9.
Vico Hannibal reggel beállitott a palotába. Mentegette magát, hogy tegnap elszakadt a barátja mellől, maga sem tudta, hogyan történhetett.
Boldogasszony napja lévén, a lovag indítványára elmentek a dominikánusok Mária-templomába, amely a pogány Minerva-templom helyén épült.
A fiatal urak azonban lekéstek a nagymiséről és mire a térre értek, a hivők már kiözönlöttek.
Sok szépen öltözött, főrangu hölgy volt ott, de akadtak lenge erkölcsü némberek is, akik arannyal és ezüsttel kivarrt fiuruhában merészkedtek a templomba. Tollas süveget is viseltek a fürtös fejükön és bársonytokos vékony kardot az oldalukon és bár a jámbor dömés atyák az ilyen hóbortos divatot az ördög libériájának nevezték, sokan a nők közül tetemes lelki kárukra mégis mutogatni akarták a formás lábszárukat.
A templomtér teli volt cifrán öltözött apródokkal és csatlósokkal, akik a hátaslovakat és öszvéreket őrizték, mert abban az időben valamire való asszony szégyelte volna magát, ha féltucat cseléd nélkül mutatkozik az utcán.
Tamás arca egyszerre elhalványodott, a lélegzete is elakadt: a templom lépcsőjén váratlanul szembe jött vele ő, akinek képével teli volt az esze és a szíve: a címeres angyal!
Ez őrültség, ez álomba való – de mégis igaz! Kecsesen meghajtott fejjel, szerényen mosolyogva jön le a lépcsőn… A haja rozsdavörös, a ruhája halványzöld és arannyal himzett, a kezén pedig, mellyel a tükörben a szent tiarát fogta, a kezén most is zöld selyemkeztyüt visel.
És most már azt is tudta, miért olyan ismerős neki az angyal arca: hiszen ez ő, a százszorszép, akit a bevonuláskor a korzó loggiája alatt látott, miközben a rakoncátlan táltosával vesződött.
Hannibal nem vett tudomást a barátja nagy felindulásáról, hanem egyenesen a zöldkeztyüs hölgy elé lépett és mély meghajlással mondta:
– Madonna Fiametta, engedje meg, hogy én és nemes magyar barátom, Tamás apátur, meghódoljunk az ön szépsége előtt és felajánljuk szolgálatainkat.
A hölgy szintén meghajolt és bájos szerénységgel válaszolt:
– Nagyon fogom ezentul szeretni az én szegényes szépségemet, ha elég ereje volt, hogy felém vonzza ilyen kitünő nemesemberek figyelmét.
Már hozták a hattyufehér hátasát és az öszvéreket a kisérő asszonyok és apródok számára.
Egész csapat nemes úr állott körülötte, mindegyik szerette volna Fiamettát kengyelbe emelni.
A hölgy azonban Tamás felé fordult, aki még egyre némán és mereven nézte.
– Nem ismerem a te nagyságod országának szokásait, – mondta latin nyelven. – De Rómában a megbecsülés és a bizalom jele, ha egy férfit arra kérünk, hogy szánja meg asszonyi ügyetlenségünket.
Az apátúr mégsem járta hiába a ferrarai főiskolát. Lehajolt és összekulcsolt két tenyerét odakínálta Fiametta lábának. A leány azonban előbb kis keszkenőt terített Tamás tenyerébe, csak aztán tette belé gyönggyel kivarrt, keskeny bársonytopánját. És az ő segítségével könnyedén nyeregbe szállott.
Midőn megindította lovát a Pantheon irányában, még egyszer visszamosolygott Tamásra, mintha régi jóbarátok volnának.
Olyan valószinütlen szép volt magas fehér lován, mint egy álomkép. Tamásnak ugy tetszett, mintha a levegő megtelnék körülötte fényességgel és mintha valahol ezüst trombiták szólnának.
És valami édes, forró illatot is érzett. Talán kivirágoztak a kövek? Nem, ez már nem volt képzelődés, az illat a kis selyem kendőből áradt, amelyet még mindig a kezében tartott. Ezüst csipkés zöld keszkenő volt.
– A kendőt vissza kell adnod, még ma el kell neki vinned, – vélekedett Hannibál – nehogy afféle dicsekvő gézenguznak tartson, aki könnyü szerrel akar szerelmi záloghoz jutni.
Később azt mondta a lovag:
– Elpirult, mikor megérintetted a lábát, észrevetted?
A magyar ezuttal sem válaszolt, de maga is elpirult. Hannibal pedig nevetve mondta:
– Fiametta pirulásáért most száz ember irigyel Rómában és van köztük tiz, aki szívesen beléd merítené a tőrét.
Tamás még egyre érezte tenyerében a könnyü láb nyomását. Ez az érzés nagyon édes volt és lassankint tovább szivárgott a karjában, fel egészen a szivéig.