BEVEZETÉS.
Az élet értelme és értéke felőli kérdés éppenséggel nem magától értetődő: olyan időkben támad fel, a mikor az egyes ember kezd zavarba jönni a környezete által nyujtott élettartalom felől s ez a kétség azt jelenti, hogy a hagyományos összefüggések nem elégítik ki azokat a követelményeket, melyeket az élet haladása felállít. Mikor azonban aztán a gondolkodás a maga erejéből kivánna arra a kérdésre felelni, akkor nagyon bajos helyzetben találja magát. A töprengő gondolati munka előtérbe helyezése rendszerint a messzeségbe szorítja vissza a világot s közte és köztünk mindjobban kiszélesíti a szakadékot s végül a világ sokkal idegenebbé lesz, semhogy fel tudna világosítani az életünk értelme felől. Miután így a dolgok visszautasítják, az ember önmaga felé fordul és megvizsgálja a saját lelkét; úgy tünik fel, hogy életének, ha valahol, hát itt kell czélt és utakat találnia. Az ilyen kisérlet azonban hamar meggyőzi arról, hogy az élet a világtól való elszakadás által mindjobban elszegényedik és végül belső ürességbe esik össze. Így tehát a szakadékot valamikép át kellene hidalni, a világ és a lélek közti ellentétet valamikép ki kellene egyenlíteni; ehhez azonban az élet jelentékeny továbbképzésére, saját nagygyá és szélessé válásunkra volna szükség. De hogy lehetne ezt elérni és hogy állíthassa helyre az ember önmagából kifelé azt a kapcsolatot, a melyet az élet továbbhaladása felbontott! Igy a kérdés mind tovább sodor a kétségbe, a kétség a tagadásba.
A megzavarodás és a tapogatózó keresés ez állapota láthatólag a jelenkor helyzete. A bizonytalanság nevezetesen abban nyilvánul, hogy életünkből hiányzik az uralkodó központ, a melyből nézve sokfélesége áttekinthetővé és egy egységbe foglalhatóvá válna, így tehát az egyén szempontjából kérdezni sem lehet az értelmet és értéket, még kevésbbé lehet kielégítő feleletet találni. Arra való kisérletekben, hogy az életnek egy ilyen középpontot adjanak, ebből sajátlagosan alakítsák az életet, a jelenkorban egyáltalán nincs hiány, de már maga az is, hogy több ilyen kisérlet van, csak arra való, hogy a zavart még jobban fokozza. Sőt ezek a kisérletek annyira eltérnek és annyira ellentmondanak egymásnak, hogy alig van, a mi a mai emberiséget annyi meghasonlásnak teszi ki, mint az élet egészére való fáradozás. Mindenekelőtt a régebbi és újabb gondolkodásmód ellentéte az, a mi a gyökértől fogva minden elágazásig szétszaggatja az életet: evvel értelmét és értékét is homlokegyenest eltérően értelmezi. A régebbi gondolkodásmód, a melyet a vallás és egy ideálkultura képvisel, egy láthatatlan, csak a lelki szem számára meglévő világot tesz az élet főszékhelyévé s a közvetlen létet ennek a világnak világosságába és szolgálatába helyezi. Hogy ez a lét az ilyen vonatkozásokon túl önmagában minek hiszi magát és mire tartja magát képesnek, arról itt ha nem is mint közömbös, de mindenesetre mellékes dologról szólnak. Másfelől aztán az új gondolkodásmód teljesen az érzéki léthez akarja lánczolni az életet és a saját eszközeivel akarja fölérni; ennek a létnek minden túllépése üres agyrémnek tünik fel neki. Mind a két gondolkodásmód hatalmas hatással nyomul ránk és tökéletesen ellenkező irányba vonz minket: ideáljaink és értékbecsléseink túlnyomóan a régebbi, érdekeink és munkánk pedig az újabbi gondolkodásmód szerint valók. A ki a kortársak közül teljes tökéletesen tudja az egyik irányt követni, a ki azt hiszi, hogy elvetheti akár az újat mint elfajzást, akár a régit, mint valami teljesen kiélt dolgot, annak számára könnyű a dolog, az túl van minden kételyen. Az ilyen tagadással szemben azonban a kulturmunka magaslatán fenmarad az a meggyőződés, hogy mindegyik gondolkodásmódban vannak igazságok, a melyekről alig lehet lemondani, hogy tehát a kettőt valamiképen ki kell egyenlíteni. Hogy azonban az ellentét szemmellátható merevsége mellett mikép történjék ez, azt nehéz átlátni; egyelőre ez ellentét hatalma alatt maradunk s az egyik oldalról a másikra ide-oda hányódunk. Minden mozgásból és nyugtalanságból azonban végül a bizonytalanság és üresség érzése támad, a mely megbénít minden fölfelé-törekvést s ezt nem lehet elkerülni, ha buzgó foglalkozás daczára a lét külső felén nem eleveníttetik meg és nem mozdíttatik elő a munka által az embernek valami egésze. Ennek felel meg az a tény, hogy korunk minden bámulatos eredménye és szakadatlan haladása daczára is híjával van valami biztos és vidám életérzésnek, hogy mindezek a sikerek nem segítik valódi örömre, nem különben hogy a mai ember az egésznek mérlegelésekor keveset szokott tartani magáról és a mindenségben való helyzetéről. Micsoda fordulat következett itt be szemben a 18. századdal, mely bár oly sokkal erőtlenebb volt nálunknál, mégis teljesen el volt telve az ember nagyságával! A mennyire bizonyos, hogy korunk hatalmas feladatának megoldásához örömteljes életkedvre van szükségünk, ép oly kevéssé tudjuk magunkat az élet értelmének kérdése alól kivonni s ép oly szükségszerűen fog ez a kérdés mindinkább elébe nyomulni az összes egyes kérdéseknek. Végre is az emberiség és az egyes ember itt szellemi valójának fentartásáért küzd; az ilyen kérdés ideig-óráig háttérbe szorítható, végleg azonban nem lehet felhagyni vele, mennél jobban elhanyagolják, annál elemibb erővel fog megint fölemelkedni.
A fő nehézség abban rejlik, hogy itt nem áll fenn semmiféle szilárd tényállás, a mely minden véleménnyel és magyarázattal szemben változatlanul megáll, hanem az élet maga is folyamatban van, különböző módokon foglalható össze és az összefoglalás módja szerint nagyon különbözőképen alakul. Ily módon nemcsak a képek, hanem maguk a valóságok is elütnek egymástól; az itélet arról, hogy az élet átlagában mi menjen lényeges vagy mellékes, előmozdító vagy ártalmas számba, a konczentráczió különbözősége szerint gyökeresen különbözően hangozhatik. Ennek megfelelően a mai meghasonlásban nem annyira életképek, mint inkább életvalóságok harczolnak egymással, egyáltalán nem csak a magyarázat, hanem az élet maga is meg van hasonolva s ezzel el van döntve az is, hogy a meghasonlás áthidalása nem valami fogalmakkal való kimagyarázás, hanem csakis egy új élet felé való előhaladás útján valósulhat meg, a mely új élet nagyobb mélysége és szélessége által fölébe emelkedik az ellentéteknek. A mi a jelen mozgalmainak különös fontosságot és feszültséget ad, az épen az, hogy egy új élet felépülése van bennük kérdésben; ez persze bizonyára nem történhetik máról holnapra, hanem egész nemzedékek munkájára van hozzá szükség, de azért annak, a mi ma az előkészítés és alapvetés czéljából történhetik, semmíkép sem kell elveszni.
A mennyiben innen nézve a tudomány munkája úgy tünik fel, mint egy szélesebb körű mozgalom egy darabja, nagy értéket nyer annak szem előtt tartása, hogy mi hat el mihozzánk is a mult és jelen egyesítési kisérleteiből, élet-szintéziseiből. Mert ezeket a szintéziseket nem lehet mint merő képeket félretolni; vállalkozásuk, hogy minden életet magukhoz vonzanak, sajátságos kifejtésben mutatja az emberi képességet, megmutatja a dolgok ellenállását is s mind a kettőből együtt maradandó értékű tapasztalatokat keletkeztethet; ezek a szintézisek aligha egyesíthettek volna annyi lelket és aligha hatolhattak volna be olyan mélyen az emberi dolgokba valamiféle igazság-tartalom nélkül, e kisérletek kritikai áttekintése összefoglalhatja a tapasztalatokat és az igazság-elemeket s élesebben és érthetőbben ismertetheti fel a probléma mai állását, mint a mennyire egy zavaros összbenyomás engedné, sőt hathat abban az irányban is, hogy megmutassa az irányt, a melyben az élet egy továbbképzése, egy új önkonczentráczió keresendő. Hogy egy ily keresésnek van-e kilátása sikerre, e felől csak az élet saját mozgása és tapasztalása dönthet; az előrenyomulás első feltétele az, hogy még további lehetőségeknek legyen bennük megvetve az alapja, hogy az élet ne merítette légyen ki mélységét az eddigi alakulásokban. De ha a mindenség mindenütt élő folyamatban van, miért kellene épen nálunk embereknél készen bezárva lennie a továbbhaladás lehetősége nélkül? Mindenesetre nem maradhatunk nyugodtan állva ott, a hol ma vagyunk és nem várhatjuk meg, mi lesz belőlünk. Mert az ellentéteknek, melyek működésben vannak, mindjobban ki kell mélyülniök s az élet szellemi tartalmát mindjobban szét kell őrölniök és el kell aprózniok; ha tehát nem akarunk belsőleg mindjobban sülyedni, akkor előre kell törekednünk, attól a meggyőződéstől vitetve, hogy itt szükségszerűségek hatnak, melyek fölötte állnak nemcsak az egyes ember, hanem az egész emberiség akarásának és vélekedésének. Bizva az ilyen szükségszerűségekben, fogunk hozzá munkánkhoz.