11.
A patriárka, miután egy ideig körültapogatódzott, mint róka a jégen, egyszerre vidáman nekiindult és nagy biztossággal járni kezdett Róma síkos talaján.
Most már tudta, mi a dolga! Mindenekelőtt szabadulnia kell a magyar kíséretétől.
Hasznára voltak első föllépésekor, exotikus pompájukkal Bakócz Tamás hatalmára és gazdagságára terelték a figyelmet, de ha hosszabb ideig itt vesztegelnek, akkor tönkre fogják tenni a népszerűségét, mert a magyar urak pöffeszkedni fognak a polgárokkal szemben, a huszárok pedig össze fognak verekedni a pápai zsoldosokkal.
Azonfelül a sok unatkozó magyar könnyűszerrel az idegen uralom lealázó képeit idézheti fel Rómában.
Tehát Márton kanonok vezetése alatt sietve hazaküldte kísérőit, csak a legbizalmasabb pár emberét tartotta maga mellett, de azokat is római köntösbe bújtatta, egyébként pedig olasz papokkal, zsoldosokkal és szolgákkal vette körül magát.
Azután nekilátott a pápaválasztás előkészítésének.
Mindenekelőtt adatokat szerzett a szent kollégium tagjainak életviszonyairól és szokásairól, különös súlyt vetvén az emberi gyöngéik megismerésére.
Mindenütt voltak ügynökei és kémei, a főtisztelendő urak palotáiban épp úgy, mint az idegen követségeken és ezek a bizalmas emberek persze semmit sem tudtak egymásról.
A Vatikánból Cardulo prelátus hordta neki a híreket. Ez a kitűnő diplomata mindvégig híven szolgálta Bakócz Tamást, de ugyanolyan hűséggel buzgólkodott a szentatya, Chigi Agostino sőt Medici Giovanni szolgálatában is.
El kell ismerni, hogy sohasem árulta el egyik megbízóját a másiknak és ha kétfelől történetesen olyan megbízásokat kapott, amelyek keresztezték egymást, akkor ő lelkiismeretesen eleget tett mind a kettőnek és a sorsra bízta, hogy milyen kavarodás legyen ebből.
A patriárkának az volt egyik sarkalatos elve, hogy minden ember megvásárolható. És tudta, hogy a kardinálisok emberek.
A főtisztelendő urak fejedelmi udvart visznek és ötven-hatvan lónál kisebb kísérettel nem szivesen mutatkoznak az utcán, pedig egyik-másiknak elég szerények a javadalmai.
Majd mindegyikük szenvedélyes gyűjtő; az egyik antik szobrokat gyűjt, a másik képeket, ez érmeket, amaz régi kéziratokat, a legtöbbje mindenfélét gyűjt.
Az aranyat megvetéssel vissza lehet utasítani, de hol az a gyűjtő, aki meg merne vetni egy Virgilius-kódexet, egy pergamoni gallus-szobrot, egy Filippo Lippi-képet?
Volt a főtisztelendő urak közt olyan, aki belefogott egy nagyszerű villába, de abba kellett hagynia az építkezést, mielőtt még tető alá jutott volna, mert elfogyott a pénze.
Egy másiknak fia volt, annak igen szeretett volna valami kisebbfajtájú hercegséget vásárolni a nápolyi királyságban.
Volt egy szent öreg, egy aszkéta, annak már nem kellett semmi. De a templom, amely után a címét nyerte, düledezett… Haj, ha azt valami jó lélek átépíttetné!
Bakócz úr nagy gonddal gyűjtötte az ilyen adatokat.
Minden főtisztelendő biborosnak külön törzskönyve volt a reggioi palota titkos levéltárában. A bizalmas írásokat Tamás szerkesztette keresztapjának utasításai szerint.
Benne föltétlenül megbízott a patriárka. Ő viszont senkiben sem bízott, csak Fiamettában. Meg volt róla győződve, hogy a leány nélkül, aki felsőbb hatalmak kiválasztott eszköze, hiábavaló lenne Bakócz minden munkája.
Mindennap ott volt a Sciarrában és mindennap olyan remegő, szent áhítattal lépett a selyemfalu asszonyszobába, mint Dante a Paradiso-ba.
És minden szó, amit Fiametta mondott, minden mosolya édes, tüzes és kitörülhetetlen rovásírással íródott a szívébe.
A patriárka akkoriban csodálkozva tapasztalta, hogy keresztfia, a római társasággal való sűrű érintkezése közben, mennyire gyarapodik világi bölcsességben. Olyan tiszta szemmel látja az embereket és az eseményeket, hogy sok esetben el lehet igazodni a szava után.
Hogy Tamás leginkább a Fiametta esze után beszél, arról sejtelme sem volt. Mert a fiatalok megállapodtak egymás közt, hogy nagyszerű titkukat még a gyóntatójuknak sem árulják el.
Egyszer délután Tamás egy csodálatosan szép hátaslovat látott a kispalota kapuja előtt. Király alá való paripa volt, Arábia négylábú főnemességének véréből sarjadt állat.
Az idegen csatlósok azt mondták, nagyságos Chigi Agostino úr hátasa. A nagy bankár Konstantinápolyból kapta, a szultán küldte neki.
Ki az a Chigi, akinek a török császár baráti ajándékot ad?
Egy feketeruhás, idősebb urat talált Fiamettánál.
– Legjobb barátom, második atyám, – mondta a leány.
Tamás elkedvetlenedett. Mit keres itt a bankár? Kellemetlennek találta a szúrós, kutató tekintetét… Kissé le is nézte magában Fiametta jóbarátját, aki végre is afféle pénzváltó ember volt, bár kardot viselt az oldalán.
Agostino úr nagy tisztelettel köszöntötte a fiatal urat. Tamás már megszokta ezt a tiszteletet, újabban lépten-nyomon találkozott vele Rómában. Ha végiglovagolt a Lungarán, a mesteremberek a süvegüket lengették; ha püspökkel találkozott, az mosolyogva adta rá áldását; sőt ujabban Vico Hannibal is, akit pedig barátjává fogadott, olyan alázattal buzgólkodott körülötte, mint a kurta nemes a nagyúri pátrónusa körül.
De annyit hamar megsejtett Tamás, hogy a Szentlélek bankárjának kellemetlen szeme egyike a legnagyobbszerű látó szerveknek. Ez belelát elsűlyedt évezredekbe és felismeri Róma nagyságában azt, ami igazán nagy és Hellas szépségeiben azt, a mi igazán szép. Ez a szem meg tud mámorosodni, ha Petrarca Canzoniere-jét olvassa és kicsinylően mer mosolyogni, ha Africajába pillant. Ez csalhatatlan ítélőképességgel méri össze az antik és a mai művészet alkotásait.
És beszéd közben kitünik, hogy a távoli Magyarországba is ellát. Szapolyai és Verbőczi csupaszon állanak előtte, bár hibásan ejti a nevüket, és meglátja a titkos erőket, amelyek az országgyűlés szónokló és veszekedő pártjait mozgatják.
Végleg azzal nyerte meg Agostino úr a magyar úrfi rokonszenvét, hogy hamarosan magára hagyta őt a ház asszonyával.
– Az ilyen kupeckedő embernek soha sincs pihenője, – sóhajtotta mosolyogva.
De előbb meghívta Tamást magához.
– Van egy kis házam a Tiberis mellett… Szombat este szerény baráti kör fog ott vacsorázni…
– Én is ott leszek, – mondta Fiametta halkan.