Az elátkozott család: Regény

Mondhatták azután Bajcsy uramnak, hogy ennyi meg ennyi lyuk van ütve a koponyáján, a miket ilyen meg olyan emplastrumokkal kell tapaszgatni; nem törődött semmi testi bajjal, felkelt, felöltözött, hóna alá vette a zsoltárt s két szép ifju hajadon leányát két felől maga mellett bocsátva, sietett a – templomba.

A templomba! Oh mi édes szó volt ez akkor. Mai emberek nem tudják azt felfogni többé; ha lovardáról, bálteremről volna a szó, ha vasútkérdés volna, talán értenők a lelkesülést, talán tudnók képzelni azt az izgalmat, hogy álltak meg az emberek minden utczaszegleten, hogy tolongtak az utczákon, hogy beszéltek lelkesült ajkak csudálkozó szemeknek: hogy a rácz temető terén áll a templom, a csillaggal tetején, az omladozott házakon keresztül messzire ellátszik a csillag.

Most is látszik még a csillag; még magasabb torony tetejéről: de bizony már nem igen beszélünk róla.

Hajh akkor nevezetes látvány volt az! – Olyan sűrűn állt az ember benn a házban, hogy mozdulni nem tudott egymástól, édes apák, anyák, felvették gyermekeiket karjaikra, hogy ők is lássanak és halljanak, hogy ők is énekelhessék a verset:

Az volt az ének, az volt a sirás! A vén ősz férfiak barázdás orczáin hogy csurogtak le a könyek, a míg ajkaik énekeltek; és a kik egymásra néztek, még inkább könyre fakadtak; és a midőn felment a szószékbe a lelkész, hogy nem tudott sokáig megszólalni az elfogódás miatt, hányszor kellett félbeszakasztania beszédét a szivét terhelő érzelemtől, s midőn erőt adott neki a magasztos ihlet, hogy rázta meg átható szavával a hivők lelkeit, hogy emelte fel őket az ingadozó földről a soha nem változó égbe, mely arczát meg nem másítja soha, miként a föld és az ő gyarló halmai…

Pedig ha leirnám ide az egész beszédet, alig találnának abban az előrehaladt kor bölcsei egyebet avult mondásoknál, s ódon nyelvtani hibáknál.

Hanem akkor az volt – a dolgok természete, hogy mindez igen szépnek tartatott: az ifjak és asszonyok még a templomból eltávoztuk után is arról beszéltek, az öregek pedig, kiket neveze a nép presbytereknek, ott maradtak köszönetet mondani nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak, felkérték őt, hogy legyen ezentúl az ő egyházuk lelki vezére állandóul, megajánlották a papfizetést, fogadást tettek iskola-alapítás iránt s nagy összegeket igértek e szent czélokra, mihelyt az Ur elfordítja felőlük e csapást.

Azután megválaszták Bajcsy uramat kurátornak, mely tisztes hivatalt ő menten el is vállalá, s számadást tőn a presbyterium előtt a rábizott pénzről; s készítődött egy nagy épület gyalult fából, vaspántokkal jól megerősítve, befestődött kívül és belől olajos festékkel, vevődött selyemterítő az ur asztalára, nemkülönben ezüst tányér és serleg az ur vacsorájához stb.; a számadás végén hallható volt pedig egy különös kiadás, mondván: «egy aranyos bábuért a tekintetes alispán úr kisasszonya számára kegyes pártfogása miatt».

És vala az összes kiadás mindezekért – egy rénes forint és negyvenkét vastag krajczár kongó pénzben:… a többi ingyen adódott és csinálódott.

AZ ELSŐ FEJSZECSAPÁS.

Naponkint háromszor szóltak a kis csengetyűk az apró tornyocskákban, a hevenyészett haranglábakon; mindennap háromszor látogatta minden vallásfelekezet hive fénytelen templomait, a mik e napokban egészen hasonlítottak egymáshoz; leginkább azáltal, hogy a külön templomba járók megtanulták egymást szeretni.

Ime ennyi pusztulásra volt szükség, hogy az emberek szeressék egymást.

Ezen napok emlékére történik az, hogy a sokszor meglátogatott város népe a csapás évforduló napján háromszor keresi föl templomait most is: ez mindenkinek egyformán ünnepe; a mai ó és új naptárban egy napra esik.

E nap általános bőjt minden felekezetnél, a mit meg nem tartani szívtelenség.

E napon nem esketnek házasulandó párokat össze.

E napon nem szabad zenének szólni senki házánál, sem a csapszéket megnyitni, sem a piaczon árulni; ez sötét, gyászoló, szomorú nap; ez az emlékezés napja ama szomorú sírokra, a mik egy napon megnyiltak az élők lábai alatt, hogy őket eltemessék, és mindenki jól tudja azt, hogy háza most is ezen sírokra van építve, és hogy most is él az, a kinek szavára a hant megelevenül.

Azért ez ünnepnapot el nem feledi senki.

Tizennégy napig tartottak a föld rejtelmes háborgásai; de nem oly erővel többé, mint kezdetben. Az ima felhatott az égbe: a föld nem repedezett meg többé, a vizek nem hágtak át partjaikon, a kútakban ismét megtisztult az iható víz, a földingások mindig hosszabb időközökben jelentek meg, s nem hallatszott előttük többé az a félelemgerjesztő zúgás, az a föld alatti orkán; – végre egészen elmaradtak: egy egész napon semmi rengést nem lehete észrevenni, és azután második, harmadik nap jött, elmult egy egész hét a veszély megújulta nélkül. Akkor a merészebb emberek kezdtek visszatérni kőházaikba, kezdték igazgatni falaikat, bevakolni a repedéseket; mindig többen vettek maguknak bátorságot, a romokat újra házakká alakítani; a város lassankint visszanyerte előbbi alakját; az utczákról, a köztérekről kezdtek eltünedezni a hevenyészett faházak, laksátorok; a ledült tornyok omladványait félretakaríták s a magas karcsú lobortetők helyett betakarták azokat alacsony födelekkel. A templomokat újra feldíszíték, a rongált festményeket kijavíták, az oltárokat felemelték; és még azután sok ideig látogatott hely volt a templom; minden ember azzal kezdte reggeli munkáját, mert hiszen nem lehete még tudni, béke van-e odalent, vagy csak harczi szünet?

Azután hetek, havak multak; a borzalom napjainak emléke mindig jobban szürkült; az emberek kezdtek beszélni másról is; a mindennapi imádság kezdett már teherré válni: elég, ha a vén asszonyok és az iskolás gyermekek járdogálnak a templomba, komoly embereknek dolguk is van. Kiki lát munkája után s a mint egy év elmulik a rettegés napjai után, alig emlékezteti az embereket más a lefolyt aggodalmakra, mint az a szürkére festett fatemplom ott a rácz temető közepén.

Annyi rögtönzött faház eltünt az utczákról, a miket akkor rémült emberek építettek maguknak, és ez még mindig ott áll.

Pedig hiszen már vége a veszélynek, nincsen szükség semmiféle faházra: a jó Isten is kibékült városunkkal, talán nem is kellene annyit alkalmatlankodni nála mindenféle embereknek? Hiszen csak addig kellett az, a meddig nagy volt a veszély.

Úgy látszik azonban, hogy ezt az atyafiak nem akarják belátni.

Sőt még iskolát is állítottak fel és abba tanítókat hozattak Debreczenből, a híres collegiumból.

Sőt még egy külön házat adtak állandó lakásul nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak és ellátták őt bőséges fizetéssel; curatort, egyházfit, presbytereket választottak egymás közül, és azokat továbbra is megtartották pedig hiszen már Isten jóvoltából egy esztendeje lesz, hogy mindezekre nincsen szükség…

… Egy szép reggel nemes Bajcsy András uram tarsolyos hajdu kezéből szép hosszú levelet kapott a tekintetes alispán úrtól, nagy sárga pecséttel a közepén, czimezve a csizmadiák czéhmesterének és az atyafiak főgondnokának.

Bajcsy András uram nem gondolt egyebet, mint hogy a tekintetes alispán úr őt ezennel ebédre hívja úri asztalához, tisztelt családjának bemutatandó kedvencz gyermeke életének megmentőjét, minél fogva szépen kérte a hajdut, hogy várja meg az izenetet.

Azzal ollóval felmetszé a pecsétet, nehogy ketté törje rajta a becses családi czimert s kibontván az iratot, kitölté belőle a porzót és a mint végig olvasá a levelet, szép gömbölyű arcza lassankint ötszegletüvé kezdett válni, homlokán mély goromba ránczok huzódtak össze, két hegyes bajusza reszketett az olvasásban és izmos ujjai között reszketett a papiros, mintha maga is félne tudtára adni azt, a mi lapjára van irva.

Az volt ama levélbe irva, hogy az érdemes főcurator úr, miután a földrengés elmult s véle az Úr haragjának minden jelei, gondoskodjék róla, hogy az a bódé onnan a köztér közepéről, mint a melynek építésére csak speecificus alkalomra adódott engedély, immár szükségtelenné válván, lehordassék és ne legyen ottan többé.

Bajcsy András uram két leánya szörnyen megijedt, a mint a czéhmester úr e sorok olvasása után hirtelen szegen függő kardjához rohant s azt oldalára felköté, villogó szemeiből s versengő arczából nem látszott ki egyéb szándék, mint hogy ez órában ama karddal valakinek le akarja vágni a nyakát.

A két leányzó ijedten borult András úr nyakába, ki is, a mint első fellobbanásából magához tért, ismét leoldá a kardot oldaláról, átadá leányainak, hogy akaszszák fel azt a szegre; maga pedig előkerese egy szűknyakú kalamárist s miután abból egy kurtaszárú toll segítségével valami koromszínű nedvet meríte elő s azzal mind az öt ujját alul és felül betintázta: fogá a neki küldött levelet s mindjárt az alispán neve alá kezdve a sort, odamázolá nagy gömbölyű betükkel e gömbölyű mondást: «hoc non faciam!» A tinta elcseppent: annál jobb. Legalább elég nagy punctum van a végin; azzal egy bicsakkal porzót vakart rá a falról, s megfordítván a levél borítékát, ugyanazon borítékba lepecsételé az indorsált parancsot; ráirta kívül Malárdy czimeit; azzal odanyomta azt a hajdu markába s megfogván annak a gallérát, igen nyájasan kipenderíté az ajtón.

Mikor azután a hajdu eltávozott, akkor leborult az asztalra és elkezdett sírni keservesen. Ott zokogott sokáig és megrémült gyermekei együtt sirtak vele; pedig csak ő maga tudta, hogy miért?

Nem is mondta meg nekik, hogy mi baja van? hanem vizet kért, megmosta szemeit, hogy senki se lássa érzékeny voltát, midőn az utczára kilép.

Azzal rögtön sietett nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramhoz, a ki bölcs és tudós férfiu vala, s ilyen bonyodalmas ügyekben egyedül ő tudott tanácsot adni.

Egy szerény kis fehérre meszelt ház, roppant nagy zöld kapuval a gombai töltésen, volt a nagytiszteletű úr laka; akkori építkezési mód szerint belül az udvarra nyiló folyosóval ellátva, mely végtől végig terítve volt itatós papirosok halmazaival, mikben különféle mumiákká leendő növények száradtak az árnyékban, mikkel a nagytudományú férfiu füvészeti gyüjteményét gazdagítá.

Bajcsy uram ügygyel-bajjal átlépkedett a minden útat elfoglaló papirosokon, s ekként a nagytiszteletű úr dolgozó szobájához jutva, benyitá az ajtót.

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram magas, erős termetű férfi volt, dúsgazdag hajfürtökkel, szép szabályos arczczal, beszédes szemekkel, s bárha a sok tudomány miatt e termet rendesen meggörnyedt, e hajfürtök kuszáltak voltak, ez arcz avult papirosok szinét vette is fel, s e szemek ellankadtak, de a lelkesülés perczeiben egy próféta alakja, lángoló arcza és tűzszemei voltak azok ismét.

A nagytiszteletű úr ez alkalommal úgy el volt foglalva egy igen szép példány Oenothera biennis leveleinek kiegyengetésével, mik a szárasztóban kissé ránczot vetettek, hogy Bajcsy uramnak második köszöntésére sem adott választ; pedig Bajcsy uram addig meg nem mozdult az ajtóból, határtalan vágygyal birván kimutatni azt, miszerint senki iránt sem érez annyi tiszteletet, mint papja iránt.

Csak ismételt köhögés és lábsurolás ébreszté fel a lelkészt tudományos elmélkedéséből, s még akkor is, a helyett, hogy «tessék előbbrekerülni Bajcsy uramnak», azt mondta neki, hogy «öt hímes és egy anyás».

A nagytiszteletű úr szenvedélyes természetbuvár volt. Füvészeti buvárlatai hirhedettek voltak egyik collegiumtól a másikig s szava eldöntő volt a műkifejezésekre nézve.

Bejárta a két haza minden bejárható hegyeit és völgyeit füvek és gombák ismerete végett, s nem volt az a víz fenekén rejtőzködő békavirág, a mi csak lopva tekint fel egy reggeli órára a napvilág elé, a melyet Gutai uram meg ne lesett és gyüjteményébe ne sorozott volna; nem volt biztos az a kőszikla tetején élődő moha, melyet sem ember, sem állat el nem fogyaszt, hogy Gutai uram le nem szakasztja és hasznát nem veszi, s a legparányibb fűben elbuvó virág bizonyos lehetett felőle, hogy ha Gutai uram azon megy, meg fogja őt szólítani és nevén nevezi; s a legkevélyebb separatisták, mik csak Erdély kiválasztott havasaiban élnek, mik válogatnak a földben, vízben és levegőben; nem tenyésznek másutt, mint égerfák alatt, porhadt fa földében, meleg vizek partján, erős sziklák fölött; – és a büszke aristocraták, a májvirágok, czebravirágok, mik csak csudára jelennek meg itt-amott, pompás alakzatukkal kérkedve; mindezek bizonyosak lehettek felőle, hogy a nagytiszteletű úr rég megkeresztelte őket, személyleirással ellátta és ismerősei közé sorozá.

E mellett, az igaz, hogy nem egyszer megtörtént a nagytiszteletű úrral, miszerint saját egyetlenegy fiának a nevét úgy elfelejtette, hogy mikor a gazkópét valahonnan a háztetőről, vagy a most befagyott jégről s egyéb életveszedelmes helyekről be kellett kiáltoznia, összevissza válogatott a naptárból: «Te Sándor, László, Vincze, vagy mi neved!» Míg végre rájött, hogy Lőrincznek híják a semmirekellőt.

Ezt a szórakozottságot egy ízben annyira vitte, hogy az utczákon andalogtában egyszer valami kis árvaleányt talált meg, a ki még nem tudta, hogyan kell koldulni, csak nézni tudott szörnyű keservesen nagy nefelejtskék szemeivel; Thaddeus úr felvevé e botanicus találmányt kezébe és hazavivé őt feleségéhez, azt mondván neki, hogy ezt örökbe fogadja, mivel hogy az ő házasságuk úgy sem vala gyümölcsöző s csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen van már egy, a kit Gáspárnak, Menyhértnek, Kristófnak vagy mi a csodának neveznek. Épen most hajított be egy ablakot az istentelen.

Hanem azért csak ott tartá magánál a talált leánykát Thaddeus úr, s Rozália, a nagytiszteletű úr hű hitvestársa, sokkal kegyesebb asszonyság volt, hogysem azért megneheztelt volna, sőt inkább azt a véleményét nyilvánítá, hogy egykor ez a kis leányka fogja ő neki mindazon bánatot kárpótolni, a mit az a másik okozand.

A kis leány, a ki legfeljebb három éves lehetett akkor, annyit tudott saját magáról mondani, hogy az ő neve Lila, és ennek köszönheti azt a szerencsét, hogy a nagytiszteletű úr az ő nevét is el nem feledte, mint azét a másik gézenguzét; mivel hogy a füvészkönyvben Lila virágnév; s ha olykor a magyar nevét elfelejtette is, a latin mindjárt eszébe jutott: Syringa vulgaris; szegény kis leánynak nagyon hozzá kellett szokni, hogy mikor «Syringa vulgaris»-t hall kiáltani, akkor ő szaladjon.

A mi hatalmas természetbuvárunk tehát azon pillanatban, a midőn Bajcsy uram hozzá belépett, épen a legnagyobb műgyönyört élvezé, egy hosszú csészéjű halaványsárga virágot tartván kezében, melynek egy pár atyafia már szétbonczolt állapotban hevert az asztalán, kettő-három pedig a szárasztóban adá ki lelkét.

– Üdvözlöm, főcurator uram, üdvözlöm; ez valóban nagy öröm, nézze csak kegyelmed, nézze ezt a ritkaságot. Tudja-e kegyelmed, hogy mi ez?

Bajcsy uram azt akarta rá mondani, hogy valami paréj, de Tádé úr nem engedte felelethez jutni, hanem folytatá diadalmas arczczal beszédét, a per alatti virágot hegyes bonczkésére szúrva.

– Ez azon Oenothera biennis, a mely egyedül Virginiában terem, és azonkívül még a kegyelmetek városának szigetében található.

– Jaj, édes nagytiszteletű uram, szólt nagyot sóhajtva az érdemes curator; én is kaptam egy virágot, a mely felől nem bánnám, ha épen csak Virginiában teremne és a mi városunkban soha ki nem kelt volna.

– Nos, nos, mi lehet az? kérdezé a nagytiszteletű úr, két keze ujjait összedugva, a mi nála mindig nagy boszuság jele volt; épen nem birta elképzelni, hogy történhetett volna ezen városban olyan fontos esemény, mely az Oenothera biennis föltalálását ellensulyozza, vagy azt épen háttérbe szorítja.

Bajcsy András uram elmondá neki a sajnos történetet. Az alispán levelét és válaszát, a mit ő adott rá; és hogy már most mitévők legyenek ők a dologban?

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram e szavak alatt csendesen összecsuká az ő füvészi gyüjteményét, s azután lehajítá azt az asztal alá: holmi virágmaradványok voltak az asztalon, azokat lesepré kezével, a mi nagy eset volt nála.

És egész alakja, egész arcza elváltozott e néhány percz alatt.

Az összegörnyedt férfi, kit iróasztala mellett könnyen nyomoréknak nézhettek, a mohos tudós, a comicumig vitt szenvedélyével, elhanyagolt viseletével, a szórakozott bágyadt tekintetű bölcs, egyszerre délczeg, athletai termetté magasult fel, arczán és szemeiben az ihlet és magasztos elhatározottság tüze lángolt, ajkairól elmult minden hiú gyöngeség; ezen szónál a gyönge férfiúból, ki önmagával is tehetetlen volt, egy hős lett, ki ezrek helyett tud szólni és tenni.

Felállt, magára ölté lelkészi palástját, felköté széles selyem övét, és bátor hangon monda Bajcsy uramnak:

– El fogunk menni az alispánhoz és szólani fogunk előtte a mi szivünk szerint.

És széles izmos kezével odaütött mellére, mintha azt értené, hogy ott szív van, még pedig igazi szív!

Bajcsy uram kész volt erre az útra. Már egyszer megtette azt, még pedig olyan társaságban, a hol ő volt a legbátrabb ember, s a legjobb szónok. Miként rettent volna vissza most, midőn Gutai Thaddeus járult előtte. Bizonyára ő utána keresztül mert volna menni még a halál országán is.

A két nevezetes férfiú épen reggeli kilencz órakor érkezett meg Malárdy szállására, ki a megyeház jobb szárnyán lakott.

A bejelentő hajdu azt a választ hozta nekik, hogy az alispán úrnak előkelő vendégei vannak; várjanak künn a folyosón.

Úgy cselekedtek. Egyik ember a másik után jött-ment, ki és be az alispán ajtaján; hivatalnokok, ügyes-bajosok, patvaristák, még hajduk is. Ezek mind előkelő vendégek voltak, kiket a jámbor férfiaknak ki kellett békével várni.

Tíz órakor egyedül maradt Malárdy, akkor ő maga jött ki az ajtón, díszruhájába öltözve, nyusztprémes mente nyakában, fejébe nyomva aranyvitézkötéses kalpagja, a gyémántos forgóval.

Büszkén lenézte a két férfiut és engedte őket levett kalappal maga mellett menni, hallgatta is, nem is, hogy mit beszélnek. A megyegyülés nagy tereme ajtajánál röviden annyit mondott nekik:

– A gyülés megkezdődött, a míg vége nem lesz, addig nem beszélhetek kegyelmetekkel.

Ott egy csoport dolmányos úr körülfogta mindjárt s elzárta a hozzáférhetést a két követ elől.

Odabenn hosszasan tanácskoztak az urak, tartottak beszédeket, s megvivátozták egymást; a két követ délutáni négy óráig ott állt a folyosón és várta az ülés végét.

Egyszer azután zörögni kezdtek a székek, kiverték a tollakat az asztalhoz, az ünnepélyes mondatokat köznapi zajgás váltotta fel, az ülésnek vége lett. A nagy teremajtók szétnyiltak: egyik zsinóros mente a másik után tünt el, patvaristák, hajduk, ólomgombos nemes urak kiszállingóztak; csak az alispán nem jött ki.

Ő a mellékszobaajtón át a választottakkal együtt az ebédlőbe sietett s az ebéd sokáig fog tartani.

Esti hét óra vetett véget az úri lakomának. A két férfiu ott várakozott folyvást a tornáczban. Néha a nyitott ajtón jókedvű lárma hangzott át hozzájuk s felderítő pohárcsengés, ők pedig nagyokat sohajtottak magukban, s gondolkoztak hosszan-hosszan, és megtörtént velök az a «mindennapi csoda», hogy a mint megszólaltak, egyszerre egy dolgot mondott mind a kettő, a mi olyan csudálatos tünemény egy ismeretlen világból, – és még nem irtak róla könyvet a bölcsek.

Azonban vége szakadt az ebédnek is; nagyokat ásítottak odabenn; egymásnak egészségére kivánták az ebédet; Malárdy hangja kezdett kihangzani a közzajból, a mint az ajtó felé közeledett. Az ajtó kétfelé nyilt, s az alispán ismét szemközt állt Bajcsy és Gutaival.

Egy perczre visszadöbbent tőlök, azután magas tekintettel szólt feléjök:

– Hiába jönnek hozzám: quod scripsi, scripsi; quod dixi, dixi. A mit irtam, megirtam. Ha holnap le nem hordatják kegyelmetek az épületjüket, holnapután majd lehordatom én.

Azzal karjára ölté valamelyik tisztitársát, s közönyös beszédet kezdve, eltávozott lakosztályába.

Gutai uram és Bajcsy uram szótlanul mentek le a lépcsőkön; midőn a megyeház ajtajában kezet szorítva egymástól elváltak, egyszerre mondá mind a kettő:

– Mink is ott leszünk.

Másnap déltájon a jámbor német ácsmester meglátogatta Bajcsy András uramat. A jó német polgár igen szomorú volt; a mint megfogta Bajcsy uram kezét, el sem akarta többet ereszteni.

– Miért olyan szomorú, mester uram? kérdé tőle Bajcsy, pedig magán is elfért volna a vigasztalás.

A német úr különféle variatiókban köhögött, s azután azt felelte:

– Akarok elmenni a várostól; aztán akarok nem visszajönni többet.

– Hát miért?

– Csak. Jobb nekem Győrbe. Mesterség ott is van. Aztán más világ van.

– De hát mi baja, mester uram? Tán a tanácsbeliek?

– Nincs, nincs. Tanácsbeli jó ember.

– Rosszul megy a kereset?

– Az sincs. Házteteje sem megy ki módiból. Ácsmester szükség mindég.

Utoljára is csak annyit vallott meg a jámbor férfi, hogy jobb Győrben, mert ott a zsidónak is szabad imádkozni, meg a pogánynak, és az eretneknek; és hogy ő igaz vallásos ember, a ki a maga hiteért meg tudna halni, de a máséhoz egy ujjal sem nyulni; és hogy ő semminek sem oka, valamint az egész polgárság sem, sem pedig a tekintetes tanács, sem a főtisztelendő urak, hanem egyedül a tekintetes alispán úr: az pedig Győrben már nem parancsol; tehát ennélfogva áldja meg az Isten Bajcsy uramat és minden rendű és rangú polgártársait, ha most nem is, de időjártával.

Néhány óra mulva azután megtudá Bajcsy uram, hogy mi volt az ácsmester keserűségének oka? A jámbor úr parancsot kapott Malárdytól, hogy holnap reggel azt a faépületet ott a téren bontsa széllyel.

A jó német polgár inkább elhagyta a várost végképen, mint hogy kezét tegye azon szerény házra, a melyet ő maga épített, a mibe ő maga verte a szegeket saját kezével és ingyen. – Tehát a rendelet már ki volt adva.

A városbeli ácslegények megtagadták a szolgálatot ennek végrehajtására. A hajóépítők és molnárok, szintén visszautasíták a parancsot; erővel nem lehete őket kényszeríteni arra.

Malárdy tehát falukról rendelt be ácsokat és napszámosokat robotban, a kik akaratát végrehajtsák.

A következő nap reggelén, midőn korán hajnalban megjelentek a munkások a parancs végrehajtására, bámulva látták, hogy az épület tele van emberekkel, a kik ott énekelnek.

Ilyenkor nem kezdhettek a munkához, várniok kellett, míg azok odabenn elvégzik.

Azonban az ének elhangzott, következett az imádság; azután megint éneket kezdtek. Egyik csoport ember, asszony, gyermek kijött az ajtón, helyette másik csoport bement, aztán folytatták, a mit ezek elhagytak.

A munkások csak vártak, hogy majd vége lesz; vártak délig: már a déli harangszó is elmult, és az ének és imádkozás még egyre tartott. Emberek jöttek ki s mentek be az ajtón, s ha kérdezte valaki: mikor lesz vége az ünnepélynek? olyan mélyen néztek a kérdező szemébe és nem feleltek neki semmit.

Végre kénytelenek voltak az alispánnal tudatni ezt a körülményt: hogy fogjanak egy emberekkel tele épület szétbontásához?

Néhány pillanat mulva ott termett Malárdy hintaja az ó-temető terén.

Már ekkor roppant néptömeg állt a faépület körül; más felekezetek hivei; néma, halavány arczok csoportozási: úgy látszott rajtok, hogy szeretnének könyörögni lakostársaikért, de nincs bátorsága senkinek megszólalni, ha e kemény, hideg szemek közé tekint. Sietett mindenki félre az útjából.

Malárdy néhány pillanatig halk hangon beszélt az ácsokkal, miközben többször mutatott a faépület felé. – Azt parancsolta nekik, hogy bontsák szélylyel azt a benn levők fejei fölül.

A legények a parancsszóra megindultak szekerczéikkel.

Odabenn épen új éneket kezdtek; ezer és ezer ajk harsogatta azt a búbánatos dallamot, a mi kezdődik e szókkal:

«Hogy a Babyloni vizeknél ültünk…»

Malárdy és az ácsok a főbejárás elé siettek. Midőn néhány lépésnyire voltak az ajtótól, fölnyilt az előttük és ott álltak az ajtóban az egyház vénei, a gondnokok és maga a nyáj pásztora, a lelkész.

– Miért jönnek kegyelmetek e házba fejszékkel és feszítő vasakkal? kérdezé Gutai Thaddeus a vele szemközt állókat.

Az alispán büszkén felelt neki:

– Hogy e ház megszünjön ház lenni…

Akkor előlépett a többiek közől Gutai Thaddeus; hosszú fekete palást folyt alá termetén, hosszú hófehér haj homlokán két felől; előlépett a templom tornáczába és két kezét felemelte az ég felé.

És két reszkető kezét emelve az ég felé, e szavakat mondá:

– «Én uram, én erős hajlékom! Fordítsd ez órában a te arczodat hozzám, hogy meghalljad, a mit az én szivem keserűsége mond te előtted. – Ime romboló szerekkel jőnek a te sátorod ellen, a kiknek mi nem vétettünk soha. Ime azt mondják, hogy hiába imádkozunk te hozzád, mert te meg nem hallgathatsz bennünket és meg nem őrized a mi házunknak elestét. De én zokogva kiáltok te hozzád, és azt mondom: légy jelen és hallgass meg engemet. A mi reánk kiméretett pohár keserűségét mi kiürítjük ma; de a te kezed legyen azon, a ki az ő kezét e mi hajlékunk ellen legelőször felemeli. Jegyet tégy annak homlokára, hogy megismerjék őt a te ártó angyalaid s kikerülje őt az áldás, a mi onnan felyül jő az égből. Tedd hiábavalókká minden ő munkáit, veszteséggé minden akaratát, bánattá minden örömét; alázd meg őt az ő büszkeségében, tördeld meg őt az ő erejében, és terjeszd ki e keserű kiáltásnak szózatát az ő gyermekeire és egész családjára; ne legyen neki öröme magzatokban, ne legyen vigasztalása utódaiban, ne legyen neve unokáknak általadva; hanem szórassanak széllyel magzatai a világ minden részeiben s legyen példa az ő történetük mások előtt!… Te pedig, siralmak városa, emlékezzél meg azon napra, melyen e nehéz szó kimondatott, és reszkessenek a te falaid, valahányszor egy új élő születik annak ivadékaiból, és meg ne nyugodjanak a te fundamentomaid mindaddig, a míg egy élő lesz annak családjából, a ki a legelső csapást ezen ház ellen merészli tenni!… Én uram, zárd be a te egednek felhői közé ezen én szavaimat, és el ne feledkezzél róluk… Úgy legyen!»

Irtózatos! Irtózatos!

A néptömeg futva rohant el a piaczról e szavak alatt, sokan eltakarták füleiket, hogy ne hallják az átok végét; asszonyok futottak kétségbebeesetten keresve férjeiket s vonszolták őket erőszakosan ama rettentő ház közeléből. Senki, senki ne merjen ahoz nyúlni. Ki vonná magára és az ő maradékaira ez irtózatos átkot!

Oh rettenetes ember volt, a ki azt kimondta. Hogy gondolhat ki ilyet emberi szív, hogy emberi ajknak által adja? oly irtózatos átokkal venni körül egy házat, mely még a születendő gyermeket is megrontsa? oly átokkal, mely félelemtől aludni ne engedje a város lakóit még száz év után is. Vond vissza e szókat!

A lelkész lebocsátá az ő kezeit, a mik még égnek voltak emelve: azután megfordult, visszalépett a tornáczba; az ajtó becsapódott, a zár rácsattant; – minden be volt zárva.

Ott a bezárt ajtó előtt sápadt, reszkető emberek álltak, szekerczékkel, rudakkal vállaikon. Azok mind együgyű publikánusok, a kik otthon hagyott gyermekeikre gondolnak ez órában s kezök úgy reszket a fejsze nyelén; pedig meleg nyár van.

Csak Malárdy arcza olyan most is, mint volt. Semmivel sem halaványabb, semmivel sem érzőbb.

Megvető hidegséggel néz le a gyáva mesteremberek tömegére: mellette egy hivatalnoka áll; az is lesüté szemeit s kezeit összekulcsolta mellén. Imádkozik. A térről siet a nép haza felé. Egymásnak beszélik, a mit hallottak s úgy borzadnak tőle. Egy nő elájult, azt friss vizzel locsolják: ott benn zúgó énekhangok mondják:

És az ő arczán egy vonás sem változik.

Midőn látja, hogy az egész körülálló nép között nincs egy bátor ember: kiveszi egyik ácslegény kezéből a fejszét s az ajtóhoz lép vele.

Az elszörnyedés elfojtott zúgása hallatszott körüle: valjon merészli-e azt tenni? valjon ő áll-e útjába a kimondott szónak? gondolva, hogy a szó csak levegő. – Hiszen ő neki oly hatalmas, oly szép, oly viruló családja van: nem jutnak-e eszébe gyermekei? Elfeledte-e kedvenczét, a legkedvesebbet?

Egy pillanatig tétovázni látszott, lába önkéntelenül hátra lépett; – azután ismét büszkén veté fel homlokát, balkezét feje fölé tartá, mintha védeni akarná magát valaki ellen, a szekercze megvillant jobbjában s egy erős csapással behasítá a bezárt ajtót.

E csapás után oly csend volt künn és benn, hogy az enyészetes visszhangzó döngést az utolsó reszketésig lehetett hallani utána.

Azzal visszafordult a munkásokhoz:

– Most folytathatjátok a munkát.

Azok szomorúan kezdtek hozzá; kifeszíték az ajtókat, felmentek a tetőre, leszedték a deszkákat, a gerendákat, azután szétbontották az oldalfalakat, kidöntögették a szobrokat, ágasokat egymásután.

Azok az éneklők pedig odabenn meg nem mozdulának helyeikről, hanem ott maradtak, míg a ház el nem tünt körülöttük, míg egészen az ég alatt, a szabad pusztaságban nem maradtak.

Malárdy hintajában állva nézte végig az egészet és hallgatá az ének sorait:

Mikor vége volt a zsoltárnak, vége volt a sátornak is; haza mehetett mindenki.

A mit Malárdy megparancsolt, azt véghez is tudta vitetni.

A GÉZENGÚZ.

Most hagyjunk elmulni egy szép összeg esztendőt: körülbelől annyit, a mennyi elég arra, hogy a gyermekből férfi, a férfiból öreg ember és az öreg emberből ismét gyermek legyen.

Azóta sok minden megváltozott a nap alatt. A kis város utczái jobbra-balra egyenesültek; új emeletes házak támadtak a piacz körül, a mi arra mutat, hogy az emberek régen nem félnek már egymás tetejében lakni.

A kimondott átkot rég el is feledte mindenki; nyomai, emléke eltüntek a földről; erőskezű József császár sokat változtatott a dolgon. Az atyafiaknak most benn a város közepén van kőből épített templomuk, az utczára kifelé szolgáló kapuval, benne orgonával, aranyos szószékkel, átellenében egy egész várforma épület, rácskerítéssel, vasajtókkal, bádogtoronynyal, ez az iskola. Abban az egész utczában nem lakik más, mint válogatott erősnyakú nemzedék.

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak is külön háza van most épen a templom mellett; tart segédlelkészt is kettőt és a tanárok odaát szintén lelkészjelöltek, egyik fölesküdt pap; a kiknek számára sorban főznek minden háznál, a mit egyházfi uram szokott bejelenteni mindennap.

A városi nép minden felekezete szép békességben él egymással, s ha a békét a rakonczátlan iskolai fiatalság néha-néha megtöri az által, hogy a czigánymezőn laptázáskor összeverekednek, e haszontalan buzgalomért őket az illető iskolákban másnap egyenlő igazságszeretettel meg is csapják s a kölcsönös elégtételről minden felekezet tanárai sietnek egymást tudósítani, nehogy azt hihesse valaki, hogy a fiatal nemzedék leendő polgártársai iránti türelmetlenségben neveltetik.

Boldogság, jóllét szaporodik a városon; a Vág mellett egy egész új városnegyed támadt, s a belső utczák kövezetet kaptak, minélfogva azután némely elkésett régi ház majd az ablakával éri a földet, s lefelé kell bele lépni az utczáról.

A felvidéki fakereskedés s a dunai gabnaüzlet egyik fő rakhelye lett a város két partja, s az a sajátságos körülmény támadt, hogy egy tisztán magyar városban a kereskedői osztály lesz a hangadó, ez tart hintókat, lovakat, az ünnepel legfényesebb névnapokat (más czím alatt még nem szokás mulatságokat tartani), az mutatja be a legbecsesebb ruhákat és ékszereket a templomban és a sétányon. A földbirtokos osztály, a magyar aristocratia künn a falvakon lakik, s ha összejön is törvénytevő napokon a városban, épen nem szorítja háttérbe a benszülött előkelőséget.

Csupán a Malárdy család gyakorol még most is némi elszigetelt olympot a város közepén, melybe kevés alkatrész jut magából a városból. Vidéki nagybirtokosok, rangbeli hivatalnokok, nagy családok utódai szokták egyedül képezni udvari környezetét. Hogyan mulatnak ott? mit csinálnak, mit beszélnek? arról a városban nem tudnak semmit, nincs is rá gondja senkinek; az egy egészen külön világrész, a melyből nem járnak át a másikba. Csupán annyit tud minden ember, hogy az alispán úr házánál pianoforte van, vagy classicus nyelven clavicordium; furcsa orgonahegedű, a min Hermina kisasszony, mint mondják, remekül tud játszani, ezt is csak onnan tudják, mert kihallik az utczára a hang.

Még akkor ez volt az egyetlenegy zeneszövő gép az egész jó városban, hanem annál többet muzsikáltak minden háznál az úri kisasszonyok kerekes rokkákkal. Azóta persze a clavicordiumok jobban elszaporodtak s most a pergő rokkának járnának csodájára, ha szólna még valahol. Egy-egy árva gitár ténfergett nagynéhol egyik háztól a másikhoz, a szerint, a mint azt kegyes családatyák elébb vagy később el birták üldözni, rettenetesen lenézvén az olyan kisasszonyt, a ki nem szégyel muzsikálni.

Bajcsy András uram háza most is ott áll a megyercsi utczán, most is azon állapotban, melyben azelőtt volt.

A derék mester dolgát nagyon fölvitte az Isten; vannak házai többen is: a tolnai-utczában, a csapó-utczán, a rozmaring-utczában és másutt is; van kertje és szántóföldei, pénze is szép kerek összegekben érdemes kereskedő uraknál, hatos kamaton. Mind ebből ő nem is csinál titkot. Hála Istennek, meg vagyunk: ez a felelete a «hogy mint van?» kérdésre.

Leányait régen férjhez adta: egyiket egy kereskedőhöz, a kinek három tölgyfahajója jár alá a Bánságra, másikat egy városi hivatalnokhoz, mindkettő derék becsületes ember s díszes háztartással bir.

Hanem azért ő maga most is ott lakik a kis alacsony házban, s nem szégyenli kis ajtaja fölött azt a lengő czímert, melyen két oroszlán szörnyen el van foglalva egy piros csizmával meg egy arany mustával; aláirva jó öreg betükkel:

«Nemes Bajcsy András, csizmadia mester.»

Még akkor a csizmadiák nem szégyenlették a nevüket, s Bajcsy András uram alkalmasint megpálczázta volna azt a vakmerőt, a ki őt «lábtyűművész»-nek merte volna csúfolni; mit az újabbkor férfiai választának ő maguknak.

Nem is igen üldögélt Bajcsy uram a kávéházban, pedig lett volna benne módja, s nem igen döntögette az egyetlenegy augsburgi ujságból az országok sorsát, hanem otthon állt az asztala mellett s felgyürve inge ujjait izmos karjairól, maga szabta most is a fontos talpat, harcsaszájura a parasztnak, kecsegeorrúra a rangbeli embernek, s nem nevezte cancellariának a csizmadia-műhelyt, hanem hátához verte az inasnak a lábszíjat, ha az rosszul szurkolta meg a dratvát, in ipsa persona és brevi manu.

Volt azonban Bajcsy András uramnak egy kegyetlen plágája, mely élte napját gyakorta megkeserítette, nem egyszer hozta arra a kétségbeesett gondolatra, hogy este felpakoljon egy szekérre mindent, levétesse a czímert a kapu felül, elköltözzék a város tulsó végére, reggelre hült helyét találják a megyercs-utczai házban.

Vala pedig ez egy rettenetes asszonyi állat, a ki ott a szomszédházban lakott s hivatta magát Mákosné nagyasszonynak.

Ez az úri asszonyság mindig tele volt rossz újsággal és különösen szerette azt Bajcsy urammal közölni legelébb. Nem törhetett el keze, lába valakinek a városban, vagy öt mérföldnyi kerületben; nem fordulhatott fel szekér az utczán, nem történhetett rablás, gyilkosság a környéken, hogy azt Mákosné asszonyom első kézből ne kapta volna: a második aztán volt Bajcsy uram, a ki pedig igen szerette a lelki nyugalmat és irtózott minden gonosz hírtől.

Félt a miatt kimondhatatlanul, mikor már Mákosné asszonyomat meglátta az ablak alatt jönni; kivált volt annak egy háromtarajú fejkötője; ha az volt a fején: már akkor bizonyos volt az emberhalál. A halálhírekben különösen gyönyörködött a derék asszonyság, ezek voltak ránézve a csemege-falatok. Különösen szeretett olyan embereket megölni, a kik egy órával ezelőtt még egészségesek voltak, még Bajcsy uram is beszélt velök. Hazamentek, lefeküdtek és meghaltak. Számtalanokat megölt ilyen módon. Némelyek még azután tíz-húsz esztendeig is eléltek, másokat ellenben kétszer-háromszor is megölt, elsiratott és eltemetett, ki mennyiszer kiállta.

Nem kevesebb kedve telt jámbor házastársak belső viszontagságainak elbeszélésében. Legnagyobb békességben élő párok kegyetlen verekedései, tisztességes családapák tilos viszonyai más emberek leányaihoz, elszöktetett kisasszonyok, megkezdett válóperek sohasem fogytak ki tárczájából, és ezeket mind meg kellett tudni, végig hallgatni, végig mérgelődni a jámbor Bajcsy szomszédnak, akár hitte, akár nem.

Az esztendő semmi szaka, a napnak semmi órája nem volt rá nézve biztosítva, hogy Mákosné asszonyom valami döghalált, vagy európai háborút nem hoz be a szobájába; a mit aztán olyan hozzávaló hült szájjal és zöld ábrázattal tud előadni, hogy az embernek a hajszálai állnak az ég felé. Még éjszaka is azzal a fohászszal szokott elaludni Bajcsy uram: oh uram Istenem, ne engedd, hogy az éjjel Mákosné asszonyom szavát meghalljam! a mi annyit tett, hogy «őrizz meg tűztől, víztől, földindulástól»; a minek a hírét bizonyosan ő kiáltaná be legelőször az ablakon.

A sok rossz hírmondás mellé azt is meg kelle tudni a derék férfiunak, miszerint a szomszédasszony azt beszéli ő felőle, hogy Bajcsy uram őt feleségül akarja venni, a mi aztán Bajcsy uramat dühössé szokta tenni, mint az oroszlánt.

Sokat elhallgatott. Nem mondta, hogy kell is neki ilyen hosszú képű delnő, a kinek a sok rosszhírmondásban két akkorára nyult az ábrázatja, mint más tisztességes emberé; hogy fogai feketék az örökös emberrágástól, hogy otthon térdig jár a szemétben, mert mindig más háza előtt söpör, hogy más dolgát szapulva, a rajtavalóját hagyja szennyesen; hogy nincsen helyes esze; hogy egy párszor meg is verték már a hamis hírmondásért; mindezeket gondolta bár magában, de védelmére soha sem hozta fel Bajcsy uram, csupán azzal az egy ellenvetéssel szokta keresztül törni magát e gyanusításon, hogy mint teheti azt fel ő róla valaki, miszerint olyan feleséget vegyen, a ki nálánál egy fejjel magasabb?

Mákosné asszonyom tökéletesen megütötte a katonamértéket.

Ez magyarázhatja meg leginkább, miért volt Bajcsy uram oly hallatlanul goromba Mákosné asszonyomhoz, valahányszor az hozzá átlátogatott, a mit pedig gyakran megtett; ámbátor az érdemes szomszéd gyakran minden körülirás nélküli szavakban tudtára adá, hogy az ő nyakára ne járjon, hogy üljön otthon és lásson a maga dolga után; hogy őt ne boszantsa, ne gyötörje, ne kínozza és hagyjon neki békét.

Mind nem használt; Mákosné asszonyom semmit sem vett rossz néven, másnap megint megjelent, s Bajcsy szomszédot a guta kerülgette: hogy ime itt van egy asszonyszemély, a kit nem lehet semmi úton-módon megharagítani!

Egy reggel, a mikor legjobb munkában volt Bajcsy uram, vesztére kitekint az ablakon, s épen akkor megy azon Mákosné nagyasszony; még pedig a három-tarajos főkötő volt a fején.

– Ahol van ni, már megint jön: szól András úr megrettenve: vajjon kit ölhettek meg az éjjel a városban?

Néhány perczig azzal biztatta magát, hogy talán nem ide jön; – hiu reménység: az utczaajtó nyilt, a kutyák rohantak; azok is haragudtak már Mákosné asszonyomra; a nagyasszony pedig tőlük sem hagyta magát visszariasztani: «pisz pisz Bodri, ta ta Cziczke», addig beszélt nekik, míg elérte a konyhaajtót.

– Nincs itthon mestram! kiálta ott eléje egy bozontos inasgyerek, a szeme közé nevetve.

A nagyasszony nyájasan veregeté meg a kedves borzaska szurtos pofácskáját.

– De biz itthon van, láttam az ablakban.

Azzal befurakodott a szobába, jó reggelt kivánt embereknek, leányoknak és macskáknak; ott volt Bajcsy uram is, annak három jó reggelt is kivánt; a mester úr a tőke mellett ült s döngette a mustával a kész csizmát, nem hallotta, mit beszélnek hozzá, csak a negyedik jó reggelre vette észre, hogy valaki jött. Nagyon sietős dolga volt.

– Mindig munkában, mindig munkában, édes kedves komám uram.

– Bizony nem is érek én rá a szomszédba lótni-futni; válaszolt Bajcsy uram, majd ketté repesztve, a mi már jól össze volt varrva.

Az inasoknak utasításuk volt, hogy a műhelyből minden fölösleges széket eltávolítsanak, nehogy Mákosné asszonyom valahová leülhessen. A jó asszonyságot ez nem confundálta, kiment a konyhába, keresett egy zsámolyt, behozta és ráült.

Ott nagyot fohászkodott hozzá s két kezét ölébe téve, elkezdé:

– Hát hallotta-e már kedves komám uram, hogy mi történt?

– Mondtam ni! Hát nem mondtam? Már bizonyosan van megint valami szerencsétlenség.

Ezt Bajcsy uram nem annyira Mákosné nagyasszonyomnak látszott mondani, mint inkább annak a csizmának, melyet kegyetlenül forgatott kifelé-befelé.

– Hát semmit sem hallott még?

– Nem hallottam. Nem is akarom hallani; előre is azt mondom, hogy nem hiszem; nekem el se mondja. Látja.

Ohó! Mákosné nagyasszony még az ilyen szelid gorombaságoktól meg nem riadt: szokva volt ő már ezekhez.

– Jaj kedves komám uram, az pedig rettentő eset! ki gondolta volna! Ha én nekem még tegnap valaki mondta volna…

– Megálljon csak, megálljon csak a nagyasszony… megálljon csak egy pillanatra, szólt közbe Bajcsy András uram… csak egy szempillantásig még. Te Miska inas, szaladj a belső szobába; tépj ki a sipkám béléséből egy csomó pamukot: egy jó marékra valót. Érted?

Miska szaladt a parancsolt tárgyért; Bajcsy uram az ideig igyekezett gondosan ápolni Mákosné asszonyomat, a hogy valami veszedelmes sebesültet szokás, a kinek vérét vissza kell tartani addig, a míg a flastrom megérkezik.

Miska inas visszajött a kérdéses pamuttal.

Azt pedig fogá Bajcsy uram s a mennyi csak elhelyezhető volt a két fülébe, annyit beletömött, mikor aztán ez is megvolt, akkor odaszólt Mákosné asszonyomnak:

– No már most lehet beszélni. Nem hallok semmit.

Oh Mákosné nagyasszony jól tudta azt, hogy azért meg lehet jól hallani, a mit ő beszél; legfeljebb egy hanggal feljebb kezdte a mondást.

– Oh kedves Bajcsy komám uram; mennyit tréfál velem mindig; bizony magam is nevetnék rajta, ha olyan nagyon meg nem volnék illetődve, de bizony isten egészen el vagyok keseredve annak a szegény Lőrinczkének a sorsa miatt.

– Micsoda Lőrinczke?

– Ahá! úgy-e hogy hall? Tudtam én jól, hogy hallja komám uram, a mit én beszélek. Hát melyik Lőrinczke volna, ha nem a tiszteletes urék Lőrinczkéje.

– Úgy? Az, a ki most Sárospatakon tanúl.

– Az bizony; jó volna, ha ott tanulna; magam se bánnám, ha ott tanulna, de…

– Micsoda de? Mikor én azt mondom, hogy ott tanul, hát ott tanul. És ha azt mondom, hogy jól tanul, hát jól tanul. Nekem megmutatta a nagytiszteletű úr, hogy mit irtak róla a professorok. Első eminens mindenből, még a zsidóbúl is; az irása meg olyan, mint a calligraphia. Láttam az egész miatyánkot egy akkora helyre leírva, mint egy máriás, azt ő írta szabad kézzel; nekem a szemem is majd kifutott, mikor el akartam olvasni; a tulajdon képmását is lerajzolta mindenféle színű plajbászokkal; azt is láttam; ott van ráma alatt a belső szobában, a hová a tiszteletes asszony csak az érdemes vendégeit szokta bevezetni; olyan a képe, akár a szép Absoloné, hogy csupa gyönyörűség rá nézni; azután milyen leveleket tud írni édes szülőinek, mintha csupa versben volna írva; egyet el hagytak olvasni nekem is; én pedig nem vagyok gyerek, mégis ríva fakadtam rajta, mint egy bolond… No hát; – én nekem azt ne mondja a nagyasszony: «jó volna, ha tanulna!», mert Lőrinczke tanul és pedig jól tanul.

Mákosné nagyasszony régóta bele akart vágni a beszédbe; de ha egyszer Bajcsy uram neki eredt a mondásnak, olyan volt az, mint a Niagara-zuhatag, mely visszalöki a beléhajított kövecset; a nagyasszony hiába mutogatta kézzel, hogy ez mind igaz, de annál rosszabb, nem juthatott előbb szóhoz, mint a míg Bajcsy uram kibeszélte magát.

– Igaz, úgy van, mindent helybenhagyok. Jól tanult, szép esze volt; de… no lássa kedves Bajcsy komám, szedje ki a füléből azt a pamukot; nem akarnám mégis annyi cseléd előtt fennhangon elmondani, a mit tudok.

– Csak mondja bátran; elmondta már azt a nagyasszony legalább ezer embernek; kettő-hárommal se több se kevesebb; mondhat az én legényeim előtt mindent: nem hisznek ezek el semmit.

– Ejnye milyen különös tréfás ma, Bajcsy komám uram. Lássa pedig iszonyú dolog ám az, mikor egy olyan egyetlen fia van egy olyan tiszteletre méltó párnak, a kire annyit költöttek, aztán az keseríti meg őket legjobban.

– Hát hogy keserítette meg? úgy-e hogy adósságokat csinált? Majd kifizeti érte a tisztelendő úr, adott neki az Isten eleget; leányok után járt, úgy-e? most van az ideje, én is bolond voltam, mikor a bajuszom kezdett nőni, átesik azon minden ember; összeveszett a professoraival, úgy-e? Erős természete volt, nem igen szeretett hizelkedni senkinek; tudom, tudom. Nekem ez is tetszik. Én sem szerettem soha, hogy az orrom alatt piszkáljanak. Vagy leczkéket mulasztott úgy-e? Könnyű neki azt helyrehozni. Egy nap alatt többet tanul, mint más ifjú két hónapig. Vagy talán épen kicsapták? Nem tesz semmit. Ott a másik collegium, beveszik ott tiszta szívvel. Nem kell miatta búsulni, Mákosné nagyasszony.

Mákosné nagyasszony e mondóka alatt csendesen forgatta egyik hüvelykét a másik körül, s mint mikor «hogy tetszik»-et játszanak, különös gyönyörűséggel hallgatta Bajcsy uram találgatásait, megelégedve azzal, hogy mindegyik találomra balkeze öt ujjával olyan forma mozdulatot tehetett Bajcsy uram felé, a mivel azt szokás jelenteni, hogy még ez mind kevés, ha csak annyi volna a baj! A mivel az érdemes férfiut tökéletesen kihozta a nyugalmából, úgy, hogy végtére markolatig üté a kezében levő árt a bőrbe s dühösen kiálta fel:

– Mi történt hát no?

Mákosné nagyasszony erre a kérdésre nem felelhetett ülve, felkelt, odament Bajcsy uramhoz; azt beszorította egy szegletbe, erővel elfogta a fejét, úgy súgta oda a fülébe:

– Lőrinczke rosszul viselte magát; revolucziót csinált a diákok között: a senior azért megdorgálta; Lőrinczke pofon vágta a seniort, és azután elszökött Patakról.

Bajcsy uram úgy tett, mintha ez sem lepte volna őt meg.

– Úgy? Tudom. Régi história. El is van már egyenlítve. Abból állt az egész revoluczió, hogy Lőrincz arra biztatta fel tanulótársait, hogy ne viseljék a longát, meg a sábesztiklit, a pofoncsapott kalapot, hanem a helyett járjanak a diákok is, mint más közönséges ember mentében, magyar dolmányban és vitézkötéses kalpagban. Igaza is volt. Én sem találok benne semmi kivánatost, hogy a fiatalság szoknyában járjon, meg csóka-orrú kalapot viseljen, mint a regiment-felcserek.

– De mikor ez a regula, kedves Bajcsy komám uram. A kis Lőrinczke nagy gézengúz volt már gyerek korában is; egyszer az én házamat is majd felgyújtotta rakétával, s a kéményemről a kakasdúczot ő rántotta le a papiros sárkányával. Nagy gézengúz volt eleitől fogva, s a tisztelendő úr keveset ügyelt rá; az édes anyja szegény pedig épenséggel el is kényeztette. Már most ők látják a hasznát. Ahol van: elszökött, világgá ment, azt sem tudják él-e, vagy meghalt?

Bajcsy uram nem hagyta magát megszomoríttatni. Kissé reszketett a hangja, de nem tágított.

– Majd megkerül. Majd visszahozza a púpos kenyér.

– De iszen nem kerül az meg. Kereste már a tisztelendő úr mindenfelé; meg a professor urak is. Nem találják. Azt beszélik az emberek, hogy beállt…

– Katonának! ott is jó lesz, ott is ember lesz belőle; még generalis is lehet.

– De nem katonának állt ám be; – hanem azt beszélik, hogy beállt – zsiványnak; útonálló lesz belőle: kivégzik, felakasztják.

De már erre a szóra szétpattant az abroncs, a mely eddig Bajcsy uram szorongó indulatainak dongáit összetartotta; s mint egy borszesztől szétrugott tonna rontott elő mérges válaszával.

– Az nem igaz, az hazugság; semmirevaló gaz, a ki mondja; kötnivaló bolond, a ki hiszi. Nekem ily bolond beszéddel e jőjjön, Mákosné asszonyom, korán reggel.

Azzal felrúgott egy pár útban álló csizmát, berontott a belső szobájába, becsapta az ajtót, s ott hagyta a nagyasszonyt.

A nagyasszony egy cseppet sem haragudott meg e gorombaságért; azt mondta, hogy milyen tréfás ma ez a Bajcsy komám uram; még egy kicsinyt beszélgetett odakinn a konyhában a szolgálókkal, azután az udvaron a kis kutyákkal s úgy távozott el, mint a kit nagyon szívesen láttak ott benn.

A tisztelendő úr épen akkor szállt le az utazó szekérről, mikor Bajcsy uram odaérkezett kapujába.

Gutai Thádé haja még fehérebb volt, mint hajdan, csakhogy most már arcza is fehér lett hozzá: az idők ellopták róla a pirosságot.

Bő úti jáponikába volt burkolva, fején háromszegletű kalap; oly meghajtva viselte fejét, hogy szinte alacsony kicsiny embernek látszott. A gond, a bánat alatt úgy összegörnyed az ember.

A tisztelendő úr nem üdvözlé mosolyogva Bajcsy uramat, miként máskor, ha találkozott vele; szomorúan elnézett mellette, mintha nem is látná; alig felelt neki az akkoriban szokott üdvözlésre:

– Isten nékünk…

– … Erősségünk.

Bajcsy uram szótlanul sompolyodott vissza. Azért jött, hogy nagytiszteletű urat feltüzelje egy gonosz rágalom okozói ellen; – még is aligha nincs valami igaz benne, s ha igaz, akkor fájdalmas dolog volna beszélni róla.

Thádé szórakozottan ment a házba. Elébb lelkésztársa udvarára nyitott be, s csak a kertben vette észre, hogy nem jó helyen jár; azután valahogy haza találván, elkezdett saját ajtaján zörgetni, s minthogy az nem nyílt ki előtte, boszúsan dörmögé magában:

– Különös, hogy még sincs itthon az a pap: pedig már haza kellett neki érkezni.

A másik ajtón azonban eléje futott a kis Lila. Nem kis Lila többé, hanem egy karcsú, színes liliomszál; fehér, égtiszta arczú gyermek, hallgató piczi szájjal, beszélő nagy sötétbarna szemekkel; az megcsókolá Thádé úr kezét s bevezeté őt a szobába a másik ajtón. Kis gömbölyű szája nem szólt hozzá semmit, de nagy okos szemei annál többet beszéltek: először üdvözölték őt nyájasan, elmondák neki, mily őszintén örül valaki azon, hogy ő haza érkezett; azután kérdezték tőle, hogy miért egyedül? és azután nagy szomorúságról, bánatról beszéltek neki.

És Thádé úr mind azt a beszédet jól értette; ő tudott a virágok nyelvén; felelt is rá.

– Nem találtam őt sehol, sehol. Mindenféle megbizásokat adtam, hogy ha visszatér szülőihez, teljes bocsánatot remélhet. Nem jött vissza.

A leányka keble nagy fohásztól emelkedett. – Hogy nem tér oda vissza, a hol oly nagyon szeretik?

– Hogy van anyátok? – Anyád; igazítá ki a lelkész.

– Oh csak mondja úgy: anyátok, rebegé a leányka, kezét ajkához szorítva; szegény Lőrincz.

– Gonosz fiú volt: nem soká fogja anyját úgy nevezhetni. Ő viszi a sírba. Nem halt meg a jó asszony?

– Ma jobban van, hála Istennek.

– Haza sem kellett volna jönnöm, de mindig az volt a fejemben, hogy azalatt, a míg odajárok, ő meghal itthon.

Ezalatt leoldá a lelkész pokróczczipőit lábairól a leányka, levetteté jáponikáját vele, kalapját, pálczáját elvette, s bevezette az anyja szobájába.

A jó tisztelendő asszony földi léte alig volt már életnek nevezhető. Több ízben megütötte a guta, miknek következtében egész termete, összeroskadó tagjai elfonnyadtak; semmi önkéntes mozgást sem tudott többé tenni, csak jobb keze rázkódott szüntelen, akaratlan erőtől mozgatva; mint egy vergődő küzdelem a közelgő halál ellen.

Beszélni sem tudott már, csak egy szót tudott mondani: «mindig, mindig, mindig». Ez volt kérdése és felelete, ez volt panaszának és örömének hangja, ez volt könyörgése, ez volt imádsága mindig, mindig, – mindig.

Thádé úr érzékenyülten járult a roskatag nőhöz. A bölcs férfiú arcza akkor mutatott legtöbb emberit, midőn e nő mellett állt. Akkor elriadt ajkai szegletéről a tudós hiúsága, elsimultak homlokáról a pártférfi szilárd határozatai, a szelíd férj, a jó ember látszott belőle egyedül.

Odament a nyomorult alakhoz, a kin alig volt már valami emberi; átölelte, ölébe vette, megcsókolta halavány homlokát; beszélt hozzá nyájas szavakat, a hogy gyöngéd férjek szoktak.

– Aludtál-e jól? nem voltak szívdobogásaid? Gondolkoztál-e felőlem?

– Mindig, mindig, mindig.

– Megint sírsz? Mit akarsz most mondani? Lila leányom.

Lila értette már e sirást: levette a falról azt a pastellrajzot, egy szép, deli ifjú képét, odavitte hozzá, odatartotta ajkaihoz: az öreg asszony úgy csókolta azt a képet.

– No, ne sírj miatta, vigasztalá őt a lelkész. Majd nem sokára látni fogod magát. Haza jön ő. Ne sírj.

És azután félrefordítá arczát; mert az ő szemei is nedvesek voltak.

– Nem érkeztek leveleim? kérdé a lánykától.

– Dolgozó szobájában vannak az asztalon.

Azzal még egyszer megcsókolá a nyomorult nő homlokát, gyöngéden megveregetve a hátát is.

– No de ne sírj érte… S eltávozott dolgozó szobájába.

«Mindig, mindig, mindig;» hangzott utána a zokogással vegyült egyetlen szó.

A lelkész iróasztalán egy rakáson feküdtek a levelek, mik távolléte alatt érkeztek hozzá.

Mindannyian saját leveleire adott válaszok voltak azok, mikben lelkészek, tanárok, városbírák és hadparancsnokok feleltek, fia után tett tudakozódásira.

Némelyik semmi nyomra sem tudta igazítani.

Mások iszonyú sejtelmeket költöttek benne: a válaszadók szabad útat engedtek képzeletüknek, hogy Lőrincz eltünését a legborzalmasabb regényjelenetekkel hozzák kapcsolatba; hogy a jámbor férfi kezei reszkettek, a levelet tartva, s nyugodt lelke eltévedt a kétségbeejtő labyrinthban.

Hiszen akármelyik úton indult el a gyanítottak közül az eltünt fiú, mindenütt a gyalázat országába jut azon, a honnan azután nincs többet visszatérés.

Csak egy levél volt még hátra; azt is felszakítá; valamelyik bodrogparti helységből irta azt neki egy lelkésztársa, melyben arról tudósítja, hogy a napokban fogtak ki a Bodrogból egy hullát: nem az ő fia volt-e az?

A lelkész megtörlé szemeit s azzal összekulcsolt kezei közé fogva a levelet, felemelé arczát és töredezett szóval könyörge:

– Oh uram: engedd, hogy ez legyen igaz.

Képzelhetni hogy mik lehettek még a többi levelekben?

Azután csendesen, halkan átszólítá magához Lilát, megsugta neki, hogy ismét útra fog menni: a kocsis legyen készen.

Lila útravalót akart neki sütni. Thádé úrnak ekkor jutott eszébe, hogy a multkori sütemények még most is ott vannak a kocsizsebben, érintetlenül.

– Azután, sugá Liliának, odaölelve őt magához, ha az a szegény jó asszony az alatt meg találna halni, míg én odajárok, temessétek el szépen; itt pénzes fiókom kulcsa: a lelkész urak tudni fogják mit cselekedjenek? A halotti beszédben elbucsúztassák fiától is s megemlítsék, hogy térítse őt vissza Isten, hogy javuljon meg anyja sírjánál, ha még él valahol az ég alatt. Áldjon meg az Isten, jó gyermekem.

«Mindig, mindig, mindig!» hangzott a tulsó szobából. Az öreg asszony nyugtalan volt Lila elmaradása miatt. Nem tudott már nála nélkül lenni.

Fél óra mulva ismét kocsin ült Gutai Thádé; ismét utazott erdőkön, rónákon keresztül. Erdőkön, rónákon most virultak a legszebb epipactisok, füzények, a vizek tükrén a nymphæák; füvészek gyönyörűsége… Gutai Thádé azokat mind nem látta.