RÉGI SZENT TÖRTÉNET
I.
Egy csomó kócos legény, rosszillatú és híres verekedő, baltásvitéz a javából és ijjas és fejbeverő, zord fosztogató és foglalkozásos rabló, mind együtt volt itt a Wellensburg várában, a feketekő tornácon, egy nagy asztal körül, amelyre rásütött a hold.
Mind együtt volt, mind morgott és röhögött s mind nyelte az italt egy rézkancsóból, mely körbe járt, a leragadt szájak nedves nyomával a csorba széleken.
Egynémelyik már odavolt, s kinyúlt tagokkal s megdermedve, sűrűn csuklott a hold felé. Egy másik ferde szájjal gagyogta el a mondókáit, Zsigmond királyt gyalázván, akinek Wellensburg adót kellett hogy fizessen. Egy harmadik, lángveres, egy kőoszlopnak dőlt s hányta az italt magából, elbőgve, mint a szarvas. Mások aludtak már, az asztalra ragadt fejjel. De odakünn az éjjel fehéren ragyogott.
És a hídon túl, a fehér úton, messze, a felkavart por mint ködfátyol lobogott egy zord lovascsapattal mely rohant.
A paripák megnyúlva, a lovasok görbén és fegyverzetükben fényesen, valami hangtalan riadalommal töltötték be az éjszakát, mint távoli árnyak száguldozása, egészen zajtalan s szinte a föld felett.
Csak amint közelebb ért e fegyveres csomó s már ott torlódott a híd alatt a porban és a holdban, hallatszott némi tömör dübörgés, a patkók zajával az éjben és a mélyben. És a porból, sötétből és a verejtékből, mely elöntötte őket, egész szilaj iramlásukból mely dúsan csörgött mostan, valami jóízű gazság illata szállott, amit e kócosok itt fenn legott megéreztek.
Megriadva s dülöngve is, egymást lökdösve baltásvitézek, ijjasok és fejbeverők, sorra mind feltápászkodtak. Az asztalról súlyos koponyák feleszméltek, sűrü és keserű pillantásokkal, mint a párducok. Ama nagy veres kiállott a hegyoromra s ott tünt föl a fegyverének támaszkodva, mintegy frissen föstött üstökével, ragyogva a hold alatt.
De rögtön harsogta, a többieknek, a tornác felé:
– A zsivány!
S mindannyian akkor, megzavart komondorok, ugatták:
– A gróf!
Már ekkor a por leszállott a hegyoldal kősikátorán. A szertefoszló ködfellegből lovak s lovasok kibontakoztak s amint tömör csomóban átszáguldtak a hídon, a holdfény mint a folyó ezüst végigfröccsent rajtuk.
Néhány kófic levente tünt föl, harci nép salakja, nagy porosan és bepáncélozva mint a teknősbéka, a fejek és lábak törpe kinyúlásával s elevenségével az otromba vasak merevségében.
De elől, magosan a nyeregben, ijesztőn és kegyetlenül, mint Charles Quint, aki az oroszlánok mintaképe, hosszú lándzsájával a híd szélét seperve, a marcona Wellensburg látszott, nagy kopasz fejével sisak nélkül, mint egy ezüst golyóval a vállán, a kékes ragyogásban. Az arca merev volt, kifürkészhetlen, mintegy megkövült álmokba meredő, mint egy szfinkszpofa évezredeken át. Az orr dominált, kinyúlva mint egy kődarab, szinte élettelen konturokba fagyva, szimat nélkül, valami megdagadt s betelt hősiességben. A szemek, két elveszett topáz a szögbefutó szemöldök alatt, mélyen benyomva a húsba, valami távoli kancsisággal néztek elő egy sűrű szakál mögül, mint két sárga állati szem, az erdőn, egy bozótból.
A fegyveres népség némi alázattal felvihogott hozzá, amint ült hősiesen a lova tetején s azzal az elévülhetetlen hűséggel fogadta, ami a fegyveres rablók szolidaritása, amíg futja a zsold és van min osztozkodni.
Mit hoz a gróf, ez a kérdés, ha már olyan büszke most!
Mind tolongtak a kócosok s villámgyorsan egy-egy kérdő pillantásuk röppent a kisérő haramiák felé. Lopva fel is sandítottak a Wellensburg nyergére, megnyúlt orral, szaglászva s mohó szemmel mind. S valami nagy fehér árnyát láttak ottan.
A lángvörös lökdöste a többit s morgott:
– Rongy! Csak rongy! Üsse a kő! Valami rongy!
Oh, rongy, persze! És a keze kinyúlt feléje.
S akkor, rögtön, megborzongott az omlatag fehérség, hős Wellensburg előtt, a nyergen. Enyhén panaszos hangja is hallatszott, egy kecses nyögése, elkínzottan és üdén. A gróf legott nagyott bökött a lándzsájával a baltások felé, no nézd csak, leprások! s dúsan feléjök is köpött, a fogát mutatva, mint a tigris.
Akkor mind, egyszerre hátráltak, megriadva de fitymálón is: a kampós nyeregben, hanyat fekve, fehér vásznak rongyaiban, egy szőke leány lihegett, félig meztelen. Nagy haja összefolyt a paripa sörényével. Már ekkor, röhögve, valaki megismerte. Egy másik legény is a halovány térdekre meredt, amint kinyúltak fölkarmolva s kérgesen a rongyok között. Egy harmadik morogta a többiekért:
– Marika…
Az udvaron, a gránitmedencéből, mohón ivott a ló, megnyúlt nyakkal s borzongva a holdfényben.
Wellensburg leemelte a leányt s amint szegény kis perszona, ájultan a karjába hullott, legott a vállára is kapta és megindult vele diadalmasan!
Kiegyenesedve, széles lépdelgéssel mint a medve, úgy jött súlyosan és könyedén, meg sem érezve a terhet. Kőarca elkomorodva tükrözte vissza a lelke hevét, a vágyban elborultan. Zord óriás, akit az öröm nem kavar föl, abban az irgalmatlan nyugalomban tünt föl, ami az oroszlánok sajátossága, mikor a préda ott van a karmuk közt. Csak távoli kancsisága csillogott közelebbről, a megrözött fény kegyetlen melegével. A nyakán, az egész hátán a leány haja elömlött, letapadva, összekuszálva, egy kevés fűvel vegyesen.
Akkor baltások, ijjasok, szilaj verekedők mind, összebújva bámultak az úr után, földühödve és keserűn, mert már nem röhögtek többé. No lám az ökör, hogy viszi azt a kis cselédet, valami jó zsák arany helyett leütött zsidóktól, hogy viszi azt a rongyos pásztorleányt, kis Marikát, meztelenül! És morogva, csalódott kutyák, az asztalhoz gyűltek újra. S imhol Zsigmond király helyett, immár Wellensburgot gyalázták. És újra ittak a csorbaszélű rézkancsóból.
De a jókedvüknek vége volt és a hold mind magasabbra szállt.
II.
Odafönn a teremben, a farkasbőr nyoszolyára letette a leányt, esetlen gyöngédséggel.
Térdre ereszkedve, hosszan elnézte, komor áhítattal.
És hírtelen föllelkesülve, mulattatva mint patkánnyal az oroszlán, egészen megszelídült, ellágyult, elbárgyult e rendkívüli Wellensburg. Az öröme kivirult valami szokatlan szédületben, amint nagy kopasz fejében rohant a vér s a halántékát dagasztotta. Súlyos nyakláncán rántott egyet s nagyott fújva, kancsi szemének ájult tekintetét végigsodorta egynémely ősi arcképen a falon, elavult banditái a Wellensburg-Schurkenbüttel-fajtának s akik zavarták mostan, angyali zsivány!
De Marika feleszmélt volt, noha mereven feküdt, szegény kis rongyos, összeszorított tagokkal, mintegy megnyúlva s megvékonyodva, elsüppedt vonalakkal, mint őszi fűben a farkasbőrön, és sírt. Egészen hangtalanul és bájosan sírt, kicsi kerek arca elváltozása nélkül, egy mozdulat nélkül, hevesen és szinte érzéktelenül. Mint apró üveggyöngyök követték egymást a könyei, hihetetlen szaporasággal s amint megállottak a pillák szélén, rögtön meg is indultak gurulva s rögtön két új köny jelent meg a szemek szögletében.
A gróf bámulta ezt, elragadtatva.
– Miért sírsz? – kérdezte azzal a kéjes kegyetlenséggel, mely annál jobban ismeri az okokat, hogy élvezi is őket.
És heves ajkával hirtelen, a leány ajkához ért, harapva. De rögtön hátrált is, mámorosan még, de megriadva egy pillanatra, amint a csókja alatt, ijesztő áhítattal a Szűz nevét dadogta a leány s valami tébolyszerű reménykedéssel, forrón és fogvacogva, menyei segítségét hívta.
És gyorsan lesiklott az ágy szélére, az ágy széléről a márványpadozatra. S a Wellensburg tekintete előtt, mely elbűvölve követte már-már torz bandzsálitással, néhány lépést jött előre, inogva, lassan, amint a benső hév fölszédítette mind hevesebb tüzekben micsoda csúcsokra! Egész kis léte, egész kis lénye valami nagy tisztaságban tündökölt a meztelensége halovány színével, amelyen a zsenge bőr opálja az útak porát és sarát viselte s két térde alázattal mutatta megkarmolt zöldesbarnaságban, a friss föld és fű nyomát…
És egyre csak dadogva, hebegve, elepedve, kis fohászok habzsolásával csak jött és csak jött előre, immár időn és téren kívül, elváltozva, megkönnyülve, egész finom kis lényének elborulásával, omlatag szertefoszlásával, a rémületből a hit gyönyörébe szállva! És elfúlva, szegény kis melle vonaglásával, valami néma ujjongásba kezdett. A tágra meredt szemeknek megtisztult kéksége immár a csodát várta, a gyönyörteljes zavar mosolyával…
Wellensburg élvezte ezt.
Mohón a leány felé meredve, minden mozdulatát, az árnyékát is a kőpadozaton, minden apró sikolyát megsebzett elrezgésben, egész nagy extázisát szinte fölszívta magába és úgy követte meglepve és mulattatva, öntudatlan mozgások kiséretével, szédült kis lelke minden szárnycsapását. S amint így érdeklődve, meggörbült háttal, mind előbbre hajolva e kéjes szemlélet örömében, mint tündéri táncosnőt figyelte a leányt, kőarca, ellágyult vonásaival, mintegy lehullatta szfinkszszerű masszivitását s förtelmesen emberivé lett.
Legott felállott s a falakat surolva, az alácsüngő hadirongyok vibrálásával, a leány után lendült, lomhán és eldűlöngve. Az időt szürcsölve, a perceket kinyujtva, azt leste, hol fogja el, hol törje le, azt számítgatta, hogy kerítse meg épen a hit ájulatában. És fölröhögve és lassan és a mozdulatának otromba hajlékonyságával, a karját kicsapva mint madárfiókra, utána kapott s nem érte el. A két sárga szeme szögbefutásával, nagy csüngő szájjal jött utána újra, némi dédelgető szavakat selypítve, némi becéző hangok nyerítgetésével, és el is érte, meg is érintette, el is eresztette, vérfagyasztó gyöngédséggel.
– Marika! Marika! – morogta a falnak dőlve, magánkívül az örömtől.
Oh kis Marika bizony, már alig hallotta ezt. Elveszve és remegőn, valahol messze szállt már a léte fonalán, mint egy fölrántott báb egy láthatatlan dróton. Kiválva e világból, a megváltás örömét lihegte, a csodára meresztett kék tekintetével, amelyben a téboly derüje mint egy nagyszerű csillagzat megjelent. És a szája, nyitva, egy apró kört alkotott. És forró lehelete szállott:
– Mária! Mária! Szent szűzanyám! Szerelmem! Segíts meg engem! Segíts meg engem!
S mint fehér árny tovasodródott.
Még követte, még követte, még nyerített, még selypített, még nyult utána egyszer. S egyszer még felröhögött a rendkívüli Wellensburg. Aztán mohó kezét hirtelen a leány hajába merítette. Selymes tömegét még érezte egy pillanatra, de rögtön egy csomó kitépett szőke hajszál mint aranyfátyol lebegett előtte s míg elcsapkodta a szeme elől, a fehér árny meglebbent s ott tünt föl a terem sarkában, a várablak párkányzatán, könnyedén, zajtalan, egy futó káprázatban.
A meztelen vállát, az üde hajlású nyakát mintegy ércbe öntötte a hold s ébredő szépségével valami rejtélyes csillogásba fagyva tündökölt, mint egy templomi bálvány, kiszállva az éjbe. S a hangja is, minden emberi csengésen túl, úgy zengett föl, oly hallatlanul üdén, mint egy most született csöngettyű.
– Mária! Szerelmem! Segíts meg! Segíts meg!
Alatta, a tágnyílású boltívezet alatt, a bástyák vadmentha bokrai virultak a holdnak epedt illatokban s megtépett sziklák kőrengetegén, mint egy ezüstszőnyeg ömlöti el a fény. A mélység körül fölcsoportosulva, hegyóriások őrizték az éjszakát éles csúcsaik szuronyzatával s túl rajtok, szirteken s romokon túl, a távoli völgy tündöklő mezősége vézna kis virágokkal látszott, kis ezüst fűszálakkal a csendben.
– Mária! Segits meg!
És már eltünt, lesiklott, elmúlt az ablakból, elrepült mint a madár, tárt szárnyakon, lobogó rongyokban kis Marika, kis fehér galamb, aki volt. Két karja látszott még kinyulva, amint kilendült az ezüst végtelenbe.
Valami enyhe visszhang zengte vissza elröppenő sugárzását a térben s Wellensburg üvöltött utána megrémült rivalgással. Az ablakhoz rontva, elfúlt bőgését éles zajok csörögték át, amint zord rugaszkodásában homlokát a színes üvegbe vágta s a magasra tartott fáklya világában, véres golyófejével kibámult az az éjszakába, mint megrablott óriás.
De a fáklyaláng elsápadt abban az általános sugárzásban, amelyben az éjjel, tündöklőn, elmerült.
S e végtelen ragyogásban, a csillagos egek és ízzó hegyek ünnepében, mint omlatag rózsák hullása, kis Marika lassan szállott alá, kinyúlt tagjaival a fényben, zárt szemekkel s lobogó hajakkal, egész kicsi lényének ezüstbe dermedt gyönyörűségével ez isteni repülésben.
Szelíden átvonult a vadmenthák fölött, a bércek világos sivatagját könnyedén átlebegte, az örvény fölött nyugodtan áthajózott s úgy síklott tova kifeszült teste szent ájulatával egy csillagmiriád alatt, mintha az égből eresztenék alá a távoli völgy kéklő mezőségére, ahol minden várta már.
Csakugyan, a vézna kis virágok és ezüst fűszálak megborzongva fogadták, mint a boldogságos Szent Szűz egy leejtett liliomát és feléje hajoltak és feléje illatoztak.
És akkor Marika térdre esett a füvekben, a vézna a kis virágok között és imádkozott és fohászkodott és még sokáig zokogott.
III.
Nyilván úgy történt, hogy e mennyei csodában, a kigyulladt egek káprázatában, a tündöklő tüzek patakzásában végleg elhamvadt a Wellensburg csillagzata.
S amikor az ablak mellől visszatántorogva, félig vakultan, remegő kezére nézett, nem tudta, vajjon az utak pora borítja-e még vagy hanyatló élete veti már reájok a maga szürke ködfátyolát. Szakálas arcának elevensége újra elborult, mintegy kőrétegek alatt valami embertúli rejtélyességben s dús orra, mint egy márványdarab, céltalan nyúlt elő a kancsi szemek közé ékelve a terem homályában, ahol a fáklya, egy sarokba csapva, piros füstökben lobogott. S ami zord komorság hős-zsivány alakját még körüllebegte, mikor jött, néhány percekkel ezelőtt, egy vonagló leánytesttel a vállán, most immár széles hullámzásban áradt körülötte, a fáklya maró füstjével. Mind feléje szállott a füst, feléje szállott s golyófejét bekoszorúzta tragikus koronákkal.
Legott az ősi kardot, a legrégibb kardot, a Schurkenbüttelek hóhéri kardját a rothadó rózsákkal, a megfagyott vér rózsáival lekapta a falról.
Hajdani tömör mészárlások, magányos kivégzések, fölnyársalások és zamatos öldöklések dicső pengéjét rettenetesen megforgatta és szörnyen sujtott maga körül homályos sejtelmek ellen, mint aki még él, még öl s még fog ölni vagy mi, ebadta banditája!
És üvöltött a házőrző alabárdos-kutyákért, a baltásokért, az ijjasokért, a lángveres gazemberért, a kócos daliákért mind s a harci kürtöt oly soká fúvatta, hogy a tülkös lelke majd belefúlt s csak nézte gyönyörködve s szakértelemmel a kidagadt nyakát, a kidülledt szemét, a torz arcát egy rikoltó hang mögött s készen arra, hogy rögtön gyomronszúrja, ha abbahagyná, amíg nem int… És a régi zászlók, régi rongyok, rothadt selyemfoszlányok sorra meglebegtek s köztük fennen lobogott aranynarancs színeiben, gróf Wellensburg hű vazallus, rabot s papot igázó házi lobogója! A fegyverek zúgtak a boltívezet alatt. Zord lépések dobogtak a márványpadozaton. A köves pincék fenekéről, a várodvak mélyéről az egész hadi népség kigurult csörögve, kis lompos lovakon az éjbe, a hegyeken át!
De a Konstancig futó fehér országút veszélyes volt ez éjjelen.
A keletre tartó keresztes áradat, míg a fellegvár csőcseléke vakmerőn belékötött, legott a tó vizének sodorta a gyülevész leventéket s a zajos, fullánkos tumultusban valami jött-ment burgund buzogány, mint a mennykőcsapás ledörrent a Wellensburg fejére.
S rögtön, a rémüldöző zűrzavarban, valami megfoghatatlan bűvös csendnek pillanatnyi varázsán át, a nagy kopasz fej, kigömbölyödve, kimagasodva, mint vérző nap leáldozott s végiggurult a szemhatáron a tág egek bevérzett függönyén, ahol a hajnal bujtatta elő skarlát máglyái fénysorát.
IV.
Akkor, drága kis Marika békén élt a virágos réteken, vadrózsák, jácintok és violák illatában, mert a völgyben kerti virágok nyiltak és már virultak tavaszkor.
S míg őrizte a nagy fehér ludakat, melyek haloványcsőrűek voltak mint a hattyúk s míg csöndesen elballagott mögöttük, néha-néha el is gondolkodott, egy zöldleveles nádszálon harapdálva apró gyöngyfogaival.
Kiengesztelődött emlékezése, zavar nélkül idézte vissza, mint egy távoli álom furcsaságát, egy régi éjszaka zord és fönséges perceit s megborzongva gondolt vissza a várterem sötét falára, ahonnan hajdani sívár betyárok, egy végtelen arcképsorozatban, lenéztek reá a farkasbőr-nyoszolyán, a szemök vörhenyes pislogásával, amint a fáklyaláng feléjök csapódott. S a távoli legenda mélyén és messze e kábító távlatok éjjelében, még mindig ijjesztőn s félelmetesen, de egy csöppet elmosódva is, egy kissé megenyhülve is, a Wellensburg alakja kisértett, elborult kőarca évszázados komorságával, a kancsal szemek rejtélyességével, álmokba meredő keservével, a bús szemöldökök alatt.
Mert itt, a tömérdek virág között, a tavasz derűjében, a békén vándorló ludak mögött fehér nyakukkal a napfényben, mely szinte leringott füvekre s virágra s lebegő aranyporával mindent behintett: a hajdani rabló már-már elhullatta keserű masszivitását s inkább hervadtan tért vissza a multak riadalmából, perzselő nyári illatok őszi fuvallatával, lesujtva és fájdalmasan.
Marika búsan emlékezett.
S finom kis női lelke, noha aggódón s borzongón omlott vissza egész a gróf ajkáig, a csókja harapott sebébe, mégis csak szerette s kivánta az emlékét s kéjesen visszaélte benne egy távoli perc minden irtózatát…
Olykor, hosszan küzködve, sokáig sírt Marika s buzgón imádkozott.
De szapora könyei e gyöngéd fohászok közben, aligha hoztak enyhülést s rajongó elepedését csak hézagosan töltötte be a mennyei megnyugvás érzete. Akaratlan, öntudatlan, kék szemének réveteg tekintete valami nagy rejtélyre tapadt s irgalmas nőisége ösztönében, megrendülve pillantotta meg a saját elhurcolt s megkínzott teste mellett a Wellensburg szívének vergődő szárnycsapását.
– Mit akart? Mit akart? – kérdezte magától, hebegve.
És angyali tekintetével hirtelen belenézett abba a nagyszerű nyomorba, amelyben az ember, leigázva, a maga örök vágyát kergeti. S míg a letünt lovagnak visszatérő árnya ott térdelt előtte s zokogott, Marika még hátrált ugyan, el is húzódott, el is fordult, de azért ő is zokogott.
Egyszer a tó napfényes vizében megpillantotta magát.
– Ki tudja, talán szeretett, – rebegte.
És így pergette le, immár a bánat és a szomorúság húrjain, kicsi életének roppant emlékeit és a zavaros elandalgások percében, a homályos gyötrődések maró unalmában, hirtelen elrepesett hős zsiványa, a nagy Wellensburg felé s remegőn hozzásimult, lehúnyt szemekkel, odaadón.
De az öröme gyötörte, szenvedett. Mint kicsi szűz asszonyka csendesen átjött réteken s mezőkön, a ludak mögött emelgetve apró meztelen lábait s a zöldleveles nádszálon harapdálva, elbúsult merengésben.
Távoli fák lombja zöldelt a földek határán és egy egész raj fecske, alacsony röpüléssel mintegy az örök idők végtelenségét sodorta, rengeteg multakból szédületes jövőkbe.
Holott az ő számára, gondolgatta, mult és jövő le van tarolva már. Remegő odaadása sohasem lehet egyéb fájdalmas emlékezésnél. Az egész szerelme csupa köny.
És a füvek és virágok közül, fehéren kimagasodva, a kéklő várra felpillantott.
Bús magányban állott a vár odafönn, a leőrlött lét néma fönségében. Zord falai körül, a kopár hegycsúcsok kőüllőjén, megrendítőn elzendült volt a végzet, roppant kalapácsütése. És a merengő hegyóriások őrködőn fölcsoportosulva, már csak vadmentha-szakálukat szegezték a térben rohanó időknek, vándor madaraknak, szálló fellegeknek, a vár meséjét zúgva el nyári éjek csillagfényénél: Egyszer Wellensburg szeretett…
– Oh, Uram, irgalmazz! irgalmazz! – könyörgött Marika.
Mert valami szokatlan hév rázta meg szegényt s irtózva, de gyönyörködve is, a lelke végső vágya támadt, a nagy visszakivánkozás. Még küzdött, még küzdött, de már megtörve, legyőzve.
– Mért ne mennék el? – kérdezgette.
És elvált a völgyek derűjétől, a kis füvektől, a vézna kis virágoktól, a jácintoktól s a violáktól, mert itt még minden virult. És elvált a tó nádzúgásától s a fehér ludaktól is elbúcsúzott, mint szomorú anyácska, aki hazatér.
És megfürdött a tóban gyönyörű fehérre. És szelíden elindult.
S már ment az uton, gyors lépdegéléssel csak ment és ment, megadva magát kicsi rejtélyes sorsának, valami távoli hangnak, ami hívta… Mégis, néha elsírta magát, egy apró, éles sikolya csengett rejtélyesen az utakon át. És meg-megállott, szőke fejét hátravetette, a nagy haja kibomlott. Olykor, egynémely vadszederinda, tövises virágfűzér az útját állta, meg is sebezte. Néha megbotlott és megborzongott a fekete ciprusok alatt, ahonnan a bércek tépett éle, mint emberi profil meredt reá, egy egész sereg kis furcsa kő, egy egész erdő vihogó törpe.
De jött tovább, sietve, kihevülve, ijedt tekintettel az útját keresve, habozva egy percig, a homloka verejtékét törölgetve, aztán újra nekilendülve, helyenként kúszva már s lihegve a sziklás rengeteg kősikátorán, de mind bátrabban, szinte kigyúlva az epedés hevében, elváltozott arccal és megkönnyülve a napesti derengés arany párázatában, amelyben ő maga is az utolsó percek zengésébe omlott, ízzó vonzalma szédületén.
És arccal a magaslatoknak, a bástyák alatt, az örvény szélét súrolva riasztó kőszálak között, mint egy apró, elveszett felhő úszott tova a sziklák végtelenjén s elfúltan az örömtől mind följebb tört s mind lázasabban s egyszerre csak, mint hajdan Wellensburggal, a hídon száguldott át, kacagva!
És az udvaron is, a tornácokon s a lépcsőkön föl, kacagva jött, mint szilaj menyasszony. S besiklott a hajdani terembe, fölemelt fővel diadalmasan.
S rögtön, mintha hallotta volna a násza zenéjét, a lázas csendben.
A hárfák fölzúgtak, megtépázva, és ezüst kürtök zengése közben, gyönyörű lovagok jöttek. Kékszemű apródok rózsafűzért hoztak, halovány leányok havasi virágot. És mind kérdezték, fölzúgva ők is és a sok hang egyszerre mind:
– Marika, kié vagy? Kié szived?
– A szívem, a szívem, de hiszen tudod, hogy a tiéd – felelte Marika zokogva, a leomlása angyali hevével.
De rögtön, a hangjának zengő visszhangjára, a lovagok fehér tömege elrebbent s mint omlatag virágok szertefoszlása gurultak tova apródok és halovány leányok. S a tünedező forgatagot, a zsongó szines zűrzavart valami titkos morajlás zúgta át, valami nagy hang csendült s könyörgő szólítgatás, mint távoli kongás, rettenetes:
– Marika! Marika! Mért késel, szivem?
Kereste, kutatta, figyelte s a falak mentén, sikongva, a eszeveszett vágyódás gyönyörében, az ablakhoz rohant.
Mégegyszer föltünt holdfényes peremén, kiegyenesedve, a homlokára simítva le lobogó haját. Ragyogó arcával belemerült a roppant tér kéklő rengetegébe és hallgatta és élvezte és felszívta magába a hegyek mélyének tompa moraját, az örvényzúgást amint beletorkolt a szél s éjjeli hörgése, mint egy egész sor harang zúgta és zengte és üvöltötte a nagyszerű hívást: «Marika! Marika! Mért késel, szivem?»
Mosolygón mégegyszer fölnézett az égre, de szelíd tekintete a mennyei csodákból már nem kért semmit többé. Csak búcsúzott, köszöntött, már mint egy más világból, ahová elmegy szeretni, meghalni.