Az élet értelme és értéke

KISÉRLET EGY FELÉPÍTÉSRE.

A szellemi élet alaptermészete.

Új élet megjelenése az ember számára.

Az öneszmélés kiinduló pontja az a kérdés kell hogy legyen, vajjon az ember élete teljesen a természeten belül folyik-e le vagy pedig a természeten felül fejlesztett-e egyéni sajátosságot. Abban ugyanis nem lehet kételkedni, hogy az ember belsőleg is legelső sorban a természethez tartozik: a természet nemcsak kivülről veszi körül, hanem mélyen belenyúlik lelki életébe is. Mert a lelki élet is nagyjában véve a meglévő elemek egymásmellettiségének és kölcsönös vonatkozásainak merő darabja, a hogy ezeket az elemeket a természeti történés mutatja. Mint ilyen alapjában véve érintkezés a környezettel, minden indíték kivülről jön és kifelé hat minden hatás. De ha az ilyen történés befoglalja is életünk szélességét, minden pontosabb szemlélet, az emberi állapot minden beható vizsgálata megmutatja, hogy lelki életünk nem merül ki abban a történésben, hogy minden fő-kifejlésében, a megismerésben, az érzésben és törekvésben áttöri az ott megadott keretet és különleges sajátosságot mutat a merő természettel szemben. Még pedig nem csupán az egyesnél, hanem az emberek együttlétében és a közös munkában is.

A megismerés a természet birodalmában egyes benyomások összekapcsolása (asszocziálása), ezeknek a benyomásoknak a megtartása és felhalmozása bizonyos összeszövődést és bizonyos fajta tapasztalatot ad; ebben különböző fokok lehetségesek s az állati élet szemlélete azt mutatja, hogy a lánczolatok a lények felfelé emelkedésében kiterjedtebbekké és összebonyolódottabbakká lesznek, hogy ezzel az intelligentia egyre nagyobb szerepet kap. A mi azonban ebben elérhető, azt mind széles szakadék választja el a gondolkodástól, a mely az emberben ehhez az asszocziatio folyamathoz hozzájárul. Mert a gondolkodás felé való fordulatban az ember elszakítja magát környezetétől és egyuttal mindennemű merő benyomáson felülállónak mutatja magát. Mint gondolkozó lény szembehelyezheti magát egész környezetével és mérlegelheti ehhez való viszonyát, lelke ebben belső függetlenséget tanusít és képességet arra, hogy önmagából mozgásokat merítsen fel. Igy a tudomány is, mint közös munka eredménye, gyökeresen különböző a képzetek tömkelegétől, melyekben a mindennapi élet lefolyik. Csak a mennyiben az emberiség gondolkodásra alapítja életét, csak annyiban lesz az az élet az ő műve, mig a képzetek alkotása váltakozó kapcsolataival akarat nélkűl ide-oda dobál bennünket és függő voltánál és véletlenségével fogva sohasem tud a kulturélet hordozója lenni. Ilyen önállóságra azonban a gondolkodás csak akkor juthat, ha a merő egymásmellettiség állapotát átlépi, összefoglaló tervet alkot és minden egyes elemet átfoglal vele, ezeket belsőleg összetartja, az egész területet tagolja és fokokra osztja. Igy egy fogalom alkatrészei, az úgynevezett ismertető jelek egy összefoglaló egység uralma alatt kölcsönösen meg kell hogy közelebbről határozzák magukat, így keletkezik egy rendszer rendje, a munka nagy komplexumait teszi lehetővé és minden egyes helyen érvényesíti az egésznek gondolatát. Az élet itt teljesen más strukturát mutat, mint a merő összeillesztését. Végül a gondolkodás annyiban is új életállapotról tanuskodik, a mennyiben teljes világossággal az önmagukban létező dolgok birodalmát alkotja meg a subjectumból és annak helyzetéből, olyan birodalmat, a mely egyelőre mintegy idegenül áll szemben az emberrel, a mely felé iparkodni, azt magának alávetni azonban az ember nem szünhetik meg. A dolgokra való törekvés ilyen irányában az életnek a merő állapotbeliség fölé emelkedése nyilvánul, egy önmagában való kiszélesedés. Mindig szeme elébe tartották az emberiségnek, hogy a dolgok örökre el lesznek előle rejtve, mindazáltal mindig újra visszatért a velük való törődésre, úgylátszik nem mondhat le róluk tartósan. De még a lemondás is, mely abban a tudatban történik, hogy képzetkörünkön túl van egy nekünk hozzáférhetetlen igazság, lényegesen más intelektuális alkatot jelent, mint a merő képzetmechanizmus.

Hasonló továbbmozgást mutat az emberi érzés is. Ez nem maradt az érzéki izgalomhoz kötve, mint az állati lelki világban, belülről is létrehozzuk a lélek saját mozgásaiból és ha az ilyen érzelmeknél valami testi is együttlendül, a merőben érzékiektől gyökeresen különbözők maradnak. Mily messzire eltávolodott gyakran a boldogságra való emberi törekvés az érzéki jólléttől, mily gyakran helyezkedett ezzel egyenesen szembe! Igy aztán az érzelem nem merül ki bennünk az élvezet és a fájdalom egyes ingereiben; a hatás és alkotás ellenkezőleg az élet összállapotára törekszik, a megelégedettség a boldogság állapotára stb., s ez az összállapot visszahat az egyes élmények értékelésére s ilyen vagy olyan értéket ad nekik. Az ember boldogságának nem a neki jutott élvezetek mennyisége a mértéke. Zord, külsőleg örömtelen korokban is tudtak az emberek életüknek örülni, míg a mi saját korunk bizonysága szerint az élvezetek leggazdagabb bősége sem óv meg a belső ürességtől és a mély rosszérzéstől. Végül az érzelem felszabadíthatja magát az individuum állapotához való kötöttségtől, a szeretetben és szánalomban részvételt fejleszthet ki mások hogylétében, örömet meríthet valamely ügy haladásából is. Igy lettek a szeretet és szánalom nagy világvallások mozgató erőivé, az ügyön való belső örvendezés nélkül az emberi munka sohasem érte volna el azt a nagyságot és hatalmat, a melyet tényleg elért. Igy tehát a mi legtulajdonabb sajátjának tünik fel, épen az utalja az embert kicsiny énjének fölébe.

Hasonló mozgalmakat mutat a kivánás területe. Az ember akarásában a törekvés fölemelkedése mutatkozik a természeti ösztön sötét kényszere fölé, a cselekvés önállóságot és fölényt nyer mindazzal szemben, a mi kivülről befelé hatol. Ilyen önállóságot nyer az emberi közösség a kultura kifejlesztésében a merő természettel szemben. Mert amannak az a sajátsága, hogy az ember nemcsak elfogadja sorsát úgy, a hogy épen véletlenül adódik, hanem hogy maga igyekszik elkészíteni, hogy önmagából kiindulólag követeléseket támaszt és képes azokat keresztülvinni. Az ilyen önállóvá válás azonban megkivánja az egyes törekvéseknek belső egységbe való összefoglalását, e törekvéseknek nem szabad egymáson át és egymás mellett haladni, hanem alá kell magukat rendelniök egy egyetlen főczélnak, az ebben elért eredmény a mértéke minden egyes vállalkozás állásának és jelentőségének. A hol államban és társadalomban együtt dolgozunk, ott is az egyes eredmények sokaságán felül megvan az iparkodás egy összállapot előidézésére, a melyben az ember mint egész megelégedettnek és boldognak érzi magát; az olyan törekvések, melyekből hiányzik egy ily összállapot eszméje és reménye, sohasem nyerhetik meg az egész embert. Ezt elég nyilvánvalóan mutatják a jelenkor vallási, politikai és szocziális harczai. A legfőbb jó pontosabb fogalmazásának kisérletében ismét egy kivánság nyilvánul, hogy subjektiv hogylétünkből kiemelkedjünk és több belső szélességet adjunk az életnek. Mert a boldogság, mint az ember merő jólérzése, akár ha az összesség jólérzése is, tulságosan szűknek és kicsinek tünik fel előttünk; a szellemi munka minden nagysága megegyezett abban a törekvésben, hogy fölülemelje az embert a merő élvezetről vagy a merő haszonról való gondoskodáson és olyan czélt tűzzön ki életének, a melyen önmagát fölemeli és valami nagyobbat csinál önmagából.

Igy a tervékenység mind a három oldala a belső élet önállóvá válását mutatja, egy egészbe való összekapcsolást, az emberi állapotiság fölébe való emelkedést. Mindez nyilvánvalóan nem a természet továbbfolytatása, hanem szakítás a természettel, egy más kiindulópont megragadása, sőt az élet megfordítása. A mi itt czélok és utak, erők és mozgalmak dolgában láthatóvá lett, az az egészről egészre való hatásával, bensőségével és öntevékenységével a természettel szemben egészen új fajtájú, az mint érthetetlen rejtély kell hogy belőle végre feltünjék. Igytehát mindebben együtt nem lehet félreismerni egy új életfokot. Hogy az a fok az egyes embereknél, népeknél és koroknál, sőt az emberiség egészénél mennyiben válik valósággá, ez megint külön kérdés, mely meglehetős sok bonyodalmat okozhat. De minden ilyen bonyodalom sem teheti kétségessé egy új élet megjelenésének tényét. Hogy ez az új élet egészen sajátszerű mivoltával kevésbbé egyszerűvé alakítja a valóság tekintetét, az nem szolgálhat kárául. Mert nem az ember számára való lehető legnagyobb egyszerűség, hanem az igazság a czélunk és az igazság igazság marad, még ha kényelmetlen is. Mit gondolnánk egy természetkutatóról, a ki a jelenségek egy csoportját félretolja és figyelmen kivül hagyja csak azért, mert a fogalmak és tanítások hagyományos schémájába nem illeszkedik bele elég türelmesen?

Hogy kell most már ezt az új életet mint egészet érteni? Keresése leghamarabb azáltal találhatna meghatározott irányt, ha a lelki élet összes eredményei a természeti fokon elhatároltatnának és aztán az új sajátosság ebből mérlegeltetnék. Azok az összeredmények azonban könnyen beláthatók. Bármilyen sokféle formákat és különböző magassági fokozatokat mutat a lelki élet a természeti fokon, feladata mindig arra korlátozott marad, hogy a természetes lét fenntartására szolgáljon a létben és a nemben; minden intelligentia, ravaszság és ügyesség, bármennyire bámulatra kényszerít is gyakran, nem haladja túl az ilyen önfentartás határait; a mit az állati világ egyes életmozgásai az ettől való felszabadulásra való törekvés dolgában tartalmaznak, az nem egyesül egészszé, nem alkot saját kört és nem vezet új életre. Igy itt a lelki tevékenység csak egy darabja egy természetes életproczesszusnak, mint ilyen mindig kifelé fordulva marad, valamit kell érte tennie, nem pedig önmagától valami munkát elvégeznie. A történés itt nem emelkedik egy közben-történésből egy belül-történésbe. Éppen ez ment végbe, persze nem az emberi élet átlagában, hanem legalább az emberi körön belül. Itt az élet önmagához tér, mintegy szunnyadó állapotból teljes ébredésre jut, egyúttal elviselhetetlennek érzi azt a teljes hozzákötöttséget valami külsőhöz és idegenhez; önmagán akar megállani és önmagában akar elfoglalva lenni. Ezt azonban nem teheti a nélkül, hogy ne álljanak be összképében tekintélyes változások és továbbképzések; azzal az önmaga felé fordulással olyan útra tért, a mely új tájakra vezet, melynek czélja egyelőre a messze távolban van.

Az ilyen czélra való törekvés semmi esetre sem érheti be a szellemi tevékenység közönséges fajával; kényszerűen kiszoríttatik belőle. Mert ez a lelki erőt csak egy oly tárgyon eleveníti meg és bizonyítja, a mely mint valami idegen áll vele szemben; a subjektumnak olyan objektummal van dolga, a mely rajta kívül van. Igy iparkodunk a körülöttünk levő természetet a gondolkodásban tükröztetni, így javítjuk meg a viszonyokat magunk körül, így lépünk egymás között az érintkezés és a verseny különböző vonatkozásaiba. Ezen az úton a lelki erők mind tovább fejtik ki magukat. A meddig azonban a tárgy kívül marad, az élet meg van hasonolva, nem tér vissza önmagához és nem változtatja át a megmérhetetlen munkát önmaga számára való nyereséggé. Mindez az izgalom és erőfeszítés nem eleveníti meg a lélek egészét, nem keletkezik a bensőség birodalma és a birodalomnak növekvése. Egyúttal azonban az életnek ilyen meghasonlása merev korlátokat szab minden munkának. Az olyan kutatás, melynek tárgya mindig kívül marad, sohasem eredményez valódi megismerést, benső jártasságot a dologban, a mit elér, az csak arra szorítkozik, hogy sok ismeretlen mennyiséget egyetlen egy ismeretlenre vezet vissza, a mi a dolgot egyszerűsíti ugyan, de nem oldja meg a rejtélyét. A míg továbbá a többi embereket mint kívül levőket tekintjük és úgy bánunk velük, az együttlét viszonyaiban sok mindenféle megváltozhatik és megjavulhat, de valódi közösség, valamint az embernek és az emberiségnek belső felemelkedése ezen az úton nem érhető el. Életünk így szűk hatások közt merevednék meg, ha az erő és a tárgy meghasonlása nem volna valamikép legyőzhető; de hogy lehetne máskép legyőzni mint azáltal, hogy a tárgy maga belevonatik az életfolyamatba és az erő valamint a tárgy egy összefoglaló egészben találkoznak?

Hogy valami afféle megy végbe az ember birodalmában, abban nem lehet kétség. Legnyilvánvalóbb a morálban és az embernek emberhez való viszonyában. A kötelesség eszméje csak azáltal jön létre, ha fölveszszük a törvényt saját akaratunkba és életünkbe, mert egy kívülről reánk rótt parancsolat csakis a jutalom és büntetés kilátásba helyezése által lenne hathatós, ez pedig elkerülhetetlenül szétrombolná a cselekvés morális jellemét. Igy tehát itt oly viszony keletkezik, a mely mindkét oldalával az életben belül fekszik. Továbbá nem lehetséges igazi szeretet, ha tárgya, akár egyén, akár egy nagyobb egész, nem vétetik fel saját életkörünkbe, ha nem zárjuk bele saját lényünkbe. Csak a mikor ezzel a látszólag idegen belső jelenlétet kap, csak akkor következhetik be a megszabadulás a kicsinyes éntől és saját lényünknek kiszélesedése. Minden jog is, a mely több mint külső formula, a másik emberbe való beleilleszkedést kíván, a dolognak az ő szempontjából való szemlélését. Különösen a művészet mutatja meg nyilvánvalóan, hogy az alkotásnak különböző alakulásai vannak, de a legmagasabbat csak amaz ellentét legyőzése engedi elérni. Mert a művészet nem merő visszaadása egy kívül levő tárgynak, nem is merő öntükrözése egy esetleges subjektivitásnak egy máskülönben lélektelen környezetben, hanem az alkotás itt átfogja a subjektum és az objektum ellentétét, a tárgy a lélek talajára helyeztetik és itt találkozik az alakító erővel; azzal, hogy mindkettő összetalálkozik, kölcsönösen áthatja és fölemeli egymást, egy sajátságos ország keletkezik, a mely végtelen sok újat hoz és mégis a szellemi életen belül marad. Valódi megismerésre sem lehet még törekedni sem, míg a tárgy mint valami idegen kívül marad, nem megy hozzánktartozó számba, úgy hogy a körüle való fáradozással saját lényünket keressük. Igy az a hatalom, a melylyel a megismerésre való törekvés a lelket meg tudja ragadni, biztos bizonysága annak, hogy a tárgyak birodalma valamiféle benső viszonyban áll velünk.

A tárgynak ilyen elsajátításában az életnek nagyobb szélessége jelenik meg. De ezzel a szélességben való képződéssel, ha termékeny akar lenni, egy mélység képződése kell hogy együttjárjon. Az erő és tárgy nem léphetnek eredményes kölcsönhatásba a nélkül, hogy egy egész ne fogja be őket és ennek az egésznek nem szabad üres térnek lennie, a melyben azok csak összetalálkoznak, hanem fölényes képességnek kell lennie, a mely összehozza őket egymással és egy egyetlen életbe kapcsolja öszsze. Ilyen képesség azonban nem lehetséges a nélkül, hogy az élet önmagában fokokra ne ossza magát és ne nyerjen ezzel mélységet; képe ezzel úgy alakul, hogy egy egész törekszik fel benne, a mely az erő és tárgy ellentétének kifejlődésében és leküzdésében saját tökéletességét keresi. Az élet itt két réteget mutat: az egyikben egész, mely egyelőre teljesen meghatározatlan és inkább az életre való vágy mint a teljes élet maga, a másikban erővé és tárgyára való különválás, egy egymásmellettiség, a melynek a szoros összekapcsolódáshoz és kölcsönös áthatódáshoz szüksége van arra, hogy amaz összefoglaló egész átfogja és továbbképezze. Az élet ezzel levésben és folyamatban levőnek van felfogva, még azután kell önmagát kiképeznie. Csak mikor a különböző rétegek és oldalak kölcsönösen továbbhajtják és egymásközt fokozzák egymást, csak akkor következik be az egésznek összefoglalása, egy belső összecsukódás, az életnek megszilárdulása önmagában, az öntevékenységre és eredetiségre való fölemelkedés, a folytonos haladás a vázlattól a teljes alakig. Az ilyen haladás elsősorban attól függ, hogy az összefoglaló alaptevékenységnek legyen kimondott jelleme, megkülönböztető sajátossága; mennél inkább adhat biztos alapot az életnek, annál inkább szerezhet az ellenállásokkal való tisztázódásban tapasztalatokat s világos utakra térítheti a mozgásokat. A történés minden különfélesége által így keletkezik egy maradandó alap kiképzése, egy lényegnek kiképzése, nem túl a tevékenységen, hanem rajta belül. Ezzel az élet eljut oda, hogy egészen önmagában áll meg.

Az ilyen fordulatban az élet nem kifelé, hanem önmaga felé van fordítva és önmagával van elfoglalva, nem kifelé való eredményre törekszik, hanem saját tartalmának teljes kiküzdésére, nem csupán egyes feladatai vannak, mindenek előtt mint egész jelent feladatot. Igy értve az élet nem tűnhetik fel mint az egyes pontok merő tulajdonsága, mint olyasvalami, a mi ezekből indul ki, hanem önállóságra jut velük szemben. Ennyiben lehet életfolyamatról beszélni, csakhogy a folyamat fogalmától távol kell maradnia a mechanikai befolyás képzetének. Ahhoz mindenesetre ragaszkodni kell, hogy olyasvalami megy végbe bennünk, a mi fölötte áll a merő pont érdekeinek és helyzeteinek, a minek nem kell az érdekek és helyzetek által közvetíttetnie, hanem a mi nálunk közvetlenül hatásossá válhatik. Ennek a fölötte álló valaminek persze saját életünkké kell válnia és ez csak akkor lehet, ha egyszer lényünk benne gyökerezik, azután ezt a lényt megragadjuk és teljes tulajdonunkká teszszük; ez azonban életünk súlypontjának áthelyezését jelenti, teljes fordulatot a kezdőállapottal szemben. Ez a fordulat nem hoz merőben formális eltolódást, az elrendezkedés új nemét, hanem lényegében új életet, olyat, a mely elsősorban önéletnek nevezhető, olyan életet, a mely nem az egyes pontok között folyik le, nem a subjektum és objektum, erő és tárgy ellentéte közt mozog ide-oda, hanem a mely egy egésznek önkifejtésévé válik s ezzel tartalmakat és értékeket tud létrehozni. A midőn most már az élet önmagában mélységet alkot és egy uralkodó középpontból kiindulva az egész terjedelem átlelkesítésére hat, ezzel keletkezhetnek és nyernek értéket olyan nagyságok, mint érzület, meggyőződés, jellem, személyiség. Ebben olyan szellemi bensőség keletkezik, a mely a subjektum és objektum ellentétének befoglalásával a legnyilvánvalóbban különbözik a merő subjektum bensőségétől. Mert az kiesik a dolgok kapcsolatából és a merő állapotiságban marad, most ellenben tartalmat fejleszt ki és szilárd életállagot képez. Az élet önmagában léte és subjektiv érzés gyökeresen különböző dolgok. Mint az önmagában-lét kifejlődései, mint ennek önnyilvánulásai kapnak az igaz, a jó és szép fogalmai szilárd talajt, világos értelmet és összefüggést egymás között; mint ősjelenségek állnak elő, melyek leírhatók és analizálhatók, de nem vezethetők le. Nyilvánvalóan megmutatkozik bennük, hogy az életnek önmagához való fordulatában a leggazdagabb tartalmú eredeti mélység nyílik meg. Mindez együtt bonyolult szövevényt hoz létre, egy nagy összefüggést, sőt egy élet fölépítését teljesíti be. Így a szellemi élet mint a bensőség életképzése jelenik meg, olyan életképzés, a melynek kívülről nincs semmi határa kitűzve, hanem a mely mindent, a mi vele találkozik, belevon a maga képzésébe és a mely belülről kifelé is végtelen fokozásra képesnek látszik. Egy önmagában-lét ilyen kifejtésével a lelki élet önállóságra jut a merő természettel szemben, ekkor nem egy darabja többé egy értelmetlen ösztönzésnek, ekkor keresni lehet a létnek földerítését és kérdezősködni lehet az élet értelme és értéke felől.

Ember és mindenség.

Az ilyen további felderítéshez mindenek előtt szükség van annak tisztázására, hogy az élet e fordulata, egy világnak felépítése az emberben hogy viszonylik a valóság egészéhez és hogyan kelhet ki benne. Az életnek amaz önmagában való léte semmi esetre sem lehet az emberalatti természet terméke, hiszen elég nyilvánvalóan kiderült, hogy ama fordulat nem egyszerű többletet, hanem valami tökéletesen újat, sőt egyenesen ellenkezőt hoz, hogy megfordulást tartalmaz, még pedig egész az élet alapformáig, legbelsőbb szövetéig; az ilyen megfordulás semmikép és sohasem támadhat lassankénti fokozásból. Így az embernek kellene a rá nézve sajátos vonásokkal az új élet teremtőjének lennie, azaz az embernek, a hogy a tapasztalat állása felmutatja. Ebben az állapotban azonban a sajátos sokkal inkább bele van gyökerezve a természetbe, semhogy el tudna tőle oldódni, egészbe tudná magát foglalni és mint ilyen egész új utakra tudna lépni. E mellett ez a hatás, a melyet a merő ember előidéz, mindig az emberre volna irányítva és az ő hogylétének kellene szolgálnia; ez azonban egyenesen ellentmond a szellemi munka jellemének. Mert ennek minden elágazásában benne van az ösztönzés, hogy az embert a merőben emberi állapotából és merőben emberi köréből kiemelje, neki minden cselekvésnek az emberi jólétre való iránya túlságosan szűk, az embert képesnek mutatja arra, hogy harczot kezdjen saját neme ellen, a mely túlságos kicsinynyé, sőt elviselhetetlenné válik számára. A kutatásnak minden igazságra való fáradozása ilyen harcz volt a merőben emberi szűkkörűség keresztültörésére, vágy a mindenség szélességéből és mélységéből való élet után. Ilyen vágy helyeztette az ideák világát, mint az önmagában található igazság világát szembe az ember cselekvésével, ez kerestette Spinozával és Hegellel a gondolkodás saját mozgásában a minden emberi önkénynek felette álló kozmikus tárgyiasságot, ez nyittatott Kanttal a morál birodalmában egy az ember minden különösségének felette álló birodalmat. A szellemi élet fokozatán a cselekvés messze átlépi a merő ember fentartását és ápolását, sőt nem riad vissza attól sem, hogy a legkeményebb ellenmondásba kerüljön vele. Avagy van-e e nélkül morál, van-e kötelesség-eszme? És van-e ebben nagyság, a mely ne tartalmazná a kicsiny én alárendelését, sőt feláldozását? Egyáltalán a szellemi élet kiképzése annyi fáradságot és munkát okoz, annyi veszedelembe és kétségbe bonyolít, hogy a merőben emberi jólétre való gondoskodás sem előidézni, sem fentartani nem tudná folytonos akadályok ellenére. Szemmelláthatólag itt valami mozog, hat és alkot az emberben, a mi kényszerű erővel űzi ki életének legközebbi faja fölé; az ő saját hiányos és ingadozó akaratából ez a kényszerűség bizonyosan nem származik.

Azt is figyelembe kell venni, hogy a szellemi élet mint a merőben ember műve az egyes ember műve is volna; mint ilyen elkerülhetetlenül különbözőkép alakulna különböző helyeken; ez az egymást keresztező mozgások sokaságát eredményezné, de sohasem olyan igazságot, a mely az egyeseknek fölötte áll és minden elismerésüket követeli, sohasem eredményezné a munka belső közösségét és egy közös világot. Az ilyen világ után való vágy azonban nem csak utólag keletkezik, hanem eleve benne hat minden szellemi alkotásban, midőn az individuum véletlenségét le akarja győzni és a dolog kényszerének engedelmeskedni akar.

Láttuk, hogy minden szellemi élet az élet továbbhaladását, meglévő ellenmondások legyőzését, – átképzést és fölemelést tartalmaz. Ha merőben az ember műve ez a többlet, akkor a dolgokra nézve meghamisító hozzátétel, akkor a vállalkozás az üres levegőben lebeg, a képzelt eredmények merő képzelődések. De tudnának-e ilyen képzelődések annyi új erőt létrehozni, tudnák-e az élet alapszerkezetét annyira megváltoztatni, a hogy észrevettük és a hogy élet és jog, kutatás és művészet világosan szemünk elé állítják?

Mint a dolog magva ezek után ez áll elő: az ember körében keletkezik egy mozgalom, a mely az embert alapjáig akarja átalakítani, a mely kemény konfliktusokba juttatja egész eddigi természetével, a mely nevezetesen arra megy ki, hogy az életet eloldja egy egyetlen lény sajátosságától és önmagában olyan életté alakítsa, a mely mindent, a mi csak megvan, átfoglal és el akar sajátítani. Nem kemény, elviselhetetlen ellenmondás-e, hogy a mi mint önálló valóság lép fel, a mi hatalmat akar az emberrel szemben gyakorolni és őt alapjában véve át akarja alakítani, ennek a merőben embernek a munkája? Így kényszerüleg egy fontos lépéssel jutunk előre: az előadott bonyodalom csak azzal oldható meg, hogy abban az új életben elismertetik egy az embernek felette álló valóság feltámadása, egy olyan valóságé, a melyben neki része jut, a melyet ő azonban nem hoz önmagából elő; a változás akkor azt jelenti, hogy egy alkotó életfolyamatba helyeztetik és ezzel elsajátíthatja, a mit ez az életproczesszus tartalmaz. A szellemi életben most már olyan világ-folyamatot kell elismerni, a melyben a mindenség mint élő egész mutatkozik meg és egy mélység kiásásával a meglévő állapotnak átalakítását hozza létre. Az ember körében ez a mélység úgy tűnik fel, mint a mi még csak Jassankint emelkedik, de valami teljes-tökéletesen új nem emelkedhetik fel a nélkül, hogy saját oka ne legyen; az egész felé és az élet önmagában való léte felé való mozgás nálunk, a korlátozott és szétszórt egyes lényeknél nem jöhetne létre, ha a valóság nem képezne egészet és nem élne az egészből való életet; kell hogy fennálljon egy az embernek fölötte levő szellemi élet, ez pedig kell hogy meg tudjon nyílni az ember előtt, sőt hogy saját lényévé tudjon válni.

Ugyanis abban ismerjük fel most a nagyot, a mi életünk jellemét meghatározza, hogy egy mindenség-élet az emberre nézve teljesen jelenlevővé, saját és eredeti életévé tudjon lenni, hogy létének súlypontja oda át tudjon helyezkedni. Már most az emberi élet alapviszonyaként a valóságnak benne jelenlevő önmagában létéhez, a mindenség benső életéhez való viszonya tűnik fel, nem mint valami idegenhez, hanem mint saját lényéhez való viszonya; csak ez a viszony engedi meg a szellemi élet keletkezését. Mert ez folytonos vonatkozás egy az emberben nyíló történéshez és ezzel való közlekedés; az ember amabba belehelyezheti magát, saját énjét áthelyezheti bele és ilyen elsajátítással a sokféleséget, a melyben az a történés szembe lép vele, egy egészbe összefoglalhatja és mint egészet élheti át. Midőn azonban amaz élet egészét mint sajátját ragadja meg, fejlődéseit és tapasztalatait megoszthatja, magához vonhatja, a mi benne az ellenállások leküzdésével és előrehaladó önkimélyítéssel megnyílik, végtelen életet nyer, a mely mégis, egy önmagában létre lévén irányítva, sohasem futhat szét a bizonytalanba, a mely minden alkotásban önmagát összetartja és önmagához tér vissza.

Az embernek e viszonya egy lényszerű élethez, a mely benne érvényre jut, előtte jár minden viszonynak, a melyeken az előbb figyelembe vett életrendek nyugodtak. Mert egyedül csak ebben lehet teljes közvetlenséget, teljes belső jelenlétet, saját élménynyé való alakulást elérni; senki sem tagadhatja ezt, a nélkül, hogy önmagát mint szellemi lényt le ne rombolja; ez a legbizonyosabb és legeredetibb, a mit életünk ismer. Így minden más viszony ebből kell hogy megokolható legyen és kell, hogy ebben tegyen számadást, itt keletkeznek az alapvető tapasztalatok, melyekre minden életnek támaszkodnia kell. Csak a szellemi élet tapasztalataiban mutatkozhatik a világhelyzet minden szövevényének felette álló istenség, csak bennük nyilvánulhat egy világ-értelem, mely a láthatatlan és a látható világot összetartja és harmonikus egységgé fűzi együvé, csak innen kiindulva fogható össze egészszé a természethez való viszonyunk s csak innen lehet fontosságát megvizsgálni; csak innen kiindulva képződhetik az emberek belső közössége és csak egy végtelen életben való gyökerezés adhat az individuumnak támasztékot és jelentőséget. A hogy mindezek a mozgások egy közös alapból származnak, fejlődésükben is kapcsolatban kell vele maradniok és eredményeik az összefoglaló egészbe kell torkolljanak. Az embernek ez a közvetlen viszonya a szellemi élethez, mint saját igazi énjéhez ilyformán nyitja meg a lehetőséget, hogy egy összefoglaló élet fölötte maradjon amaz elágazásnak. Innen és csak innen kiindulólag lehet ellene dolgozni a mi korunk elforgácsolódásának is; ez csak a szellemi élet, nem pedig a merőben ember álláspontjából történhetik.

Az ember élete ezzel egy nagy feladattá és követeléssé alakul. Az ember a világra való legközelebbi tekintetben mint külön lény mutatkozik, melynek megvan a maga saját köre és a mely csak annyit él át, a mennyi ennek a körnek megfelel. Most azonban az életnek a merő ponttól való elválásában és az önmagában lét felé való fordulatban lehetőség nyílik neki, hogy a mindenség történését mint sajátját ragadja meg és ezzel elszakítsa magát az egyes hely minden különségetől. Ez nem csupán eltolódást jelent az egyes ponttól az általánosba, hanem egy az egészből kiinduló életnek megnyílásában, egy énnek minden sokféleségben való keresésében legelső sorban kilátás nyílik az élet tartalmára, a valóság lelkének elsajátítására. Ha az életnek nincsen mélysége, akkor hiábavaló minden fáradság arra, hogy lényünknek mélységet adjunk.

Hogy így az ember egyszerre benne van a tapasztalatban és túl is van szélességén, az hatalmas feszültséget és mozgást hoz életébe, az magát az embernek fogalmát kétféleképen alakítja: mint a léten belül mások mellett levő lény nem követelhet semmi előnyt és saját külön körének minden áthágása illetéktelen anthropomorphismussá válik; a lét fölé való emelkedésben, az alkotó életproczesszusban való elhelyezkedésben nagyot gondolhat magáról és mindent magába foglaló értelemben törekedhetik igazságra, persze nem saját külön mivoltának erejéből, hanem az egésznek erejéből, a melyre támaszkodnia kell. Így az ember oly lény, a mely önmagának fölébe nő, olyasvalami, a melynek egyfelől fölébe, másfelől pedig hozzá fel kell törekednünk. Ily módon a merőben emberi és a nagy-emberi egymás mellett áll; hogy mindkettő gyakran összekeveredett egymással és az egyiknek értékelése a másikra átfolyt, az kimondhatatlan bonyodalmakat okozott.

Ilyen elválasztás után megértjük, hogy hathat valami, a mi fölöttünk áll, egyúttal mint saját életünknek ereje. Egy «fölöttünk» és egy «bennünk» találkozása jelen meg a kötelesség gondolatában s azokban a normákban, melyek minden szellemi munkán uralkodnak. Parancsolólag szólnak hozzánk, de egyúttal a legközelebbivé és legmeghittebbé is tudnak válni, olyasvalamivé, a minek fentartásában önmagunkat igeneljük, saját lényünket fentartjuk. Az is világossá lesz, hogy nyerhetnek felettünk hatalmat olyan javak, melyek túl vannak a merő ember minden jóllétén, hogy győzheti le a jó a kellemest és a hasznost.

Ha a szellemi életnek mint az ember valódi énjének ama fölfedése hasonlíthatatlan nagyságot szerez az embernek, akkor a nagyság elsősorban az egésznek műve, következőleg nem vezetheti az embert büszke öntudatosságra. Mi nem saját természetünknél fogva vagyunk szellemi életpontok, szellemi élet szinhelyei, a melyek utólag jutnak vonatkozásba a mindenséggel, hanem csak a mindenség életéből kiindulólag válunk ilyen pontokká, csak benne s nem vele szemben nyerünk szellemi ént. Az a nagy csoda és egy új rend kimutatása, hogy egyáltalán önálló életpontok állnak elő, hogy a mindenség-élet ezen a helyen nemcsak bizonyos hatásokat gyakorol, hanem hogy öntevékenységű erőt, eredeti életet nemz. A mystika szükséges alapgondolatot képvisel annyiban, hogy a végtelen életnek közvetlenül az egyes helyen kell jelen lennie és hogy az embernek nemcsak hogy ezt vagy azt el kell végezni, hanem felszabadulást is kell végrehajtania kezdetbeli mivolta alól s új életet és lényt kell nyernie a végtelenségből. Egy ilyen felforgatás nélkül a szellemi élet mellékes függelék marad, sohasem válik lényünk magvává és sohasem ér el teljes eredetiséget. Rokon gondolatmenetben követelték a nagy megváltási vallások az ember «újjászületését», de a valláson túl is a szellemi alkotás minden magaslatán a mű nemcsak úgy jött számba, mint a merő individuum alkotása, hanem mint egy magasabb hatalom közlése és kijelentése, a mely hatalom az emberben mutatkozik és önmaga fölébe emeli őt és a mely mégse alacsonyítja le merő eszközzé, hanem ellenkezőleg igazi öntevékenységre emeli föl. Az is ide tartozik, hogy rendszerint az alkotó szellemek, a világtörténelem szellemi hősei mint legmagasabb aktivitású emberek egyúttal határozott deterministák voltak; saját képességük teljesen háttérbe szorult annak tudata mögött, hogy egy fölöttük álló hatalom viszi és hajtja őket.

De bárha a saját tevékenységnek ez az oldala könnyen elrejtőzik a cselekvők tudata elől és kifejezetten vallásos természetek valami nagy dolgot láttak abban, hogy teljesen kioltsák, bárha a mystika gyakran abba a veszedelembe jutott, hogy az ember teljesen feloldja a mindenségben, valóság szerint szükség van az ember elhatározására és tevékenységére is. Mert a mily bizonyos, hogy az életre való képességet ezen a bizonyos ponton egy felsőbb hatalomnak kell megállapítania, ez a képesség életenergiává, teljes valósággá csak a mi elismerésünk, a mi elsajátításunk, érzületünknek és meggyőződésünknek hozzáfordulása által válhatik. Az ember nem merő szintér, a melyen valami végbemegy; a történésnek, hogy valóban szellemi természetű legyen, nemcsak ő vele, hanem benne és belőle is kell történnie. Az a hozzáfordulás kétség kívül mindig fölemeltetés is, de akkor a kegyelem legmagasabb tanubizonyságát leli a szabadság fölébredésében, az ember képessége nem jelent levonást az isteniből, hanem annak megbizonyítása és igazolása. Így az öntudat az egészre lehet alapítva és az egészre támaszkodhatik, sőt teljesen az egészen függhet s semmi módon nem kevesbíti az élet erejét; annyival kevésbbé, mert a mindenség-élet nem merev létezés, hanem végtelen élet, a mely az egyes ponton csak amaz elsajátítással jut teljes hatásra.

Azonban mint az életpontok önállóságának, ép úgy sajátosságuknak és az életvonatkozások gazdagságának sem kell a mindenség-életbe eltünniök. A mindenség-élet nem olt ki minden sokféleséget, mint a hogy a nap fénye kioltja a csillagok világosságát, hanem fel tudja magába venni, meg tudja tisztítani és nemesíteni, ezzel vezeti fel őket saját magasságuk fölé. A mindenség-élet az individuumnak erőteljes kiképzését követelménynyé emeli, a mennyiben az egésznek nyereségévé teszi; csakhogy ennek a kiképzésnek rajta belül kell történnie, nem pedig tőle elkülönítve és vele szembeállva. A vonatkozások teljes kifejtése az emberi körön belül sem tekinthető úgy, mint az egésznek megrablása, mert hiszen meggazdagítására képes hatni. A vallási hangulat eltévelyedése volt tehát, mikor az ember iránti közömbössé válást tette az isten iránti teljes szeretet bizonyítékává. Csak ahhoz kell ragaszkodni, hogy minden vonatkozás ember és ember közt, minden szeretet ember és ember közt, a mindenség-élethez való viszonyra, az isten iránti szeretetre legyen alapítva; csak ez által emeltetnek fel a szellemibe, ez által győzetik le a merő természeti ösztön s ez által nyer tartalmat és erőt az érzület. Így mutatja a történeti tapasztalat a legnagyobb távolságot a szeretet és részvét érzései között, a hogy ezeket az élet felszíne az individuumok érintkezésében létrehozza és ugyanilyen nevű érzések között, melyek a valóság egészéhez való közös alapviszonyból erednek és osztoznak az életnek ezzel bekövetkező elmélyedésében. Ott a subjektiv hangulat fölfelé és lefelé hullámzása, a mely az egyest erősen izgathatja, de az élet egész állaga szempontjából minden jelentőség nélkül való; itt ezen állag gyökeres átalakulása, sajátos életkörök teremtése a nagy vallásokban, az emberiség képzése belső közösséggé, az egyes sorsoknak a valamennyi sorsán át való átélése. Ily nagy különbséget tesz, hogy az élet a felület elszórtságához tapad-e vagy részt nyer a mindenség életéből és egyúttal egy eredeti mélységből.

Az új élet feladata és nagysága.

Igy az emberi élet egy egyetlen főproblémát hord magában, egy nagy döntést követel, egy folytatólagos tetté változik. Ez a tett azonban nem azt jelenti, hogy csak érzületünkkel kell az egyik oldalról a másikra lépnünk, hogy itt szilárd befejezést és biztos nyugalmat találjunk. Mert a mily bizonyosan nincs az életnek önmagában való léte a merő mozgással szemben való fölény nélkül, önmagában való nyugalom nélkül, ép úgy az élet is nálunk embereknél csak az ellenállásokkal való küzdelemben jut teljes tartalomra, csak a saját felépítés, a saját átképzés által. Ennek a fölépítésnek azonban lényegéhez tartozik, hogy az élet a sokféleség alakjaiban, nagy alakulatok tervezésében egyúttal előrehaladó önkimélyítést visz végbe, nem egy készen adott alapból hat ki, hanem magának kell az alapot egyre tovább képeznie, nem szabad semmit mögötte hagynia saját tevékenységének s az alapot mindig hátrább kell helyeznie. Mennél inkább lesz az ember élete ilyen mozgásban önmagában való lét, annál inkább lesz, a mi benne végbemegy, a mindenség feltárása, annál biztosabb lehet saját igazságában. Mert az igazság itt nem jelent megegyezést egy kívül levő valósággal, hanem részesedést egy mindent összefoglaló, eredeti, minden sokféleségen túl önmagára irányított élet-folyamatban, olyan élet-folyamatban, melynek kifejtése mindenek előtt valódi valóságot eredményez; a mennyiben az ember az ilyen eredeti és lényeget alkotó életben részt nyer, a mennyiben az élet számára alkotó öntevékenységgé változik, annyiban van igazsága és nem tovább.

Az ilyen meggyőződésből kiindulva lehet annak az ellentétnek a legyőzésén dolgozni, a mely különös súlylyal nehezedik a jelenre. Ember és világ a külső érintkezés minden sokasága mellett belsőleg széjjel esnek, mi nem mondhatunk le sem az egyikről, sem a másikról és még sem tudjuk a kettőt összehozni, ingadozunk, hogy mit válaszszunk kiindulópontnak és hogy az életnek a világtól az emberhez, vagy az embertől a világhoz vezető utat adjuk-e. Mindkét lehetőség megtestesítést talált a világtörténeti mozgalmakban és ezeknek a megtestesítéseknek a különbözősége mutatja, hogy az ebben való döntés határozza meg az élet jellemét.

A régebbi és újabb mód itt teljes ellentétben áll. Amaz az embert teljes-tökéletesen a világhoz kapcsolta és belőle merítette az élet minden tartalmát. Ez csak azzal vált lehetségessé, hogy föltételezték a környezetnek közvetlen összefüggését az emberrel; az ember itt a mindenség tisztább tükre számba ment. Ezt a közvetlen összefüggést az újkor a belső élet erősebb kifejlődése és a gondolkodó én büszke öntudata által lerombolta; most az ellentét benyomása alatt áll és az embernek feladatává teszi, hogy az elvesztett kapcsolatot a környezettel helyreállítsa. Egyúttal a régebbi élet alkata is ki nem elégítővé vált számára. Az érzéki és a szellemi nagyon is gyorsan egymásba tolódtak és ennélfogva mindkettő nem tudta tisztán kifejteni sajátosságát, egyúttal az ember különös minémüségéből sok folyt át a valóság képébe és a cselekvést is túlságosan a különös körben tartotta; továbbá a belső élet, a mely az évezredes munkát végbevitte, ama régebbi módban nem találhatta az illő elismerést. Így az újkor a subjektumra alapította magát és belőle kiindulólag igyekezett a világhoz jutni, sőt ennek erejéből egy világot kifejleszteni. Ebben azonban az emberi képesség túlfeszítése rejlik és egy az ember által létrehozott világkép igazsága fokozódó kételkedésre talál. Az itt kifejlesztett élet nem is ragadta meg a valóság teljes tartalmát. A törekvés, az embertől a világig jutni, csak azon a módon volt keresztülvihető, hogy valamiféle különös képesség mint az emberen felülre nyúló ragadtatott meg és felhasználtatott egy világ felépítéséhez. Nevezetesen ez történt a felismerő gondolkodással, mert ez tűnt fel legkevésbbé függőnek az emberi sajátosságtól. Ezúttal azonban az újkor számára a valóság túlságosan az intellektuálisba, elvontba és formálisba jutott, ideák minden további nélkül élő energiák, elvek teljes tevékenységű hatalmak számba mentek; az intellektust nem lehetett mint szabadon lebegő élet-képességet és mint minden dolog mértékét kezelni a nélkül, hogy kimondhatatlan sok el ne veszszen az eleven frisseségből és a világ, valamint az élet ne váljék árnyszerűvé. Hogy a modern ember ezt mint súlyos kárt érzi és az ilyen lezárás ellen tiltakozik, azt mutatja az a kemény küzdelem, a melyet ma a legkülönfélébb oldalakról az intellektualizmus ellen vívnak. Túl akarunk jutni a merő gondolatképeken, nem akarunk az árnyakból kiindulólag egy valóságról megbizonyosodni.

Ha az élet az ilyen bonyodalmakat és ellenmondásokat le akarja rázni magáról, akkor ez csak a föntebb megnyitott úton történhetik: az embernek életében minden egyes oldalon és lelki-képességen túl olyan mélységbe kell hatolnia, a hol az élet a merő ponttól elválik és önmagában való létté alakul; akkor nem kell többé a nagy világgal szemben állnia, hanem megoszthatja saját életét. A mennyiben ez sikerül, az életnek nincs rá szüksége, hogy igazságát kívülről igazolja; saját megvalósulásában hordja azt. Láttuk, ez az élet hogyan fejleszt ki az ember és világ, erő és tárgy ellenmondása felé való emelkedésben a subjektiven túl egy szellemi bensőséget; a mit ez a bensőség szellemi tartalomban és értékekben nyit, az biztos magasságban van minden emberi különállás fölött és egyúttal az emberi élet szellemi magvát teszi.

Az ilyen élet azonban számunkra magas ideál, nem kényelmes kiindulópont, sohasem érhető el a merő individuumból kiindulólag gyors fellendülésben, csak az emberi nem világtörténeti munkája vezethet lépésről-lépésre hozzá. Az igazság ismertetőjelévé most már negativ értelemben a merő ember képzetalkotó módján és czéljain való fölülemelkedés válik, pozitiv értelemben pedig az új tartalmak kidolgozása a szellemi élet önfeláldozásából. Hogy ebben az irányban való mozgalom folyamatban van és hogy egyúttal hatalmas törekvés az igazságra megy az emberiségen át abban az értelemben, azt a közélet világtörténeti fejlődésében félreismerhetetlen módon mutatja. Az emberiség történetében általában egy alantasabb fajból egy magasabb emelkedik ki, álláshelyét a szellemi életben foglalja el, ezt sajátságos kifejlődésében mutatja és az emberből, a kit megragad, valami lényegesen mást és magasabbat csinál.

Sehol sem volna szabad a továbbfejlődésnek, a mely az önálló szellemiségre való fordulatot magával hozza, megfoghatóbbnak lenni, mint a vallás területén. Mert itt a legvilágosabban különválik a merő ember vallása és a szellemi élet vallása, olyan vallás, mely az embernek úgy, a milyen, szerencsét és tartós fennmaradást kell hogy hozzon és olyan vallás, melyben a szellemi élet sajátlagosan nyilvánul, új tartalmakat és javakat képez és egyúttal az embert merőben emberi mivoltából új lényhez juttatja. A mi ama merőben emberi fogalmazásból keletkezett, mely a tapasztalat szélességében túlnyomó, az egy az emberi képzet és érdekkörön belül való mozgás marad, az nem hoz semmi lényegesen újat, annak nincs a legcsekélyebb joga sem, hogy a maga körén túl igazságszámba menjen. Ha azonban a vallás egy adott világon belül nem tolta el ép úgy az ember állását, mint a hogy új világot nyitott neki, egy isteni életnek, mint saját lénye mélységének megjelenítésével hatalmasan felrázta, akkor az ilyen élet-fölemelés semmikép sem lehet mesterséges csinálmány, a szellemi életnek önkitárása van benne, melynek elsajátításával az ember a valóság magvában tudhatja magát.

Hasonlóan áll a dolog a szellemi munka más területeivel: a merő emberből kiindulólag sohasem válhatnak önálló területekké sajátos tartalommal és ösztönzésekkel; ha azzá lesznek, akkor önálló szellemi élet határát mutatják ki. Akárhol pl. a jogot csak mint az emberi jóllétre való merő eszközt kezelik, mint ma a szocziális utilitarizmus, ott elveszti minden sajátos jellegét, nem hoz létre semminemű új élettartalmat, az ember önzésének nem bir a dologból folyó belső kényszert szembeállítani, ekkor többé nem jelent önálló életterületet.

A mi áll az egyes területekre, az áll a közös életmunka egészére is, a hogy ezt a kultura elénk állítja. Emberi kultúra és szellemi kultúra nyilvánvalón szemben állnak egymással, amaz a merőben emberi hogyléttel elfoglalva, a mely azonban magának az embernek semmikép sem lehet elegendő, emez egy önálló szellemi életnek és ezzel az ember belső fölemelkedésének megnyitása. A mily biztosan egy ilyen szellemi kultúra nálunk hathatóssá válik, olyan biztosan áll életünk nem a mindenség mellett, hanem a mindenségben.

Az ilyen életalakításból kiindulva lehet olyan követelmények betöltésén dolgozni, melyekről az emberiség nem mondhat le, melyek azonban a dolgok legközelebbi megpillantásában nemcsak a legnagyobb nehézséget okozzák, hanem egymással könnyen össze is ütköznek; ezek az élet szilárdságának és szabadságának követelményei. Mennél jobban elvesztettük a közvetlen kapcsolatot a környezettel, annál kevésbbé juthatunk el a szilárdsághoz valamely rajtunk kívül eső léttel való vonatkozás által, annál kényszerítőbben vagyunk arra utalva, hogy önmagunkban keressük a támaszt. Ezt a támaszt próbálták egy egyetlen pontnak megszilárdításával elérni, nevezetesen Descarteshoz csatlakozva a gondolkodó énben vélték megtalálni, a «gondolkozom, tehát vagyok» (cogito ergo sum) lett minden bizonyosság alapja. De mennél jobban mutatta ez a frappáns megoldás sajátságos következményeit és mennél jobban jutottak vele szemben a kritikai megfontoláshoz, annál több bonyodalom mutatkozott benne. Lehet-e egy az élettel szembehelyezett énből valaha visszajutni a világhoz? És ha ez mesterséges kerülő utakon megtörténnék, nem nyerne-e a merő subjektum jogosulatlan állást, nem tenné-e magát könnyen minden dolog mértékévé? Nem lesz-e egyúttal a gondolkodás a valóság kizárólagos uralkodójává és nem alakul-e ezzel az élet nagyon is a merőben intellektuálisba? Lehet-e egy egyedüli pontnak abszolut biztossága, sőt nem rejlik-e az ember fenhéjázása abban, hogy önmagában keres egy ilyen archimedesi pontot? Az ilyen bonyodalmaknak csak úgy lehet hathatósan ellene hatni, ha a szilárdságot nem egy egyedüli pontban, hanem az élet egészében keressük; ezt azonban nem nyerheti meg egy csapásra és egy bizonyos irány követésével, hanem csakis egy előrehaladó összezáródással, a sokféleségnek kölcsönös korlátozásával és átképzésével, és pedig egy összefoglaló énen belül, a mely mindenen keresztül kifejti magát és ezzel az egész kört általkeríti. Mennél jobban fejleszti ki önmagából az élet egy valóság szövevényét, egyúttal azonban teljes önmagában létet nyer, annál erősebb lesz a megerősítés; az egyes annál biztosabbá válik, mennél szilárdabban kapcsolódik össze az egészszel és mennél jobban jelen van benne az egésznek élete. Így ismertetik fel a szilárdság követelésében egy megmérhetetlen feladat; ha megoldásában csak lassankint haladhatunk előbbre is és a teljes megszilárdulás magas és távoli czél kell hogy legyen, akkor ez a czél felé való mozgás minden emberi önkényen felülálló kényszerével mint tény vitathatatlanul marad; sőt ezt a czélt nem kereshetnők, nem fáradozhatnánk teljes lelkünkből utána, ha kezdettől fogva nem hatna bennünk mint hajtó erő.

A mi itt az élet egészére érvényes, az érvényes egyes támasztékaira is: a kultúr-korszakok, a népek, az individuumok is elérik a meggyőződés szilárdságát, útjuk biztosságát, nem reflektáló töprengés útján, a mely mögé ismét új töprengés léphet, hanem csak életük belső összezáródása és egy uralkodó középpont körül való elhelyezése útján; csak ez űzi el a kételyt és ad a cselekvésnek örömteljes bizalmat, csak innen kiindulva lesz az élet ránk nézve fél-életből teljes valósággá.

Szilárdság és szabadság ellenfelek számba szoktak menni s igazán azok is, ha egy merev léttel való kapcsolódástól várunk szilárdságot; megszűnnek azok lenni, ha a szilárdságot mint önmegszilárdítást értjük és ezzel nem az életen és cselekvésen kívül, hanem rajta belül keressük. A mi azonban a szabadságot illeti, ennek elismerését a modern élet túlnyomó áramlata azért ellenzi, mert a tudományos munka olyan világképet, a valóságról olyan témát állapított meg, a melybe a szabadság nem illik bele és mert a természet mechanikus-kauzális fogalmazását átviszik valamint minden életre, úgy a lélek belsejére is. Akkor igazán balgasággá válik, bárminemű szabadságot akarni.

Szemlélődésünk összefüggései lényegesen másképen mutatják be a dolgot. Ha a szellemi élet önállóvá válásában – és e nélkül a szellemi élet felületes árnyékká és álommá válik, – a történésnek eredetiségét, a teljes öntevékenység felé való fordulatot ismerjük fel, akkor megnyertük a szabadság állását minden bilincscsel szemben. Az ilyen eredetiség nem merő kezdetbeli állapot, hanem tartósan kell kisérnie minden szellemi tevékenységet és az életet folytatólagos tetté kell átalakítania. Mert a szellemi élet birodalmában nem hat, mint a természetben, a mi egyszer megvan, minden további nélkül tovább, hanem alásülyed, a mint a lélek visszahúzódik tőle, a mint nem újítja meg folytonosan; külső megmaradás mellett is mechanikus megszokássá válik és ezzel kiesik a szellem szférájából. Így mutatja a vallás és morál története ezerszeresen régi és új tapasztalatokban. A szabadság tagadásának végső oka a szellemi élet sajátos minéműségének félreismerésében rejlik. Nevezetesen ott, a hol mint merő folyamatot, mint egy akár mechanikus, akár intellektuális hajtógépezet működését fogják fel, ott a szabadság számára nincs semmiféle tér.

Nem elegendő azonban, hogy a szabadság állapota egyáltalán meglegyen, az is kell, hogy az embernek része lehessen benne, hogy belehelyezhesse magát; az ilyen belehelyezkedés azonban akkor válik megérthetővé, ha az ember csak abban az állapotban találja meg az élet önmagában való létét, ha a feléje való fordulásban saját lényegét ragadja meg. A valóság szerint szellemi életünk nem nő fokonkénti fejlődésben egy alacsonyabb fokból fölfelé, hanem mindig szakítást és újraépítést tartalmaz, discontinuitást. Törekvésünk nem épül fel mint egy piramis egy adott alapon és meghatározott irányban, hanem az alapot is úgy kell megnyerni és az élet kétségei mind újra odáig nyúlnak vissza és arra kényszerítenek, hogy a fő-fordulást mindig újra hajtsuk végre. Az élet tevékenysége és küzdelme nem szorítkozik egyes eredményekre, a lét egészére irányul.

Ezen a módon kell felfognunk az emberiség mozgalmát és az egyesét is. A történelem nem merő evoluczió abban az értelemben, hogy a későbbi biztosan és kényszerű szükségszerűséggel következik az előbbiből, hanem a mit a mult kivívott és a mit a jelenbe hoz, az szellemileg tekintve a jelenre nézve merő lehetőség, a mely mindig újra saját elhatározásra és megragadásra vár. E nélkül nem volna igazi jelen. Hasonlóképen az individuum sem egyforma napok lomha egymásra következése, vagy legalább nem kell annak lennie; a hol szellemi tartalmat nyer és mint egész, szellemi karakterre törekszik, ott mindig újra elszakadást és fordulatot kell végrehajtania, ott a saját magaslatára mindig újra fel kell kapaszkodnia, ott a mult értelméért is mindig újra kell harczolni. Bármi tapasztalatot mutat ebben az irányban az emberiség, valamint az egyes ember élete, az a szellemi élet önállóságának elismerése mellett összefoglalódhatik és nyerhet erőben és világosságban.

Mindebből együttvéve kitetszik, hogy létünk köre új lehetőséget tartalmaz, és pedig egy lényegesen új élet lehetőségét, olyan életét, a mely csak a meglévő állapottal való szakítás és teljes megfordulás által érhető el, a mely azonban a megrázkódáson és harczon át legmagasabb czélokkal kecsegtet és legtisztább kielégülést igér. Ebben az új életben szabadulás következik be a merőben emberi üzelmek kicsinyességéből, a mely máskülönben egész világunkat teszi; a kicsiny én szűkösségéből kiragadva az élet nem folyik szét a végtelenségbe, hanem a végtelenségen belül mindenki önálló életponttá, az egésznek hordozójává válhatik; ha az ember az egésznek folyamában sodródónak és általa vezetettnek, az egésznek erejétől megerősödöttnek tudhatja magát, akkor a maga helyzetében azt a folyamot saját döntésével kell fölvennie és továbbvinnie, akkor egy nagy vagy-vagy húzódik át egész létén és drámai természetű jellemet ad neki. Csak akkor fokozódhatik a tevékenység öntevékenységgé, csak akkor nyerhet a hatásban létet, csak akkor dolgozhat ki magából szellemi karaktert és ezzel tartalmat adhat az életnek, míg a merő tevékenység minden bősége és szorgossága mellett az embert belsőleg üresen hagyhatja.

Mindenfelé a legtermékenyebb mozgalmak keletkeznek ezzel. A szellemi karakternek, az élet önmagában való létének nyeresége, ez az, a mi az egyesnek személyiséggé való képződésénél kérdésbe jön; a mindenséggel való összefüggés nélkül a személyiség üres szó lesz, merő mentség a zavarodottságban. Ez a szellemi karakter, a mely az élet felrázását és új álláspontra való áthelyezkedését követeli, gyökereben különbözik minden merő individualitástól, a melyben természeti és szellemi elválasztatlanul összefolynak és melynek korlátlan ápolása szellemi dekadencziával fenyeget; a szellemi karakter nyeresége összetartó és felemelő feladat lesz egész népek és korok számára is; csak megoldásukkal vívhatnak ki önmaguknak lényegszerű élettartalmat és az emberiség egészének az idő minden változásában maradandó jelentőséget. Így a tudományban és művészetben is minden technikán, a kifejezés minden ügyességén és a gondolkozás minden mozgékonyságán fölül előrehatoló alkotás képződhetik, a mely karakteres tartalmat ad nekik és a mely az emberiséget a valóság új mélységeinek feltárása által továbbviszi. Hogy az emberiségnek valamit mondhasson és valami lehessen számára, az alkotónak mindenekelőtt önmagában kell gyökereznie és önmaga számára valaminek lennie és ezt csak ezekben az összefüggésekben teheti. Egy szellemi karakter kiképzése mindenekelőtt megnyitja azt a lehetőséget is, hogy a közönséges kultúrélet kavarodásának fölötte álljon, a valódi szellemi kultúrát az emberkultúrától elválaszsza és energikus harczot kezdhessen a merő kultúrkomédia ellen. Az ilyen karakterképzésnél mindenütt arról van szó, hogy egyrészt biztosak lehessünk az emberiség egészével való összefüggésről, másrészt magunk is hozzájáruljunk a szellem birodalmának gyarapításához.

A bensőség önállósodása abban az irányban is megmutatja fölemelő erejét, hogy az életnek minden fenyegető összeszűkítésével szembeállítja az egész ember képzését. Az egyes életterületek szakadatlanul azon iparkodnak, hogy az embert teljesen magukhoz vonják és lelkére rányomják különös bélyegüket. Így tesz a vallás, nevezetesen egyházzá való alakulásában, így tesz az állam az alkotmányformák sokféleségén át, de a művészet és tudomány is megalkotják a maguk külön emberét és az általuk nyujtott részkultúrával az egész ember kultúráját háttérbe szorítják. Nyilvánvalóan érezzük minden ily részkultúra elégtelenségét; legyőzni azonban csak akkor lesz lehetséges, ha mint egészet egy feladatot hordunk magunkban, melynek megragadása és előmozdítása minden elágazásnak fölébe emel és általa keresztül egy összczélt követtet velünk.

Hasonlóképen mint az egész ember képzésére való követelmény, a saját életünknek saját tettünkre való alapítása is csak akkor érhető el, ha elismerjük a valóság mélységét és az ember részt vesz benne. A több tettre való hívás áthatja korunkat, de elkerülhetetlenül egy merőben subjektiv páthosz dolgává lesz, sőt azzal fenyeget, hogy merő frázissá válik, ha az ember a merő egymásmellettiség bilincseibe kötve marad és nem nyer bejárást az eredeti élet és önálló bensőség birodalmához. A valóság mélysége és ennek számunkra való megelevenítése nélkül létünk nem változtatható át eleven tetté.

Ha így az ember az élet önmagában-létében való részesedés által olyan követelmények teljesítésére lesz képes, melyek létének sikerét eldöntik, akkor e mellett minden fáradságnak és munkának biztos nyugalom és örömteljesség fog fölötte állni. Ez az élet az embernél még csak kikelőben van és azért tele van készületlenséggel, nem lehet hiány sokféle kétségekben sem. De minden készületlenség és minden kétség nem rendítheti meg semmi módon egy nagy fordulat alaptényét, hiszen itt nem egyes jelenségekről van szó egy meglévő életen belül, hanem egy új élet egészéről; az ilyen semmi esetre sem lehet szemfényvesztés, a léhetőség maga kezeskedik a valóságról. Továbbá az öntevékenység a hatásban való lét alakítása és fenntartása által, az egész mindenségnek az életfolyamatba való bevonása által az egész más örömet hoz létre, mint a merő tevékenység az erők kifejtésével, olyan örömet, amely az élet-affektusnak a végtelenségig való kitágításával minden inkább, mint önző élvezés. Itt szabadul fel az élet az önfentartás vad természeti ösztönétől és mégis a bágyadt tagadással szemben megőrizheti pozitiv karakterét. Az öröm, a mely a valóban szellemi élet kifejtéséből kiárad, egyes nyilvánulásaiban teljes tisztasággal áll szemünk előtt: így a kutatás igazságfelismerésében, nemkülönben a művészet alkotásában és szemlélésében, valamint az igazi szeretetben és az embert előbbrevivő hatásban; minden a kifejtett alapon egészbe foglalható és ezáltal erőt és örömet nyer.

Vegyük ehhez még, hogy a mit az ember önmagában hat és kiküzd, közvetlenül az egészhez tartozik és az egésznek előmozdítására szolgál, nemkülönben azt, hogy ebben az új életben a kicsiny és nagy közönséges különbségei a világnak világhoz való egyetlen elhatározó fordulatával elhalványulnak, sőt el is tünnek, hogy mindenki a maga helyén fontosságot, sőt nagyságot vívhat ki, akkor az élet értelméről és értékéről nem lehet kétség.

Ellenállások és leküzdések.

Eddig az új élet benső mivoltát szemléltük, mely az emberiségnél mutatkozik, az akadályok, melyekre létünkön és világhelyzetünkön belül talál, eddig tárgyalatlanok maradtak. Most azonban velük is foglalkozni kell, mert megjelenésük és a velük való megegyezkedés engedi csak az emberi élet sajátos karakterét teljes világossággal kidomborítani. Akadályok pedig háromféle irányban keletkeznek: a szellemi élet viszonyából azokhoz a természetes eszközökhöz és feltételekhez, a melyekre utalva van, a szellemi életnek készületlenségéből, sőt árnyszerűségéből magában véve, látszólagos tehetetlenségéről a mindenségben, valamint az ember körében. Tekintsük meg most már egymás után ezeket az ellenállásokat és azt a mi ellenük hat.

Szellemi élet és emberi lét.

A kifejtett meggyőződés főpontja volt, hogy az élet magában-létére való fordulat nem állhat elő a merő természetből lassankénti fokozás által. S ép oly kevéssé állhat elő az emberi együttlét keveredéséből, a mely minden szellemi ingert a merő ember szolgálatába szokott vonni. Így tehát itt egyáltalán nem lehet boldogulni magunk elszakítása és az élet önálló beiktatása nélkül. Ilyen szükségszerűség belenyúlik a munka minden elágazásába; egy önálló kiindulópont nyerése nélkül sem tudományos gondolkodás, sem művészi alkotás nem lehetséges. Az ilyen szakítás azonban tele van veszedelemmel, nagy kisértést hoz magával, melynek épen magasratörő lelkek vannak kitéve. Ha az életnek új magaslatra kell felkapaszkodni, akkor közelfekvő, sőt bizonyos időpontokban megigéző erejű dolog, lehetőleg minden életet erről a magaslatról és a tapasztalati világ teljes megvetésével kifejleszteni; csak az ilyen teljes-tökéletesen saját képességből való kifejlesztés látszik a teljes önállóságért és a szellemi életnek tiszta kidomborodásáért biztosan kezeskedni. Így próbálták ezt a vallásban, így az ethikában, így a filozófiában is. Mindenütt kiderült azonban, hogy a tapasztalás világától való ilyen elválásnál és az ilyen kisérletnél egy új birodalomnak saját mozgásból való létrehozására az emberi szellemi élet maga is elszegényedhetik és a formátlanba juthat. Így történt ez a mystikával, mikor az életet teljesen az örök lét kontemplácziójává akarta átalakítani és e mellett elviselhetetlen egyformaságnak esett áldozatául, a legmagasabb föllendülésből is könnyen visszaroskadt az elhagyatottság érzésébe; így történt a vallásos ethikával, mikor az isten iránt való szeretetet kizárólagos feladatává tette és az ember iránti szeretetet, ha nem is pusztította el, de legalább csökkentette; így történt a filozófiával, mikor a szabadon lebegő spekuláczióhoz való fordulásával, a gondolkodás saját mozgásával hozatta létre az egész valóságot, s ezzel kétségkívül zárt gondolatszövevényt nyert, de ennek a szövevénynek nem tudta megadni egy teljes valóság tartalmát és erejét. Általában mindenütt kiderült, hogy a szellemi élet fölemelkedésének a legközelebbi világ fölé nem szabad elszakadássá válnia, ha az élet nem akar elszegényedni és megmerevedni. Így arról van szó, hogy az elért magaslatról a tapasztalat világához visszatérjünk, fonalakat fonjunk innentől-túlra, ama világot lehetőleg önmagunkhoz vonjuk, magunkat a vele való megegyezkedéssel belsőleg továbbképezzük; a szellemi élet nálunk embereknél nem tiszta önkifejlesztés, hanem előrehaladás kemény ellenállásokon át, nem könnyű alkotás a gondolatok vidám játékában, hanem munka, fáradságos, de egyúttal termékeny munka, mely egy teljes valóságot épít fel. Ha azonban nem fejleszthetjük ki egy vonalban, hanem két oldalról kell dolgoznunk, akkor ezzel életünk nem lesz magasabbnak és alantasabbnak összetételévé, például a megismerés nem lesz az érzékiség és ész produktumává, hanem a szellemi fölényben marad, a kapcsolat belőle kiindulólag és egy általa alkotott élettéren belül jön létre, az alantas lehetőleg belehelyeztetik ebbe és ilyen áthelyezkedésben alakíttatik át, amaz élettéren belül a magasabbat kell továbbvinnie, nem lép egyenértékűen melléje.

Abból azonban gonosz bonyodalom keletkezik, hogy az alantas egyáltalán nem oldódik fel simán és tisztán abban a mozgásban, hogy a fölfelé törő iránynyal szemben megtartja önállóságát és az életet a magasabbnak kárára szívósan és mereven önmagához rögzíti. Így az ember érzéki természete egyáltalán nem követi egyszerűen a szellem vezetését, hanem gyakran túlhatalmasan magához ragadja a szellemi erőket is és pedig az ember sok hozzátétele nélkül, a szükségszerűség kényszerénél fogva. Így szakadatlan harcz az önfentartásért van ránk róva, melyet nem rázhatunk le magunkról; ez a harcz gyakran olyan izgatóvá és keménynyé válik, hogy minden törekvést igénybe vesz. Így van ez nemcsak az egyéneknél, hanem a népeknél is és az egész emberiségnél. Nem az eszmék, hanem az érdekek, még pedig a materiális érdekek uralkodnak az emberi lét átlagán; hogy mennyire benne vannak a játékban a nagy belső átalakulásoknál is, például a vallási megújulásoknál, azt épen az újkor juttatta elismerésre gazdasági szemlélet-módjával. Az is ide tartozik, hogy az összeütközés a létért való küzdelemben, a törekvők konkurrencziája az emberiség előrehaladására nem nélkülözhető, felrázó erejének elejtődésével az élet könnyen bágyadttá és lanyhává válik. Így az érzéki életfentartás mint az emberi lét legerősebb hajtóereje marad meg; ez a tény minden elburkolás alól mindinkább előtör és kimutatja fölényét; a szellemi élet innen kiindulólag mint merő körülszegélyezés tünhetik fel, a mely magában nem állhat fenn. Valóság szerint mily szerényen tűnik fel az emberi létben az érzéki és az önző érdekek lármás érzelmeivel szemben a szellemi élet s mily fáradságosan kell magának valamelyes érvényt kiküzdenie!

Ezeket a megfontolásokat az a tény erősíti meg továbbra, hogy a szellemi élet minden fejlődésével szemben a természeti lét formái térben és időben megmaradnak és törekvésünkön uralkodnak. Az érzéki lét egymásmellettisége szilárd ténylegességgel vesz minket körül és az egyik embert belsőleg izolálja a másikkal szemben, mialatt minden szellemi tevékenység az egészből és belsőből való hatást követel; nem kevésbbé az idő egymásutániságába is bele vagyunk helyezve, a melyben semmi eredmény és semmi állapot nem marad meg állandóan, a hol minden folyékony, a dolgok folyama feltartóztathatlanul tovább sodor és a mi ma helyesnek számít, azt könnyen helytelenné bélyegzi a holnap. Mily gyors váltakozását az ideáloknak, a meggyőződéseknek és az izlésnek mutatja az emberi lét, mialatt a szellemi alkotás tartalmait időtlenül érvényesekül adja és ennek a követelménynek fentartása nélkül törekvésének minden energiáját el kellene veszítenie. Mindezek szerint a szellemi élet az emberben úgy látszik, mintha nem jutna önálló létre és végül áldozatául kell hogy essék egy másfajta világnak. A fény, mely belőle kiárad, nem hatja át a mindennapi lét ködét; ha nem tűnik is el egészen, mégis sokkal bágyadtabb és múlandóbb, semhogy életünket felmelegítse és egyúttal biztos vezércsillaga is legyen. Inkább megmutatja képességünk határát és az igazságtól való távolesésünket, semmint biztossá tenne róla.

Mindezt nem lehet sem tagadni, sem félrehárítani; megmarad ténynek, hogy bennünk a szellemi életnek egy más fajta, sőt ellenszegülő médiumon belül kell kifejlődnie, de az élet állományának pontosabb átvizsgálásakor csakhamar észreveszszük, hogy egy ellenhatás van folyamatban, nem annyira az ember megfontolásából és szándékából kifolyólag, mint inkább magának az életnek nevelő és továbbképző hatása következtében: a mit az ember a szükség kényszere alatt és önfentartásának kedvéért megragadott, az átváltozik és megnemesedik benne magának az életnek lefolyása útján: a mi eleinte csak külső volt, az bensőséget nyer, a mi mai eszközül szolgált, az magában véve értékessé válik: az élet egész kiterjedésében fölfelé emelkedés és a szellemiség megerősödése áll be.

Tekintsük az embernek emberhez való személyes viszonyait a szerelemben és barátságban. A mit szerelemnek neveznek, az eleinte a természeti ösztönhöz van kötve és gyakran meglehetősen felületes természetű, csak mellékesen visel szellemi vonásokat, a másik ember túlnyomólag úgy tűnik fel benne, mint saját gyönyörünknek és kielégülésünknek eszköze. Lassankint azonban az élet az együttlétben fordulatot hoz létre a felé, hogy az a másik ember önmagában is értéket nyer, hogy jólléte gyarapításának az én alárendelheti, sőt feláldozhatja magát. Ugyanígy áll a dolog a barátságban. Az embereket legtöbbnyire a hasznosság és kellemesség külső okai kötik össze egymással, többnyire az érdekek közössége tartja őket össze. Egy idő múlva azonban a kölcsönös viszony a bensőség felé kezd fordulni és mindkét fél belső részvétet, sőt örömet talál a másikban; már Aristoteles látta, hogy szokott az élet folyása abból, a mi eleinte csak hasznos és kellemes volt, valami magában értékeset, valami jót csinálni, hogy emeltetik ezzel az ember saját indító okai fölé, hogy működik itt a görög gondolkodó kifejezése szerint az alantas rendű emberben is valami isteni, a mi erősebb, mint ő maga.

Viszonyunk a tárgyakkal, a melyekkel munkánk kapcsolatban van, szintén hasonló fölemelésben részesül. A munkát az önfentartás kedvéért szoktuk kezdeni és a szükség folytán bért kell érte követelnünk; az ügy előbbrevitele eleinte akár egészen közömbös is lehet nekünk. Lassankint azonban a munka saját tartalmánál fogva kedvessé és értékessé válhatik, előrehaladása szívünk ügyévé lesz, a sikerülése miatti gond nagy fáradalmakra és áldozatokra késztethet. Nevezetesen mikor a munka az egyes munka-eredményeken fölül életünk munkájává válik, ha valami különleges hivatásra vezet és ezzel minden cselekvésünknek meghatározott irányt és feladatot ad. Ez a legbiztosabb védelem minden kicsinyes önzés ellen; az embernek benső összeköttetése a szellemi élet czéljaival, létének belső fölemelése nem ismerhető itt félre.

A hogy itt az emberekkel és dolgokkal való viszonyban az erő és az élet a külsőből a belsőbe, a természetiből a szellemibe vezettetik át, ép úgy az egyes önmagában is hord olyan erőt, a mely többfelé vezeti. Ez mivoltának különössége, az egyénisége. Eleinte mint természeti adomány jut neki s természeti és szellemi elkülönítés nélkül folyik össze, ezen sajátságos tényálladék egészét fentartani és keresztülvinni megfelel az önfentartás természeti ösztönének és ennélfogva könnyen megnyeri az ember hajlamát és munkáját. A mozgalom azonban, a mely ezzel folyamatba jut, lassankint messze tovább vezet a kezdetnél. A szellemi elemek világosabban kidomborodnak és mindjobban egy egészszé zárulnak össze; mennél inkább történik ez, annál világosabban tünik fel egy magas feladat, mely az embert megnemesíti és cselekvését szellemi czélokra irányítja, sőt a mely egy magasabb ént egy alantasabbal szemben, a lénynek egy egészét a felszin elzáródásával szemben képviseli. Egyéni mivoltunk úgy tünik fel, mint egy pillér, melyen az élet a magasba lendül.