Az élet értelme és értéke

A KOR VÁLASZAI.

A régebbi életrendek.

A vallásos életrend.

A különböző életrendek közül, melyek a mai emberért vetélkednek, még ma is annak van a legnagyobb hatása, a melyet a vallás alkot. Ez az élet alapviszonyává az egy a világ fölött álló szellemhez való viszonyt teszi, a mely egyúttal az egész világon uralkodónak és azt áthatónak van feltüntetve; a kereszténység ezt a viszonyt azzal határozza meg közelebbről, hogy a világon uralkodó hatalom tökéletes erkölcsi lénynek, az igazságosság és mindenekelőtt a szeretet szellemének van feltüntetve. A vallásos életrend a vallást teszi meg az élet főtartalmává és egy sajátságos gondolatvilág teremtőjévé; ez a fordulat azonban az emberi lét súlyos megrázkódásaiból származott, olyan időkben következett be, melyek saját tehetetlenségüket s nemkülönben a közönséges élet semmiségét merev nyilvánvalósággal állították az ember szeme elé s egyuttal eltöltötték őt mélységes vágyakozással egy jobb élet után. Igy történt ez a mi nyugati kulturkörünkben azokban a századokban, melyeknek mozgalmaiból a kereszténység végül mint győztes került ki; a vallás utáni vágyakozásnak szenvedélyes tüze később enyhült és lehiggadt, egyidejüleg lassankint egy vallásos életrend alakult ki, a mely az évszázadokon és évezredeken át hatalmas hatással a mi korunkig ér és igényeit ma is fentartja.

Ebben a vallásirendben az élet egyetlen feladata az abszolút és tökéletes szellemhez való viszonyra van konczentrálva, minden egyéb tevékenység csak az ehhez való vonatkozás és az ennek érdekében való eredmény által jut értékre. Az ilyen energikus konczentráczióval szorosan kapcsolódik egy merőben önmagában található, a világ minden bonyodalmának fölötte álló bensőség; ez a bensőség felszabadít a külső siker hatalmától és a fődolgot önmagában találja meg: megteremti az emberek kölcsönös megértését lélekről lélekre és megteremti a tökéletes együttérzés és együttélés lehetőségét, a legmélyebb alapú közösségből kiindulólag szorosabban összekapcsolja az embereket, mint a mennyire ez bárhol másutt megtörténhetik. Ez a vallási élet végtelen isteni szereteten nyugszik, a szeretethez azonban hozzátársul egy erkölcsi rend szentsége és az életnek minden bensősége mellett megmérhetetlen komolyságot ad.

Ebben a kapcsolatban az ember önmagáról és életéről a legmagasabban gondolkozhatott. Mint isten képére alkotott lény központjában állott a valóságnak, körülötte mozgott a mindenség, a mit ő tett-vett, az döntött az egésznek sorsa felől, döntött felőle örökre. Az egyes ember az isten országának tagja volt e földön s neki kellett az egésznek tapasztalatait készségesen felvennie, de egyúttal egy külön saját kört is alkotott és önczél számba ment, az egésznek beteljesítéséhez, a melyből a legkisebb résznek sem volt szabad elvesznie, hozzátartozott az ő döntése is.

Ebből az életből nem hiányoztak a gondok, bajok és szenvedések, a követelmény magassága és az emberi kör merev konfliktusai megakadályoztak minden a szó közönséges értelmében vett jólérzést és boldogságot. Sőt a szenvedés és bűn súlya itt egyelőre inkább fokozhatónak, mint csökkenthetőnek tünhetett fel. De a vallás alapvető tapasztalata, a nyomasztó bűntől való szabadulásnak és egy új élet teremtésének tapasztalata fölébe emelte az embert a harcz és nyomor egész körének; a szeretet és, kegyelem útján eszközölt megegyezés istennel részt juttatott neki isten tökéletességéből és túláradó boldogságából. Ha egy idegenszerű világ ellenállása megmaradt is, ha egy új élet megnyilása csak most éreztette is erejét, kételyekbe ejteni és a törekvést megbénítani nem tudta. Feladatainak nagyságát tekintve nem volt könnyű élet, a mi itt keletkezett, de egy mozgalommal tele és biztos összefüggésű élet volt, nem volt hiábavaló élet.

A vallási világrendszer így hosszú évszázadokon át uralkodott az emberiség széles körein, egyéneket és népeket szorosan összetartott, megszámlálhatatlan lelkeket mélyen felrázott és mélységes békét szerzett nekik. Míg itt egy isteni lény lép be az ember körébe és új világot teremt a réginek talaján, merev ellentétek támadnak és a közéjük került élet kiragadtatik minden nyugalmából. Az isteni magasan a világ felett álló fenségében és egyúttal a legközelebbi lelki közelségben, a mondhatatlanul kicsiny és mégis istennel való lényegbeli egyesülésre hivatott ember, szeretet és félős tisztelet, szelídség és komolyság egymással szorosan összekötve, mély sötétség és ragyogó fény, nyomor és boldogság egymást kölcsönösen fokozva, mindebben egy drámai feszültség és szakadatlan mozgalom, mely legelőször ad a léleknek valóságos történetet s ezt a történetet teszi minden valóság középpontjává; mindezen keresztül a lenyügöző vágy a szeretet és örökkévalóság után, olyan élet, mely a hitben és reményben minden jelent messze túlszárnyal, a mely azonban legmélyebb gyökerében az örök igazság világában való elhelyezettséget tartalmaz. Ilyen mélységet és bensőséget az élet semmi más helyen nem ért el.

És mégis ez ellen az élet ellen, nevezetesen pedig kizárólagossága ellen közel fekszik egy ellenmondás. Az egész a legközelebbi világgal való szakításból keletkezett, az emberiség az ókor vége felé nem egy szomorú tapasztalat révén elvesztette hitét önmagában és képességében, nem talált többé magas czélokat a legközelebbi létben, úgy látszott, csak egy új világ felé való fordulás óvhat meg a szellemi elsivárodás és megsemmisülés ellen. Igy tehát az ember egész lelke odaadásával ragadta meg ezt a világot és a lét teljes megfordulása ment végbe, a hit világa vált az élet főszinhelyévé, a látható világ ellenben az idegenbe szállott alá. Ez csak addig maradhatott vitathatatlan, a meddig az a vágyakozás egy új világ után megtartotta lenyügöző erejét; meg kellett inognia, a mint az újkor feltámadásakor az emberiség ismét örömteljes önbizalomra emelkedett és egyúttal a legközelebbi világ friss vonzerőt nyert; ekkor a törekvés és munka mind jobban a környezet felé fordult, az élet legfőbb feladatát e környezet alávetésében és az e közben beálló erő-fokozódásban látszott találni, ez a világ ekkor mindinkább szellemi hazájává is lett az embernek. Mialatt így a világmunka feladatai tarka gazdagságukban és mámorító sikereikkel elfelejttették a lélek állapota miatti gondot, a vallás helyzete teljes tökéletesen eltolódik, az élet középpontjából mindinkább kerületébe szorul és küzdenie kell egy következő ellenmozgalommal, melyet csak a kicsinyes gondolkodásmód róhat a merő egyének fenhéjázásának és hitetlenségének rovására. Külsőleg a vallás tanítási tartalma elleni meggondolások állottak előtérben; ezek nevezetesen a természetről és a történelemről alkotott kép tökéletes megváltozására hivatkoztak, melyet az újkor hajtott végre. Ezek a meggondolások azonban elviselhetők vagy háttérbe szoríthatók lettek volna, ha az élet sértetlenül megőrizte volna régi magvát és a régi hitet; a környezet ellentmondása akkor a hit daczos öntudatosságát még fokozhatta volna is. (Credo quia absurdum). Veszedelmessé ezeket a támadásokat csak a vallás saját gyöngesége tette, alapvető tapasztalatainak elhalványodása, az emberiség életérzésének átfordulása. Ilyen megváltozott helyzetben teljes hatásra jutott az is, a mi kezdettől fogva ellentmondott a vallásnak, valamint az is, a mit a modern kultura állított vele szembe, minden kétség és minden aggodalom kész meghallgatásra talált. A támadás egyelőre a vallásnak és életrendjének egyes oldalaira és egyes igényeire szorítkozik, csakhamar azonban a vallás egésze ellen fordul és egyuttal a vallási életrend mindennemű lehetősége ellen. Ezt mint túlságosan szorosat elvetik és egy minimális kulturát követelnek helyette, a vallás, úgy látszik, csak mint egy szélesebb élet egy darabja őriz meg valamely igazságot és fejthet ki valamely tartalmat; gondolatvilága anthropomorph számba megy és egyúttal az ember és isten lényegbeli egységgé válásának alapgondolata mint lehetetlen utasíttatik vissza; a valóságnak két birodalomra való széthasadása eltévelyedésnek tünik fel és félszegségnek tetszik, hogy az életnek nem a jelen előmozdítása, hanem egy eljövendő lét előkészítése tétetik főfeladatává. Végül ennek a gondolatmenetnek a számára az egész vallás az emberi képzelődés művévé válik, birodalma merő illuziók szövevényévé, árnyak és álmok birodalmává.

Az ilyan tagadás bizonyára erélyes ellenállásra talál és ha nem is a vallásos életrend, hanem legalább a vallás joga mellett sokan erőteljesen kardoskodnak. De ennek a tagadásnak szüntelen terjedése ellentmondhatatlanul mutatja, hogy a jelen széles körei már többé nem tudnak a vallás ható erőibe elhelyezkedni, hogy ők és világuk ezektől bensőleg idegenekké, sőt érthetetlenekké váltak. És azt sem lehet tagadni, hogy a vallás oldalán minden buzgó tevékenység mellett is ma, legmélyebb alapjában véve, kevés vezető és előreható alkotás áll. Ma keveset érzünk a vallás fölemelő, megerősítő, istenit és emberit egységesítő tartalmából. Sőt inkább ma a vallás messzemenőleg alávettetik a merő ember czéljainak és leszállíttatik ezeknek szinvonalára; így van az, mikor a hatalomra való akaratnak, de akkor is, mikor a merő érzelmi felindulásnak kell szolgálnia. Ilyen megrázkódások és ilyen kételyek közepette a vallás nem adhat többé szilárd támasztékot az embernek, nem uralkodhatik az életen, nem határozhatja meg értelmét és értékét. Hogy adhatna biztos feleletet az, a mi maga is kérdéssé vált?

Az immanens idealizmus életrendje.

Egy immanens idealizmus, mely egy ideális kultura felépítésével évezredek óta többnyire barátságos kiegészítésül, néha azonban éles ellenhatásul kiséri a vallást, azt hiszi magáról, hogy el tudja kerülni a vallás bonyodalmait a nélkül, hogy az élet mélységét csökkentené. Ez is főképen egy láthatatlan világba állítja az életet, ez a láthatatlan világ azonban nem úgy tünik fel, mint valami az érzéki lét mellett levő és ettől elválasztott birodalom, hanem mint saját magának támasztékul szolgáló oka, saját megelevenítő mélysége; ez az életrend azzal a meggyőződéssel áll és bukik, hogy a mindenségnek van ilyen a külső szem számára elrejtett mélysége, hogy ez egészet képez és belső életet él benne. Az ideálkultura az embert szorosan összekapcsolja a mindenséggel, de egyuttal sajátos munkát és megkülönböztetett állást tulajdonít neki. Mert az ember alatt levő világ úgy tünik fel, mintha öntudatlanul és megkötötten élné életét és az egészet hordozó erő nem válik az egyes hely számára élménynyé; ez történik azonban az embernél, a ki az egésznek gondolatát gondolja, így tehát őbenne emelkedik a világ először teljes világosságra és szabadságra. Ez azonban nem történik az embernek saját döntése és elsajátítása nélkül, saját munkája és előrehatolása nélkül; ezen a bizonyos ponton a világ haladása az emberen mulik s ő a saját cselekvésével azt remélheti, előmozdíthatja az egésznek állapotát.

Ez az életrend kiválóképen a belső és a külső, a láthatatlan és a látható világ ellentéte körül mozog. A belső, az élet tulajdonképeni hordozója, meg kell hogy ragadja és átlelkesítse a külsőt, egyúttal magának is szétfoszló körvonalból kialakult alakká kell előrehaladni. Igy keletkezik egy szellemi tevékenység, a mely a mindent megokoló világelmétől hordoztatva, szemben a szunnyadó természettel és az értelem nélkül való mindennapi élettel lényegesen új életet teremt, a szellem egy birodalmát, a mely a benne levő igaz, jó és szép útján az embert belső közösségbe juttatja a nagy világgal és módot ad neki, hogy ennek egész gazdagságát és nagyszerűségét átélje. Az ilyen életnek nincs szüksége rajta kívül eső jutalomra, nem szolgál más czélokra, hanem a saját értelmét a maga kifejtésében, örömét pedig saját maga szemlélésében találja, szüntelenül kifejtve hatását biztosan és szilárdan nyugszik saját lényében.

Ez élet fő hordozói a művészet és tudomány, mind a kettőt abban a magasrendű értelemben értve, hogy a meglévő helyzet felfordításával a teremtő okok birodalmába helyeznek minket és tulajdonunkká teszik a világ mélységét. Mindenütt iparkodnak a homályt eloszlatni, a merevet megtágítani, a szétszórtat összekapcsolni, az ellentéteket kiegyenlíteni, az egészet lélekteljes harmoniába juttatni és a szépet, a mely önmaga által tetszik, minden merőben hasznos fölébe emelni. Ez olyan élet-alakítást eredményez, a mely a vallásétól lényegesen eltér. A vallás inkább az ellentétek kiélesítésére, az ideálkultura enyhítésükre czéloz; amaz lehetőleg egyetlenegy pontra koncentrálja az életet, ez szélességének és tágasságának áthatására irányul, amaz az érzületet teszi előtérbe, ez erőteljes cselekvést követel; amaz inkább az ember gyengeségénél és semmiségénél időzik, ez az erejénél és nagyságánál, természetesen azt az embert értve, a ki a világegyetembe beleilleszti magát és belőle merít; amaz az élet igenlésére való utat csak nehéz megrendülésen és kemény tagadáson át találja meg, emez azt hiszi, azonnal végrehajthatja merész fölszárnyalással. Lehet, hogy ez az ellentét csak egy tágabb élet különböző oldalait és fokozatait tartalmazza, melyeknek ki kell egymást egészíteniök, egyelőre azonban nem látjuk azt a pontot, a melyben egyesülnek.

Az immanens idealizmus különösen fényes kifejlésre jutott a görög élet tetőpontján, azóta is fenmaradt mint sajátságos áramlat és mind újra megerősödött, hozzánk legközelebb Goethe életének művéből szól hozzánk s az emberiség szellemi vagyonának lényeges része.

Azzal az igénnyel azonban, hogy az életet vezesse és értelmét meghatározza, az immanens idealizmus nem járt máskép, mint a vallás: alapja megrendült, alapvető élménye elhomályosodott és meggyengült; így tehát ellenséges hatalmak kerekedtek felül és elűzték ezt az életalakítást a lét központjából. Hogy a valóságnak megvan a mélysége és hogy az ember erejének teljes latbavetésével belehelyezkedhetik ebbe a mélységbe, ez a kor átlaga számára nem kevésbbé kétessé vált, mint a vallás alapvető igazságai. Az immanens idealizmusnak mindig nagy veszedelme és fáradsága volt állításának magasságát megőrizni. Nagy és az életet betöltő alkotáshoz csakis bizonyos időpontokban jutott, csak az emberiség ünnep- és vasárnapján, mikor a sors valami kedvezése a világtörténelmi élet nagy feladataival nagy egyéniségeket hozott össze; fenkölt alkotásban lett ilyenkor a láthatatlan világ megvilágosító igazsággá és az élet biztos támasztékává, ilyenkor megnyerhette az ember egész erejét és saját lénnyé válhatott számára.

Azok a heroikus idők azonban elmúlnak és a mindennapiság gyakorolja jogát, az élet elveszti feszültségét és egyuttal ellenálló erejét is mindennel szemben, a mi amaz alakításnak ellenséges; a külvilág merevsége, az átlagos emberiség csekély szellemi mozgékonysága, a társadalom esztelensége, szenvedélye és képmutatása kerekedett fölül és amaz ideálkulturát a lét átlelkesítésével és megnemesítésével együtt úgy tünteti fel, mint valami ráadást, egy másnemű élet kisérőjét és szegélyezését.

Ha ilyen fordulat által az ideálkultura saját tevékenységből és tapasztalásból rámaradt kincsek merő elsajátításává, továbbvitelévé és élvezésévé válik, akkor a szellemi alkotás elkerülhetetlenül merő műveltséggé laposodik; az ilyennek is megvan a maga értéke, de nem mozgatja meg kellően az élet mélységeit, mindig abban a veszedelemben forog, hogy merő élvezet dolgává válik és tetszetős piperével csak úgy túlcsalogat az emberi lét mélységein. Annyiban is könnyen eshetik az őszintétlenség hibájába, a mennyiben nem annyira az egyén saját kivánsága, mint inkább a környezetre való tekintet, a társadalmi együttlétben való érvényesülni akarás vonz hozzá, a látszat ilyenkor túlnyomóvá lesz a valóság fölött, sőt el is feledteti. Mindent összevéve a műveltség másodkézből való életnek tünik fel, ez pedig semmikép sem adhat létünknek értelmet és értéket.

A mit a dolgoknak ez a fordulata bonyodalmul magában rejt, az további megerősödést nyer a jelen sajátságos helyzet által. Egyelőre a vallás megrendülése is az immanens idealizmus gyöngítésére szolgál. Mert ennek meggyőződése a mindenség mélységéről és egy láthatatlan világ hatásáról csak a vallással való kapcsolatban nyert az emberiségben szilárd talajt és abban, hogy a vallás az életet fölébe emelte minden látható létnek; ha a vallás összeomlik, vagy csak gyöngül is, akkor az ideálkultura is elveszti biztos helyzetét az életben s mélységéből mindinkább a felszínre szoríttatik. A vallás gyöngülésében azonban ma semmikép sem lehet kételkedni. Azután az újkorban a külvilág olyan önállóságot nyert, mint még soha és az exakt tudomány munkája mindinkább kiűzött belőle minden lelki elemet, egyúttal a feladatok túláradó gazdagsága tünik fel benne, melyek az ember erejét vonzzák és lekötik; ezt a világot megmérhetetlenségében belülről leigázni és egy láthatatlan élet szolgálatába vonni mindinkább lehetetlennek tünik fel. Az is ebben az irányban hat, hogy a modern kutatás az ember szellemi szervezetének különállóságát és megkötöttségét erősen előtérbe fordítja; életünk és törekvésünk szerinte meghatározott korlátok között látszik feküdni, a melyek tartósan megakadályozzák, hogy az ember részt vegyen a mindenség életében. A modern subjektum fejlődése kiragadja az embert az örökölt kapcsolatokból és mintegy idegenül állítja szembe a világgal; ilyen helyzetben hogy akadhasson szellemi alkotás, a mely nekünk aláveti a létet és a mindenség mélységéből merítteti életünket?

Igy tehát az immanens idealizmus életrendje magasztos művészetével és tudományával ma nem kevésbbé meg van rendülve, mint a vallás, a megrendülés csak azért érzik kevésbbé, mert nem egyenes ellenhatásban, hanem lassanként való ellankadásban és elhalványodásban megy végbe. A hogy az immanens idealizmusban nincs meg a vallás merészsége, ép úgy a körülötte való harcz sem támaszt olyan hatalmas szenvedélyt. De itt is, mint ott is ugyanahhoz a végeredményhez jutunk: olyan élethatalmak, melyek évezredeken át vezették az emberiséget és életének értelmet adtak, elvesztették szilárd gyökerüket a mai ember tudatában, inkább a lusta megszokás tartja fenn őket, mint eredendő alkotás. Csak a mindennapiság ügyeibe való belebonyolódottságunk és a részletekkel való túlnyomó foglalkozásunk láttatja át vagy legalább halványan érezteti velünk, hogy micsoda szörnyű dolog megy nálunk végbe. Avagy nem szörnyű dolog-e, ha a czélok és javak, a melyek kiküzdésére évezredek legjobb erőiket rátették és a melyekért elmondhatatlan áldozatokat hoztak, most már illuziókul tünnek fel, ha a sokáig tisztelt istenek most bálványokká nyilváníttatnak, ha az emberi törekvés eddigi főiránya mint tévelygés és agyrém tünik fel? Nem szabad húzódoznunk ennek az átalakulásnak az elismerésétől, ha az igazság parancsolata úgy kivánja, de csak felületes érzület tud könnyen és örömest szakítani mindennel, a mi eddig értékes számba ment, csak az nem veszi észre, hogy ilyen sok évezreden át való teljes eltévelyedés megismerése meg kell hogy rendítsen az emberben minden hitet az igazságra való képességében.

Az újabb életrendek.

A közös alapvetés.

Bármily súlyosnak vesszük is a jelen szellemi megrázkódását, nem tagadhatjuk, hogy egy sokat igérő építmény van vele szemben munkában. A 19. század gyökeres fordulatot hajtott végre egy láthatatlan világról a látható világra, a hogy azt az idealizmusnak a meggyőződésekben a realizmus által való háttérbe szorítása kifejezi. Az emberiség fiatalos frissességgel ragadja meg a látható világot, mennél jobban teszi ezt hazájává, annál erősebb lesz a bizodalma abban, hogy itt az élet egésze számára értelmet és értéket talál. Örvendező bizalommal ragadja meg a munkát. Rendíthetetlenül szilárdnak tünik fel a talaj, melyen áll, az előitéleteknek minden árnyéka, a babona minden köde eloszlott, fényes napvilág árad a dolgok körül és homály nélkül mutatja valódi természetüket, minden oldalról szabad és korláttalan mezőt talál a cselekvés, az élet most először tünik fel úgy, mintha lerázna minden álom és árnyszerűséget és teljes éberségre jut, teljes valóságra. E mellett minden vivmányban megvan a friss látás, sőt az első felfedezés varázsa.

Igazság dolgában ennek a látható világ összehasonlíthatatlanul több lett ez új élet számára, mint a mennyi az előbbi időkben volt. Nemcsak hogy a nagy természetben, nemkülönben a saját történetében soha nem sejtett módon nyilt meg az emberiség megismerése számára, hanem az ember cselekvése számára is mind több kezdőpontot mutatott meg; a dolgok állagát, melybe azelőtt mint elkerülhetetlen sorsba törődött bele, most képességei fölhasználásával lényegesen meg tudja változtatni és meg tudja javítani, a nyomor és inség, tévedés és képzelődés megtámadtatik, az élet mindenütt gyorsabb folyásba és fölfelé irányuló mozgásba jut, nagyobb bőségre és több örömre emelkedik. Ez az új élet pedig magvát a munkában találja meg, azaz abban a tevékenységben, mely a tárgyat megragadja és az ember czéljaira alakítja; a mi ebből régtől fogva megvolt, az az újkorban jelentékenyen fokozódik az által, hogy a munka sokkal inkább elválasztódik a merő egyének czéljaitól, sőt bizonyos önállóságot nyer az emberrel szemben és saját kapcsolatokat alkot. Így mutatják ezt a tudomány és technika, így mutatja ezt a politikai és társadalmi tevékenység; valamennyi mint egy nagy munkaegész szolgálattevő tagját mutatja az embert, a melynek követeléseinek okvetlenül alá kell hogy rendelje magát. De épen az ilyen alárendelésben az ember jelentékeny hatalmat nyer, az idők egymásutánja és az erők egymásmellettisége itt közös hatásra foglalódik össze, ez a hatás szüntelenül előre tör, nem ismer el semmi határt véglegesnek, mert az erő érintkezése a dolgokkal mindig új lehetőségeket hoz létre. Ezzel az emberiség friss bátorságot és büszke önbizalmat nyer, látókörünkön belül férfias, tiszta, czéltudatos élet keletkezik, mely a vallás vagy a metafizika minden bonyolódását lerázta magáról. Az ilyen élet hivatkozhatik Goethe szavára:

Ez az élet azonban nem tudja a maga befejező érvényességét bebizonyítani a nélkül, hogy uralkodó középpontot adna magamagának és ebből kiindulva sajátlagosan átképezze az egész kört. Ilyen középpontot azonban a tapasztalat világa nem nyujt kétségtelenül, többféle helyen lehet keresni, különösen pedig az a kérdés, vajjon a minket körülvevő természethez való viszony vagy pedig a hozzánk, az emberi lényhez való viszony adja életünk magvát. A szerint, a hogy ebben döntünk, válnak külön a mozgalmak, hatalmas életáramlatok keletkeznek, sőt mindent egybefoglaló életrendekre való kisérletek. Vegyük szemügyre egyelőre azt, a mely az embernek a természethez való viszonyát teszi az emberi élet alapvető viszonyává.

A naturalizmus életrendje.

A naturalizmus életrendje csak akkor válhatott önállóvá s csak akkor juthatott teljes tisztaságra, mikor a természet képe kiválasztotta magából az emberi lelki élet minden hozzátételét és egyúttal nyilvánvaló kifejezettségre juttatta sajátosságát. Ez pedig az újkor kezdete óta történt először. Ellentétben minden vallásos és spekulativ magyarázattal itt a kutatás főfeladatává az lesz, hogy a természetet merőben a maga természetességében fogja fel; igy tehát minden belső tulajdonság és minden lelkies törekvés mint hamisítás távolíttatik el belőle s a természet a lélektelen tömegek és mozgások birodalmává alakittatik át, melynek történése egyszerű formákban, változhatatlan törvények szerint folyik le, saját szükségszerűségénél fogva, tekintet nélkül az ember javára. Kezdettől fogva erős volt a hajlam, a természetnek ezt a birodalmát a valóság egész birodalmává nyilvánítani és egyúttal minden tudományt a természettudomány módjára alakítani; már Bacon (1561–1626) a nagy anyá-nak nevezte a természettudományt és minden megismerés gyökerének. Ez a hajlam mindjobban elharapózott, természetfogalmak nyomultak be mind mélyebben az összes területekbe és ma már egyáltalán nem találjuk aggodalmas dolognak a mindenség képét a természetből kiindulólag megrajzolni, a természettudományi világnézetet tenni a világnézetté. A természet nem tágulhatott ki annyira mindenséggé a nélkül, hogy az embert is ne vonja magához és hogy ne vegye őt egészen magába. Addig ez nem volt lehetséges, a míg úgy látszott, hogy áthághatlan meredély választja el az ember lényét és eredetét minden természettől, de egy ilyen meredély elismerésének a természettudomány mind buzgóbban ellentmondott, mind több összekötő fonalat mutatott fel s most azt hiszi, a modern fejlődési tan segítségével végre tökéletes eggyéválást ért el. Minden bizonnyal a természet nem foglalhatja be az ember belsejét is, a míg a régi mechanizmus teljes lélektelensége megmarad, így tehát a modern monizmus ezt elveti és fölszereli lelki élettel a természetet egész az elemeiig. Ezzel minden nehézség elhárítottnak látszik és a többi léttel együtt az ember is bele van illesztve egy egyetlen kapcsolatba.

Ha azonban az ember teljes tökéletesen a természetbe tartozik, akkor életének mikéntje is csakis a természetének felelhet meg, akkor ennek az életnek kiképzését és mindannak kiküszöbölését, a mi a rá örökségül maradt tényálladékban ennek ellentmond, főfeladatává kell tennie; a mi az emberben a természettel közös, az lesz most lényének magvává és az határozza meg életének jellemét. A természet azonban itt mint egyes elemek egymás mellettisége tünik fel; melyek egymással ezerszeres vonatkozásokban állanak és kölcsönösen fentartják egymást, itt nincs az összeköttetésnek más módja, mint a felhalmozódásé és az összetételé és azért nincs egy egészből eredő hatás sem, nincs önállóvá válás és nincsenek a lelki életnek saját czéljai, hanem minden lelki élet a természetes organizáczió egy darabjának tünik fel, mely alapjában véve a természetes önfentartás szolgálatában áll. A természet történése tiszta ténylegességben folyik le, saját merő meglétén túl nem jelenthet semmit és nem törekedhetik semmire, elutasít minden kívülről jövő megitélést és értékbecslést, nem ismer jót és rosszat; itt nincs más különbség, mint a több erő vagy a kevesebb erő.

Az ilyen fajtájú történésnek átvitele az emberi életre tökéletes átalakulást eredményez ennek eddigi állapotában. A mi természeti vonás volt benne, az eddig háttérbe volt szorítva és kevésre becsülve, sőt gyakran meg is támadták, tehát nem bontakozhattak ki szabadon és nem zárulhattak egymás közt össze. A mint ez most lehetővé válik, lényegesen új látvány tárul elé, csak most jut teljes érvényre minden lelki tevékenységnek testi föltételekhez való kötöttsége, a természeti ösztönök és a természetes önfentartás elemi hatalma, a létért való küzdelem felrázó és előrehajtó hatása, a vak és czéltalan ténylegesség széles kiterjedése az ember körében is. Mialatt most már mindez közös hatássá egyesül, egy sajátszerű élettipus keletkezik és ez a szellemi munkára is rá igyekezhetik nyomni a maga jellemét.

Ez az élettipus azonban egy erős tagadással kezdődik és ezzel egész kiterjedése szerint aggressziv jelleget kap. Egy másfajta meggyökerezett élet-alakítással szemben úgy kell a szabad útját megteremtenie, erős küzdelmet kell vívnia minden ellen, a mi a természeten túl akarna lépni s a mi eközben sok zűrzavart és tévelygést eredményez és egyúttal széjjelszakgatja a valóságot. Ezt tették az élettipus szerint a vallás, a metafizika és minden rájuk támaszkodó morál, ennélfogva ezeket mindazzal együtt, a mi rajtuk tapad, a lehető legalaposabban ki kell irtani. Szüntelenül vissza kell utasítani a subjektum kisérleteit, melyekkel el akarja magát a dolgoktól szakítani és szabadon lebegő fantáziával a maga útjain akar járni. Az életnek szigorú hozzákötése a természet tényállásához itt úgy tünik fel, mint az igazságossághoz és egyúttal az élet erősítéséhez való fordulás. Mert ama költött képződések sokféle nyomást gyakorolnak az emberre és tilalmaikkal megakadályozzák abban, hogy erőit teljesen kihasználja; ez megváltozhatik, ha a természet korlátok nélkül kibontakozhatik, ha az életet semmiféle vallási vagy morális előitéletek nem szűkítik össze és nem akadályozzák. Igy az élet, a mely itt előáll, az igazság és szabadság büszke öntudatára támaszkodik. Ezenkívül érzéki közelség és közvetlen szemléletesség jellemzi, az a bizonyosság, hogy szilárd alapon áll, a környezethez való szoros csatlakozás keresése, derült erőérzet minden megkötöttség közepett, pihenés nélküli mozgás, a mely mindinkább a távolba tör. Az ilyen élet annyi feszültséget és örömet látszik magamagában hordani, hogy a túlvilágról való lemondás semmi esetre sem eshetik nehezére.

A mi sajátságos vonás ebből a szellemi életre származik, az kiterjeszti hatását minden egyes területre, a művészetre és tudományra, a nevelésre és műveltségre, a társadalmi és állami életre. Mindenütt arról van szó, hogy az érzéki és materiális tényezőket teljes érvényre juttassák és az életet evvel teltebbé alakítsák, szoros kapcsolatban tartsák a világkörnyezettel és megóvják minden a zavarosba és bizonytalanba való elcsuszamlástól. A megismerés e mellett úgy látszik, hogy könnyen átváltoztatható gyümölcsöző cselekvéssé. Mert a mint hogy a modern természettudomány a technika felé való fordulással sokkal nagyobb hatalmat adott az embernek a világ fölött, ép úgy az emberi együttlétben is a közel fekvőből, világosan áttekinthetőből és érzékileg megfoghatóból való kiindulás fokozza cselekvési képességünket és várhatóvá teszi az észnek az esztelenséggel szemben való szakadatlan előnyomulását.

Hogy ez az életmozgalom mily hatalmas hatással volt és mennyire megváltoztatta az emberi létet, ez napnál világosabban áll szemünk előtt; kétségkívül itt nemcsak subjektiv vélemények és kivánságok vannak szóban, hanem egy hatalmas életfolyam keletkezett, melynek lenyügöző ereje könnyen ragadja magával a meggyőződéseket. Ennek javára működik a benyomások frissesége, melyekkel ez az élet az embert körülveszi, javára működik a merev tagadás is, mely nevezetesen a fölfelé törekvő tömegeket könnyen megnyeri azzal, hogy bizonyos tevékenységet vagy legalább ennek látszatát adja nekik is.

És mégis, mennyi ellentmondás emelkedik ellene, ha ez akar lenni az egész élet és ha képesnek hiszi magát arra, hogy létünknek értelmet és értéket adjon! Az ellentmondás azonban nemcsak kívülről jön, hanem magának az újon fejlődött életnek belsejéből is. Ez az élet visszavezeti az embert a természethez, de szellemi munka útján teszi ezt és ebben a munkában egészen máskép tűnik elő az élet, egész más erőket fejleszt ki, egész más követelményeket támaszt, mint a milyenek egy merőben természeti lényre nézve lehetségesek volnának. Az a szellemi munka főképen a gondolkozásból kiindulólag megy végbe és a mint láttuk, az igazság utáni vágyból; gondolkodásában azonban az ember szembeállítja magát a természettel, egy egészbe foglalja és megfontolja hozzá való viszonyát; a ki ezt teszi, az több, mint merő természet és az nem fokoztathatja le magát a természet mechanizmusának merőben egy darabjává. És a hogy a gondolkodás az egyesen túl az egészre irányul, ép úgy az érzéki benyomásnak elébe teszi a szellemi tevékenységet és ez mindent átalakít, a mi kívülről nyujtatik; vajjon a kutató világa a természetnek erőkre, viszonyokra és törvényekre való áttételével nem teljesen más-e, mint az a világ, melyet az érzékek közvetítenek velünk? A gondolkodás okokon alapszik, mindent, a mit megragad, eredendő életre óhajtana átalakítani, a merő ténylegesség merev korláttá lesz számára és elviselhetetlen akadályozóvá. Ha így áll a dolog, akkor belső ellenmondás a gondolkodás útján az egész valóságot érzéki létre visszavezetni akarni, mert ezzel az élet formája és tartalma a legmerevebb ellentétbe jutnak; a gondolkodás ténye maga is megczáfolja az eredményt, melyre itt a munka jut.

Valamint itt a naturalizmus fejlődése következetesen össze kellett hogy rombolja a saját alapját, ép úgy a naturalizmus egyáltalán csak egy bizonyos pontig viszi tagadásait, hogy aztán elejtse őket és aggódás nélkül egészítse ki magát olyan nagyságokkal és javakkal, melyek egy általa hevesen ostromolt élet-alakításból valók. Nem akar olyan világnézetet, mely a tapasztalat területét túlhaladja; hogy azonban az érzéki érzet soha semmiképen nem foghatja össze a tapasztalatot egy egészszé és nem építheti ki világfelfogássá, hanem csakis a gondolkodás, azt figyelmen kívül hagyja; a morált nem akarja vallásosan vagy spekuláczió utján indokoltnak és nem látja, hogy az egész életnek merő természeti ösztönökre való visszavezetése mindennemű morált rombadönt és hogy a hol minden összetartó egység hiányzik, az olyan nagy dolgok, mint meggyőződés és érzület, személyiség és jellem üres agyrémekké válnak; a tudomány munkájára alapítja az életet és ezzel meg akarja élesíteni az igazság fogalmát, – de hogy létezhetik tudomány és igazság, ha alapjában véve csak egyes egyének állnak egymás mellett különböző és szüntelenül változó képzeteikkel? Avagy a vélemények átlaga, melyet az emberi együttélés hoz létre, menjen igazság számba? A naturalizmusnak ez az eljárása nemcsak következetlensége a gondolkodásnak, hanem nagy kárral nyúl bele az élet egészébe is. Hogy találhatnának olyan nagy dolgok, melyek, mint elrejtettek és kölcsönvettek, szükségképen háttérben állanak, megfelelő fejlődésre; hogyne zsugorodnának össze ilyen háttérbe szorulás mellett? És az ilyen összezsugorodásnak különösen rombolólag kellene hatnia, ha életünk a bensőség irányában nagy problémákat tartalmazna, melyek semmikép sem kezelhetők mint mellékes dolgok. Hogy pedig a dolog így áll, az majd később meg fog mutatkozni.

Bármennyire előreviszi is tehát a naturalizmus az életet kifelé, belsőleg teljesen megakasztja és az ezáltal előidéződött üresség és értelmetlenség teljesen elviselhetetlenné kell hogy legyen, a mint a kérdés az egészre irányíttatik; ezt azonban a kulturember nem engedheti; annál kevésbbé engedheti, mennél inkább részt vesz a szellemi munkában. Mert mit csinál a naturalizmus az életből mint egészből? Fölhagyva minden megkülönböztető szellemi jelleget, az emberiség parányi kicsiségre sülyed alá s cselekvésének saját állapotán túl nincs semmi értéke; a mint azonban az emberiség a mindenségben teljesen egyedülállóvá válik, ép úgy egyedülállóvá lesz rajta belül is az egyes a másikkal szemben. Mert a hol az egész valóság egyes atómokra megy vissza, ott széjjelesik minden belső közösség, ott nincsen igazi részvét és szeretet, ott eltűnik minden kölcsönös megértés is lélek és lélek között. Az egyén tehát tökéletesen egyedül van a mérhetetlen mindenségben. Minden cselekvés abban merül ki, hogy a fizikai létet fentartsa és lehetőleg kellemessé alakítsa, hogy az erő megfeszítéséből és fokozásából gyönyört merítsen és azt élvezze. De a mit ezzel a legkedvezőbb esetben is el lehet érni, megéri-e a megmérhetetlen fáradságot és gondot, az izgalmat és önfeláldozást, melyet a kulturember élete megkövetel? Annyi bonyolultság és körülményesség a nevelésben és műveltségben, az állami rendben és szociális szervezetben – és mindez csak azért, hogy végül elérjük azt, a mit az állat oly sokkal könnyebben elér! Igazán ha az egész világmozgalom csak arra való volna, hogy mind fáradságosabb utakon csak a természetes önfentartásnak ugyanarra a czéljára törekedjünk, mint a legalsóbbrendű organizmus, ha nem hozna semmi lényegesen újat, akkor inkább lenne hátrálásnak, mint haladásnak nevezhető, akkor az egész emberi történet új javainak természetével és azzal a vállalkozásával, hogy a természettel szemben a kultura birodalmát építse fel, nem volna más, mint egyetlen nagy eltévelyedés.

Ebben az életalakításban annyiban is elviselhetetlen ellentmondás van, hogy mi nem lehetünk el a nélkül, hogy egy énről ne beszéljünk, a saját cselekvésünket mint a sajátunkat ne éljük át, sőt hogy felelősnek ne érezzük magunkat érte és mégis itt kénytelenek vagyunk elismerni, hogy mindebből valóság szerint a legcsekélyebb sem tulajdonunk, hogy mi semmikép sem vagyunk cselekvők, semmit sem tudunk eredendően létrehozni, hanem hogy lényegében azon a helyen, a melyet a magunkénak nevezünk, valami olyan megy végbe, a mit képesek vagyunk ugyan szemlélni, de változtatni rajta nem tudunk. Ez még csak elviselhető volna, ha a számunkra kiutalt életbeli szerep csupa szeretetreméltó vonást viselne és harmonikus egész volna, de hogy áll a dolog, ha nem így van és mi ezzel kénytelenek vagyunk olyan természetet vonszolni tovább magunkkal, a mely talán nekünk magunknak is ugyancsak nem tetszik? Nem kellene ilyen természetnek elviselhetetlen lánczczá válnia?

Ennek az életrendnek a merevsége és üressége esetleg nem érzik addig, a míg intellektuális felvilágosodásával fel kell hogy küzdje magát másfajta hatalmakkal szemben és ezzel a legkeményebb harczokba kerül; az affektus, a mely ebből ered, az egészet fölmelegítheti és látszólag átlelkesítheti. De tegyük fel, hogy az a felvilágosítás elvégezte munkáját és az ember lényegében csak a természet egy darabjának érzi magát, mi tennivaló marad neki akkor még, sőt hogy beszélhet akkor még czélokról és feladatokról, mikor mindent összevéve csupán csak egy lelketlen folyamat átmenő pontja lett; egy olyan folyamaté, a mely tekintve minden magasabbra fejlődött életnek múlandóságát az egyes világtesteken, végül maga is össze kell hogy omoljék? Építés és szétrombolás, alakulás és elmúlás, szenvedélyes életösztön a legcsekélyebb állandó nyereség nélkül; az olyan lénynek, a mely elvégre sem olvad fel a mindenkori helyzetben és a pillanatban, a mely nem tud felhagyni az egésznek átgondolásával, a melynek mérlegelnie és mérnie kell, nem kell-e okvetlenül teljes kétségbe esnie az ilyen megismeréssel szemben?

A naturalista életrendnek megvan az az érdeme, hogy eddigelé háttérbe szorított tényeket és feladatokat teljes elismerésre juttat, különösen pedig hozzásegíti jogához az embernek szoros kapcsolatát a természettel. A jog azonban jogtalansággá válik és az élet nyeresége súlyos veszteséggé, ha megengedi, hogy ezek a tények egyedül határozzák meg az életet és egyúttal ezekhez hozzá is köti, lemondva minden továbbtörekvésről. A naturalizmus csak azon a szellemi atmoszférán belül alakulhat életegészszé, melyet a világtörténelmi munka alakított ki a természeten való állandó fölülemelkedésben; itt az őt jellemző nagyságok észrevétlenül kiegészülnek, megváltoznak és megfordíttatnak. Mennél jobban elvonja magát a naturalizmus az ilyen kiegészüléstől, mennél inkább föl akarja érni saját eszközeivel az egész életet, annál felismerhetőbbé kell hogy váljanak korlátai, annál inkább megrendül saját alapja, annál inkább vereséggé kell változnia a látszólagos győzelemnek. Igy tehát e mozgalom lefolyásának nyugodtan nézhetnénk elébe, ha mint hűvös megfigyelők állhatnánk vele szemben és nem kellene saját lényünkön átélnünk a roppant megrázkódást és rombolást, melylyel az emberiség életét fenyegeti.

Az ember önmagához fordulása.

A szocziális és az individuális kultura.

Mikor az isten léte az emberre nézve bizonytalanná válik és a világész elhalványul előtte, mikor egyúttal a természet minden külsőleges közeledés mellett belsőleg idegen marad tőle és belső ürességben hagyja életét, akkor úgy tetszik, csak egyetlen egy utunk marad még arra, hogy létünknek értelmet és czélt tulajdoníthassunk: az embernek önmagához való fordulása, saját körének áthatása minden erejének tevékenynyé tételére és a lehetőleg nagy boldogságra. Ez is új módját nyitja meg az életnek és létnek. Mert eddig az ember a saját körét is egy láthatatlan világ befolyása alatt alakította; vagy az isteni birodalom, vagy egy világész uralkodott életén és czélt adott neki. Csak most tartozik teljes tökéletesen a közvetlen léthez, most fejtheti ki korlátlanul minden erejét és mehet akadálytalanul minden úton, most nem kell a magához hasonlókkal való vonatkozást egy láthatatlan világ közvetítésével keresnie, hanem megtalálja magában a tapasztalat világában. Valóság szerint itt mérhetetlen bősége alakult a vonatkozásoknak és az erők a leggyümölcsözőbb munkára egyesültek; a mi szükség és szenvedés van létünkben, az sikeresen meg van támadva és messze háttérbe szorítva, az egész élet nyert mozgalmasságban és gyönyörben, minden együtt a ténylegesség egy hatalmas folyamát képezi, a mely ezerszeres hatással hullámzik körülünk; így tehát az ember ez önmagához fordulásának fontosságát semmi módon sem lehet kétségbe vonni.

Mindezzel azonban nincs még eldöntve az a kérdés, a mely minket foglalkoztat, az a kérdés, hogy az embernek emberhez való viszonya lehet-e uralkodó középpontja az egész életnek és adhat-e ennek teljesen elegendő tartalmat? Úgy fogjuk találni, hogy a dolog egyáltalán nem olyan egyszerű, hogy a törekvés nemcsak magamagában válik ketté, hanem vállalkozásának egészében is legyőzhetetlen akadályokba ütközik, hogy az ember magamagának nagyon is kicsinnyé válik, ha egyedül önmagára korlátozza magát.

Az embert keressük, az embert a világproblémák mindennemű bonyolultsága nélkül, de hol lehet őt megtalálni? A társasági együttlétben találjuk-e, az erőknek közös életre való egyesítésében, vagy az egyéneknél önmagukért való létükben és korlátlan sokféleségükben? Az egyének kölcsönös vonzódása vagy eltaszítása, az erők summázása vagy differencziálása határozza-e meg életünk jellemét? Ezek nemcsak különböző kiindulópontok, melyek ugyanarra a czélra szolgálnak, hanem maguk a czélok is különbözők itt és ott, annyira különbözők, hogy az egyiket előmozdítani annyit tesz, mint a másiknak ártani, hogy egymásmellettiségük teljesen ellentmondó irányokba szorítja az emberi életet. Ha nevezetesen a közösség áll elül és minden siker ennek virágzásától függ, akkor mindenekelőtt az egésznek magamagában biztosan megerősítettnek kell lennie és fölötte kell állnia az egyesek minden önkényének és visszásságának, akkor az egyes teljes tökéletesen alá kell hogy rendelje magát annak, a mi őt megkülönbözteti, háttérbe kell szorulnia a közös vonások mögött, melyeket az együttlét fejleszt ki és ezt a közöset az egyének véletlensége és az idő ingadozásai elől lehetőleg el kell vonni. Az ilyen átalakítás abban fogja találni főfeladatát, hogy a külső viszonyokat, az élet föltételeit, az együttlét és az együtthatás rendjét olyképen alakítsa, hogy az egésznek jóvolta lehetőleg fokoztassék; innen kiindulólag úgy tetszik, az egyessel is biztosan közlődik a boldogság és a jóérzés. Mert itt az egyes is bensejében, egész vágyaiig és álmaiig az egésznek állapotától függ, – milieu-nek a terméke. Másfelől ellenben főigyekezetté válik az egyént tiszta önmagáért való létében erősíteni, minden megkötöttségtől megszabadítani és sajátosságának teljes kifejtésére vezetni; ez az áramlat az élet lehető legnagyobb mozgékonyságára és folyékonyságára törekszik, minden megszilárdulást mint megmerevedést, minden egyenlősítést mint elviselhetetlen sablonizálást elvet. Itt, vagy ott rejlik-e most már az emberi lét magva, a közösségben, vagy az egyénekben?

Hogy itt merev és következésekben gazdag ellentét van, azt igazolja a világtörténet tapasztalata is. Ez megmutatja, hogy az évszázadok során nagy hullámok következtek egymásra és gyakran keresztezték is egymást és hogy ezeknek emelkedése és esése inkább meghatározta a főkorszakok jellemét, mint bármi más. Miután az ókor befolyása a hagyományos rendet mindjobban felbomlasztotta és az élet súlypontját az egyénekbe helyezte át, vége felé egyre erősebb visszahatás mutatkozik egy szilárdabb közösség javára, filozófiai iskolák, nemkülönben vallási kultuszok az egyéneket mind szorosabban fűzik össze; a kereszténység fölfogja a mozgalmat és a biztos támaszték és a saját felelősség alól való felszabadulás utáni fokozódó vágy mellett végül odáig juttatja, hogy a vallási közösség, az egyház válik az isteni igazság és az isteni élet egyedüli viselőjévé s az egyes csakis az ő közvetítésével kap belőle részt. Igy adta az egyház az emberiségnek gondolatvilágát és lelkiismeretét. A középkor politikai és szocziális rendszere is csak az egészen belül enged értéket az egyesnek.

Hogy ezzel a hangulattal és értékeléssel ellentétben az egyén mint nyert mind több bátorságot és erőt önmagában, mint tört össze ennek növekvése folytán a régi rend, az egyesnek önállósága mint lett fődologgá, s ennek a törekvésnek kiterjedése mint keltett fel az élet minden egyes területén új korszakot, melynek legfőbb ideálja a szabadság lett, azt ma mindnyájan tudjuk. De tudjuk azt is, hogy a jelenen ez az ideál nem uralkodik kizárólagosan, sőt hogy az életnek a nagyba és óriásiba való sajátszerű felduzzadása, az elemi erők és tömegek fokozódó felgyülemlése, főkép pedig merev, az emberi létet szétszakgatással fenyegető ellentétek keletkezése előidézte a vágyat, az egyének szorosabb összekapcsolódása s az életnek egy fölényes organizáczió által való vezettetése utáni vágyat. Ezt különös világossággal mutatják a szocziális mozgalmak, de ez az áramlat messze túl nyúlik rajtok is: általánosnak tűnik fel az egyének kivánsága, hogy szorosabban összekapcsolódjanak s ezáltal támogassák és erősítsék egymást, az arravaló hajlam, hogy a feladatokkal közösen foglalkozzanak és közösen vigyék a harczot az ellenállásokkal szemben. Mennyi mozgalmat mutat a mi saját korunk a társulásra, szellemi szövetségek alkotására stb., ebben erősen elütve klasszikusaink idejétől, a mely az egyén erejétől és önállóságától remélt minden üdvöt! Igy a mai ember ellenkező irányba vonzódik és ellenmondó értékelések alá állíttatik. Emanczipálódás minden alól, a mi az embert megköti és korlátok közé szorítja, – ez még mindig sokak számára jelszó és ez az emanczipálódás bizonyos irányokban egyre előbbre halad; egészszé való szerveződés, a szétbomlottságukban tehetetlen erők organizálása, ez másfelől a jelszó és ismerjük az erőt, a melylyel ez is megragadja a modern embert. Emanczipáczió és organizálás azonban az életnek gyökeresen különböző képeit hozzák létre. Ilyen kettéválás mellett hogy egyezhetnénk meg valaha is az élet értelméről, sőt hogyne rombolna le az a bizonytalanság, a melyet az a konfliktus kelt, mindennemű ilyen értelmet?

Mindamellett minden egyes iránynak megvan a reménye, hogy saját erejéből teljesen kitölti az életet, csak jusson teljes győzelemre, korlátlan uralomra; ez a remény erőt és szenvedélyt önt a mozgalmakba és megnyeri számukra az ember egész lelkét. Pontosabb vizsgálat azonban hamar megmutatja, hogy ezen tipusok közül egyetlen egyet kizárólag keresztülvinni annyit jelent, mint az életet elviselhetetlenül megszűkíteni és minden értelmétől megfosztani.

Mit csinál a szocziális kultura az életből, mikor teljesen önmagából alakítja ki? Szüntelen munkát a társadalom jóllétéért, az emberi együttlét olyan állapotáért, mely kevés fájdalmat és sok gyönyört tartalmaz, egy lehetőleg kényelmes és élvezetekben gazdag életért és pedig az emberek lehető legnagyobb száma részére. Mindenesetre sok tennivaló van itt a nyomás és az inség alól való felszabadulásra, a közömbös vagy ellenséges világgal szemben, az emberi lét szelidebb és barátságosabb alakitására, minden javaknak a közösség minden tagjához, mindenkihez, a ki emberi arczot visel, eljuttatására. Mindez azonban, magában véve bármi becses, összebonyolódik és bizonytalanná válik, ha ő akar lenni az egész és minden törekvést igénybe vesz. Miért melegedjek fel én, a kinek el kell magamat határoznom, egy czélért, miért szánjam reá főerőmet, miért rendeljem alája, sőt ha úgy kell lenni, fel is áldozzam magamat, mikor az eredmény csak nagyon közvetve hat vissza saját jóllétemre? És bizonyos-e, hogy a társadalmi jóllétnek ilyen fokozása minket együttesen kielégít? Jóllét, gondtalan és élvezetekben gazdag élet még egyáltalán nem elég, hogy az embert boldoggá tegye, mert mialatt az egyik ellenséget, a szükséget és a fájdalmat megöljük, egy másik nő fel, talán még gonoszabb: az üresség és unalom s a mit ezek ellen a szocziális kultura fel tud ajánlani, az nem eléggé átlátható. A valóságban minden kultura, a mely a közvetlen lét emberének ápolására és előmozdítására korlátozódik, elkerülhetetlenül a sivárság és üresség bélyegét hordja magán: az élet eszközeire való gond elfojtja az életre magára való gondot. Belső átalakulást, az ember lényeges fölemelését semmiképen sem idézheti elő, de még csak nem is törekedhetik rá, az a kultura, úgy kell az embert elfogadnia, a hogy találja, csak meglévő erőket használhat fel, legmagasabb eredményeiben is olyasvalami marad, a mi csak úgy tapad az emberen, mint a ráöltött ruha, a mely sohasem válik szellemi önfentartásának nélkülözhetetlen darabjává, sohasem nyit számára a közönséges kicsinyességgel és tisztátalansággal szemben új, tisztább és nagyobb életet. Ha aztán belső bonyodalmak rejlenek bennünk és ha nem tudjuk kiirtani magunkból a vágyat azután, hogy létünket, túlemelkedve az adott átlagon, egyéni cselekvéssé alakítsuk, mint sajátunkat és mint eredeti dolgot vezessük s hogy egyúttal más viszonyba is jussunk a mindenséggel, ne csak a külső érintkezés viszonyába, merő vonatkozások kicserélésébe, akkor milyen nyomoruságosnak, milyen semmisnek kell hogy feltűnjön minden olyan törekvés, mely az ilyen feladatokat elutasítja magától, milyen látszólagosnak kell minden önhitt pompázásnak feltűnnie, a mellyel az az emberkultura dicsekedni szokott! Boldogságot a merőben emberi jólérzés értelmében semmiesetre sem hoz az igazi kultura: nagyon is sok fáradalomba és küzdelembe bonyolít, nagyon is sok munkát és áldozatot követel, semhogy az életet ne tenné inkább nehezebbé, mint könnyebbé. Hiszen a gondtalan és kellemes állapot nem sokkal hamarabb elérhető-e csekélyebb szellemi mozgás mellett, mint a kultura magaslatán? Ha tehát a kultura mozgalma nem ismer magasabb czélt az emberi jóllétnél, akkor üres fantom, önmagában való ellentmondás.

Még pedig annál inkább, mert a merő szocziális kultura az emberi együttlét feltételeit elkerülhetetlenül a szellemi alkotás feltételeivé és korlátaivá teszi s ezzel ezt súlyos károkkal, sőt belső szétrombolással is fenyegeti. A szellemi alkotás, akárhol és akármikor fejlődik ki, csak akkor sikerülhet, ha önmaga kedvéért teljes odaadással ragadják meg és űzik; a merő szocziális kultura az emberi jóllét eszközét csinálja belőle, ezzel közömbössé lesz saját tartalma iránt és aláveti a hasznosság hozzá méltatlan fogalmának; igazi szellemi alkotás csakis a dolog belső szükségszerűségének hajtóerejéből támadhat és ennek a szükségszerűségnek az ember minden véleménye és hajlama ellenére kell teljes győzelemre vezetni; a merő szocziális kultura nem ismer magasabb fórumot, mint ez a vélemény és hajlam, ha nagy alakulatokba göngyölődik össze, számára a mennyiség pótolja a minőséget, az emberek átlaga válik a jó és rossz birájává; a szellemi alkotás csak az egész lélek felajánlásával érhet el teljes eredetiséget s ez csak az egyéni élet szabad kifejtése és az egyéni jelleg erőteljes kiképzése mellett következhetik be; a merő szocziális kultura a legszabadabb politikai alkotmány mellett is az egyéniségek erős korlátozására és lecsiszolására vezet; a szellemi alkotás nem törekedhetik az igazságra a nélkül, hogy időtelen érvényt, minden változandóság fölött állást ne követeljen, pl. «az örökkévalóság színe alatt» való (sub specie aeternitatis) megismerést; a merő szocziális kultura függ a mindenkori helyzettől, nincs semmi fegyvere az emberek futólagos hangulata ellen s végül a legfontosabb, a legszentebb dolgokat is mint a merő divat dolgait kénytelen tárgyalni. Legalább is ezt kell tennie, a mennyiben megvan benne a következetes gondolkodásmód bátorsága és ereje és nem használ olyan fogalmakat, melyek mint az önálló igazság, az önmagában való jó és gonosz, ezekben a kapcsolatokban teljesen gyökér nélkül valók és a legcsekélyebb jogosultságuk sincs. Ha azonban annyi minden zsendül és mozog az emberben, a mi áttöri azokat a határokat, melyeket amaz életirányítás megvont, a minek a beléjük erőszakolás által el kell hervadni és száradni, akkor a merő szocziális kultura sem az egyesnek, sem az összességnek nem tudja élni érdemessé tenni az életet; bármennyi nyeresége van is az egyesben és a külsőben, belsejében és egészében olyan módon nyomja le az életet, a mely a jelen emberének is mind elviselhetetlenebbé válik.

A szocziális kultura ily dugába dőlésének az individuális kultura javára kell hatnia; a jelen maga is nyilvánvalóan szemünk elé állitja, hogy emelkedik az individuális kultura győzelmes erővel az ellen, a mi úgy tetszik neki, mint merő sablonizálás és mechanizálás, mint az élet lélektelenítése. Új élet támad ezzel a fordulattal; mivel az individuális jelleget nyomja előtérbe és minden viszonynak alakításában sajátlagosságra és sokféleségre hajt, mivel minden egyes terület eszközzé válik az individuumok kifejlésére és ábrázolására, ebből sok szabadság és frisseség, a művelődés beláthatatlan gazdagsága támad, könnyű, szabadon lebegő, örömteljes, minden kényszertől, minden sablontól mentes élet támad és szüntelenül szétárad a lét minden elágazásába. De minde vitathatatlan nyereség, melyet a szocziális kultura sokrétegű alakulataival és egyenlőségi törekvéseivel való ellentét csak annál erősebben éreztet, nem felel arra a kérdésre, hogy ezzel az alakítással az élet mint egész kap-e értelmet és értéket; a kétségek e felől leginkább akkor keletkeznek, elharapóznak és győznek, a mikor világosan szemlélhetővé válik, hogy az individuum és individuális kultura a közvetlen lét korlátai közt egyáltalán mit jelenthet. Mert hogy ez a lét a mi egész valóságunk és hogy minden mozgásnak ezen belül kell maradnia, ez olyan előfeltétel, a melyet ezekben a kapcsolatokban nem lehet megingatni.

Mint a merő lét egy darabja az individiuum olyan mennyiség, melyet úgy kell venni, a hogy van, nem hordhat sem kifelé, sem magamagában egy feladatot, nem nemzhet saját természetéből egy ideált, a melyen a magasba dolgozhatja fel magát, hanem adott állagát, ha mégannyira tele van is hézagokkal és ellenmondásokkal, semmikép sem változtathatja meg, az marad, a mi. Egyúttal ezt a létet nem foghatja fel mint egy szélesebb körű élet – valami szellemi vagy világélet – ábrázolását vagy edényét, a mely ő benne testesül meg, nem hiheti, hogy a mi benne történik, valami az ő hogylétén túlmenőt jelent; sőt a közvetlen lét ápolásában és előbbrevitelében, saját állapotának emelésében kell egész életét kimerítenie. Ennélfogva az élet nem nyujthat az embernek egyebet, mint körülbelül a következőt: a valóság a különböző alakulatok megmérhetetlen gazdagságát hozza létre, ezek mindegyike az önérzés, az önélvezés örömét és gyönyörét nyeri, midőn minden megkisérelt megkötöttségtől mentesíti magát, saját jellegét kifelé teljesen érvényre juttatja s egyúttal teljes erejével átéli és élvezi; ebben a gyönyörben annál inkább részesedik, mennél jobban ápolja azt, a mi megkülönbözteti, mennél jobban kiemeli a többiektől való eltérést. Ezt az individualizálást lehetőleg közölni fogja egész életkörével és rányomja egész környezetére; az öröm azon, hogy valami sajátlagos, önálló és összehasonlíthatatlan, ilymódon áthatja az egész életet, általában fokozza és egyúttal teljesen ki is elégíti.

Ez az individuális kulturának a saját gondolatmenete, s hogy az életnek egy különleges oldaláért és feladatáért fáradozik és hogy az általa képviselt mozgalom jogosult kritikát alkalmaz a szocziális kulturán, azt készségesen el kell ismerni. De milyen hiányos, milyen üres a benne nyujtott élet minden csillogó díszletei mellett, ha ez akar a végső és egész lenni! Föltéve, hogy csak kifejezett és erős individuumok volnának és ezeknek a jó szerencse megengedné, hogy sajátosságukat tisztán kifejtsék és teljesen keresztülvigyék, még akkor is az ember önmagához és állapotához kötve maradna, szüntelenül csak magamagát élvezné, képzeletvilágában a saját cselekvését tükrözné újra meg újra, folytonos bőségében volna a vidám pillanatoknak, de az egyes állapotok merő egymásmelletiségén és egymásutániságán sohasem tudna túlhaladni, sohasem tudná életét egy belső egészbe összefoglalni. Az ember azonban gondolkozó és átgondoló lény s az ilyennek az egészet kell kérdezni és ha semmit sem talál belőle, nem kerülheti el a sivárságot és ürességet. A tarka bőség, a gyors változás, az állandó átmenet egyik pontról másikra időről-időre gyönyörködtethet, végül azonban elkerülhetetlenül tökéletes elfáradást és eltompulást idéz elő. Az ember tudniillik több mint merő állapot, élete nem merül ki sajátképi körében, hanem messze túlmegy rajta, foglalkoznia kell azzal, a mi határpontján túl van, sőt a világ végtelenségével is, nem lehet el a nélkül, hogy itt állást ne foglaljon s ne innen tekintse át és itélje meg amaz individuális kört. Ha azonban ez megtörténik, a merő pontnál való lezárás, minden törekvésnek és érzésnek e bizonyos hely szűkösségéhez és esetlegességéhez való ragaszkodása, az egyesnek saját mivoltához való kötöttsége, az ilyen korlát áttörésére való teljes képtelenség, főkép pedig egy közös igazságnak és egy a kedélyeket összekötő szeretetnek a hiánya – szóval ez az egész élet minden tarka bősége mellett kimondhatatlanul szűkösnek és hiányosnak kell hogy feltűnjék.

E mellett eddig csak azzal az emberrel foglalkoztunk, a kinek a természet erős egyéniséget adott és sorsa teljes kifejlődést engedett meg. Mi volna azonban az emberiség átlagával? Nem mutatkoznak-e ebben az egyesek legtöbbnyire az individuális természetnek csak halvány csirázásával s nem telik-e kifejlődésükben csak csekély örömük? S az emberi viszonyok kölcsönös korlátozottsága nem támaszt-e rendszerint igen súlyos akadályokat annak az egyéni sajátosságnak is, a mi egyes helyeken feltűnik? És micsoda ösztönzés lehet a harczra való elszánásra az ilyen akadályok ellen, a hol nem csábit más czél, mint a finom élvezet? Ezen a ponton is csak az élet egésze felé, az egyes eseményeken túlra kell irányozni a kérdést, meg kell vizsgálni és mérlegelni, mit nyer ez és erős hiányt találunk s belátjuk, hogy az ilyen élet egyáltalán nem éri meg a ráfordított fáradságot és költséget. A raffinált epikureizmus, mely ezt az életirányítást áthatja, mindig közel áll ahhoz, hogy kétségbeeső pesszimizmussá forduljon át; mert az üresség, a mely ennek a szüntelenül vibráló életnek a fenekén működik, semmikép sem bír tartósan elrejtőzni a tapasztalás és az érzés elől.

Igy a merő emberkultura csütörtököt mond mindkét irányban, a melybe térhet; sem az embereknek kölcsönös vonzódásából, sem kölcsönös eltaszítódásukból nem nyerjük az életnek értelmét és valamelyes tartalmát. A szocziális kultura különösen az élet föltételeivel bajlódik, de az e miatti gondokon elfelejti az életet magát; az individuális kultura megragadná magamagában, de mivel nem tudja átvetni az egyes állapotokon és pillanatokon túlra, nem fut neki össze egy egészszé, nem ér el semmi bensőséget, semmi belső világot, így tehát itt is hiányzik egy valóságos lélek s minden cselekvés a felszínre van szorítva. Sem itt, sem ott nem nyerjük a léleknek valódi önmagában való létét. Az egésznek ezt az ürességét, tartalomban való szűkölködését itt is ott is, gyakran elrejti az egyik iránynak folytonos harcza a másik ellen; bizonyára mindegyiküknek van bizonyos fölénye a másikkal szemben s a mikor ezt érvényre juttatja és az időpont kivánalmai szerint érvényesíti, az élet bizonyos feszültséget nyer és a haladás vitathatatlannak látszik. De az egy irányban való haladás még nem az egésznek emelése s az egyik iránynak előbbrejutása a másikkal szemben még nem bizonyítja ennek saját jogosultságát és saját érvényességét; e mellett az idők változása azt, a mi az egyik korszakban biztos jogában érzi magát, a másikban meg szokta czáfolni; a nagy hullámok, melyek itt keletkeznek, ha egész évezredeket fognak is be, végül mégis jön egy idő, mikor az ellenkező áramlat győz és visszaszorít minden hagyományos értékelést, sőt meg is fordítja, mikor vagy az emanczipáczió diadalmaskodik az organizáczión, vagy az organizáczió az emanczipáczión. Ez a fel- és lefelé való hullámzás mi maradandó igazságbeli tartalmat eredményez az emberiség egésze számára?

Az emberkulturák azzal szokták magukat elámítani semmisségük felől, hogy loppal többet csinálnak az emberből, mint a mennyit ezekben a kapcsolatokban tudnak és a mennyi szabad nekik. Előfeltételeznek egy szellemi atmoszférát és belehelyezik az emberi életet és törekvést; így aztán az embereknek szilárd közösséggé való tömörüléséből az igazság és szeretet forrásai látszanak előtörni, az individuum úgy látszik, mintha egy láthatatlan szellemi világ hordozná s mintha munkájával ennek fejlődését szolgálná. Akkor itt is, ott is inkább lehet valami értelmét nyerni, de ezzel el is van hagyva a merő létkultura talaja és ugyanazokba a bonyodalmakba jutunk, melyektől az e kultura felé való fordulat meg kellett volna, hogy szabadítson.

Avagy azzal tompítják le a problémának az élét, hogy itt is, ott is az embernek idealizálása következik be, hogy amott az erők könnyű összetömörülése, az örömteljes együtthatás, minden meglévő értelem sommázása van előre feltételezve, itt ellenben az individuumot egyszerűen nemesnek és nagynak, csupa jelentékeny dologgal foglalkozónak gondolják; ez egy bizonyos emberhit, a mely a valóságos állagot kiegészíti és felfokozza. De vajjon a legújabb időnek a benyomásai igazolják-e ezt az emberhitet? Nem áll-e szemünk előtt a tömegeknek szörnyeteg szenvedélye, a kiméletlen előrenyomulás, minden kulturának leszorítása a tömegek érdekeihez és megértő képességéhez, minden dolgoknak a tömeg saját képzetei és czéljai szerint való mérése, az életnek eldurvulása, erős nyomás az egyes szabadsága ellen, sok gyerekes kedvtelés a tagadásban? És nem látunk a másik oldalon, az individuum oldalán tömeges kicsinyességet és alacsonyságot, korlátolt önzést és hiú önámítást, tobzódást a mesterséges hangulatban, esengést arra, hogy minden áron valami különös legyen vagy annak látszassék, a többiek látszólagos kevésrebecsülése mellett a tetszés hajhászását, siralmas függést a keresett paradoxiától, mindenek előtt pedig belső ürességet? Mindez sokkal inkább szembeszökik, semhogy el lehetne nézni fölötte: ha mindazonáltal meggondolatlanul beszélnek az emberiség nagyságáról vagy az individuumok kitünőségéről, melyeknek csak szabad utat kell nyerniök, hogy mindent boldogságra és nagyságra juttassanak, akkor abban az az emberbe vetett csodálatos hit mutatkozik, egy emberhit, a mely a hit minden fajai közt bizonyára a legkoczkáztatottabb. Ha a vallás hite valami olyannak bizodalmas elfogadását kivánja, a mit a szem nem láthat és a kéz nem foghat meg, akkor, számára a tapasztalatok világa nem jelentvén a valóság egészét, nyitva álló lehetőségekre hivatkozhatik és állítása nem ütközik össze okvetlenül a tapasztalattal. Ezt teszi azonban amaz emberhitnél. Mert ez nem éri be azzal a követelménnyel, hogy elhigyjünk valamit, a mit nem értünk, hanem azt is követeli tőlünk, hogy a tapasztalaton belül elismerjük az egyenes ellentétét annak, a mit szemünk ellentmondhatatlanul megmutat.

Miután a történelem folyama sem változtathat az élet alapföltételein, elesik minden remény arra, hogy a merő emberkultura kifejlesztése által valaha is értelmet és értéket adhassunk létünknek; czéljai még ha elérhetők volnának is, akkor sem tudnának kielégíteni. Már most az újkorban sok merő emberkultura fejlődött s a maga útjába vonta az élet mozgását. De mennél önállóbbá és kizárólagosabbá válik, mennél inkább levet magáról és kivet magából mindent, a mi ezeréves szellemi munkából beleszívódott és elmélyítette, annál nyilvánvalóbbak lesznek korlátai, annál jobban kell hogy elrombolja saját önmaga kiélése.

Azt a jelen egyre jobban érzi; mély elkeseredés a merőben emberin, az erős ellenszenv, sőt irtózás minden merőben emberitől foglal tért, mind nyilvánvalóbb lesz, hogy teljes semmisségbe sülyedünk alá és hogy az élet elveszti minden értelmét és értékét, ha az ember nem tud egy fölötte álló hatalom segítségével a magasba emelkedni és ennek segítségével többet csinálni magából, mint a mennyinek merő léte mutatja. A nagy világtól való elválás és önmagának egy bizonyos fajba való bezárása láthatólag elviselhetetlen szűkösségnek és kicsiségnek rabjává teszi, elzárja előle saját lényének mélységét. Igy sokat hallunk ma az emberfelettiségről és az emberfeletti emberről, de bármennyi igazi vágy rejlik ebben a törekvésben, mégsem óv meg a frázisban való hiú és semmis elveszéstől, ha ezt az emberfelettit a tapasztalat világán belül, a legközelebbi lét körében keressük. Mert a természet és a sors sokkal erősebben megkötik az embert, semhogy egy diktátori hatalmi szó megszabadíthatná tőlük és új életet és létet adhatna neki. A merő ember soha sem jut a merő emberen túl. Tehát vagy szakítani kell a merő létkulturával, vagy le kell mondani az ember mindennemű belső fölemelkedéséről s ezzel életének értelméről; csak lapos és felületes gondolkodásmód tarthat egy harmadikat lehetségesnek.

Megfontolások és előkészítések.

A közelebbi szemlélet igazolta és megerősítette azt a chaotikus benyomást, melyet kezdettől fogva a modern életről nyertünk. A mozgalmak sokasága tünt fel, a melyek mindegyike sokkal erősebben és átalakítóbban markolt bele az emberi lét állapotába, semhogy mint merő tévelygést félre lehetne tolni, de egyikük sem bír uralkodó állásra fölemelkedni a többi fölé. Míg ezek mindegyike előrenyomúl és egymaga akar érvényre jutni, elkerülhetetlenül áthágja joga területét s szükségesből mind jobban problematikussá válik, sőt elhibázottá; hogy pedig hol van a határ jog és jogtalanság közt, az rendszerint rejtve marad. Igy jutunk észrevétlenül a vitathatatlan valóságból a sulyos tévedésbe és végül bizalmatlanná kell hogy váljunk minden iránt, a mit a jelen helyzetből lelkünk nyerhetne. Az ember egy szorosabb kapcsolatának elismerése és kifejlődése a természettel megélesíti a létre való tekintetünket és cselekvésünknek egy sereg termékeny kezdőpontot mutat, de az élet sulyos akadályozójává válik, mikor teljesen az emberalatti léthez köti és ellene hat a sajátosan emberi vonások kiképzésének; az anyagi, valamint a lelki javak jobb elosztására való törekvés, nemkülönben az embernek még a legszerényebb helyeken való elismerésére való törekvés is az emberi együttlét összállagát láthatólag emelte s a jog és kötelesség bevésésével az ethikai érzület gazdagságát hozta létre; de ha ez abba a fordulatba tér, hogy az embernek mindennemű elkülönböztetése elesik és a tömeg, úgy a mint van, válik minden igazság mértékévé, akkor a szellemi életet erős sülyedés fenyegeti. Az individualitás teljesebb kifejlesztésére s a lét individuális alakítására való vágy az életet frissebbé, folyékonyabbá és gazdagabbá tette, de a nyereségből veszteség válik, ha ez a mozgalom minden összefüggés meglazítására, minden tisztelet felbomlasztására, fenhéjázó önhittség és hiú önáltatás felburjánzására vezet. Mindenütt abba a veszedelembe jutunk, hogy egyszerre kell igent és nemet mondanunk, semmi feladathoz nem nyúlhatunk előzetes fentartás nélkül, sőt mivel a túlfeszítés elkerülhetetlenül visszahatást idéz elő, mindenütt ellenmozgalmak keletkeznek, velük pedig a hullámok összevissza keveredése és a legnagyobb bizonytalanság.

A bonyodalmat továbbá az is fokozza, hogy a kor főmozgalmai nemcsak szétágaznak, hanem egymásnak egyenesen ellentmondanak, hogy követelményeik az életet ellenkező irányokba vonják. Az ideális életalakítás két ága közül a vallás az ember gyöngeségét hangsulyozza, az immanens idealizmus az ember erejét, amott a valóság meghasonlott maradt, itt egységbe törekszik össze. A modern létkulturán belül könnyen ellenséges viszályba kerülhetnek az embernek a természetbe való beillesztésére tett kisérletek s a saját körébe való korlátozására tett kisérletek; amaz emez előtt könnyen hidegnek és lelketlennek tünhetik fel, emez amaz előtt szorosnak és fülledtnek. Mindenek előtt azonban a szocziális és az individuális kultura a teljes kiengesztelhetetlenségig hasonlanak meg, ott minden sulyos jogtalanság számba megy, a mi ellene hat az emberek teljes egyenlőségének és egyenlő számba vevésének, mint pl. a választói jog körüli küzdelemben, itt minden egyenlősítést úgy tekintenek, mint lesülyesztést és ellaposítást s az üdvöt az egyének lehető differencziálódásától és a különböző vonások erőteljes kiképzésétől várják.