BÁRÓ KADARKUTHY.
Malárdy ez évben ünneplé alispánsága huszonharmadik évét; még csak egy tisztújítás s akkor megülheti ezüst menyegzőjét az alispáni székkel, melyből őt soha senki ki nem mozdította.
A környék előkelő nemesei úgy tekintik őt, mint oraculumukat, a köznemesség pedig rettegi; parasztok nem jöttek kérdés alá, nekik nem szükség szeretni, vagy nem szeretni valakit.
A pompás kastély Ingoványon egy nap, úgy mint másnap előkelő vendégekkel teli, pedig abban negyvennégy szoba van, és azok a szobák is tágas termekből, akkori idők igen bölcs divatja szerint spanyol falakkal két-három külön kamrává idomítva, úgy, hogy a nemes vendég ugyanazon egy teremben feltalálja alvó, öltöző és mulató szobáját, a mi nem szép ugyan, de kényelmes.
A szobák mind hímzett szőnyegekkel vannak borítva, oldalaik tájképekkel tele festve, a mi sokkal is kedvesebb gondolat volt a mostani eszmekoldus falmázolatoknál, az egyik teremben szép derült olasz ég alatt járt az ember, világos zöld akászok, távolból ragyogó oszlopos tusculanumok között, a másikban Dél-Amerika ősrengetege fogadta a belépőt, sötétzöld lombozatával, liána-szőnyegzetével, mikről százszínű virág s tarka madársereg virított elő, harmadikban ismét keleti táj tünt elő, bókoló pálmákkal, áttört csipkefalu kioszkokkal, s obligát elefántokkal, tornyok a hátaikon.
Az ilyen termekben természetesen nem volt helyök a képeknek. Azok számára egy egészen külön szoba volt rendelve, mely azután tetőtől-talpig úgy meg volt rámás képekkel rakva, mint egy mozaik. Az épület közepét foglalta el a kápolna, igen szép fresco-festvényekkel diszítve, pompás faragványú szentségházzal, aranyos oltárral. Itt szokott vasárnaponkint a helység lelkésze külön isteni szolgálatot tartani az előkelők számára, mely alkalmakkor az alispán gyakran maga végzé az oltár körüli szolgai kötelességeket s nagyon megszámlálta vendégeit, ha mindnyájan ott vannak-e? és kegyvesztés volt nála egy ily alkalom elmulasztása.
Az alispán születése napján különösen nagy ünnepély szokott tartatni a kastélyban, melyre nem volt szokás vendégeket hivogatni, hanem kötelességük volt az általa ismerteknek azon megjelenni, mert számon tartotta neveiket, s évek múlva is ráemlékezett, ha egyszer elmulasztották e napot.
E napon hintókkal, kocsikkal tele a hátulsó udvar; hajduk és inasok lótnak, futnak, ácsorognak mindenfelé; a kastély szegletein, a rondellákban s az idomtalan kariatidák által czepelt erkélyen pompás delnők legyezői ingatják a májusi illatos levegőt; mit a szél a roppant alakzatos rabattok jáczint-erdejéből hord, míg a pipázó teremben ajtót, ablakot bezárva, beszélget a világ sötétebb része a férfi-nem, korán reggel hozzá kezdve a füstkészítéshez.
Mindenki díszesen van öltözve, miként vasárnap szokás: a férfiak sárga szattyán-csizmákban, ezüst és aranyzott sarkantyúkkal, paszományos granát posztónadrág, körülprémes zsinóros dolmány, elől a szegleteinél lekerekítve, s köröskörül színes skófiummal tenyérnyire kihímezve; hasonló hímezett csíkok vonulnak hátul is a két vállról a derékig. Haját mindenki szépen csapba kötve viseli hátul, a csap töve átkötve selyemzsineggel s vége csokros szalag közé rejtve, az egész hajfürtözet a két halánték körüli bodorulatokkal együtt gazdagon meghintve hajporral, melyhez különösen nem akar illeni a kifent bajusz, melyért is azt a finomabb izlésűek orruk alul lefaragták, s csak egy pár falusi rüpők viseli azt még közmulatság tárgyául.
A társalgási nyelv a hölgyek körében német és franczia, nem német, vagy franczia, hanem egyszerre mind a kettő; a hogy azt akkor Bécsben is szokás volt beszélni.
«Kann ich mir damit flattiren: madame für ein menuette zu engagiren?»
«Wenn monsieur das findet agreable: ich muss mit plaisir accordiren.»
A férfiak között azonban még fentartá magát a nemes reactio; férfiú-körökben kivétel nélkül hazai nyelven beszélnek – diákul.
Magyarul is szokás szólni – a kocsisokhoz és a hajdukhoz és a többi paraszt néphez.
Azonban a csengetyű megszólal: – szerencsénkre, mert már nagyon belejöttünk a hazafiúi dicsekedésbe, – reggelizésre hivatnak az érdemes vendég urak és asszonyságok; az étterem ajtói kinyilnak, egy pompás nagy boltozatos terem az, oldalfalai a classicus idők jeleneteivel al fresco festve mesteri kezek által, a boltívekről nagy üvegprismákkal elhalmozott csillárok ereszkednek alá. Székek, asztalok mind a legújabb barok-divat; az asztalon még kevés porczellán és üveg; annál több ezüst és arany edény, az asztal közepén egy furcsa sárkánytornyú contignatiós ezüst alkotmány, melynek csapja valami fekete barna nedvet csorgat dióhéjnyi aranyozott csészékbe, a miről még a hazafiak nagy része azt sem tudja, hogyan kell meginni? sem pedig azt, hogy részegségtől, vagy józanságtól való-e? az íze is nagyon furcsa, sőt nádméz nélkül szinte alkalmatlan is a megivásra; de csak iszsza azért, mert az is módi, úri asztaloknál megkinálják vele elébb az embert, azután adják csak fel a villára szurhatókat, s a ki nem akarja magát kitenni az általános kaczagásnak, csak behunyja a két szemét s leönti a torkába az ismeretlen speciest s nagyot nyel utána.
Úgy nevezik azt, hogy kávé; vajjon ki találhatta fel? és miről használ az embernek?
Az alispán termeiben ilyenkor sajátságos vegyülete szokott összegyűlni a mindenféle genreknek; a falusi gavallértól és szemérmes kisasszony hugától kezdve a Bécsből lejött úrfi és parfumeös delnő alakjáig. Itt egy pár sima ifjoncz udvarol egy non plus ultra dámának: az ifjak egyike húsz éves lehet, másika körülbelől hatvan; a kort nem igen lehet megkülönböztetni; az öreg ifju Toholnai Alfréd, régi híres dandy onnan felül; még sokkal mozgékonyabb is, mint vetélytársa, az ifjabb ifjú, Beszterczei Hugó Oscár, szemöldei épen olyan karikára vannak festve, miként azé, ajkai épen oly pirosak, fogai oly fehérek, arcza olyan síma és parókája hasonlatos. A mellett selypíteni sokkal szebben is tud, az «r»-et gyöngédebben harapja el beszéd közben; észrevételei piquantabbak, és parfumeja választékosabb, mint Beszterczei Hugó Oscáré, a kinek még sokáig kell iskolába járni, a míg nagy mintaképét utolérheti, kit minden mozdulatában törekszik utánozni.
A kecses delnő, kinek ezen hódolat tömjéne nyújtatik, az alispán nővére Eudemia: mademoiselle Eudemie; egy parányi öreg asszonyság, ki magát kisasszonynak hivatja, négy hüvelyknyi magas sarkú czipőt visel, feltornyozott hajékessége épen két láb magas, a felállni kényszerített hajalkotmány közé rezgő tűk és strucztollak tűzködve. Növeli a hatást az akkori legújabb divat szerinti öltözék, a szétterülő abrincsos viganó, melyet még fenyegetőbbé tesz a két oldalról emelkedő nehéz selyem pufándli, mely elől felcsíptetve, hátrálni látszik a féltesten alól lenyuló szertelen hosszú vállfűző hegyes szeglete elől; – a mi a szép delnő arczát illeti, annak eredeti alkatrészei annyira a mesés ismeretlenségbe tartoznak, hogy felőlük beszélni nem lehet, azon álarcz azonban, mely ólomfehérből, miniumból és bécsi koromból van eléje festve, elég műértelemmel készült, s tökéletesen sikerült általa mademoiselle Eudemie arczát hasonlatossá tenni egyikéhez azon gypsz-szobroknak, miket izléstelen figurinók színekkel is kifestettek s mikor az a kép néha még el is neveti magát, azzal az öntudatos mosolylyal, melynél ki van szabva, mennyire szabad elvonulni a szájnak, meddig szabad meglátszani a fogaknak, összehuzódni a szemeknek, hogy kellemetlen ránczok és egyebek ne tünjenek elő, akkor ismét úgy hasonlít ez arcz azokhoz a nevető szobrokhoz, a miket a figurinók árulnak. Mi szükség egy szobornak nevetni?
Most egy ellentétes alak lép közéjük, egy vén falusi nemes, alázatosan, válla közé húzott nyakkal; fekete kordován-csizmákban, kék dolmányban, ólompitykékkel, báránybőr süvege hóna alatt; ez Malárdy András bácsi; az alispánnak valami elszegényült atyafia, ki az alispánnál hat évvel, Eudemiánál pedig három hónappal fiatalabb. Ennek még czopfja sincs szegénynek, hanem hosszú haja, mely őszülés fejében megzöldült, hátrafelé van simítva s egy nagy karélyos fésüvel tarkóján letűzve.
Ez a jámbor vendég alázatos csoszogással lépett Eudemiához, megcsókolta a kezét, kikereste a szarvasbőr keztyűjén, a hol legczifrább rózsák voltak selyemmel hímezve, oda csókolt.
– Szerencsés jó reggelt kivánok kedves asszonynénémnek. Kedves appetitusára kivánom az éjszakai nyugodalmat. Fel tetszett-e már ébredni tekintetes urambátyámnak, az alispán úrnak?
Eudemia közel volt hozzá, hogy elájuljon erre a familiaris megszólításra, hogy őt egy ilyen zöldhajú ember még asszonynénjének tiszteli. Hugó Oscar hirtelen kéznél tartotta a parfumeös flacont, Toholnay Alfréd pedig karon fogá a nemes atyafit s nyájasan kérdezősködött tőle egészsége és otthon maradt családja felől, elvezette őt a terem túlsó szegletébe, s ott átszolgáltatta egy bőbeszédű falusi asszonyságnak, a ki a helyéről nem szokott megmozdulni, ekként biztosítva Eudemiát a kedves uramöcsém vissza nem térhetése felől.
Toholnay Alfréd, mint látjuk, nagy diplomata.
Kárpótlásul e sottiseért Durday nyugalmazott kapitány úr léptetett Eudemie elé; nem azért nevezem kárpótlásnak, mintha Durday valami nagy kincs volna egy dámára nézve, hanem a hogy salon-nyelven szokták nevezni «Eroberung» (nem ér semmit ezt a szót leforditva adni, úgy nem sokat jelent).
Durday gárdista volt húsz esztendeig: legszebb férfi a gárdánál, az udvarhölgyek kegyencze; legjobb lovas, pompás tánczos, hirhedett vívó és szerencsés játékos. Mind ennek persze már vége: a legény túl jár a hatvanon vagy húsz évvel, de azért nem számít hetvenet, nyolczvanat, hanem a franczia számítással tart, a ki a hatvan után megint újra kezdi a tízet, húszat számlálni. Oh, a francziák ebben is udvariasak.
Durdaynak a régi jó időkből nem maradt egyebe, mint szép piros mentéje. Nagy erőtetéssel most is tudja még egyenesen tartani magát, de tánczhoz már nagyon köszvényesek a lábai; barometrum lett belőlük, alkalmatlan időpróféta; lovon sem volna már képes ülni, s hagyján, hogy a kardot bírná, de még borotválkozni sem tud többé sajátkezűleg; a kártyában sem szerencsés többé, s most már csupán piquettet és l’hombret játszik meglett, okos férfiakkal; – hanem azért még mindig szerencsés az asszonyoknál, még mindig Adonis. Karján végig sétálhatni még mindig irigységet gerjeszt, személye még mindig Eroberung. Persze ebből a szerencséből őt már csak a dicsőség érdekli.
A mellett a kapitány úr nem is valami mulatságos társalkodó; alig lehet tárgyat találni, a miről vele szólni lehessen, s mindenről olyan primitiv fogalmai vannak, mint egy rossz diáknak, a ki nem szeretett iskolába járni. Annyit nem tud, hogy Győr nem Komárom vármegyében fekszik, egyszer azon bizonyozott, hogy a Dunát az alföldön Tiszának hivják, másszor azt állította, hogy a komáromi szigetbe be lehetne jutni, a nélkül, hogy az ember vizen menjen át, csak a túlsó partra kell kerülni; sőt egyszer arra fogadott, hogy Olaszország magasabban fekszik, mint Magyarország, mert ő emlékezik rá, hogy mikor oda ment, mindig hegynek fel kellett menni. Ha pedig olykor egy százszor hallott adomát kezd elmondani, abba úgy-úgy beleakad, hogy ki nem tud belőle keveredni. A mellett válogatlanul osztja a nyers gorombaságokat, vagy ha válogat a kifejezésekben, bizonyos lehet róla, hogy mindig a legvastagabbat találja meg.
És azért mégis Eroberungnak tartják és kapaszkodnak belé.
Oh az sokkal érdekesebb világ volt, mint a mostani. Az embereket kívülről is meg lehetett ismerni. Meg lehetett tudni ruháik színéről, szabásáról, arczukról, hajukról, ki micsoda? Ez a karassia posztódolmány itten gyanús ember; haja is össze-vissza van kavarítva és nincs hátul czopfba szedve. Ez még a régi emlékeken jártatja eszét most is; az a másik már emelkedettebb felfogású nemes, mert arcza sima, ingelejéről arasznyira állnak ki a bodrok. Rá lehetett olvasni az emberekre csizmáik szinéről, alakjáról: ez a rózsaszínű csizma itt nagy befolyású férfi, az a fekete kordován alázatos hivatalkereső.
Hát még abból mit nem lehetett érteni, hogy az alispán is, midőn vendégei közt megjelent, egészen sima arczczal jött ki; a bajusz eltűnt az ősnemesi büszke arczról, helyette a haj volt csapnak csavarva hátul, a prémes lilaszín bársony dolmányon a hátracsapott szabás, a széles hímzetek és az aranyos áttört szövetű mellény alatta, mely csípőjén alul ért: oh ez mind sokat mondott azoknak, a kik azt értették. Sokkal többet, mint: hogy akkor ez volt a divat.
És ha azután néztek arra, a ki karján jobb felől lépett a szobába: egy magas, délczeg termetű delnőre, ki az alispán második neje volt; és látták rajta a nehéz ezüstös rázsa szoknyát, ezüstcsipke köténykével; karcsú fejedelmi termetén a gyöngyös vállfűzőt, és vállán a panyóka mentét, fején pedig a régi magyar asszonyok aranycsipkés kontyát, nem mindenki tudta-e azt, a mit ebből magyarázni lehetett?
Még feltünőbb volt az ellentét az alispán két gyermeke között; a lányka, a szép Hermina, kit hajdan Bajcsy uram aranyos bábuval vesztegetett meg, viruló hajadonná nőtt fel; az egész társaságban a legszebb delnő és ő azt nagyon jól tudja. Festékre nincs arczának szüksége, bár ez nagy divat volt akkor, de a legjobb akarat mellett sem lehetett hova alkalmazni: a természet a leghamvasabb fehéret a leggyöngédebb pirossal oly szépen tudta vegyítni rajta, hogy a művészetnek nem volt mit adni hozzá. Szemeit nem annyira nagyságuk, mint azon élénk tűz teszi veszélyesekké, mely úgy ki tudja a férfi-szivekben a legkényesebb rejteket keresni; mondhatnók őket hamisnak, kaczérnak, ha az ajkak büszkesége meg nem hazudtolná e szót. Malárdy Hermina szívét æs triplex őrzi: rá nézve közönséges nemes emberek ötágú koronás czímerekkel nem veszélyesek. Ő pompásan öltözik, nehéz franczia selyemruha ropog rajta, hosszú suhogó uszálylyal: engedi bámultatni gömbölyű nyakát, hattyú-keblét és a gyémánt nyakéket rajta, hogy hódítson, de nem hogy meghódíttassék.
Az alispán fia Kálmán, Hermina bátyja, de gyönge külseje miatt inkább öcscsének látszik; szelid, hallgatag ifju, emberkerülő ábrándos kék szemekkel, halavány sápatag arczczal, s nagy sima homlokkal, melyről hátrafelé van simítva a szőke, selyemfinomságú haj; öltözete egyszerű barna dolmány, fekete gombokra, fekete zsinórzattal, mely egész atlasz nyakkendője csokráig be van gombolva; könnyen elvegyülhetne a palota előtt ácsorgó köznemesek között, senki sem mondaná, hogy nem közéjük tartozik.
És a ki így együtt látta e családot, nem első tekintetre megmondhatá-e, mi lakik azon ruhákon belül? A férfi fényes dolmányán, a nő ősmagyar mentéjén, a lányka divatos uszályán, az ifju fénytelen kabátján nem kívül hordta-e jellemét? az egész család életrajzát?
Az alispán büszke főtartással fogadá az egyenkint eléje járuló rokonok üdvözletét; szíves, néha leereszkedő volt a kerek, szárnyas dolmányok iránt, közönyös a kurta mentékhez; mikor a szegény nemes rokon hálálkodott előtte, akkor épen máshoz fordult beszélni.
Az a más pedig épen olyan ember, a kit Malárdy ki nem állhat, egy nyers, nyakas kurucz nemes, a ki olyan kacskaringósra kicsavarta a bajuszát, mintha egyenesen őt akarná boszantani vele; aczél sarkantyúkat visel pengős taréjjal s széles zsinórövet kötött fel csípőig érő mentéje fölé, selyem nyakkendője aranyos rojtjait pedig épen csúfságra hagyta kicsüngni egész melle közepéig; más embertől ezt kihivásnak vették volna ilyen társaságban; végtére homlokán üstökbe csavarítá szénfekete haját, mely kétfelől hosszú csigákban omlik a vállaira.
Ez Vasadi Gábor úr, a csallóközi protestáns nemesség szeme, füle, szája; ő általa látnak, hallanak és beszélnek. Tisztújításon Vasadi véleménye 2000 votum. Ezért tünteti ki olyannyira az alispán. Tűri különczségeit, nehéz természetét, sértő észrevételeit, kérkedését – egy Malárdy ellenében.
Azonban átestünk a hálálkodáson; az alispán vendégei asztalhoz ülnek, kiki rangja és megbecsültetése szerint, a jelentéktelenebb vendégek számára szomszéd termekben vannak terítve asztalok. A külső termekben hajduk és inasok szolgálnak fel, az alispáni asztalnál fiatal joggyakornokok, patvaristák; az alispánnál folytonosan tizenkét nemes ifju végzi a törvényes pálya ez előkészületeit, s az nagy szerencsének tartatik az alispánhoz juthatni patvariára.
A kávé épen ki volt már osztva s Hugó Oscár épen nagy gyönyörűséggel figyelmezteté Eudemiát és több előkelő hölgyet az asztal végén ülő szegény rokonra azzal a görbe fésüvel hajában, a ki az alispán testvérét asszonynénjének nevezte s most rendkívül meg volt akadva a kávéscsészével, melynek mind teteje, mind alsó tálczája akkori divat szerint tele levén öntve ez idegen nedvvel, a becsületes férfiú ki nem tudá találni, hogyan igya ki már ő e furfangos edényből azt az izét? mert ha a tetejéről ivott, akkor az aljából ömlött a dolmányára, ha pedig az aljából ivott, akkor a tetejéből dült az orrára. Végtére is olcsóbb az orr, mint a dolmány, az aljából kezdé el szürcsölni a kávét, míg egyszer azután természetesen a felső csésze súlyegyent vesztve, mindenestől az ölébe hullott; a jó ember akkor mondá hüledezve: «ha én azt tudtam volna, hogy ez lejár».
Azonban mindezen nevetni nem volt szabad, mert most az alispán arcza különös ünnepélyes komolyságot mutatott, s a mi hangot ő adott, azt kelle megtartani mindenkinek. Mindamellett a jámbor atyafi szeretett volna már inkább ott kinn lenni az istállóban.
Szerencse rá nézve, hogy épen e pillanatban új kocsizörgés hallatszék az udvaron, egy patvarista az ablakhoz futott s halkan jelenté az alispánnénak, hogy valami pompás hintó hajtatott be az udvarra, négy tüzes paripával; parókás kocsis a bakon; hátul tarsolyos huszár ezüstös egyenruhában, a hintóban pedig egy gyönyörű fiatal gavallér ül, a kit ő még soha sem látott; buzavirágszín dolmány van rajta, arany zsinórzattal, nyestprémes kalpag a fején, gyémántos kócsaggal. Soha sem láttak olyan szép fiatal embert e tájon.
A vendégek mind kíváncsian néztek az ajtóra, melyet a hajduk siettek feltárni, a midőn belépett azon az említett jövevény, a kit valóban az első tekintetre is volt miért megcsodálni.
Gyönyörű magas, karcsú ifju volt a jövevény; termete sugár és hajlékony, szabad mozdulatai, könnyűded főhordozása első tekintetre elárulák benne a nagy urat, ki az emberi gyülevészt maga alatt szokta látni, arcza nőiesen finom, a büszkeség sajátszerű férfivonásaival: derült, márványtiszta homlok, izgékony szemöldök, nyugtalan, kaczér, mindenfelé vizsga szemek, egyenes, szabályos orr, s vékony, gyermeteg metszésű ajkak, éles, hamis szájszegletekkel; minden vonáson a biztos önuralgás kinyomata és valami önkéntelenül parancsoló hatalomérzet.
Öltözete az akkori idők fogalmai szerint a legízletesebb: ruháinál a legszelídebb színezetek összeválogatva, buzavirág- és baraczkvirágszínek, világos, fehéres aranynyal hímezve, mely csak valamivel sárgább az ezüstnél; haja a legdivatosabban bodorítva és hófehérré hajporozva, ujjain gyémántos gyűrük, óralánczáról antik camæák csüggnek alá.
A jövevény igen fiatalnak látszott; az akkori sima arczú divat ugyan nem igen engedé megbecsülni az életkort, mégis voltak naiv vonásai az arcznak, mik egyedül a húsz év alatti kor sajátjai. Az ifjú úr alig látszott ennél idősebbnek.
Járásában is felismerhető volt az akkori főurakat jellemző elegantia. A mint az alispán elé lépdelt, sarkai alig érték a parquetet, s mintha ruganymézgából lettek volna, mindannyiszor visszarugódtak, lábhegyre állítva a lépdelőt, kinek itt ismét csekély fordulást kellett tenni talpa hegyeivel, a mi bizonyos lejtelmet adott járásának.
Ott az alispán előtt büszkén meghajtá magát, s fejét hirtelen felkapva ismét, monda:
– Én báró Kadarkuthy Viktor vagyok, báró Kadarkuthy László fia, atyámtól e levél az alispán úrnak.
Malárdy felállva fogadta vendégét, s e szókra önkéntelen nyájasság támadt arczán, hirtelen végig tekinte az asztalon, fiának intve:
– Kálmán, adj helyet ő méltóságának.
A megszólitott fiú összerezzent e szóra, arcza mélyen elpirult egyszerre; szemeit lesüté, és azután fölkelt csendesen, szót fogadva, s kinálva mutatott üresen maradt székére.
– Köszönöm kedves barátom, szólt a báró, egyszerre elfogadva a kinálást, mint a ki ezt megillető hódolatnak találja, s megszorítá bizalmasan a szemérmes ifju kezét, ki azután hátra vonult szerényen a patvaristák közé, s nem hajtott a hátul ülő szegény atyafi nyájas unszolására, ki viszont neki akarta átengedni helyét.
Az alispán ez alatt feltörte a levelet és átolvasá: és arcza annál derültebb, büszkébb lett; mikor végére ért, összehajtá, bedugta dolmánya belső rejtekébe, s azután az előtte ülő személyén keresztül nyujtá eléje kezét, olyan nyájassággal, melyben sokkal több volt a hizelgés, mint a leereszkedés.
Hizelgés egy Malárdytól! Malárdy Xavér alispántól!
Pedig a ki közöttük ült, az Vasady Gábor volt, a ki egyet rántott a vállán, a mint báró Kadarkuthy leült mellé s félhátat fordított neki.
Az asztalfőn jobbról az alispánné ült férje mellett, a mellett Eudemia és Eudemián alul Hermina, így épen Kadarkuthyval szemben. A véletlen épen jól rendezte így. A két legszebb alak egymás ellenében. Igen ügyetlen szem lett volna, mely rögtön be ne lássa, hogy a két alak egymás mellett is szép volna.
Legalább Malárdy többször tekinte majd az egyik, majd a másik alakra, s azután ismét kivette a levelet zsebéből és belepillanta, és ismét rájuk nézett, azután nejéhez hajolt, fülébe sugott; a nő arcza még komorabb lett, ő is az ifjura nézett, és Eudemia is elővevé lorgnonját és szemügyre vevé őt, és a fash gavallérok valamennyien oda hajoltak felé, és a bátyámuramék odahátul szájtátva bámultak reá; az ifjú Malárdy midőn a kávés csészét eléje tevé, szolgálva neki, oly mélyen pillanta arczába okos szemeivel; míg az, aki szemközt ült vele, két csillagot ragyogtatott szeme közé, a napsugár hevével s a hajnal titkos ábrándjával.
És a jövevény ennyi szem kereszttüzében zavartalanul otthon találta magát. Mindenkit észrevett, mindenki irányában állást foglalt. Pártfogó képet mutatott a szelid ifjunak, daczosat a mellette ülő kurucznak, tiszteletet tudott adni a ház asszonyának, kaczér mosolyt vetett Eudemia felé, komoly és büszke volt az alispánnak, fitymálta a gavallérokat, s visszasugározta a delejes tekintetet Hermina felé, mint egy csodálatos prizma, mely minden belenéző szemének más színt tud mutatni.
Első tekintetre fel volt lázítva, meghódítva, ellene-, vagy belebolondulva az egész társaság, s magában érezte mindenki, hogy ez nem hiába jött utoljára, ez olyan szerepet jött kezdeni, melyben együtt fognak játszani valamennyien, ki vigan, ki szomorúan.
Malárdy kérdezősködött az öreg Kadarkuthy báró felől; az ifju beszélt róla sokat. Igen gyöngéden tudott atyjáról emlékezni. Látszik, mily előkelő nevelése van. Azt mindenki tudja, hogy az öreg Kadarkuthy báró nem igen példás életet él: de fiának nem szabad mutatni, hogy erről valamit tud. Ő egész hódolattal és kegyelettel beszél atyjáról, a mi neki igen jól illik, s midőn beszéd közben a kurucz Vasady félvállról valami furcsa megjegyzést tett az öreg úrra, Viktor szikrázó szemekkel fordult felé:
– Uram! tetszett valamit mondani?
Vasady úgy megszeppent a fenyegető tekintettől, hogy szépen egyenesre ült mellette, s azt felelte, hogy nem szólt semmit, a min nehány jókedvű kebel odahátul hallhatóan nevetett, s az egész társaság örült rajta, hogy a goromba nemes urat az ifjú úr egy tekintetével úgy megjuhászította. Ez mindnyájuk közös diadala volt.
Vasady nem is szólt az asztalnál egy szót sem többet.
Az öreg báró Kadarkuthy személyes ismerőse volt Malárdynak, a nyugalmazott kapitánynyal pedig épen együtt testőrködött Bécsben több esztendeig. Viktor tudatá velük, hogy édes atyja sokat emlegette mindkettőjüket. – Említett az ismeretségi évekből olyan körülményeket, a miket az illetőkön kívül más senki sem tudhatott: Durday hirhedett párbaját a bajor őrnagygyal, a midőn Kadarkuthy László, mint párbajsegéd viszont a bajor segédével verekedett meg, s mind a ketten leverték ellenfeleiket.
– Úgy volt, úgy volt! igenlé a vén gárdista ragyogó tekintettel. Én voltam az ő segédje, ő az enyim, egymásután, lelkem teremtette!
Az öreg úr Hermina mellől nyujtá kezét az asztalon át Viktornak s annyira megfogta azt, mintha el sem akarná többet ereszteni.
– Hát még az asszonyok előtt! lelkem teremtette! folytatá svadronyvezető hangon a nyugalmazott Achilles. Az asszonyok előtt, ott volt nekünk hirünk, lelkem adta, szedte, vette, ha arról szabadna beszélni!
Viktor elég gyöngéd volt észrevenni, hogy Eudemia látható zavarban hajtja arczára a szelet széttárt legyezőjével s ügyesen félrevitte a beszédet, a nélkül, hogy a derék hadastyánt megsértené.
– És lám, az én atyám még sem volt oly szerencsés e téren, hogy nekem oly jó, oly derék mostoha anyát adhatott volna, a minőt én másoktól irigylek.
Ezt a mondást csak az alispán és neje értheték. Kadarkuthy László megkérte Malárdy második nejét még leány korában, de ez Malárdyt választá a zajos hirű főúr helyett.
– Egyébiránt rajtam a sor az anyai szeretetet megérdemelni ott, hol atyám nem volt azt szerencsés számomra megszerezni, veté utána halkan és szemlesütve az ifju.
Az alispánné arczáról önkéntelen elmult a szigor e szavakra, a jövevény előtt minden szív kezde kitárulni, bókjai, hizelgései mindenkinek ízléséhez voltak alkalmazva, mindenki elhitte, hogy hizelgése igazmondás, mindenki bámulta szerénységét és bátorságát, a biztos tapintatot, mely szerint egy társaságban, hova most lépett először, azonnal mindenkivel tud olyan tárgyról beszélni, a mi azt érdekli, első tekintetre ki tudja választani, kik azok, a kiknek kegyét meg kell nyernie, és ellenkezőleg azok, a kiknek ellenében erőt kell mutatnia.
Látszik, hogy ez egy tökéletes világfi… Korántsem azon szeles gavallérok közül való, kik erővel törnek át a korlátokon, kik szép arczaikban, szabójuk művészetében s jólhangzó nevükben elbízva magokat, kérkedő, kihivó arczczal lépnek a világ elé, s nem veszik észre, hogy ott minden ember épen olyan nagynak tartja magát, mint más.
Még egy kőszikla volt azonban, mely útjában állott, és az nagyon erős kőszikla.
Malárdy jól tudá azt, hogy báró Kadarkuthy Lászlónak van egy bűne, mely mindazon kellemes emléket, mely a múlt évekből közöttük fenmaradt, bátorságot, gazdag birtokot, nagy nevet lenyom a serpenyőben: a vallástalanság.
Kadarkuthy kedvencz thémája volt a hit szolgáira nevetséges adomákat gyűjtögetni, azokat ő több példányban le is íratta s ismerőseinek kiosztá. – A zajos orgiák közepett gyakran parodiákat csinált a templomi szolgálatból, a búcsujárásból, szent énekek dallamaira frivol verseket énekelve, ittas vendégeivel együtt. Többször kapott ezért criminális actiókat, a mik alól csak nagy áldozatokkal birta kivágni magát, sőt egyszer annyira elfeledkezett magáról, hogy egy jámbor szerzetest sajátkezűleg megütögetett, mely rosszaságának sajnosabb következményeit csak úgy kerülhette ki, hogy magasan megfizetett orvosi véleményadások által arra az időre, a mikor az történt, magát őrültnek nyilatkoztatta.
Ezeknek emléke folyvást sötét árnyat vetett Malárdy szívében azon derült képre, mely abban már egy egész új csendéleti rajzot kezdett mutatni. Vajjon nem örökölte-e Viktor atyjától vallástalanságát, nem rontotta-e meg szívében a rossz példa a hithez ragaszkodást?
Ez pedig első és utolsó kérdés volt Malárdy előtt. A kit azzal vádoltak előtte, hogy vallástalan, annak semmi erényét sem látta többé; mert a vallásosságot tartá minden erény alapkövének.
E közben a kápolna harangja megcsendült, a vendégeknek ez jel volt, hogy józan reggelijökkel siessenek, innen a templomi szertartásra menendők.
A csengetés után ijedelmes arczczal jött be az udvarnok az alispánhoz sietve, s elakadó lélekzettel adá tudtára azt a véletlen balesetet, mely a kántort érte, ki az esteli tűzijátékhoz készítvén előre saját puskáját, egyik cső elpattant s jobb kezét egészen összemarczangolta; nem volt ugyan benne golyó, csak lőpor, de az által is képtelenné van téve az ember ez ünnepélyes alkalommal az orgona melletti szolgálatot teljesíteni.
Az alispán eltitkolhatlanul rossz kedvbe jött e baltudósításra. Épen az utolsó perczben, a mikor már beharangoztak, s késő a szomszéd faluba küldeni más kántorért. Az orgonához pedig nem is értenek ott a falukon. Az egész szertartást megcsonkítja ez a baleset.
– Tekintetes alispán úr, szólt Viktor szerényen fölkelve székéről, ha szabad csekély szolgálatomat fölajánlanom, engedje meg hadd helyettesítsem én ezúttal a szerencsétlen énekest, s egyúttal hadd küldjem neki ezt a néhány aranyat fájdalmai enyhítésére.
Malárdy szívéről egy nehéz kő látszott lehullani.
– Méltóságod ért az orgonához?
– Sokszor játszottam rajta s tűrhetően, a mint mások mondják.
– És az éneket hozzá?
– Hangom az igaz, hogy nem valami szép, de legalább helyesen énekelek.
Ez több volt, mint a mennyit Malárdy várt. Hát még a kivitel maga! Viktor előre átment a kápolnaterembe, megpróbálni az orgonát. Az első hangfutam elárulá, hogy mester kezeli a hangszert. Úgy játszott rajta, mint egy művész, ki a szent zene legmélyebb titkaiba avatva van, s midőn elkezdé énekelni Pergolesenek akkoriban híresülni kezdett Stabat Materét, gyönyörű érczcsengésű sopran hangon, a jelenlevők bámulva tekintének föl rá, a hölgyek lélekzetüket visszafojtva hallgaták, lelkükbe szívták a hangokat, s önkéntelenül borultak le térdeplő zsámolyaikra, Malárdy szobortiszta arczán egy pár könycsepp futott végig.
Ily szívreható ének még nem zengett a Malárdy-kastélyban soha.
Midőn a szent szertartásnak vége volt, s Viktor egy remek hangczifrázattal befejezé az orgonajátékot, utána hagyva zúgni a pedál-sipok elhaló hangjait s azután lejött ő is a gyülekezet közé, Malárdy megölelte az ifjut és megcsókolá orczáját.
Malárdy megcsókolta egy fiatal ember orczáját.
Ez sem történt még soha az életben. – Még saját fiával sem.
A NAGY SZEMFÉNYVESZTŐ.
E pillanattól kezdve meg volt hódítva a leghatalmasabb Malárdy az ifjú Kadarkuthy által.
A levélben, melyet az alispánnak átadott, az öreg Kadarkuthy reszkető vonásaival az volt írva, hogy egy gyermekkori igéret megérett arra, hogy teljesüljön. Emlékezteté őt, hogy még tanuló korukban felfogadták egymásnak, hogy ha gyermekeik lesznek, azokat egymáshoz adják et cætera, az öreg úr levele tele volt et cæterával. Erről a furcsa szokásról rég ismeré őt az alispán.
Ez valóban kedves névnapi ajándék.
Egy leánykérő. Ideálja a vőknek: olyan, a minőről büszke atyák szoktak álmodozni, a ki gazdag előfogattal hajtat be az udvarra; otthon urodalmakkal bir s falvairól beszélhet. Kastélyba viszi menyasszonyát s méltóságos asszonynak czímezteti. Azonfelül délczeg, daliás alak, a ki mellett még boldog is lehet a nő; világfi, a ki büszkeségére válik a családnak; és mindenek felett kegyes, vallásos érzelemben nevelt ifju.
Ezt könnyen is ki lehetett magyarázni. Az öreg báró bizonyosan magától távol nevelteté gyermekét; érezve magában, hogy ő hozzá közel elromlanék; aztán meg ismeretes is az a különös egymásután a természetben, hogy korhely apának erényes fia támad s bölcs apa gézengúz fiat nevel. Mindkettőre nem messze kellene példákért mennünk.
Malárdy szivét annyira megnyerte az ifju báró, hogy az antik szobor arcza még nyájas is tudott lenni.
Behivta őt magához szobájába, elhagyva vendégeit néhány perczre s azt kérdezte tőle, hogy tudja-e, mi van azon levélben írva, a mit édes atyja, a báró úr írt?
Az ifju szerényen lehajtá fejét, s néhány perczig gondolkozott; azután a gyermeteg őszinteség bizalmával ragadá meg az alispán kezét:
– Szabad-e reménylenem azt, a mi ott írva van?
Malárdy elmosolyodott. Az örömtől mosolygott-e, vagy az ifju eredeti nyiltszivűségén?
Neki sem volt szabad kevésbbé nyiltszivűnek lennie.
Megszorítá Viktor kezét és azt mondá neki:
– Ha úgy rendelte az ég, hogy ez teljesüljön, én örülni fogok a pillanatnak, a melyben önnek ezt mondhatom: legkedvesebb fiam.
Viktor a szerénység tiltakozó mozdulatával vonult vissza.
– Oh nem «legkedvesebb», ne mondja ezt kegyed. Ezzel megrabolnám Kálmánt, a legkedvesebb czím az ő öröksége.
Az alispán elkomorodva sóhajta fel, s bágyadtan válaszolt:
– Úgy kellene lenni.
– És úgy is van.
– Fájdalom, hogy nincs. Kálmán nagyon hideg hozzám. Ő egészen elütött tőlem. Semmiben sincs kedvemre s mindig csak szomorúságot okoz. – Jobban ragaszkodik mostoha anyjához, mint hozzám, édes apjához. Mindenben ellenemre van; elkezdve a ruhától, melyet viselünk, egész a politikai meggyőződésig. Én büszkeségemet találtam hivatalomban mindig; ő megveti a hivataloskodást; én általam magasabb rangkörökbe juthatna, a helyett mindig az alacsonyabbakhoz szít, s félrevonultsága miatt oly félszeg és bátortalan kezd lenni, hogy meg nem tud állni egy úri társaságban. Szégyenem válik belőle s a mi leginkább aggaszt, a mi kétségbeejt jövendője felől – rájöttem, hogy verseket ír. Verseket! egy ily meglett, felnőtt ifju, a kinek már a törvénykezési nyelvben kellene remekelni. – Azt mondják, hogy versei szépek; de hát mi az? hová fog ez vezetni? A társas életben mindenütt kikaczagják érte: úgy tekintik, mint ártatlan bolondot. Egy Holdmezey Berey Farkas collegája, egy nevetséges ember, a kit csak szánalomból nem kaczagnak ki szemben. Meg van keseredve az a napom, melyben reá gondolok. Mert ez teszi őt épen oly daczossá, oly fellengzővé mindenki irányában, hogy egy csavargó poéta nevét többre becsüli, mint az ország első hivatalnokáét. És ő egyetlen fiam!
Viktor végig hallgatá Malárdy panaszát, a mi az akkori idők szellemében valóban szivreható bánatos panasz volt. Hiszen még néhány évtizeddel későbben is azok az előkelő magyar nemesi családok, mikből irodalmunk vezérei támadtak elő, szégyenpirulva beszéltek, ha beszéltek, a család nevét széthurczoló elveszett fiakról, s ügyetlenség volt az idegentől, ha felőlük tudakozódni talált.
– Ajándékozzon meg alispán úr azon bizalmával, hogy Kálmán megtérítését bízza reám; szólt Viktor komolyan a bánatos atyához.
– Hogyan reméli ön azt? Kapott rajta az alispán.
– Nekem sokba fog kerülni. Kálmán nagyon meg fog rám azért haragudni, gyülölni is fog tán sok ideig; de megteszem ez áldozatot, kegyed aggodalmáért, s az ő jobbléteért. Még ma meg fogom őt téríteni.
Az alispán kérdőleg, csodálkozó arczczal tekinte rá, de Viktor felkelt mellőle s csak annyit felelt:
– Drasticus cura lesz, de gyökeresen használni fog.
Azzal a család tagjai jöttek közbe; a beszédet félbe kellett szakítani. Az alispán Viktor karjára füzve lépett ki a vendégek közé.
Ebédnél még egy székkel közelebb ült Malárdyhoz Viktor, mindjárt az asztalfő mellett. Vasady úr egy székkel alább degradáltatott. Hiába, a báró nevezetesebb személy volt, mint ő; az fait accompli, s a fait accompli-k előtt akkor is divat volt már meghajolni.
Az egész ebéd alatt tudta foglalkoztatni az egész társaságot az ifju jövevény. Szikrázó ötletei egymásra következtek; a mit elmondott, abban annyi finomság volt, a legcsipősebb dolgokat úgy be tudta hengergetni jóízű előadása zamatjába, hogy még az érdeklett maga is kénytelen volt azokat kedveseknek találni.
És a mellett tudott inni úgy, a hogy senki más; – és nem látszott meg rajta.
Ez a fődolog.
A ki egy pohár bortól leiszsza magát, az részeges, semmirekellő, a ki tíz pohár után is józan marad: az derék, gavallér ember.
Eleinte Vasady azt a tréfát akarta magának megszerezni, hogy áldomásozni kezdett a jelen levő nevezetes férfiakért sorban, s a poharát mindig Viktorra köszönté.
Viktor állott elébe s kiitta poharát, egész a körömpróbáig; mikor aztán a férfiakon végig mentek, akkor Viktor mondá: «szállok kendnek!» s elől kezdé a hölgyeket s végig áldomásozott értük, s hogy a poharak nem ártottak meg neki, bizonyíták azon ragyogó ötletek, találó szójátékok, mikkel toasztjait felczifrázta; de bizony Vasady úr a vége felé csak alig birta már mozgatni a nyelvét.
Szerencsére az alispán jelt adott a felkelésre. Viktor arczán még csak szín tekintetében sem látszott meg a poharazás; csak szemei ragyogtak kissé élénkebben, mint az előtt, s egy kis izgatottság látszott ajkai körül, a mi neki igen jól illett.
Annyira magánál volt, hogy midőn a delnőket a társalgási terembe kelle vezetni, két hölgy közül Eudemiának nyújtá karját, és nem a szépség királynéjának; különbséget tudva tenni az etiquette és a szív parancsai között.
A társalgási terem már akkor el volt készítve az ünnepélyt fűszerező mulatságok számára. A terem egy harmada fel volt emelve szinpad gyanánt s festett függönyökkel ellátva.
Oh nem! Itt nem fogunk azért szini előadást látni, még abban az időben nem volt nálunk kimondva az a vakmerő eszme: hogy egy ember leírjon valamit, a másik azt elbeszélje, és a harmadik fizessen érte, a miért azt meghallgatja. Esze ágában sem volt senkinek szinjátszó társaságot sejteni a festett függönyök mögött; nem is tartotta volna senki illendőnek, hogy egy magyar ember befesse a képét pirosra, fehérre, hamis szakállt kössön az állára s előálljon azzal a hazugsággal, hogy ő Oloferno Vitellezzo, a ki az apjáért boszút akar állni. Ilyen bolondoskodás még akkor magyar emberhez nem illett.
Hanem emeltetett ama szinpad egy nagy, nevezetes szemfényvesztő előadásai végett, ki épen ez ünnepélyre jött Afghanistánon keresztül Asztrakánból; teljes czíme: «Magister Ludolphus de Cairo; professor magiæ; elismert feketeművész és boszorkánymester; az orosz czár udvari szemfényvesztője; a nagy Philadelphia egyetlenegy tanítványa; a double vue feltalálója, az escamotage és indiai bűvészet avatottja; a chaldeai bölcsek kövének birtokosa; aranycsináló és patkányűző», egy szóval nagy ember.
A társaság elhelyezé magát a körbe állított székeken, mik a szinpad elejét elfoglalták; a hölgyek legelől; Durday odahátul gorombáskodott valakivel, míg Vasady fogott magának egy szerencsétlen esküdtet, annak magyarázott erősen s azt hitte magában, hogy ez most abból ért valamit.
Viktor nem ült le; a hölgyek körül forgott, majd egyikkel, majd másikkal beszélve, legtöbbet Eudemiával és az alispánnéval; legkevesebbet szólt Herminához. A szép leányka elmélázva ült karszékében, s csak néha pillantott lopva az ifju után, ki oly hidegen látszott vele bánni.
– Nézze kegyed, mademoiselle, szólt Viktor Eudemiához, a jámbor atyafi hogy előre tolakodott, hogy bámul a festett függönyre jövendő bámulata előérzetében. Ő most nem lát senkit, csak a szemfényvesztőt. Előre tudom, hogy minden kilőtt zsebóra az ő zsebében lesz megtalálandó.
A függönyön túl hármas csengetés adott jelt, a kárpitot szétvonták s ott volt látható Monsignore de Cairo a sötét vörössel bevont szinpad közepén, máguszi talárjában, hatalmas hegyes süveggel s tarka pálczával a kezében, a hogy indiai máguszok szoktak járni.
Eleinte a közönségesebb egyiptomi bűvészet csodáit mutatta be bámulóinak: töltögetett a csodapalaczkból sört, bort és szilvóriumot, a bámuló atyafi ivott mindenikből s mondott rá egy-egy fél terrem – – tét.
Viktor nem sokat ügyelt a bűvészre: az egész komédia alatt hátat fordítva neki, fecsegett Eudemiával.
Az orosz czár első szemfényvesztőjét ez piquirozni kezdte, leszállt a szinpadról s Viktor vállát érinté varázsbotjával, a min az öreg Malárdy atyafi nagyon bámult, hogy Viktor rögtön tengeri macskává nem változott.
– M’sieu le baron, donnez moi’n bague. Egy gyűrűt; s’il vous plait.
Viktor könnyedén bólintott felé s levont az ujjáról egy szép smaragdköves gyűrűt s két ujja közé fogva, odanyujtá azt a keletindiai bűvészek nagy mesterének, s tovább beszélt Eudemiával.
– Voici m’sieurs et m’dames, szólt a bűvész összefogott marokkal gesticulálva a közönség előtt; látják önök ime az a gyűrű, a mit a báró úr nekem átadott, most itt van a kezemben.
Azzal felnyitá a markát… és maga is hátra hökkent; – mert a gyűrű nem volt ott.
– Most is itt van az ujjamon, szól Viktor félvállról hozzá; s még egyszer oda adta neki a gyűrűt.
A keletindiai maguszok utóda nagyon furcsa szemeket vetett rá e tréfa után s most már nem maradt a veszedelmes néző közelében, hanem visszament szinpadára, ott végezte a hocuspocust, megtörte a gyűrűt mozsárban, beletömte a pisztolyba, kilőtte a levegőbe.
Viktor azalatt egyik helyről a másikra ment s a mint a jámbor atyafi előtt elhaladt, vállára ütött neki.
– Vigyázzon magára atyafi, mert a muszka elcseréli a fejét.
Miután nevetve előre ment ismét, Hermina mellett volt egy üres szék; oda leült.
A leány nem nézett reá. Egyik keze a szék támlájára volt nyugtatva; egy pillanatra érzé, mintha Viktor hozzá ért volna; de azért nem vonta azt vissza onnan.
– Voici m’sieurs et m’dames, szólt a nagyhatalmú boszorkánymester, a mint a pisztolyt kilőtte; a báró úr gyűrűje ott van ama kék kabátos nobili zsebében.
A jámbor atyafi megrettenve kapott két zsebéhez s elkezde szabódni:
– De itt úgy segéljen, nincsen! Az én zsebemben ugyan nincsen.
S nagyobb igazság kedvéért, valahány zsebje volt, mind kiforgatta a publikum szemeláttára, nem volt azokban egyéb, mint egy kova, meg egy aczél, meg egy kis bükkfatapló; a gyűrű nem került elő.
Az egyiptomi mágusok tanítványa láthatólag meg volt zavarodva e felfedezés által. – Hol van hát a gyűrű?
A társaságban kezdett e kérdés zavart idézni elő; mindenki kereste, a midőn egyszerre Hermina felsikolt, odatekintenek; a leány megrémülve néz balkezére: a gyűrű ott volt a második ujján.
Hogyan került oda? Ki tette rá? azt senki nem birta megfejteni, s növelte a bámulatot még az, hogy a mint Hermina le akarta a gyűrűt húzni, az oly szorosan volt az ujján, hogy le nem jött róla. Minden ebbeli törekvés meghiusult. A gyűrűnek ott kelle maradni.
– Azt kegyed kénytelen lesz örökké viselni, súgá Viktor Hermina felé. Nem hallhatta azt senki más, csak a leány. Nem vehette észre senki más azt a bűvsugárt, a mi a leány szemeibe villant – a gyűrű kövéből – és az ifjú szemeiből…
… Mikor az ilyen szemfényvesztő nagymesterek munkáját valaki ügyesen el tudja rontani, az mindig meg szokta nyerni a nagy közönség tetszését; abban bizonyos elégtétel-félét szoktak találni.
A mágia nagymestere igen sokat vesztett részvényei értékéből ez intermezzo által s hogy e feletti bosszuságát álczázza s a közönség figyelmének más tárgyat adjon, elkezdett mindenféle kezeügyébe akadó tárgyat bámulandó ügyességgel nyeldesni: kések, villák, később egész kardok, ivópoharak, szelenczék tünedeztek el rettenetes torka sötétjében, mikért azután cserében nem restelt néha-néha tüzet és szikrákat okádni vissza s véghetetlen mennyiségű szalagot húzni ki orrából, szájából.
Az öreg atyafi egyre növekedő buzgalommal bámulta e rendkívüli csodatéteket. Bámultában egészen előre jött már a szinpadig s egyszerre csak megszólalt:
– Hallod-e te muszka? Hallod-e komédiás! Nyelj el hát engem, ha tudsz.
A máguszok nagymestere nagy szemeket mereszte rá.
– No nyelj el engem, ha igazi ördöngös vagy; nyelj el engemet.
A társaság kaczagni kezdett e furcsa ötletre.
– Avec plaisir. Igen szivesen. Viszonza az ezermester, megértve a naiv kivánatot. Tessék leülni ide a székre.
Az érdemes atyafi elbízott ragyogástól mosolygó arczczal mászott fel az emelvényre, s vitéz önhittséggel foglalt helyet a mutatott széken, mint a ki dolgáról annyira bizonyos, hogy ellenfele törekedéseit mind lehetetlenségnek tartja.
– Megengedi ön, signore nobili, hogy e rendkívüli műtéthez némi kis előkészületet tegyek. Par exemple: nem lenne ön oly kegyes, hogy előbb lehúzná a sarkantyús csizmáit, félek, hogy azoknál fogva fennakad.
Az öreg atyafi neki feszíté az egyik lába hegyét a másik sarkának s nagy tusakodással lehúzta az egyik csizmát. Még mindig mosolygott.
A bűvész felvette tenyerére a nagy bagariát.
– Voici m’sieu et m’dam! egy csizma. Spiriti miei ubedite! A bűvész eltátotta a száját s a csizma egy percz alatt eltünt.
A jámbor atyafi csak úgy nézett utána: vajjon visszakerül-e még s lesz-e belőle újra csizma? Ezt bizony lenyelte.
– Kérem a másikat is.
Ennek a lehúzása most még nagyobb küzködésbe került, s a becsületes atyafi képe nagyon komoly vonásokba kezdett húzódni, a midőn azt is átadta a boszorkánymesternek.
– Allez, tournez! Egy percz alatt az is eltünt.
A becsületes ember nagyon kezdett már feszengeni a széken. Ez nem jól megy. Egy kicsit izzadott a homloka.
– No már most revenons a nos moutons signore nobili. Tartsa ön magát nyugodtan.
A bűvész egy szabómértéket vett elő s tetőtől talpig megmérte az atyafi testi hosszúságát.
– Accurat! Épen elegendő. No már most mindjárt készen leszek. Csak még egy kis türelem, signore nobili; maradjon ön veszteg.
A jámbor ember kékült, zöldült, a mint a bűvész idegen bűbájos szavakat szórt feléje, s midőn háromszor körüljárta, ez mindig hordta a fejét körül utána, akár merre járt. Majd elejté az állát, olyan hosszú lett a képe.
Végre a bűvész mindennel készen lévén, elkezdte a fogait kiszedegetni: természetesen, hogy mikor ilyen nagy testet lenyel, útjában ne legyenek. Először egy pár zápfogát vette ki s letette az asztalra, azután az első fogait szedegette ki.
De már ezt nem várta végig a jámbor ember, hanem felugrott a székről s iramodott lefelé a szinpadról.
– Hohó! signore; nem addig van az, kiáltá utánna a bűvész s egy szökéssel utolérve, megragadta gallérjánál fogva az iramodót; tessék csak itt maradni, tessék helyt állni, ha kivánta.
A jámbor úr eleinte azt hitte, hogy kiránthatja magát a bűvész kezéből, hanem a mint azután vette észre, hogy óriási erővel fogja meg kezeit, oda vonja magához, mint erőtlen gyermeket, a ki hiába rúg-kapál mestere térdei között, akkor elkezde ordítani torkaszakadtából.
– Jaj nekem! Tekintetes alispán urambátyám, ne hagyjon. Ne engedjen ennek az ördögnek elnyelni. Nagyságos muszka úr, ne nyeljen el. Két gyermekem, feleségem van odahaza: ereszszen el, bizony soha sem jövök többet ide.
Mentül jobban ordított a megrettent atyafi, annál nagyobb hahotával kaczagott a néző sereg. Valami hallatlan komikum volt egy vén bolond ember kétségbeesésében, ki attól fél, hogy saját kivánatára lenyeletik.
Az alispán inte a bűvésznek, hogy szakítsa végit a tréfának; őt mégis sértette az, hogy egy Malárdyt, bármilyen szegény és ostoba is, a népség színe előtt így csúffá tesznek; ő maga nem nevetett azon s jól esett neki észrevenni, hogy Viktor is mily megvetéssel nézi e histriói tréfát.
A megszabadult atyafi bőgve jött le a szinpadról s kezet akart csókolni az alispánnak, hogy nem engedte őt lenyelni.
– Menjen kend, vén bolond, takarodjék ki innen! kiálta rá haragosan az alispán, mire a szegény ember nagy rívással sántikált ki mezítláb a szobából; csak odakinn kezdvén egy kicsit magához térni a nagy ijedtségből.
– Hogy az Isten büntesse meg a pokolra valóját: bizony elnyelt volna, ha a tekintetes urambátyám meg nem tiltja neki.
Odakünn átadták neki a csizmáit, miket nagyon gyanusan nézegetett össze kívül-belül, mielőtt felhúzta volna s többet semmi pénzért vissza nem ment volna a terembe.
A keletindiai máguszok nagymesterének ez a tréfa ismét részére hódítá a közönséget; ez diadal volt. Most azt hivé, hogy eljött a percz, melyben az iménti kudarczvallásért báró Kadarkuthynak visszatorlást adjon.
Ismét lejött hozzá az emelvényről, ismét érinté bűvpálczája végével.
– M’sieu le baron, legyen olyan jó, donnez moi un pièce de monnaie.
– Szivesen.
– Un écu, par exemple. Egy tallért.
– Akár kettőt.
A báró kivonta belső zsebéből selyem erszényét, kivett belőle egy koronás tallért s odanyomta a bűvész markába.
A bűvész azon perczben kiejté azt kezéből: ijedten kiáltva fel: «diable!»
– Nekem tetszett ezt mondani?
– Nem, de ez a tallér…
– Tüzes volt talán?
– Az nem, hanem ütést adott a karomnak.
– Ez a tallér? Lehetetlen az, szólt Viktor s felemelé nyugodtan az elejtett pénzt s ismét odaadta az ezermesternek.
Az másodszor még nagyobb ijedelemmel ejtette el.
– Ez villanyütés.
Viktor mosolygott.
– Csak nem hiszi ön, hogy egy villanygép van elrejtve e tallérban?
A bűvész még egyszer fel akarta azt venni a földről, s akkor még nagyobb ütést kapott a könyökén végig valamennyi sajgó inára.
Akkor szeme közé nézett Viktornak s egész őszinteség hangján mondá neki, leemelve fejéről kabbalistikus süvegét:
– Serviteur, m’sieu le baron: megyek én onnan, a hol nagyobb szemfényvesztőt találok, mint magam.
Azzal felfutott a szinpadra, összehúzta a függönyöket s kidugva a nyiláson fejét, bohókás ábrázattal mondá:
– Az első felvonásnak vége. Tessék fütyülni.
A földön heverő tallért azután többen próbálták még fölemelni. Mindenki meggyőződött róla, hogy az, a mint valaki tenyerébe veszi, olyan görcsöket okoz minden érző inában, hogy kénytelen ismét letenni.
– De hát miért nem árt nekem? szólt Viktor mosolyogva s felmutatta a kezébe vett ártalmatlan pénzt.
Mindenki esküdött, hogy annak az érintése pokolbeli veszedelemmel jár.
– Hermina kisasszony legyen tanum, hogy tallérom ártalmatlan, szólt ekkor Kadarkuthy a hallgatag leánykához fordulva.
– Az Istenért, Hermina! kiálta rá Eudemia, hozzá ne nyúlj, mert rögtön elájulsz. Chère maman ne engedje, ne engedje.
Hermina gondatlan bizalommal nyújtá Viktor elé kezét: az ifju odaszorítá a kezébe a koronás tallért, és ime a lányka keze nem rándult meg tőle; de mélyebben a szív táján, ott, ott igézett még erősebb bűbáj, a mint így kezeik egymásban feküdtek. A nézők bámulva kiálták, hogy csoda történik; pedig igen mindennapi dolog történt: egy ifju leány, egy ifjú férfi beleszerettek egymásba.
Egyik kéz a másikban… hiszen csak bűvészi fogás volt. Senki sem tekintheté azt másnak. Csak az a halavány, barna ruhás ifju, ki eddig ott ült mostoha anyja háta mögött, lépett kedvetlen arczczal Viktorhoz s kezét annak karjára téve, kényszeríté testvére kezét elbocsátani s hozzá fordulni; mialatt halkan fülébe sugá:
– Ön is hallotta már Galvani találmányának hírét?
(Ezt még akkor csak a tudomány adeptusai ismerték.)
Viktor egyenes válasz helyett meleg kézszorítással üdvözlé az ifjut.
– Ah ön az, Kálmán? Régóta keresem és nem tudom önt fölfedezni; különben régen felkértem volna, hogy részesítsen bennünket azon sokkal magasabb művészet élveiben, a mikhez mi együgyű szemfényvesztők nem értünk.
– Mi az? kérdé az ifju megzavarodva.
– Ön költő: a költő pedig a legnagyobb bűvész a világon. Ez odafenn csak gyűrűket és zsebórákat tud elbűvölni, a költő pedig sziveket. Én hallottam, hogy ön igen szép költeményeket ír.
Az alispán boszus meglepetéssel tekinte Viktorra, ki egészen mást igért neki, de Viktor kikerülte szemeit.
Az ifjú költő most még nagyobb zavarba jött; tudta, hogy atyja előtt e tárgyról beszélni kellemetlen.
– Kérem, szólt akadozva, azok mind igen együgyű dolgok; sohasem voltak arra szánva, hogy mások által ismerve legyenek.
– Sőt én ellenkezőleg tudom; én igen szép méltánylattal hallottam azokat említeni; azt mondják, hogy gyöngyei a költészetnek.
Sohasem érzi magát az ember szavakban oly szegénynek, mint ha költő és műveiért szemközt dicsérik. Kálmán elpirult és lesüté szemeit, valami olyanformát akart mondani, hogy ő maga nagyon gyarlóknak találja munkáit, hanem ekkor közbeszólt mostoha anyja, az alispánné:
– Szépek biz azok, akárki mit beszél. Én elolvastam egyet-egyet tízszer is; s mindig sírtam rajta. Nekem tetszett. A kinek nem tetszik, írjon jobbat. Eredj Kálmán, hozz elő egyet; azt a szépet, a mivel mindig megríkattál, meg azt a másikat, a mit Hermina húgod emlékkönyvébe írtál. Olvasd el az én kedvemért.
– Ugy-e bár, tekintetes alispánné asszonyság, szólt Viktor mohón, kegyed is óhajtja, kívánja ezt Kálmán barátomtól: no ne húzza ön vissza kezét, engedje, hogy Kálmán barátomnak nevezzem. Lássa: jó anyja kedveért tegye meg, ha az én kértemre nem, olvasson fel egy párt szép költeményeiből.
Az alispán haragtól villámló szemekkel tekintgetett Viktorra s akará neki mondani: «meg van ön tébolyodva?» De Viktor sem oda nem nézett, sem közel nem ment hozzá.
Végre többen is kezdték unszolni Kálmánt, hogy olvasson fel költeményeiből, míg a tétovázó ifju engedett a rábeszélésnek s kiment, hogy munkái közt keresgéljen.
Az alispán nem tűrhette tovább. Fölkelt székéről.
– Mi menjünk addig pipázni, szólt, Vasady vállára ütve, majd ha a második felvonás kezdődik akkor visszahívhatnak bennünket.
Még egy pár vasfejű atyafi követte, a többi ott maradt a tudós mulatságra.
Kálmán természetesen nem jött vissza a terembe; Viktornak kellett érte deputatióba menni s erőszakkal hozni vissza egy csomag vers kiséretében, melynek minden színű és alakú papirjai közül a szerző épen nem tudott választani.
Az alispánné ízlésének kellett határozni; az a mi ő neki úgy tetszett, azt olvassa fel Kálmán.
A jó fiú szót fogadott, nagy szégyenkedve helyet foglalt a középre kitett asztal mellett, s felolvasott valami hőskölteményt Belgrád alatti harczról, a miben elég csinos alexandrinusokban volt megénekelve Hunyadi hős vitézsége, a törökök veresége, néhol szép phantasia és költői emelkedettség tünt ki a munkából, mely mintegy száz versszakra terjedt.
A mű felolvasása után mindenki Viktorra nézett. Épen így lesi mai világban a közönség előadott mű után a criticus szemöldökét.
Viktor különös zavarban látszott lenni, ajkait harapdálta, homlokát dörzsölé, s minden mozdulattal iparkodott kifejezni, hogy ő most valami igen kényelmetlen helyzetben érzi magát s szeretné, ha nem kellene véleményt mondania.
– Nos, hogy tetszik? szólt az alispánné, egyenesen felé fordulva. Hát nem szép-e?
– Oh, szép! szólt Viktor akadozva, s nem akart többet mondani.
De az alispánné ezzel nem érte be, ő azt akarta, hogy Kálmánját magasztalják, dicsérjék, úgy, a hogy ő.
– De nagyon szép, és ha kegyednek valami nem tetszik benne, mondja meg; Kálmán ki fogja azt igazítani.
Viktor csak huzódozott, míg végre kimondá, hogy biz az szép, de már ez a tárgy ki van dolgozva, bizonyos Csik-Marjai Ferencz nevű poéta által; nem ismeri azt Kálmán?
Az ifju nyugodt, tiszta becsületes arczczal felelé, hogy nem. Hírét sem hallotta a költőnek.
– Erdélyben élt, viszonzá Viktor.
Kálmán szeliden mondá, hogy szeretné azt a művet is megismerni, ha nem találkoznak-e felfogásaik némi részben?
– Tudom könyvnélkül e művet, még gyermekkoromban megtanultam, szólt Viktor, ha kívánja ön, elmondom.
Mindenki figyelmesen hallgatott rá.
És akkor Kadarkuthy elmondá az ismeretlen poéta költeményét.
Kálmán minden újabb strophánál halaványabb lett, térdei reszkettek, lélekzete elállt; a Viktor által elmondott versezet szórul szóra az övé volt.
A társaság egy része épen úgy meg volt zavarodva, mint maga Kálmán, Hermina arcza égett a szégyentől; míg mások gúnyosan suttogák, hogy ez épen azon mű, melyet Kálmán sajátja gyanánt olvasott fel, betűről betűre ugyanaz.
Kálmán úgy állt az olvasó asztal mellett, mint a ki egyszerre megtébolyodott. Elsápadt, szemei elmeredtek, kezeiben összetört az irás, egy szónak nem volt ura. A világ elfordult vele, tekintete előtt összefolytak a tárgyak; nem látott, nem hallott semmit, csak egy érzése volt, az, hogy munkáját, melyet mostoha anyján kívül nem hallott senki, melyet soha kezéből ki nem adott, most könyv nélkül elmondják előtte, s azt állítják, hogy azt a művet, a minek minden szavát saját szelleme súgta tolla alá, egy soha nem hallott nevű poéta írta régen, távol Erdélyországban, ezelőtt ki tudja hány esztendővel?
Ez valami átkozott bűvészet! Itt a legészvesztőbb varázslat történik, mely közel viszi az embert a megtébolyodáshoz.
E kínos bódulásból csak mostoha anyja szavai rázták föl Kálmánt. A derék asszonyság igen becsülendő következetességgel azt mondá Viktornak:
– Ha báró úr ezt már más poétánál is olvasta, az arra mutat, hogy az a másik vette azt Kálmánomtól és nem Kálmánom ő tőle.
Eudemia sziszegve sugá Hugó Oszkárnak, hogy ezt Viktor még gyermekkorában tanulta.
Viktor pedig elég kegyetlen volt, komoly arczczal azt állítani, hogy hasonló véletlen találkozások gyakran megtörténnek a költőknél.
Kálmán hirtelen felkapta iratait s elsietett a teremből, olyan dúlt arczczal, hogy az alispánné jónak látta utána küldeni Hugó Oszkárt, hogy nézze meg, hová megy.
Hugó Oszkár sietett utána, útközben találkozott egy kis szobalánynyal, annak meg kellett csipdesni az orczáját; mire Kálmán szobájához ért, annak ajtaját zárva találta.
Megijedt: «Ez képes megölni magát» s elkezdett ádázul dörömbözni az ajtón.
Kálmán felnyitá azt előtte.
– Hát te mit csinálsz itt? kérdé tőle Hugó Oszkár, elbámulva az ifju állapotján.
Kálmán felső kabátját levetve egy nagy nehéz buzogányt tarta kezében.
Válasz helyett azt kérdezte Hugó Oszkártól:
– Én tudok ezzel a buzogánynyal száz malomvágást (mouliné) tenni: hát te hányat tudsz?
– Én talán egyet sem, szólt az ifjú piperkőcz s a mint kezébe vette a buzogányt, egy párt kanyarított vele a levegőben szanaszét hordozott karral, azután letevé.
– Ah, nem úgy kell azt. Kinyújtva kell maradni a karnak, csak a kézcsukló mozoghat. Így ni, szólt Kálmán, kezébe kapva a buzogányt s elkezdé azt szabályos körforgatokban pörgetni feje körül, hogy arcza egészen kipirult bele.
– Elég már! Assez! kiabált rá Hugó Oszkár. Bizony kiszalasztod a kezedből s agyonütsz vele. Hagyd már abba, vagy ereszsz ki a szobából.
– Nem. Kereken száznak kell lenni! monda Kálmán s forgatta tovább a buzogányt, mialatt Hugó Oszkár meghúzta magát egy szekrény mellé, ki nem osonhatván, minthogy Kálmán épen az ajtó előtt állt és ott végezte azt a veszedelmes productiót.
Mikor ennek vége volt, akkor ismét más próbatétre szólítá fel Kálmán az ifjú piperkőczöt:
– Fel tudod-e emelni ezt a széket egy lábánál fogva, úgy, hogy egyenesen állva maradjon?
Hugó Oszkár megpróbálta s szépen feldönté a széket.
Kálmán lehajolt és felemelte azt merően a légbe:
– Így ni.
– Sapperlot, hiszen te valóságos athléta vagy.
– Be tudnád-e hajtani karomat?
– Hadd látom.
– Fogd meg két kézzel, feszítsd neki magadat; úgy-e hogy nem megy.
– Bravo, bravo barátom! Te elmehetsz magadat produkálni, mint akrobata.
– Úgy-e? kérdezé az ifju, s olyan büszkén villogtak szemei.
– Épen jó alkalmad lesz rá. Most kezdődik a második felvonása a komédiának, az akrobatai látványok: még te is produkálhatod magadat. Sapperlot, micsoda erős fogásod van.
Kálmán nevetett, egészen jó kedve volt. Visszahagyta magát vezettetni a terembe. Arcza ki volt pirulva az erőgyakorlattól, szemei ragyogóbbak, mint máskor. Hugó Oszkár nagy panaszkodva mondá el odabenn a hölgyeknek, hogy Kálmánt milyen etrange divertissements között találta, hogy megropogtatta csontjait; hisz ez valóságos vasgyúró, «croque mitains», ni milyenek a kezei.
Kálmán hagyta a hölgyeket szörnyűködni kezeinek vörös állapotján, kidagadt erein, s egy-egy félrelopott pillantással odatekinte közben Viktor fehér kezeire, miknek nőiesen gyöngéd bőre tanusítá, hogy nem sokat törték magokat férfias munkában.
Valamire másra is gondolt akkor.
Azonközben folyt az előadás az emelvényen. A bűvész társa az északi Hercules, a török szultán első falramászója, a soha le nem győzött Titanides Sámson emelgetett ott mázsákat, vasrudakat kezével, lábával, fogaival, s hányt-vetett ágyúgolyókat a levegőbe, s tördelt patkókat kétfelé.
A hirhedett férfi idomtalan köpczös alak volt, olyan vastag, duzzadt izmokkal, hogy azokon alig lehetett az emberi idomokat kivenni. A mellett hosszú, fekete szakálla volt, a fején pedig török fez, a mi őt rettenetessé tette.
Az ember mindig nagyobb csodákat kezdett el mívelni, krajczárokat harapdált ketté fogai közt, kardcsapásokkal puskacsöveket aprított el s két ujjával szuronyos puskákat emelgetett fel, hegyeiknél fogva.
A delnők szörnyűködve takarták el szemeiket legyezőikkel egy-egy életveszélyes látvány előtt, Kálmán szemei sováran kisérték az athleta hatalmas mozdulatait, néha egyet nagyot sóhajtott rá s félrenézett Viktor felé, ki egykedvűen suttogott testvérével, nem ügyelve az egész komédiára.
A testerő hatalmas nyilatkozványai mindenkor gyönyörködteték a közönséget. Még mai nap sincs azon mit csodálkozni, hogy ez előtt nyolczvan évvel egy magyar főúr salonjában akrobátai látványok mulattatának válogatott vendégsereget. A circus még ma is népszerűbb a tragœdiánál, beleértve a «népszerű» fogalmába nemcsak a karzatot, hanem a páholyokat is.
Titanides Sámson mutatványait mindenki megtapsolá, a ki félórával elébb Kálmán költeményeit ásítva hallgatta, szégyenét sziszegve nézte.
Ott volt maga az alispán is és a derék Vasady úr.
Vasady hat izmos juhászlegényt biztatott fel, hogy e díszes alkalommal ötven tallér versenydíjért birkózzanak meg a görög athlétával; a legények ott vártak már a szinpadon, felgyürkőzve és felpálinkázva. Ez volt az előadás koszorúja.