12.
A bankár folyóparti „kis házát“ Peruzzi építette, Rafael és del Piombo festették…
Midőn Tamás szombat este hű Hannibalja kiséretében belépett a Villa Chigi kertjébe, a folyó vizében ezer fáklya fénye tükröződött.
Az oszlopcsarnok alatt már vagy harminc úr és asszonyság volt együtt. Az Agostino úr szerény baráti köre. Hannibal persze mindenkit ismert.
– A köpcös kis ember, prémes aranykabátban és ráncos kalappal, Medici kardinális… Ilyenkor nem viseli az egyházi bibort… Mellette áll a szép Bembo, híres költő, nagy tudós… Azelőtt Borgia Lukrécia volt a kedvese, most egy gyönyörű veneziai asszonya van – de hiszen az is itt van, ott áll a nagy virágtartó mellett… Két úr fogja közre, a feketeruhás Inghirami, a másik a nagy Sadoleto, a római akadémia főembere… A barnaruhás, aki oszlopnak támaszkodik, Ariosto úr, ferrarai követ… Egy könyvet írt, sokan dicsérik is, de én még nem értem rá elolvasni… Az a nyurga, aki vele beszélget, Machiavelli úr, őt a firenzei signoria küldte a Vatikánhoz.
Tamás felismerte a társaságban az urbinoi Rafaelt.
– A legszerencsésebb ember, aki valaha született, – mondta Hannibal. – Alig harminc esztendős és már világhírű mester. A maga palotájában lakik és Róma hercegnői büszkék rá, ha hírbe keverednek vele… És megfoghatatlan, hogy nincs egy ellensége, még a festők sem irigykednek rá… A szentatya is, a zord Rovere Julius, ugy beszél vele, mint a legkedvesebbik fiával… Kell valami talizmánjának lennie, amely feléje vonzza az emberek szeretetét.
A „legszerencsésebb ember“ egy férfival beszélgetett, akinek olyan gyönyörű feje volt, mint egy szelid és kissé mélabus oroszlánnak.
– Lionardo da Vinci, – magyarázta Hannibal. – Olyan festő, akit Rafael nagyobbnak tart magánál is. De nehezen dolgozik, keveset fest…
– És Michelangelo – ő nincs itt? – kérdezte Tamás.
Hannibal a fejét rázta.
– Nem társas ember. Rafael ellentétje: őt senki sem szereti, tőle inkább félnek. Most biztosan a műtermében van és a homlokára erősített gyertya fénye mellett faragja a követ…
Vico Hannibal még néhány nevet említett, Sangallo, Peruzzi, Sansovino, Piombo, Bramante – nevek, amelyeket ötszáz év mulva is ismerni fognak.
Valami elképzelhetetlen gazdag, valami mesés pompájú tavasz virágzott Itáliában. Minden virág kelyhéből egy-egy csillag fakadt és a sötét világ betelt fénnyel.
A „pénzváltó ember“ gigantikus módon megnőtt Tamás szemében…
De Hannibal tovább fecsegett:
– Azt a hetyke ifjú urat ott nehogy véletlenül bolognai deáknak nézzed, mert tagja a szent kollégiumnak. Petruzzi kardinális… Van már vagy huszonegy esztendős… Aki mellette áll, Rovere Francesco Mária, Urbino hercege, a szentatya attyafia…
A herceg, akit Tamás a porta del Popolónál látott első izben, öles termetű, szép és szilaj külsejü ifjú ember volt. Hermelinprémes ezüst ruhát viselt és hosszú verekedő pallóst tartott a keztyüs kezében. Valaki figyelmeztette Tamásra és ő egy villámló pillantással végigmérte.
– Inkább condottierenek nézném, – szólt Tamás.
A lovag nevetett.
– Az is: condottiere-vér. Ő az, aki agyonverte Alidosi kardinálist. Világos nappal, mikor véletlenül összetalálkozott vele az utcán, lerántotta öszvéréről és száz ember szeme láttára meggyilkolta… Haragudott reá, mert a biboros úr befeketítette a szentatyánál… A pápa igen megneheztelt a botrányért, de azóta mégis csak visszafogadta megint Francesco Máriát a rokoni szeretetébe, hiszen ő is csak ember.
Agostino úr időközben meglátta a magyar ifjút és nyájasan hozzá lépett. A bankár viselkedése ezúttal is szíves volt, de már egy cseppet sem alázatos; úgy viselkedett, ahogyan egy vendéglátó nagy úrhoz, kardinálisok és hercegek barátjához illik.
Mint előkelő vendégét Medicihez vezette Tamást.
– Üljön hozzánk, kedves fiam, – mosolygott a kövér kis kardinális, – innen együtt élvezhetjük az istentiszteletet, amely mindjárt kezdődni fog.
Azután a magyarországi vadászatok után kérdezett. A főtisztelendő úr nagy Nimród volt és gyakran mutatta magát zöld vadászruhában, kürtszó mellett, ha kilovagolt a kopófalkáival a városból.
De lám, a híres Medici is milyen szíves volt Tamáshoz! A fiatal úr már azon gondolkozott, hogy talán az ő vérében is, mint az urbinoi Rafaelében, van valami titkos erő, amely feléje vonzza az embereket.
Egyszerre üstdobok dübörögtek, a csarnokban kialudtak az összes gyertyák.
A háttérben kétfelé lebbent a nehéz brokátfüggöny, – egy rózsaszínű márványkupola alá lehetett látni, hol magas talpon aranysárga kőszobor állott. Anadyomene… Alabástrom lámpák szelid, meleg fénnyel remegték körül az istennő márványalakját.
Antik kőkép volt, amelyet az Archipelagos valamelyik szigetén találtak nemrég és amelyet Montorsoli restaurált. A boldog tulajdonosa ma mutatta be első izben Róma műértőinek.
Áhitatos elragadtatás zúgott végig a csarnokon.
– Styxre mondom: isteni! – kiáltotta Medici kardinális.
– Imádásra méltó! – toldotta meg főtisztelendő Petruzzi.
A derengő, puha világításban úgy látszott, mintha a márványkép keble csendesen pihegne, az ajkán pedig édes mosoly fakadna.
De már kezdődött az, amit főtisztelendő Giovanni úr az imént „istentiszteletnek“ nevezett.
Halkan pengő hárfazene mellett bevonultak az istennő papnői, karcsú, bájos nők csapatja, Róma első kurtizánjai, valamennyien antik szabású, habkönnyű, fehér ruhában, meztelen karokkal, drágakövektől csillogó övvel, aranyszandállal a lábukon.
Fiametta vezette a papnőket. A leány szembe állott a márványképpel, fölemelte fehér két karját és „imádságot“ mondott.
Az imát, amely Vénus kegyelmébe ajánlotta a jelenlevőket, Bembo írta az ő klasszikus latin nyelvén. Cicero nyelvének erővel és méltósággal teljes hangjai úgy peregtek ki Fiametta száján, mint az élesre csiszolt, sötét fényű kristályok lánca.
Következett az áldozat bemutatása. Galambokat, virágokat és illatszereket áldoztak az istennőnek. Midőn ezüst füstoszlop kavargott fel az oltárról, a papnők térdre borultak, a láthatatlan énekkar pedig elénekelte a Vénus-himnuszt, amelyet Fra Gozolli szerzett erre az estére.
Valami különös, áhitatos ellágyulás vett erőt az embereken. Valami édes és méla honvágyféle egy letünt büszke világ után. Egy világ után, amelynek a társasági ősei voltak a hatalmas urai. Valamennyien mélyen meghajoltak, mint Urfelmutatáskor a templomban, a szentegyház főpapjai is, és nem egy szemben könny csillogott.
– De hiszen ez pogányság! – lázadozott Tamásban a szatmármegyei lelkiismeret.