14.
Későn éjszaka szemben ültek egymással a selyemszobában, viaszgyertyák fénye mellett. Tamás olvasta a neveket. Fiametta azonban nem másolta le – most már azt mondta: felesleges, – csak megjegyzéseket fűzött hozzájuk.
– Ez meg fog minket csalni, meglássa… Ön hisz a velencei igéretnek? Látszik, hogy ön nem olasz… Ez beteg öreg, talán előbb hal meg, mint a szentatya…
Egyszerre félbeszakította önmagát.
– Nagyon fájna önnek, Tamás, ha a patriárka úr kudarcot vallana a választáson?
– De hiszen az nem lehet! – kiáltotta Tamás szinte megbotránkozottan. Majd csendesebben mondta: – Ha elbukunk, akkor nem is tudom, mi lesz… Akkor végünk van… Mert ha nem lesz meg a keresztény liga…
A ligáról és a törökről már éppen eleget hallott Fiametta!
– Ezért? Csak ezért?
– Még valami fájna… Nekem el kellene mennem Rómából és akkor – akkor igazán nem tudom, mi lesz… És ez fájna legjobban!
Elborult. Egyszerre a kezén érezte Fiametta finom, hizelgő kezét.
– Tamás úr, ön nem fog elmenni Rómából. De most olvassa tovább!
Az utcáról szapora patkócsattogás és szilaj rikoltozás hallatszott föl. Az ablaküvegen vörös fáklyafény hullámzott.
Valami nagyúri korhely kísérteti haza magát. Talán éppen valaki a Chigi vendégei közül?
De most megállapodott odalenn a lovascsapat. A kapu kalapácsa élesen megcsattant.
Egész raj komorna szaladt a szobába:
– Madonna, itt van az urbinoi herceg úr, minden áron beszélni akar önnel!
Fiametta bosszusan emelte föl fejét.
– Velem most nem lehet. Menjen haza a herceg.
– De már az udvaron van az embereivel. A kapus nem mert vele ellenkezni.
Tamás a herceg tüzes, vad condottiere-szemeire gondolt… Ha az leitta volna magát a Chigi borából…
Fiametta fölemelkedett. Kissé sápadt volt, az ajka körül egy kemény vonás jelent meg, amelyet Tamás még nem látott.
– A vasrácsot!
A legtöbb palotában, a Sciarrában is csapóráccsal lehet elzárni az emeletet. Fiametta a maga kezével indította meg a rugót és az erős rács nyikorogva ereszkedett a lépcső felső fokára.
Éppen akkor jött fel a meredek, könyök nélküli kőlépcsőn Francesco Maria egy fáklyavivő fiúval. Midőn az emeleti ajtóívben beleütközött a rácsba, dühösen elkáromkodta magát – pestilenza! Valóban részeg volt, ami olasz úrnál elég ritka eset.
Kikapta a fiú kezéből a fáklyát és bevilágított a vasrudak közé. Rögtön meglátta Fiamettát, csak két lépésnyire állott tőle. Tamást nem vette észre, ő az ajtófa mellé lapult.
– Hiszen itt vagy Fiametta! Hamar nyisd ki az átkozott rácsot!
– Mit keres itt, herceg? – kérdezte a leány ellenségesen.
– Mit keres az ember a mennyországban? Az üdvösséget! És mit keres a pokolban? A tüzet! Megesküdtem az összes olimpusi istenekre és mind a tízezer szent vértanura, hogy ma még megiszom egy kannát a Frascati-borodból!
A herceg a fecsegő részegek közül való volt… Fiametta ajka gúnyosan eltorzult.
– Hamisan esküdött, hercegem, és talán nem is először életében. Egy gyüszünyit sem fog itt inni! Ön különben is részeg már.
– Akasszanak föl minden férfiembert, aki veled vacsorázik és józan tud maradni! És akasszanak föl engem, Urbino örökös urát, ha egy tapodtat mozdulok innen, míg el nem énekelted nekem a kedvenc nótámat!
– Menjen haza a feleségéhez, Urbino örökös ura, majd ő énekel önnek, – szólt Fiametta kicsinylően.
– Pokolba minden feleséggel! Nyisd ki az ajtót, te szépek szépe, te pézsmaszagú tűzvirág, nyisd ki, te drága arany-sólyom, és én holnap ellopom neked a nagybátyám koronájának legszebbik kövét. Nyisd ki, te vadmacska, vagy fölhivom a legényeimet és összetöretem a ketrecedet. Hogy mersz velem ellenkezni? Ki vagy te – ki vagyok én? Ha feldulatom a házadat, ha kihányatom Chigi bútorait az ablakodon, ki mer velem ellenkezni? Ha meglát a bargello, hasra fekszik előttem minden poroszlójával. Én Urbino hercege vagyok, Róma első nemesembere, a pápa kedves rokona. Te pedig egy kurtizán vagy. Hát légy okos, kis pézsmaállatom!
Tamás, aki dermedten állott helyén, ámulva és iszonyodva nézte hol a herceget, hol Fiamettát.
Az ezüstruhás, hermelines nagyúr olyan volt, mint egy komédiás, aki mára lejátszotta a herceg szerepét és visszatért megint a csapszékbe.
De Fiametta is – soha még asszonyon ekkora változást! Elszánt és keserű volt, mint aki megszokta már, hogy őt bántsák és gonosz nyugalommal lesi a pillanatot, mikor szívenszúrhatja támadóját.
A nyakán kidomborodott egy kemény ín, a rózsás karmait görcsösen begörbítette…
Ő is, a herceg is igen sebesen beszéltek, hadarva, valami idegen tájszólással. Úgy néztek farkasszemet egymással, mintha szét akarnák egymást tépni és mégis nagyon összetartoztak, egymáshoz illettek, Tamás pedig egyformán távol volt mind a kettőtől.
Fiametta kimondta azt, amit Tamás az imént elgondolt: komédia-herceg!
– Én kurtizán vagyok és egész Róma a lábam előtt fekszik, de te nem vagy igazi herceg, csak afféle buffo-herceg, egy felkapaszkodott pápai nepota. Ki törődik most még veled? A pápa beteg öregember és a te hercegi kalapodat már rágja a moly. Ha holnap meghal egy vén pap, egy dénárt sem ér a hercegséged és az urbinoi szatócsok rőffel kergetnek ki a városukból.
Francesco Maria kirántotta a kardját és ráütött a rácsra, hogy szikrát hányt a vas.
– Vesszek meg, ha ezért ki nem átkoztatlak a szentegyházból! Hiszen jól tudom, hogy miért nem nyitsz ajtót, te vörös nőstényördög! Az új szeretőd van nálad! Az a magyar siheder, a kölyök-apát… Mert te is térdet hajtasz a fölkelő csillag előtt és hátat fordítasz a letűnő napnak… A nagybátyámnak láza van és a csőcselék már csak immel-ámmal emeli meg előttem mocskos sapkáját… Ilyenek vagytok ti rómaiak, mind ilyenek vagytok, férfiak, asszonyok!
Egészen ellágyult, úgy megsajnálta magát, közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon. De aztán egyszerre valóságos dührohamot kapott.
– Hohó, vigyázzatok, még él a pápa és ma még én vagyok úr Rómában! Ha dühbe hoztok, holnap patakokban folyik a vér az utcán, téged pellengérhez köttetlek, az éretlen kedvesed bőréből pedig kardhüvelyt csinálok magamnak!
Fiametta megvárta, míg kitombolta magát, aztán közel lépett a rácshoz. És minden szava olyan volt, mint a késszúrás:
– A te haragodtól már senki sem fél! Legfölebb csak csúzos vén papok, akikre karddal támadsz, mikor vecsernyére mennek… De akire én megharagszom, azt nem a pápa, de maga Szent Péter sem tudná megvédeni a bosszúm ellen. Jól tudod, van Rómában legalább is tíz olyan férfi, aki egy szavamra kész vért ontani. Ma is kérdezte tőlem egy johannita-lovag, kit öljön meg a kedvemért? Egy szavamba kerül és holnaptól fogva tíz mérgezett tőr keresi a szügyedet. A sarkodban lesznek, mint a szárnyas kígyók, és hiába bújsz az Angyalvár legmélyebb pincéjébe, hiába lapulsz a szentatya csuhája mögé, ott is rád találnak. Egy szavamba kerül és reggel, virágbokréta helyett, a kitépett szívedet hozzák az ágyamhoz. És a tested a Tiberis halait hizlalja. És most hordd el magad, te buffo-herceg!
Csodálatos, a herceg valamit morgott – pestilenza! – aztán sarkon fordult és szófogadóan lebotorkált a lépcsőn. A Fiametta fenyegetése a csontjaiba nyilalt és egyszerre kijózanította az olaszt.
Öt perccel később a lovashad ördögi üvöltéssel elvágtatott az éjszakában.
Fiametta egy különös mozdulattal végigsimított az arcán, aztán Tamásra tekintett. A leány szeme zavaros volt, az ajka még vonaglott.
– Engem most már békén fog hagyni, de a dühe talán ellened fordul. Vigyázz magadra! Giacco nélkül ki ne menj az utcára.
– Giacco nélkül? Giacco majmot jelent…
– Nem, te boldog gyermek, Rómában páncélinget jelent.
Tamást rettenetes keserűség fojtogatta. Halálra szégyelte magát, hogy az imént némán végig kellett néznie a részeg nagyúr garázdálkodását.
– Holnap a képébe vágom a keztyűmet! – morogta.
Fiametta némi kicsinyléssel mérte végig.
– Honnan jösz te, hogy azt hiszed, egy herceg kiáll a kardod elé? Én ismerem Urbinot, bármit mondtam is róla az imént, ő mégis erős és bátor, akár a campagnai bika. De a te életed nem ér neki annyit, hogy föltegye rá a magáét. A te életed legfölebb öt-hat aranyat ér neki, amit valamelyik bravojának fog fizetni. Azért ne menj ki giacco nélkül!
– Jó éjszakát! – morogta Tamás kurtán és lefelé indult.
Mikor már a lépcső közepén volt, Fiametta utána szólt:
– Tamás úr, ne menjen most haza! Biztos vagyok benne, hogy a herceg emberei lesik önt az utcán.
És mivel Tamás nem válaszolt, halkabban folytatta:
– Lesz itt hely, ahol megvárhatja a reggelt. Két óra mulva úgyis virrad.
És mivel Tamás még mindig habozva állott a lépcsőn, türelmetlenül és némi gúnnyal tette hozzá:
– Vannak Rómában férfiak, akik nem kéretnék magukat ilyen nagyon.
Tamás visszanézett, kereste a leány arcán Fiametta vonásait, de nem találta. Az imént lepattogott róla a művészi máz, ennek a nőnek nem volt semmi köze az ő álmaihoz, ez csak egy nőstény volt.
És keserű gyönyörűséget talált a gondolatban, hogy egy gőgös gesztussal itthagyja a jószagú, enyhe fészket és inkább kimegy a sötét utcára, ahol késelő emberek feküsznek lesben.
Már lenn volt, midőn Fiametta nyílsebesen, mint a játszó macska, lesurrant a lépcsőn és elállotta útját.
Ott állott előtte fiatalon, forrón, karcsún. Egy virágzó fa. Egy virágzó fa, amely pazar tavaszi kedvében a szélbe akarja szórni ajándékait.
Valami különös, szelíd és meleg irónia játszadozott eszes arcán.
– Nem inna velem egy pohár Frascatit, apát úr?
– Nem kell.
– Ne énekeljek önnek egy altatódalt?
– Nem.
Valami a Tamás gyermekes szomorúságából átragadt Fiamettára.
– Fáj a szíve, édes barátom? – kérdezte halkan.
És illatos vörös fejét odatette az ifjú vállára. Tamás azonban hidegen elhárította magától és elsietett.
– Te bolond, te bolond! – kiáltotta magában dühösen és rémülten. De hiába kiáltotta, a barbár már megint lóháton járt és ilyenkor se látott, se hallott.
Fiametta pedig csodálkozva, megrettenve, hófehér arccal nézett utána.
Rajta ma két sértés esett. Az egyik férfi azzal sértette meg, hogy mindenáron nála akart maradni, a másik azzal, hogy nem akart maradni. De a kettő közül a második volt a véres, a lealázó, a megbocsáthatatlan sértés.
Tamás akkor már künn volt az utcán. Hideg gőggel a szemében és forró szomorúsággal a szívében ment hazafelé.
Ha valóban lestek rá Urbino legényei, azok ma nem léphettek munkába, mert véletlenül éppen a Confortatori testvéri egyesülete vonult végig a városon. Fekete zászló alatt egy sereg álarcosember, mindegyik égő fáklyával a kezében.
Az Angyalvár felé igyekeztek, hogy jámbor hivatásukhoz illően a vesztőhelyre kísérjenek egynéhány szegény bűnöst, akit hajnalba kerékbe fognak törni.