10.
Ebéd után elvitte Fiamettának a keszkenőjét.
Az apátúr nagy dísszel, egy tucat lovassal vonult a Sciarra-palota elé. Hannibal nem kisérhette el ezuttal, őt valami szerelmi légyotton várták. (Olyan titkolódzva és annyi önérzettel jelentette ezt, mintha legalább is hercegnő volna a kedvese, pedig trasteverei csaplárosné volt.)
Tudta Fiametta, hogy Tamás el fog jönni? A lépcső alján várta, díszbe öltözött szolgái sorfala közt. Mint egy nagyurat. De hiszen Tamás az is volt, nagyúr, még pedig a javából: a pápajelölt legkedvesebbik atyjafia, a Vatikán jövendő hercege.
Karcsu oszlopos márványpitvaron keresztül kis szobába vonultak, amelynél ékesebbet Tamás még a budai kastélyban sem látott.
A falakat aranyszövésü kárpitok boritották, a padlót ázsiai selyemszőnyegek. Egy buján faragott szekrény polcai teli voltak a római ötvösmüvészet kincseivel, a szekrény tetején zománcos nagy páva pöffeszkedett. A kis asztalon, amelyhez telepedtek, néhány könyv és egy háromhúros teknősbéka-chitarra feküdt.
Fiametta mosolyogva vette át Tamás kezéből a keszkenőjét.
Meghatóan bájos profilját szelid aranyfénnyel remegte körül a festett ablak.
– Ez a szerény kendő lesz ezentul kelengyém legértékesebb kincse, mert neki köszönhetem, hogy nagyságod megtisztelte házamat.
Az apáturnak erre olyasmit illett volna válaszolnia, hogy a keszkenő, melyet Fiametta keze érintett, fölér Vénus aranyövével – de egyelőre még annyira elfogult volt, hogy nem jött szó a nyelvére. Óh, milyen irigylésre méltó volt az ő Hannibal barátja, aki ugy beszélt az olimpusi istenekről, mintha egy utcában laknék velük!
A ház urnője tudni óhajtotta, hogy milyen benyomást tettek vendégére Róma régiségei és maga olyan avatottsággal beszélt a klasszikus építőművészetről, mint valamelyik bolognai doktor.
A társalgás eddig latin nyelven folyt, midőn azonban Fiametta egy odavetett megjegyzésből megértette, hogy vendége megtanulta Ferrarában a lingua volgara-t is, rögtön olaszul kezdett beszélni.
És ekkor az egész nő megváltozott. A klasszikus nyelv komoly szépségével együtt levetette modorának pompázó ünnepiességét is, egyszerre nagyon bizalmas, jókedvü és kecses lett.
A cselédek Frascati-bort hoztak arany kannában. Fiametta keveset ivott, később az albanoi hegyi parasztok dalaira terelte a szót, majd kezébe vette chitarráját és halk, édes hangon énekelni kezdett:
E s’angela tu sei, fammo la prova,
In paradiso andiamo tutte e due…
Tamás szomjas füllel hallgatta és telhetetlen szemmel nézte… De azután megkorholta önmagát. Mi ez? Ők itt pillangókat kergetnek, pedig a fekete barát gigantikusan áll az élet kapujában.
Fiamettának is ilyesmi járhatott eszében, mert elhallgatott, az arca pedig elborult. És egyszerre Tamás karjára tette kezét, az arca most már fehér lett az izgalomtól.
– Én ma szándékosan az ön kezében felejtettem a kendőmet, mert azt reméltem, el fogja nekem hozni. Dél óta folyton várom, mert fontos beszédem van önnel. És lássa, milyen tökéletlen teremtés a nő: egy óra óta együgyüségeket fecsegek és nem merem elmondani azt, amivel teli van a szívem…
Most ki fog pattanni a nagy titok!
Fiametta tovább beszélt, halk hangon, lehunyt szeme elé tartva összekulcsolt két kezét, mintha a gyóntatójának beszélne.
– Velem valami félelmetes és érthetetlen dolog történt, amit, ha valaki, csak ön magyarázhatna meg. Az éjjel álomlátásom volt. Azt álmodtam, templomban vagyok. Zöld ruha volt rajtam és zöld keztyű, ahogyan ön ma a Maria sopra Minerva előtt látott. Egy óriás, fekete barát állott mellettem és kinyujtott kezével egy címerpajzsra mutatott, amely a levegőben lebegett. Álmomban jól megnéztem a címer rajzát: piros kerékből kinövő szarvast ábrázol. Ugyanezt a jelvényt láttam az ön szolgáinak mellén is…
– A patriárka címere! – mondta Tamás, akin már akkor is nagy izgalom vett erőt, midőn Fiametta a fekete barátot említette.
– Hallgassa tovább! A fekete ember, akinek arcát nem láthattam, később a templom oltárára mutatott. Az oltár selyemvánkosán a pápai tiara feküdt. Megértettem, hogy nekem a tiarát rá kell helyeznem a címerre. Engedelmeskedtem a parancsnak és midőn a korona a pajzsot érintette, egyszerre megzendült fölöttem az ég és ezer hangu, himnikus éneket hallottam. Erre fölébredtem. Azóta zavart vagyok és szomoru sejtelmek gyötörnek. Félek, az álmom szerencsétlenséget jelent. Mert mi közöm lehet nekem, szegény bűnős nőnek, a pápai hatalom szent jelvényeihez? Ugy gondoltam, mivel az ön bátyjának címerét láttam álmomban, ön talán valami utbaigazitást adhatna nekem.
Fiametta Tamás felé fordult és könyörögve nézett a szemébe.
Most már világos: egy titokzatos erő, amelynek mibenlétét ember meg nem értheti, legfölebb, ha sejtheti, velük kettőjükkel akarja elvégeztetni a nagy munkát!
Ez a gondolat boldog rémülettel töltötte el Tamást és megoldotta a nyelvét. Elmondta Fiamettának tegnapi kalandját a fekete baráttal és a varázstükörrel.
Ah igen, vannak rettenetes emberi energiák, a melyek tulélik a testi halált és olykor előbukkannak titokzatos rejtekhelyükről, hogy szolgálatukba kényszeritsék az élőket.
Ilyen volt az a Kapisztrán János nevü kapucinus is, akit a magyarok szentként tisztelnek. Meghalt hatvan esztendővel ezelőtt, de a szörnyü törökgyülölete ma is él még és szikrát hány, valahányszor pogány közeledik a magyar határok felé. Ilyenkor a kapucinus barát szelleme megjelenik az éjszakában, harsogó szózatként riasztja az embereket, tüzes és véres álmokat küld rájuk, fegyverkezésre, harcra tüzeli őket…
Kapisztrán János! Tamás megdöbbent a saját ötletétől. Miért ne lehetne a fekete barát Kapisztrán szelleme? Mindazok közül, akik az égen és a földön vannak, ő kivánhatja leginkább Bakócz Tamást pápának, mert Bakócz pápasága halálos csapás volna a pogánynak…
Fiametta édes és alázatos áhítattal hallgatta minden szavát.
– Jaj nekem – sóhajtotta – mily sulyos teher nehezedik az én gyönge vállamra!
De azért egy pillanatig sem gondolt arra, hogy kivonja magát a parancs alól. Sőt csakhamar neki is bátorodott, mert eszébe jutott Aesopus példája az egérről, amely megmentette a rab oroszlánt.
És most már maga is reményli, hogy némi szolgálatára lehet a nagy ügynek. Politikához ugyan nem ért, de ismeri a vatikáni embereket és asszonyi ösztöneivel talán el tudna igazodni a cselszövések labirintusában. Az olasz kardinálisoknak, főleg a fiatalabbaknak, sok titkát tudja és ezeknek talán hasznát vehetné Tamás.
Egy szép Mária-kép volt a szobában, a fiesolai Angelico testvér műve.
– Ugy-e, ő Magyarország patronája? – kérdezte Fiametta.
Meghajolva állott a Boldogasszony előtt, mintha imádkoznék, aztán megfordult és szeliden Tamás tenyerébe tette ámbraszagú kis kezét. Ez fogadalom volt.
Midőn az apátúr elment, Fiametta lekísérte a pitvarig és megköszönte a nagy tisztességet, amely házát érte. A patriárka csatlósai ezalatt a palota lépcsőjén ültek és kockát vetettek.
A reggioi palotába érve, Tamás rögtön a kamrájába ment. Szerencse volt, hogy a patriárka úr nem kérdezett utána, mert ha ma emberek közé kellene mennie, biztosan részegnek hinnék.
De ez több volt a részegségnél. Valami nagyszerű görcs szorította össze bensejét: az őrjöngő öröm görcse.
Maga azt hitte, annak örül, hogy megtalálta a nemzetsége felmagasztalásához vezető útat, pedig igazában egészen másnak örült és egészen más valamit talált meg: a nőt.
Mint egy tüzes, arany hullócsillag, úgy esett bele a lelkébe. Lobogó lánggal égett és ő boldog lett volna, ha megsemmisülhetne ebben az érzésben.
Szeretett volna valamit tenni. Valami nagyot, halhatatlant. De mi is telhetnék ilyen szegény barbártól? Szeretett volna Fiamettáért megvívni, életre-halálra.