13.
„Istentisztelet“ után lakomát szolgáltak föl a folyóvízre néző márványerkélyen, aranyrojtokkal ékes, biborszínü nagy ponyva alatt.
Az asztalt aranytányérokkal és poharakkal terítették és virágfüzérekkel aggatták körül.
Az asztal közepén egész vadkan pompázott; tollában megsütött páva is volt ott és óriás kecsege hal, melyet külön hajóval a Fekete-tengerről hozatott a gazda. És monumentális torták.
A torták közül egyik Chigi porthercolei soktornyu várának hű mása volt, a másik büszke vitorlás gályát ábrázolt, a harmadikon Jupiter trónolt olimpusi karával.
A lakomázó társaság persze Agostino úr új Vénus-szobráról beszélgetett. Medici kardinális úgy vélekedett, ez a kincs nem is kerülhetett volna méltóbb kezekbe, mint a Chigiébe.
– Ezt tagadom! – kiáltotta a szép Bembo, aki jól tudta, mikor szabad a patronusának ellentmondania. – Méltó helyen ott volna az istennő, ahol ő rajta kívül nem ismernek más istenséget, tehát olyan házban, amelyet csak ez az egy szobor ékesít, mert a szépség nem tűrheti, hogy mellette más faragott isteneket is imádjanak. Agostino barátunk azonban a szépség szultánja, ő egész márvány-háremet tart magának és ha majd túl lesz az ismerkedés örömein, akkor az ő csapodár szíve megint újabb márvány- vagy bronz-csodáért fog hevülni. A mi szépséges istennőnknek tehát résen kell állania, nehogy egyik nap megismétlődjék az idahegyi szépségverseny. Félek, Chigi Páris nem lesz bírói tisztében olyan igazságos, mint volt Priamos király fia, aki Vénusnak ítélte az arany almát. Ezért állítom, hogy a remekmű méltatlan kezekbe került.
Agostino úr együtt nevetett a nevetőkkel. De megszólalt a kardinális:
– Styxre mondom, súlyos vád! Attól félek, az istennő meg fogja büntetni a mi csélcsap Agostinónkat, pedig Vénus igen kegyetlenül tud büntetni. De mielőtt pálcát törnénk a vádlott fölött, halljuk, mit mond a tisztelendő főpapnő, aki leginkább hivatott, hogy Vénus nevében szóljon.
A jókedvtől és a kiváncsiságtól ragyogó arcok fordultak Fiametta felé, aki a kardinális és az urbinoi herceg között ült.
– A vád alaptalan, – szólt merészen, de némi rózsás zavarral a leány, – mert a vallás, amelynek Vénus egyik istensége, nemcsak eltüri, de meg is követeli a sok isten kultuszát. Vénus imádásától elválaszthatatlan Bacchusnak, Apollónak és a tudós Minervának tisztelete. És ha Bembo úr tagadni meri ezeknek az isteneknek hatalmát és elég szűkkeblü, hogy egyetlen isten tiszteletére akarja korlátozni a vallást, akkor eretnek és megérdemli, hogy a hádeszi inkvizició széke elé állítsák.
Fiametta válasza tetszett, a társaság megtapsolta. Bembo mosolyogva jelentette ki, hogy a főpapnő theológiai fejtegetései meggyőzték tévedéséről és kész megtagadni eretnekségét.
A beszélgetés tovább folyt, a szó, mint a zengő labda, egyik vendégtől a másikhoz ugrott. Tamás némán hallgatta őket. Ő nem értette ezt a könnyedséget, amely játszva magával ragadja a legsúlyosabb dolgokat.
A társaság azon törte a fejét, ki lehetne a Vénus-szobor mestere. Medici úgy vélekedett, hogy alkalmasint a Nagy Sándor utáni idők alkotása. Talán Lachores munkája?
Jó ideig vitatkoztak ezen, mindenki a tudását ragyogtatta és a hellén szobrász-nevek egész raja röpdösött az asztal fölött. Végül a kardinális meg akarta tudni Vinci véleményét is, ki hallgatagon és szórakozott arccal bámult bele arany poharába.
– A kérdés egyáltalában nem fontos, – szólt kitérően a mester.
A kardinális megbotránkozottan meresztette rá kerek halszemét. Nem fontos? Ez nem fontos? Akkor mi a fontos?
A mester elpirult és az ő szelid, fátyolozott hangján mondta:
– Bocsásson meg főtisztelendőséged, de én úgy találom, mi jóval többet beszélünk az emberi ügyesség ilyenféle próbálkozásairól, mint mennyit a tárgy megérdemel. A művészet nem egyéb, mint egyik szomorú részlete a meddő küzdelemnek, melyet az ember a mulandóság gondolata ellen folytat. A küzdelem azért meddő, mert emberi ügyesség csak holt lelkeket tud teremteni, mumizált életet, amelyben egy pillanat élni vágyása dermedt kővé vagy festékréteggé. Az úgynevezett műremekek a világhoz idegen és magukban elszigetelt lárvák, semmi közük az isteni lélekhez, mely a teremtést betölti.
A vendégek csodálkozással néztek össze. A kardinális úr arca pipacsvörös lett.
– Mit értesz te isteni lélek alatt? – kérdezte összeráncolt homlokkal.
– Az életet, mely a természet nagy véredényrendszerében dobog. Az élet pedig nem más, mint mozgás. Az erő, amely a béna koldus mankóját mozgatja, édes testvére annak az erőnek, mely a felhőket vitorláztatja és az óceán áramlásait szabályozza. És a szikra, amely Fiametta szemében csillan, gyermeke a szivárványnak és unokája a karácsonyi csillagnak, mely a Megváltó születését hirdette.
– Amennyire meg tudom érteni, te azt akarod mondani, hogy a természet alkotásai tökéletesebbek, mint a művészetéi? Ezt a bizarr tételt azonban sohasem fogod bebizonyítani, hiszen az összes régi írók megegyeznek abban, hogy a természet teli van fogyatékosságokkal és a tökéletes szépség fogalmával csakis a művészet ajándékozta meg az emberiséget.
Lionardo mester nem válaszolt és ezzel azt a benyomást tette, hogy nem tudja végigküzdeni a harcot, amelyet könyelműen kezdett. Főtisztelendő Giovanni úr azonban még teljesebbé akarta tenni a maga győzelmét és így szólt:
– Kérdezek tőled valamit, Lionardo. Hiszen ismered a Pantheon kupoláját. Mondd meg nekem, ismersz egyet is a természet alkotásai közül, amely annyira tökéletes volna?
– Ismerek sokat, – szólt Lionardo csendesen.
– Mondjál csak egyet!
– Nézze meg főtisztelendőséged a koldust, aki az ön Madama-palotájának kapuja előtt ül, az ő koponyacsontja művészileg szebb és tökéletesebb építmény, mint a Pantheon. Ahhoz képest minden templomkupola csak gyerekes próbálkozás, nyers kontármunka. És ezért az istenség gondolatának legméltóbb temploma az emberi koponya marad.
– Te tehát szívesebben töretnéd össze a Pantheon kupoláját, mint a koldus koponyáját?
– Szívesebben.
A kardinális szeme szikrázott a méregtől, de azért harsányan nevetett és a társaság vele nevetett. Az asztalnál ülő művészek azonban nem kacagtak, ők némán bámultak a tányérjukba.
– Most csak egyet nem értek, – szólt Medici. – Ha így vélekedel a művészetről, akkor magad mért festesz?
Lionardo a bibornokra emelte szomorú szemét.
– Én nem festek, hanem a mozgás törvényeit tanulom.
– Ez a Lionardo zavaros fejü legény, – súgta Agostino úr fülébe a kardinális, – nem érdemes vele vitatkozni.
Asztalbontáskor a házigazda elcsitította a zenét és hangos szóval így szólt:
– Senki sem méltó arra, hogy a jövőben még használja az asztalkészletét, amellyel ma az én mélyen tisztelt vendégeim ettek és ittak!
Egy intésére a szolgák nekiestek az asztalnak és ami arany és ezüst holmi volt rajta, azt mind beledobálták a Tiberisbe. A billikomok, gyümölcstartó csészék, tálak és vázák loccsanva hullottak a vízbe, mintha valami megőrült isten nagy takarítást tartana az Olimpuson.
A vendég megbecsülésének ilyen vad és kérkedő formája nem volt egészen idegen Vértesi Tamás lelkéhez, részeg magyar és lengyel váruraktól már látott hasonló kisebbszerü dolgokat.
– Dicsérnem is kell Agostino barátunkat, de korholnom is kell, – mondta a szép Bembo egy kisebb csoporthoz, amely még együtt állott a márványkorlát mellett. – Dicsérnem azért, mert az arany nagyszívű megvetésével megtisztelt minket és kellemes ebédutáni izgalmat szerzett nekünk. Hasonló eseteket följegyeztek az ókori írók is és ha jól emlékszem, Vidius Pollo volt az, aki vendégei tiszteletére leölette legdrágább gladiátorait. De korholnom is kell Chigit, mert a vízbe dobott edények közt az ötvösművészet remekei voltak és így a mai estén a világ szegényebb lett némely művészi szépségekkel.
A gazda nem volt már az erkélyen, ő a kertbe kalauzolta a kardinálisokat és helyette Cardulo prelátus válaszolt, aki az imént érkezett csak elkésetten az apostoli kancelláriából.
– Agostino úr tehát a te véleményed szerint csak az esetben érdemelné ki vendégeinek föltétlen háláját, ha meg tudta volna nekik szerezni a kellemes izgalmat, anélkül, hogy megsemmisítette volna kincseit?
– Úgy van – szólt Bembo, – de be kell ismernem, hogy ez emberileg lehetetlen volna.
– Nos, a mi nagyszerü Agostinónk előtt nincs lehetetlenség! Az izgalmat megszerezte nektek, de a vizbe dobott kincsek közül egy sótartó sem fog elveszni, mert – köztünk maradjon a szó – a Tiberisben vízalatti hálók vannak kifeszítve.
A vendégek homeroszi kacagásra fakadtak. Lám, Chigi nemcsak a legjobb vendéglátó, de a legfurfangosabb ember is Rómában.
A villa kertje nem volt nagy, de hozzáértők állítása szerint ez volt Itália legszebb kertje.
Tamás elszakadt a társaságtól és egyedül járta a lombos utakat, amelyeket háromlábu aranyozott kondérokban lobogó tüzek világítottak meg. A kert teli volt Agostino antik szoborműveivel.
Tamás azonban nem törődött sem Theseusszal, aki a marathoni bikába merítette kardját, sem a legbájosabb Psychével, akit márványkőből faragtak és mégis oly könnyű volt, mintha el akarna repülni, nem törődött a magasba ágaskodó rhodosi bronzlóval sem, de a nagy kőkoporsó előtt sem állott meg, amely pedig a színes, virágzó reliefjeivel olyan pompás és vidám volt, mint Thanatos nászágya.
Ő ebben a pillanatban valami remegő, áhitatos, valami mesésen boldogító és mégis fájdalmas vágyakozást érzett az arany Róma lelke után, amely hónapok óta körülfogta, amely csábosan kinálkozott neki és amely mégis elérhetetlen volt a számára.
Ez a maga bilincseit fájlaló magyar merevség epedése volt Itália szellemének szabadsága és merész hajlékonysága után. Talán a magyar pusztaság epedése Európa után. A penészes középkor vágya a tündöklő új idők után.
Egyszerre megint nagyon megsajnálta a maga szomorú népét, amely évszázadok óta az igéretek pitvarában didereg és semmiképpen sem tud beljebb kerülni.
Mért olyan füstös és pislogó ott az élet, mért ég itt olyan világos és meleg lánggal?
Korvin Mátyás már törte ezen a hatalmas koponyáját, de ő Tamás hite szerint elhibázta a dolgot, midőn olasz mestereket hívott országába, hogy élni tanítsák a népet. De azok ott céhbe állottak, idegen papi kaszt módjára féltékenyen őrizték miszteriumaikat. És így velük együtt elhamvadt a szent tűz is, melyet Itáliából hoztak.
Világos, hogy magyar ifjakat kell az olasz városokba küldeni, de nem a főiskolákra, ahol elmult idők tudományát tanítják, hanem a műhelyekbe, ahol az eljövendő élet kincseit kovácsolják.
Chigi Agostino tüzes bora merészséget öntött Tamás vérébe és szárnyat adott gondolatainak. Egy nagyszerü terv alakult ki a fejében!
Magyar fiúk dolgoznak majd a firenzei műhelyekben, a milánói szövőszékek mellett, a római műtermekben és építő helyeken… Magyar fiúk ülnek majd a veneziai áruraktárakban és a genovai bankházakban, vitorláznak a tengeren…
Ha lehámlott szemükről az ázsiai hályog, ha kiolvadt lelkükből a harcos gőg és az átöröklött perlekedési düh, akkor nagyszerü munkát fognak végezni.
Annyi pénzzel, amennyibe ezer királyi zsoldos kerül, ki lehet taníttatni egész csapatot. Akik megtérnek hazájukba, magukkal hozzák majd a szent tüzet, egyik fáklyán meggyullad a másik, mint az eleusisi éjjeli miszteriumokon, és idővel fénybe borul az ország.
Ha Bakócz Tamás elfoglalja Szent Péter székét, akkor Tamás meg fogja valósítani tervét!
De ekkor szembe jött vele a vándorló szobor, fehéren a sötét lombfal mellett szembe jött Ő, aki ez estén oly finom, ragyogó és illatos volt, mint maga az ifjú Itália. Fiametta.
– Önt keresem, Tamás úr. Mesélje el, mi tetszett legjobban a mai estén?
– Semmit sem láttam, csak önt, Fiametta, – válaszolt Tamás oly merészséggel, mely magát is meglepte.
– És én tetszettem kissé? – kérdezte Fiametta évődő hangon, de elvörösödve.
A kérdés tréfás hangja fájt az apátúrnak. Azt mondta – és a hangja a lelke mélységeiből remegett föl:
– Szeretnék önért meghalni.
Ez megint a barbár volt, aki lóháton jár akkor is, mikor zefir szárnyán kellene lebegnie és akit Tamás gyűlölt magában, anélkül, hogy szabadulni tudott volna tőle.
Fiametta derüsen pillantott föl. Meghalni? Ezt már sokan mondták neki, ha nem jutott eszükbe szellemesebb fordulat; néhányan bizonyára már meg is tették érte.
– Beszéljünk komoly dolgokról, Tamás úr. Lássa, én nem feledkezem meg a kötelességeimről… Elkészült a jegyzék?
Tegnap említette Tamás, hogy a Reggio-palotában egy jegyzéken dolgoznak, amely három csoportra, a Bakócz-pártiak, a Bakócz-ellenesek és az egyelőre még ingadozók csoportjára osztja a kardinálisokat.
A jegyzék elkészült.
– Elhozta? Mikor olvassuk el?
– Hiába adnám oda, nem tudná olvasni a titkos írást. De majd lemásolom az éjjel és korán elküldöm – nem! magam viszem a Sciarra-palotába.
Nem, nem, Fiametta addig nem tudna várni.
– Lemásoljuk együtt.
– Mikor?
– Még ma éjjel, ha nem álmos.
– De hol?
– Nálam.
Emberek közeledtek. Fiametta közömbösen mosolygott, az arca azonban lángolt, miközben gyorsan és halkan beszélt:
– Félóra mulva menjen innen… akkor már oszlani fog a vendégnép… a Sciarrába menjen… a vasajtón várni fogják… jöjjön egyedül… csatlóst se hozzon…
Tamás az egyik mondatnál elpirult, a másiknál elfehéredett.
Fiametta észrevette és a szeme gyöngéd tűzben ragyogott.
– Éjjel egyedül Róma utcáin, – nem fog félni? – kérdezte évődve.
Ezen már Tamás is mosolygott. Nem, az apátúr igazán nem fél. De vajjon félne-e ma, ha a Sciarra-palota a Kocitusz kútjának fenekén állana?
– Én most visszasietek a társasághoz, Tamás úr. De valamit még mondok önnek és nem bánom, ha ki is nevet érte, bár ez nagy háládatlanság és nem kisebb udvariatlanság volna öntől, Tamás úr. Mit gondol, mért izgat engem minden, ami a választásra vonatkozik? Igen, igen – mert parancs érkezett hozzám, felsőbb parancs… De van egy másik ok is! Lássa: ha az ön keresztapja pápa lesz, akkor ön Rómában marad.
Félórával később Tamás lenn a parton elcserélte aranyos mentéjét a lovászmestere szürke abaköpönyegével, azután kardjával a karján neki indult a kék holdfényben alvó Rómának.
Mikor keresztül ment a Sixtus hidján, Chigi kertjében éppen meggyujtották a tüzijátékot.
És ő most megint azt a remegő, áhítatos, meseszerűen édes és fájó vágyat érezte.