tele, a bársony zubbony összevissza törve, a hol valami fehérnemű fodrainak kellett kilátszani belőle, azok nagyon régi találkozást emlegettek szappannal és tiszta vízzel, s a gavallér még annyi figyelemmel sem volt a világ iránt, hogy begyűrje azokat a kabátja alá.

Nem, a jövevény nem sok figyelmet mutatott bárki iránt is. Nem mondott sem jó napot, sem egyéb tisztelkedő szót a papnak; oda állt egyenesen az arcza elé, hogy a csizmáik orrai egymást érték, s Thaddeus úr kénytelen volt a nyakát felfelé görbíteni, hogy az arczába lásson, s akkor röviden azt mondá neki:

– Én báró Kadarkuthy Viktor vagyok.

Thaddeus kissé visszahökkent. Bizonyára legelső gondolatja az volt: «no már most értem, hogy az öreg báró miért nem szereti a fiát látni?»

– Tessék helyet foglalni, monda azonban egész tisztelettel.

Az ifjú úr le sem ült, nem is köszönte meg; a helyett még egyszer elmondta:

– Báró Kadarkuthy Viktor, s egyszerre egy fejjel magasabbra emelkedett.

– Örülök, hogy szerencsém van, mondá Thaddeus; pedig sehogy sem örült, azt hitte, hogy ez most megköszönni jött hozzá azt az erélyes közbejárást, melynek folytán kellemetlen helyzetéből kiszabadult, s e hálálkodást szerette volna kikerülni a jó úr.

De nem hálálkodott a jövevény; másért jött; – miután mind a két hosszú karján feljebb gyűrte a zubbonyújjakat, félrefordítá a fejét, s úgy elfelé néző képpel kérdezé Thaddeustól:

– Hol van az úrnak a fia?

Thaddeus elbámult.

– Nagyságos úrfi: kegyelmed a fiamat kérdezi…

Most egyenesen felé fordítá a képét az ifjú óriás s nekimeresztett szemekkel kérdezé másodszor:

– Hol van az úrnak a fia?

A lelkész lesüté szemeit és alig hallhatón rebegé:

– Fiam – meghalt.

Két csepp köny remegett fehér pillái alatt s nem tudott kicsordulni szemeiből.

Az ifjú úr nem ügyelt a könyekre.

– Az nem igaz. Az csak mesebeszéd. Hol van az úrnak a fia?

A lelkész megerősíté hangját s a fájdalom ihletével felelt:

– Istennél van ő bizonyára, ha irgalmába bevette, és megbocsátá bűneit.

– Pokolban van! kiálta közbe a báró.

– Az az Úr dolga! szólt reszkető hangon Thaddeus.

– Mit? Az én dolgom? kérdé amaz ingerülten.

A pap szilárdul válaszolt:

– Én Istent értettem «az Úr» alatt.

– Ejh, nem kell nekem most papos komédia! kiálta a báró türelmetlenül, nekem ne bibliázzon, hanem feleljen, hol van az a semmirekelő, országcsaló, a ki nevemet bitorolta és a ki miatt esztendeig ültem a börtönben?…

A pap alázatosan felelt neki:

– Elismerem uram, hogy ön méltán neheztel reá, hogy sokat vétett ön ellen; de mégis kérem: ne illesse őt előttem becstelen nevekkel; én apja vagyok s a mit vétett, azért bizonyára egy halállal mindent megbűnhödött.

A báró most még jobban dühbe jött.

– Mit? még azt se mondjam róla, a mi őt megilleti? még gazembernek se nevezzem? de fogom őt annak nevezni, és arczul fogom vágni, és megölöm; megölöm az átkozottat!

Az ember reszketett a dühtől, ökleit összeszorította, vastag ajkai kifordultak és szemei körül villogott a fehére.

Thaddeus most már nem félt tőle. Látta, hogy nem emberrel van dolga, az ördögfélétől pedig nem igen rettegett. Nyugodt lélekkel vállára veregetett Kadarkuthynak.

– Nagyságos uram, azt meg nem öli kegyelmed többé.

– Mit mond az úr? rikácsolá ez embertelen hangon.

– Mert ha meghalt, akkor már halva van; ha pedig élne: kezének egy ütésével úgy összezúzná önt, hogy soha sem lenne önből többé ember.

Már ezt az utolsó mondást nem valami malasztteljesen ejté ki Thaddeus úr, hanem egy haragvó és büszke apa indulatos hangján.

Kadarkuthy elsápadt, perczre még vastag ajkai is elkékültek; mikor meg akart szólalni, egészen el volt rekedve, alig találta meg a hangját.

– Hol van tehát?

– Háromszor mondám, hogy meghalt.

– Ki látta őt meghalni?

– Én magam…

– A hol van ni. Szép kis tanubizonyság. Ön maga bizonyít a mellett, a mit mond, ön elrejtette a ficzkót, ön halálhirét terjesztette, hogy megszabadítsa a büntetéstől, a bosszúállástól; de én nem hagyom magamat bolonddá tétetni: én akarom tudni hol van? ki akarom húzni gyáva rejtekéből és keresztül akarok rajta menni kardommal, a szívén keresztül. Egy esztendeig ültem a börtönben, egy esztendeig mindennap arra gondoltam, hogy mikor kiszabadulok: veszszek meg, ha addig ruhát váltok, a míg azt a kalandort meg nem öltem.

– S ha azon kalandornak apja önt ki nem szabadítja onnan, még sokáig gondolkozhatnék nagyságod azon a helyen.

Ez nem fegyverzé le a dühödtet, csak megátalkodottságát nevelte.

– Hiába példálódzik; az önnek kötelessége volt, a mit én meg sem tartozom köszönni; ha azt mondták az úrnak, hogy én az az ember vagyok, a kit valami által ki lehet engesztelni, akkor rosszul ismertették meg velem.

– Nem mondták azt; szólt Thaddeus keserűn; önnek édes atyja előre figyelmeztetett, hogy hallgassak el, mert ha ön kiszabadul, legelőször is nekem lesz vele bajom. Látja ön, hogy olyan embertől kaptam intést, a ki önt igen jól ismeri; és én azért mégis kiszabadítám önt.

– No hát már most ne csodálkozzék rajtam, szólt az ifjú Kadarkuthy, mintha a pap mondásának ez volna a logicai menetrendje. Tudja, hogy kivel van dolga, beszéljen röviden. Adja elő nekem a fiát; mondja meg, hova dugta el? mert én addig el nem megyek innen.

E szóval leült egy nagy, spanyolnáddal font karszékbe az úrfi.

A lelkész lenézte végig, s azzal hidegen válaszolt:

– Ha meg nem unja magát a házamnál nagyságod.

Azzal ő is leült iróasztala mellé, s elkezde tudós phlegmával irni, még pedig az ifjú báró boszantására arabs verseket póklábbetűkkel; a ki tehát azzal sem ingerelheté a tudóst, hogy asztalára könyökölve az irásába nézett; nem ismerhetvén meg belőle semmit.

E perczben halkan félig kinyilt a mellékszoba ajtaja s egy pillanatra a szép Lilla tekintett be a lelkész dolgozószobájába.

A szegény gyermek hallotta a heves vitatkozás zaját, bár annak szavait nem veheté ki s a mint egyszerre elcsendesültek, az a félelmes gondolatja támadt: vajjon nem ölte-e meg nevelőatyját ama különös idegen? A mint azután első tekintetre meglátta őket csendesen ülve egymással szemközt az iróasztal mellett, zavarultan visszahuzódott s becsukta az ajtót.

Kadarkuthy hirtelen térdére csapott és felállt sebesen; szinte félő volt, hogy fejével átüti a padlatot.

– Ki volt ez? kérdezé Thaddeustól; nagyobb udvariasságból tenyérrel ütve arra a nagy kutyabőrös foliansra, a miből a tisztelendő úr másolt.

– Ez? felelt a jó úr tudós szelidséggel; Izmael Asmai, hires arab költő; az Abner életének koszorús irója.

– Az ördögökbe! nem ezt a kutya könyvet kérdezem, hanem azt a leányt, a ki itt benézett. Leánya az úrnak?

Thaddeus büszkén nézte végig a kérdezőt; ennél a pontnál nem lehetett vele tréfálni: nem volt semmi hajlandósága elejétől végig mindent elmondani az ifjú úr kérdésére; nagy szárazon azt felelé neki: «az».

– No akkor elő fogja az úr egy hét alatt állítani a fiát! szólt ez odahajolva hosszú termetével a lelkész füléhez; azzal vette a háromszegletű kalapját, s megindúlt. Az ajtóból még egyszer visszanézett, fenyegető szemöldrángással intve a pap felé, s azzal egy lépéssel kilábtózott az ajtó hármas lépcsőjén, be sem téve azt maga után.

Thaddeus sem sietett őt kikisérni; egyik sem köszönté a másikat; de a tudós mégis mondott annyit utána, mikor már nem látta:

«A veszett ló!»

BAJCSY ALISPÁN.

Szinte látom, mint csóválja sok ember a fejét, mikor azt olvassa, hogy egy időben a tekintetes karok és rendek, úgy hozván a dolgok rendi magával, megválasztották a candidált csizmadia-czéhmestert alispánjuknak, – s mondogatja magában, hogy ez mégis egy kissé erős, s hogy az a veszett poéta, a ki ilyenekben töri a fejét, mégis nagyon sokat feltesz olvasói jóakaratáról, a mikor ilyen merész eredmények kikerekítésébe bocsátkozik s alkalmasint azt akarja kitudni, hogy meddig nyúlik a publikum hite?

Azért rendén találom meggyónni egész lemondással, hogy e merész fordulat az általam leírt eseményekben, valamint az egész történet vázlatának alapvonalai nem tartoznak a képzelet világába.

Való az, hogy ilyen átok egyik hazai városunkban kimondatott.

Való, hogy azt fájdalmas szenvedés követte.

Való, hogy egy napon a legintelligensebb megye rendei megválaszták nemes pártbuzgalomból a nekik candidált csizmadiamestert megyéjük első hivatalnokául.

És a fenmaradt szájhagyomány hozzá teszi azt is: hogy soha buzgóbb és igazságosabb tisztviselője nem volt a megyének, mint Bajcsy uram.

Sokan fognak még emlékezni arra az ódon adomára, a mit e sajátságos férfiúról hallottak apáink s elmondogattak nekünk, s a mit mi lassankint el fogunk felejteni; egy laconikus rövidségű itélet ez, mely hosszasan csürt-csavart világos adóssági pert e sorral rekeszt be: «liquidum est debitum, solvas, ebadta, punctum». Még azt is hozzá teszik, hogy a veszedelmes rövidségű itéletet a királyi tábla is helybenhagyta, ilyenforma záradékkal: «sententiam vicecomitis, excepta voce ebadta, approbari».

Nekünk csak furcsa adoma volt ez, a min juratus korunkban nevettünk tán egyet, s nem sok gondunk volt a korra, melyet az néhány szóval úgy jellemzett.

Most vegyük ezt úgy, mintha regény volna.

Ne kérdezzük, vajjon igazán Bajcsynak hítták-e azt a kézművesből lett alispánt, a ki ez itéletet hozta? hatalmas úr volt-e az, a ki ellen ez itélet szólt? Malárdynak hítták-e azt? vagy ez a név is más volt? Gutai Thaddeusnak hítták-e a papot, a kinek keze oly súlyosan esett le a büszkék fejére?… őrizkedjünk a lélekidézéstől… hagyjuk pihenni azokat, a kik már végig játszották tragédiájukat.

Nekem pedig bocsássanak meg az elmult idők halkan beszélő árnyai, ha csendes susogásaikat ellesve, azokból tanulság végett az élőknek némelyt kifecsegek.

Hiszen a csendes parochialis házban nem susog már Gutai Thaddeus uram selyem stolája, midőn két kezét hátratéve, végig sétál szobájában, s midőn félretekint, mindig úgy tetszik neki, mintha azok a képek ott a fekete rámákban akkor kapnák el róla egyszerre szemeiket s változnának komoly merev festményekké: neje, a jó öreg asszony, és fia, a deli ifju; két megsiratott halottja…

Hiszen nem peng már Bajcsy uram sarkantyúja a megyeházi folyosók márvány koczkázatán, nem csattog parancsoló hangja a tág boltozatok alatt, szépen elegyített magyar és diák szavakban.

Hiszen nem dobog már a megbukott nagy férfi a vágó-utczai szögletház kertjében; köröskörül járva és nézve, hogy nő a fű, a bimbó, és újra visszatérve és újra nézve, mekkorát nőtt azóta, és nem felelve semmi kérdésre és nem kérdezve senkitől semmit.

Mákosné asszonyom sem hordja már a hírt a piaczról a megyercs-utczába, s a gombai töltésről a győri Dunasorra; sőt, a mit csaknem vakmerőség kimondani: erről a rossz mulatságról még életében leszokott.

Ha lehet szavaimnak hinni, a dolog ekképen történt:

Mákosné asszonyom, a mióta szomszédura a megyercs-utczai kis házból a nagy megyeházba átköltözött, szinte minden reggelenkint ellátogatott a vármegye házához – magát kibeszélgetni.

Ott ugyan eleitől fogva meg volt hagyva mindenféle őrt álló léleknek, hogy mikor ilyen és ilyen asszonyság jön az alispán látogatására, azt soha se ereszszék be hozzá, hanem az Mákosné asszonyomat nem zavarta meg; előfogta az ügyesbajos embereket a folyosón, kihallgatta, elmondatta magának a panaszaikat; ő is közölte velük a magáét; meglátogatta a porkolábnét, attól kitudott mindent, a mi kívül-belül történik, azután nekiment a kapuban álló strázsának, azzal intézte el a vármegye dolgait, egy szóval mindig talált emberre, a kivel kibeszélhesse magát s az is jól esett neki.

Egy napon azonban a szokottnál is nagyobb rimánkodással esedezett a palotás hajdúnak már korán reggel, mikor az még az ezüst sarkantyús csizmákat tisztította, hogy bocsássa be őt az ő tekintetes komája urához, hiszen bizony rövid ideig fog neki alkalmatlanságára lenni, nem is kívánja a drágalátos idejét rabolni, hanem az alatt, a míg a csizmáit felhúzza, meg a míg borotválkozik, kegyeskedjék őtet kihallgatni, mert bizony veszedelmes dolgok nyomják az ő szívét.

A hajdú könyörült rajta, s Bajcsy megengedte, hogy Mákosné asszonyomat bevezessék hozzá, de kössék jól a szívére, hogy úgy elmondjon egy óranegyed alatt mindent, hogy abból semmi hátra ne maradjon, mert a mint üti a kilenczet, az alispán megy az ülésbe s ott hagyja őt a faképnél.

Bajcsy uram különben nem szokott ilyen goromba lenni az emberekhez, de mikor Mákosnéról volt szó, mindig az jutott eszébe, hogy az a némber bizonyosan tele beszélte már valamennyi hajdú és hajdúné lelkét azzal a hazugsággal, hogy őt Bajcsy uram el akarja venni, vagy legalább el akarta venni valaha, vagy még el is veheti talán, s e gondolat fellázasztott szívében minden emberi indulatot; Mákosné emléke kegyetlen fenevaddá, despotává volt képes átváltoztatni a különben derék férfiút.

– No mi a baj, nagyasszony? hát miért jött? mondja el.

Bajcsy alispán hangja nem volt nyájas, mikor azt kérdezé. Aranyzsinóros dolmány volt rajta, nyusztprémes panyóka mentével; jobb kezében tartotta kócsagos kalpagját, s nagy aranyhüvelyes kardra támaszkodott a ballal.

Mákosné asszonyom így sem ijedt meg tőle; odament hozzá, s mielőtt Bajcsy uram védhette volna magát, kezet csókolt neki, a mi a derék férfiút tökéletes zavarba hozta.

Bajcsy alispán erre a gorombaságra megint nem volt elkészülve. Azt várta inkább, hogy Mákosné asszonyom confidenskedni fog, a hajdani szomszédság előjogait használatba veszi, alkalmatlankodik; azt eszében sem forgatta, hogy lehet Mákosné asszonyomnak még kellemetlenebb oldala is: az alázatosság és rettenetes tisztelettétel minőségében.

– Ugyan mi jut eszébe a nagyasszonynak! kiálta fel a derék úri ember, kezeit lehető magasra felkapkodva, hogy a nagyasszony el ne érhesse; én nekem kezet csókolni!

– Oh kérem alázatosan, szólt a nagyasszony megjuhászodott orczával, tudom én, hogy mi az illendőség, mi a becsület-tudás? tudom én, hogy a tekintetes viczispán úr orczája előtt hogyan kell megjelenni? Most már a tekintetes viczispán úr életnek és halálnak ura s a ki hozzá közeledik, meghajtsa a térdét, megalázza az orczáját.

– Tisztelem a nagyasszony eloquentiáját, vágott közbe Bajcsy alispán; nagyon örülnék rajta azonban, ha valami fontosabb tárgyra vergálna; s elmondaná breviter et confuse, hogy miért jött? akként, hogy én is bebizonyíthassam, miszerint jelen állásomban sem szüntem meg jóakarója lenni, s ha favorom által valamit segíthetek, nem fogom megtagadni az indultusomat.

– Oh bizony kérem, kedves komám uram, – ezerszer engedelmet kérek, tekintetes alispán urat akartam mondani, de mindig rájár a nyelvem…

– Jól van, jól.

– De bizony nagy bajban jöttem; nem is a magam bajában, Isten mentsen meg: azzal nem fárasztanám a tekintetes alispán urat; én soha sem törődöm a magam bajával.

– Tudom biz azt, mindig a más dolgával vesződik. Elég baj az.

– De mikor olyan nagy emberek, nagy familiák veszedelme forog feljül, tekintetes komám uram: a mi bizonyosan minden embert megszomorít; kicsinyt avagy nagyot.

– Miféle nagy familiák?

– Könyörgöm alázatossággal kegyes engedelmét, ne tessék megharagudni, hogy olyan bátor voltam; hanem hát én magam sem tudom, hogyan vagyok kiválasztva az én uram teremtőmtől arra a czélra, hogy minden szerencsétlenséget nekem kell megtudnom legelőször…

– Már megint szerencsétlenség! sóhajta fel magában Bajcsy alispán. Kit öltek meg hát? mondja el hirtelen.

– Jaj bizony még nem öltek meg senkit; de nagyon közel vannak hozzá, hogy szörnyűségeket míveljenek; ha csak a tekintetes viczispán úr hathatós erejével meg nem akadályozza valamiképen.

– Beszéljen.

– Tehát, mint mondám, nagy bajok fenyegetnek nagy familiákat, kettős baj két nagy familiát, még pedig egyik a volt tekintetes viczispán úré, a másik a nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramé.

– Hm. A nagyasszony tudja azt jól, hogy a nagytiszteletű úr causái engem mindig interessálnak.

– Igen is jól tudom; épen azért jöttem egyenesen csak ide, még senkinek sem beszéltem felőle, de nem is merném elmondani.

– Valami mendemonda lesz megint.

– Saját szemeimmel láttam, saját füleimmel hallottam az egész esetet. Tetszik emlékezni tekintetes jó uramnak arra a hórihorgas drómó emberre, a ki egy pár nap óta itt jár városunkban?

– Miféle drómó emberre?

– Nem tudom én, miféle ember; báró, vagy pojácza, vagy micsoda? Egyik azt mondja, hogy medvetánczoltató, másik meg azt, hogy mameluk herczeg; elég az hozzá, hogy valami idegen bolond ember.

– Úgy? Az egy báró. Miért mondja a nagyasszony bolond embernek?

– Hát mert olyan, mint a bolond; úgy jár az utczán, mint a bolondok szoktak; hosszú is hozzá; azt bizony megnézi minden ember, még a gyerekek is futnak utána; aztán a minap hogy szembe találkoztam vele az utczán, csakhogy rátaláltam nézni, beletaszított a csatornába; kérem alázattal, az egész czipellőm elmerült bele. A minap meg a «Fekete sas»-ban úgy ütötte pofon a szolgát, a ki nem sietett neki kinyitni az ajtót, hogy elájult bele; másszor meg a piaczon összeveszett egy kásás kofával, hogy meri neki kínálni a köleskását, s úgy borította a fejére az egész paprikás szakajtót, hogy maig sem lát szegény asszony az egyik szemével; a Matyusné szép kuvasz kutyáját meg, a miért utána ugatott, pisztolylyal egyszerre agyonlőtte, azután meg kiment a vág-dunai dobogó hídra, s ott annak a szélső karfáján ment végig, mint valami kötélen tánczoló komédiás, hogy a kik nézték, a hajuk szála is az ég felé meredezett, s még ő szidta az embereket, a kik intették, hogy ne kisértse az Istent; hát nem bolond az ilyen ember, a ki ilyeneket cselekszik?

Bajcsy uram nem czáfolta meg a kérdést, csak annyit mondott rá, hogy vajjon mi baja van azzal a nagyasszonynak, ha valaki épen a feje tetején jár is?

– Nem terhelném vele a tekintetes urat, bizony igazán mondom, ha csak a mult este olyan szörnyű eset nem történt volna, a mire rá sem merek gondolni. Hallgassa csak meg, tekintetes komám uram, mert jobb helyen nem is beszélhetném azt el. Hát úgy volt az, hogy én bizony egy kicsit meglátogattam délután a Tóth Jánosné komámasszonyt, beteg volt szegény; lelte a hideg, de már jobban van; ott bizony mi sokáig elbeszélgettük az időt s azon vettük észre, hogy este lett. Már most siethetek haza, mondék, s úgy is tettem. Tetszik tudni, tekintetes komám uram: a Tóth Jánosék ott laknak a vár alatt, én még most is ott lakom a megyercs-utczán; hát hogy rövidebb úton haza jussak, egyenesen átvágtam az anglius kerten; hogy majd a klastromon át a barátok utczájára, a pápista iskolán keresztül meg a szombati-utczára jutok s hamarább otthon leszek. Sötét volt már, egy pár közlegény katonánál egyéb nem járt az anglus kertben, én bizony féltem magamban egy kicsit, s szinte jól esett, mikor a csavargós úton láttam valakit szemközt jönni felém. A biz a tisztelendő úr fogadott leánya volt, a szép kis Lila. Megállítottam: «ugyan lelkem hova megy ilyen egyedül?» A tisztelendő úr valami pilulákat küldött általa épen a Tóthné komának. Ilyen a tudós ember, elereszti azt a fiatal leányzót magában: «de hát nem fél itt járni?» Mitől félnék? felelt a leányka nagy ártatlanúl; nekem semmim sincs, a mit elvegyenek tőlem. – Milyen együgyű felelet ez már! No ezt így nem ereszthetem egyedül magában, gondoltam, még valami baj történik rajta s visszafordultam, hogy majd elkisérem a Tóthékig, úgy is el vagyok már késve; hát a mint a czélba lövő dombnál befordulunk, egyszer csak elénk toppan az a félbolond nem tudom én kicsoda. Részeg volt-e, bolond volt-e? egyenesen elénk állt és ránk kiáltott, hogy álljunk meg, s azzal Lila leánynak megfogta mind a két kezét szemtelenül. Én elkezdtem kiabálni: «hallja, bocsássa azt a lyányt; tisztességes leányzó az, a nagytiszteletű úr leánya!» de a veszett ló rám se hallgatott, hanem egyre a Lila szemei közé nézett azokkal a kigyó forma szemeivel s fogta mind a két kezével a leányt, a ki, mintha eszét vesztette volna, sem mozdulni, sem kiáltani nem tudott, hanem csak megnémult és nézett rá vissza. Az istentelen vad ember akkor ezt mondta neki: «hol van a testvéred? mondd meg, hol van a testvéred, hol a pap fia? mert ha meg nem mondod, megcsókolom az orczádat itt az utcza közepén s akkor majd előjön a ficzkó, ha még lélek van benne».

Bajcsy uram kezdte a kardja tokjával verni a padlót: nem tudott kegyelmed kiáltani?

– Könyörgöm alássan, de bizony kiáltottam: gyilkost, haramiát kiáltottam. Szidtam, akasztófáravalóztam azt a hórihorgast, még a haczukáját is elhasítottam, de még sem tudtam volna kiszabadítani kezei közől azt az ártatlan vergődő galambot, ha csak egyszerre egy fiatal ember, mint a parancsolat ott nem terem, s meg nem ragadja a hosszú lábú szörnyeteg nyakravalóját, mire az egyszerre kénytelen volt elereszteni a leányzót, mert egészen hátra tántorodott az erős taszítás miatt, úgy meglökte az a derék fiatal ember, hanem azután ő is megragadta emezt, megfogták egymást mind a ketten s egy ideig nem szóltak egymáshoz semmit, csak néztek egymás arczába, úgy szikráztak a szemeik; azután meg egyszerre elkezdte mind a kettő a másiktól azt kérdezni: hogy mit akar? a mire egyik sem felelt. Én megijedtem, hogy itt most mindjárt emberhalál lesz, s megkapva az elbágyadt leányka kezét, futottam vele tüskön-bokron keresztül, addig meg sem álltam, míg a piaczra ki nem értünk, akkor tekintettem csak vissza; hát már akkor mind a két férfit láttam az angolkertből békességesen kijönni, a kerítésnél még szóltak egymáshoz valamit, azzal egymásután elmentek a part felé. Azután hazavezettem a kis Lilát, szegényke inkább halott volt, mint élő, csak arra kért, hogy senkinek se szóljak e felől, a mi történt, és kivált hogy azt meg ne mondjam senkinek, ki volt az a megmentő ifjú?

Bajcsy alispán mély komolysággal kérdezé:

– És nem mondta el kegyelmed ezt senkinek?

– Egy szót sem ejtettem ki tekintetes komám uramon kívül senki fia előtt.

– És ki volt az a megmentő fiatal ember?

– Azt is csak a tekintetes komám uramnak vallom meg: az bizony senki sem volt más, mint tekintetes Malárdy úr fia: Kálmán.

Bajcsy alispánnak olyan jó szivós arcza volt, mely nem engedte a meglepetéseket észrevétetni.

– Azért törekedtem olyan erőszakosan tekintetes komám urammal beszélni, folytatá a rosszhírhordó asszonyság; mert már most mi lesz ebből? Én az én asszonyi rövid eszemmel csak úgy okoskodom, hogy az a fiatal Malárdy abba a tisztelendő úr Lilájába szerelmes, különben miért kisérgette volna a leányzót alattomban nyomon s miért esett volna oly dühösen neki annak a hóbortosnak? Azután meg azt is elgondoltam, hogy ezek a fiatal urak nem azért váltak el olyan csendesen, mintha kibékültek volna, sőt inkább ezután akarnak még csak összeveszni; hallom, hogy az a galiba ember mindenkit azzal ijesztget, a kire megharagszik, hogy kihivja egy szál kardra; mikor még a Fábián András sógort is kihivta egy szál kardra, a miért nagyon megtalálta csudálni. Mi lesz már most ebből, ha a tisztelendő úr és a Malárdy tekintetes úr megtudják a veszedelmet? Ha nem volt elég, hogy Gutai uram fia és Malárdy úr leánya egymás miatt veszének el, még azt is meg kell nekik érniök, hogy Lila miatt elveszszen az a derék ifjú ember s egymás miatt tőből kiromoljon két olyan nagy tiszteletreméltó család? Én bizony nem tudom, hogy mit cselekedjem? Ha hallgatok, abból is veszedelem támad, ha beszélek, abból is az támad; azért gondoltam azt ki, hogy elmondom tekintetes komám uramnak az egész dolgot, tegyen benne saját tanácsa szerint, a hogy legjobbnak találja.

Bajcsy ismerte az eset előzményeit s annál jobban értette annak folyamát.

Odament Mákosnéhoz és megszorítá a nagyasszony kezét.

– Nagyon köszönöm a nagyasszony szívességét ebben a dologban. A tudomásúl vetteket illő helyen használni fogom. Még egyszer köszönöm.

Azzal beszólítá az ajtónálló hajdút s parancsot adott neki, hogy vezesse le Mákosné asszonyomat és mutassa meg neki a numero négyet, azután ismét kisérje fel tisztelettel.

A numero négy nem volt egyéb, mint egy földalatti börtön, melynek ezúttal nem voltak ember lakói, s mely épen csak egy kis arasznyi ablakon át kapott világot egy ölnyi magasból. Mákosné asszonyom el nem tudta gondolni, hogy mit mutogatnak neki azon?

A hajdú onnan ismét felvezette a nagyasszonyt az alispánhoz.

Bajcsy uram szeliden kérdezé tőle:

– Látta a nagyasszony azt a szomorú helyet odalenn?

– Igen is láttam, tekintetes komám uram. Jól tetszett mondani, hogy az nagyon szomorú kvártély.

– Valóságos pincze, másfél ölnyire van a föld alatt.

– Nem hiszem, hogy patkányok ne lakjanak benne.

– Sőt a kigyó is megterem.

– De úgy-e bár, oda már nem szállítanak mostan rabokat?

– Az én alispánságom alatt nem volt lakója; és reménylem is, hogy soha sem lesz; hanem – – ha kegyelmed, édes kedves Mákosné komám asszony, ezekből a dolgokból, a miket nekem most itt elmondogatott, csak egy drága szót is eltalál mondani akármiféle teremtett állatnak, akkor fogadom hitemre, hogy a numero négynek támadni fog állandó lakója, és az senki sem lesz más, mint kegyelmed maga. Isten hirével.

A jámbor nagyasszony maga sem tudta, hogy jutott ki az ajtón át a folyosóra, a folyosóról az utczára, úgy megrémült ez utóbbi szavaktól: soha sem látta az ő kedves Bajcsy komáját ilyen rettenetesnek.

Nem is ment többet a vármegyeház tájékára még véletlenből sem, hanem kikerült neki a szomszéd utczába, s ha valaki kérdeni találta, hogy mi újságot tud, csak sóhajtott és szájára tette a kezét, mint a kinek nyomja valami a szívét, de erős lakat van a száján.

Igy teljesedett be rajta, hogy még világi életében elszokott a rossz hír hordozásától.

A FELLÁZADT FIU.

A mint Malárdy megszünt alispán lenni, csoporttal jött rá a balszerencse.

Rangbeli bukásának leggyorsabb következménye volt a teljes vagyoni felbomlás.

Már régóta fölözték kiadásai jövedelmét; a pompa, mit a Malárdy név chimærája követelt maga körül, lassankint felemészté a roppant birtokot; a fény, mely a Malárdy kastélyt ellepte, lassan égető láng volt, mely azt porrá tette.

Malárdy nem gondolt arra, hogy ez valahol végződni fog. Azt hitte, családja mindig folytatni fogja azt a hatalmaskodást, melynek örökös birtokában volt. Ő is nagy adósságokat vett át apjától, miket sohasem fizetett ki; fia is győzni fogja azt tovább. A Malárdy név nagysága, a fényes birtok, a korlátlan hatalom és rang eltakarják a rossz lábon álló gazdaságot, a halmozott tartozást, a közpénztárak hiányait.

A hatalmas úr a közpénztáraknak is tartozott. Elég elbízott volt azokból akárhányszor nagy összegeket kivenni; tudta, hogy bármely perczben helyre teheti azokat.

A mint azután hivatalát s vele az addig gyakorolt befolyást elveszté, megjelentek eddig senkitől sem sejtett hitelezői; mikor a hír kivitte a piaczra összegyűlt adósságai mennyiségét, az emberek elszörnyedtek rajta. Kérdés volt, hogy a Malárdy-birtokok képesek-e azt fedezni?

S még az nem volt a legnagyobb baj. Hiszen ha minden vagyonát elveszté is, még ott maradtak felesége jószágai, azokban is úr lehetett: nem olyan nagy úr mint eddig, de független, magáéból bőven élő uraság.

Ámde voltak titkos adósságok, miket nem volt szabad a közhirnek megtudni: a közpénztárakból kivett összegek. Azokat helyre kellett tenni, mielőtt a számadoltató bizottmány rájuk teendé kezeit. Malárdy kénytelen volt kétségbeesett helyzetét megvallani neje előtt.

A derék asszonyság nem tett szemrehányást férjének, rögtön elutazott jószágaira, zálogdíjt vett fel rokonaitól birtokai legnagyobb részére, a többit haszonbérbe adta, s mire férjének a pénztárakat át kelle adni, kezében volt a pénz, a mi azokból hiányzott.

Malárdy sírt, midőn a derék asszony azokat kezébe adta.

– Feleség: azt teszi, hogy fele segítség; szólt hozzá a nő vigasztaló hangon, aztán első dolog a becsület. A te becsületed pedig az enyim is. Légy erős. Összevonulva élünk ezután, de megélünk; van még egy szép házam Komáromban, azt kicsinosítjuk, ellakhatunk benne; szép kert van mögötte; az többet ér egy kastélynál. Majd én vezetem a kiadásokat s a mi jövedelmünk van, megtakarítok belőle évenkint még ezer forintot is; apródonkint így visszaváltogatjuk jószágainkat s nem szorulunk az Isten kegyelmén kívül senkire.

Malárdy megölelte nejét és nem szólt semmit. – Azután is nagyon keveset szólt ő. Egész nap is elmult, míg valami szavát lehetett hallani. Igen türelmes ember lett; be hagyta magát költöztetni a kis házba ott a gombai töltésen, odaült az asztalhoz, ha tálaltak, nem kérdezte, mi az ebéd? s felvette a ruhát, a mit ráadtak, nem kérdte: jól áll-e?

Malárdyné maga volt a konyhán, maga volt a mosóteknőnél; ő vasalt, ő gyomlált a kertben, s varrt az egész házra. Délelőtt ha meglátogatta valaki, ott találta a sodródeszka mellett, a mint nyujtotta a tésztát; délután rokkáján ült, szolgálói között, kikkel versenyt font; és mesélt nekik, hogy el ne aludjanak: olyan szép fonalat tudott ereszteni, mint a selyemszál s olyan szép meséket mondott, hogy az ember éjfélig elhallgatta volna.

Teheneket is tartott otthon, azoknak a tejét jól fizették a városban, a begyűlt pénzt megtakarította szépen, baromfira sohasem költött, azt mind tudta tenyészteni otthon.

És azért olyan fényes volt szobájában minden, mint a tükör, és Kálmán fia mindig olyan volt, mintha akkor vették volna ki a skatulyából.

Nagyon szerette azt a fiut, pedig mostohája volt; úgy őrizte minden bajtól, remegett, ha egy köhögését hallotta; szerette meglepni olyan ételekkel, a miket az szeret, s ha este sokáig kimaradt, tízszer is kiment az ajtóba utána nézni, ha jön-e már? vajjon nem történt-e baja?

Épen úgy várta haza azon a napon, melyen Mákosné asszonyom ama nevezetes fölfedezést tevé Bajcsy alispán előtt. A jó mostoha szemét nem kerülte ki, hogy Kálmánnak valami baja van, valami nagy, érzékeny baja s aggodalmas sejtelemmel látta őt korán reggel távozni hazulról. Most is azon gondolkozott folyvást, hogy mi bánthatja őt olyan nagyon, a mitől olyan halavány az arcza? Oh mennyi gondot belefont a jó asszonyság abba a hosszú, hosszú fonalba, a mi gyors ujjai közt egyre végighúzódott, mennyit hallott abból az üres perregésből, a mit a gyors kerekes rokka egyre repülő, mégis egyhelyben álló orsószárnya danolt.

Egyszerre koczogtatnak az ajtón.

Az orsó egyre zúgott, pörgött: akárki jön, nem szakad érte félbe a munka; «tessék, be szabad jönni».

Malárdyné elbámult. A ki szobájába belépett, az nem volt más, mint Bajcsy alispán. Az asszonyság annyira megdöbbent, hogy a fonalat kiszalasztá kezéből: mit keres ez ember ő náluk? a megbukott, az elejtett Malárdy házánál? Lehet olyan eset a világon, melyben Bajcsy András Malárdy küszöbét átlépje?

Bajcsy észrevette Malárdyné meglepetését, készen is volt rá.

– Bocsánatot kérek, tekintetes asszony, szólt akkori szokás szerint, illendően kezet csókolva a ház asszonyának; idejövetelem nem történik valami csekély okból; azon ügy, mely nyelvemre van bizva, nem végezhető el sem levélben, sem izenet által. Kegyeteknek legféltettebb, legdrágább kincse veszélyben forog.

– A fiam! kiálta fel ösztöni találékonysággal a nő.

– Igenis, a fia.

– Az Istenért, halkan beszéljünk: a férjem meg ne hallja.

– Az udvaron találkoztam vele, a mint meglátott, visszafordult s lement a kertbe. Mai napon értésemre adatott, miszerint Kálmán úrfi bizonyos kelletlen történet részesévé tette magát. Tudniillik, hogy jár most is ebben a mi városunkban egy kötelőzködő bolond ember, a ki hogy ezuttal a hűvösön nem ül, csak annak köszönheti, hogy nemes ember: bizonyos báró Kadarkuthy Viktor.

Malárdyné ijedten taszítá el a rokkát maga elől.

– Az igazi Kadarkuthy, magyarázá Bajcsy uram; bolond ember, tökéletes bolond, nem jó vele tréfálni; már a tisztelendő urat is majd kiverte a házából, hogy neki adja elő a fiát, a meghalt fiát s azonkívül is minden embernek nekimegy, mint a vak légy. Ennek a tébolyodott embernek valami dühös találkozása volt tegnap Kálmán úrfival. A báró durván megtámadott egy fiatal ártatlan leányzót; üdvösségesnek találom majd később azt is megmondani, hogy kit? de elébb másról beszélek. Kálmán úrfi bátran pártját fogta a durván bántalmazottnak s a bárót rangjához mért oldalbaütésekben részesíté.

– Rettenetes! kiálta közbe Malárdyné, ki a következményeket egyszerre fel tudta fogni.

– Valóban megütögette a bárót s az idáig rendében van. A báró nem indíthat pert a sérelemért, mert ő viselte magát garázdaul; ellenben indíthatna ellene más pert, – ha a kérdésben forgó hajadon hirneve nem ajánlaná az egész dolog titokban tartását. Azonban ezen embernek az a rossz szokása van, hogy mikor valaki megbántja, azt mindjárt egy szál kardra hivogatja ki, s minthogy ő nagy sicarius, ilyeténformán sok derék fiatal embert megcsufolt már, sőt többeket meg is gyilkolt.

– Boldogságos szent anyám!

– Tudom bizonyosan, hogy Kálmán úrfi is párbajt kiván vele vívni; de nem tudom az órát és a helyet, hol és mikor? mert akkor nem alkalmatlankodnám itten, hanem elfogatnám a hely szinén mind a kettőt. De azt, mint mondom, nem tudhattam meg. Azért arra kérem a tekintetes asszonyt, hogy elővévén szülői tekintélyét, beszélje le Kálmán fiát a veszedelmes merészletről, akadályozza meg a párbajt, őrizze meg gyermeke életét.

Malárdyné szótlan érzelemmel szorítá meg Bajcsy kezét. Ez volt köszönete.

– Azonban még nem ez minden, a miért idejöttem. Ama leányzó, kinek védelme miatt támadt az a viszálkodás, senki sem egyéb, mint nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak az ő fogadott leánya.

– Mit mond?

– Azt mondom, hogy én nem vagyok hajlandó a dolgokat a véletlennek tulajdonítani, s azt állítom, hogy Kálmán úrfit nem a vakeset vitte Lila leányasszony közelébe, s az a nemes harag, melylyel ő a leány megbántóját visszatorlotta, valami más indulatból eredt, mint puszta emberszeretetből.

Malárdyné most már csüggedten roskadt le egy székre, mert érezni kezdé, hogy a balhir veszélyesebb fele még most következik.

– No már most tessék hozzá gondolni a többit. Ugy hiszem, okos asszonyság előtt beszéltem. Kálmán úrfi ez által igen nagy szomorúságot okoz mind saját családjának, mind a lelkipásztornak. Tudjuk, minő szomorú emlékezet köti össze e két úri család két legszebb gyermekét. Vessünk fátyolt reá. Egy Malárdy leány már elveszett egy Gutai fiuval összekötve; most még egy Malárdy fiu van, kit szülői nagyon szeretnek, és még egy Gutai leány (mert valóban úgy szereti őt a lelkész, vagy még – Isten bocsássa meg – jobban, mint saját gyermekét). Rettenetes volna mindkét családra nézve, ha a fatum ismét egymás által sujtaná. Én nem kevésbbé rettegek Gutaiért, mint Malárdy úrért. A lelkész nekem régi barátom, pártfogóm, vigasztalóm. Sorsában mindig úgy részt vettem, mintha a magaméhoz volna kötve. Egy göröngyös útat törtünk különböző erővel, egy ügy mellett fáradva tanultuk meg egymást szeretni. Én óhajtanám, hogy ez utolsó bánatot elfordíthassam ősz fejéről, mely őt bizonyosan a sírba vinné. A milyen irtózatos volna rá nézve a hír, ha megtudná, hogy bálványozásig szeretett gyermeke Kálmán úrfit szereti, ép olyan csapás lenne az Malárdy úrra nézve. Azért kérem kegyedet, vesse magát itt közbe. Szelidséggel, nyájas anyai szeretettel sokat ki lehet vinni. Még talán nem késő.

A bölcs ember ezzel ismét kezet csókolt Malárdynénak, ajánlotta magát és eltávozott. A házi asszonyság kikisérte őt egész az utczaajtóig.