17.
Bakócz átköltözött a Vatikánba és miután a tizenkettedik órában megérkezett a francia fogságból szabadult Medici Giovanni is, megalakult a konkláve és befalazott ajtók mögött megkezdődött a választás szent és izgalmas aktusa.
Róma ezalatt erjedezett, mint minden pápa halálakor.
Alkonyatkor álarcos emberek ütemes lépteit viszhangoztatták a szük utcák: az Orsiniek és Colonnák csapatokat csempésztek a városba, minden határozott cél nélkül, merő óvatosságból, mert hátha mégis halászni lehetne a zavarosban?
Valaki – nem tudni, ki – sáncokat hányatott a Colosseum körül; más valaki – nem tudni, mi okból – ágyukat vontatott föl a Palatinusra; megint más valaki alabárdokkal spékelte meg Caracalla romjait. A száműzöttek és bujdosók mohón haza vágtattak, akinek pedig régebbi számadása volt az ellenségével, az köszörülte a fegyvereit. Olykor ismeretlen embertömegek ismeretlen célokért ütközeteket vívtak az utcán.
Már hét napja, hogy együtt vannak a konklavisták és még semmi eredmény!
A városban nőttön-nő a lelkek feszültsége, reggeltől estig emberhullámok vonulnak a néma palota elé.
Ha volt nyugodt ember Rómában, az Vértesi Tamás volt. Ő biztos volt a maga dolgában.
A hetedik napon Vico Hanniballal ketten a Sciarra felé igyekeztek. A jóbarátja mostanában a világért se hagyta volna magára.
Az elhagyott kis Purificazione-téren a lovag egy kőkútra mutatott.
– Minden Szent András-nap hajnalon egy méztelen, széphajú leány szokott kijönni a kútból…
Tamás oda se nézett, éppen egy fényes lovascsapatra figyelt, amely szembejött a korzó felől.
Igen, ő volt, – Fiametta! A fehér lován ült és szívfájdítóan szép volt. Mellette Chigi Agostino, a szép Bembo és – Tamás nagyot nézett! – az urbinói herceg…
A herceg barátságos mosollyal köszöntötte.
– Jöjjön velünk! Velünk kell jönnie! – kiáltotta Fiametta vidáman és izgatottan. – A Vatikán felé sietünk, lehet, hogy valami nagyszerű ujságot hallunk!
Titkos jeladás érkezhetett az elfalazott ajtók mögül, már talpon volt az egész város. A sokaság lépésről-lépésre nőtt, a hídnál már nem is lehetett tovább jutni.
A Tiberis partja óriás színház: ember ember hátán és minden arc az Angyalvár felé fordul.
Lóháton, öszvéren, gyalog, taligán és gyaloghintón még egyre jönnek. Tollas süvegű nemesek, páváskodó hölgyek, aranyláncos prelátusok, rikító színeket viselő zsoldoskatonák, óriás főkötőjü apácák, kövér koldulóbarátok, ösztövér művészek, püffedt polgárok, kagylós kalapú idegen zarándokok, vadképű hegyi parasztok, hangos házalók, csonkák és bénák förtelmes csapatja.
A hidak karfáit, a háztetőket, az erkélyeket, a vár ormait elönti az emberáradat.
Fiametta társasága nem igen beszélget, valamennyinek torkát szorítja az egyre fokozódó izgalom.
De Tamás mindig érzi magán a leány tekintetét. Valami különös kiváncsisággal nézi, a szeme szögletéből, lopva. És különös, idegen mosoly ül az ajka szélén.
Egyszerre tűzfény lobban föl az Angyalvár tetején. Fehér füst gomolyog. Ágyúlövés!
Halálos csend köröskörül. Tamás tisztán látja, hogy körülötte néhány emberi arc elfehéredik.
Valami távoli, halk zúgás, amely nő, dagad, vágtatva közeledik, végül mennydörögve betölti egész Rómát…
Egy ember, egy pap, ész nélkül rikoltozni kezd a lovasok mellett:
– Palle, palle!
– Mit jelent ez? – kérdezi Tamás elfulladó hangon.
– Palle – a Medici-címer labdáit jelenti – magyarázza udvariasan Agostino úr.
De azután magasra emeli redős selyemkalapját és a szemében büszke öröm ragyog, amint odakiáltja a tömegnek:
– Medici! Medici!
Hannibal is lekapja süvegét és magából kikelten ordítozni kezd:
– Palle! Medici!
És Fiametta? Fiametta mámorosan lengeti a keszkenőjét…
A szép Bembo pedig megfeledkezik stoikus filozófiájáról és kacagva és zokogva ölelget egy ifjú urat – Tamás ösmeri: ez Medici Lorenzo, az új pápa öccse…
És egy lelkes arkangyalarc bukkan fel a sokaságból: az urbinoi Rafael. Körülötte egész művészfalanx. Taktusban kiáltják:
– Palle – Medici!
Ezek részegek az örömtől…
Hetek óta már-már megnyugodtak benne a rómaiak, hogy vagy Bakócz Tamás, vagy Grimani kardinális lesz Szent Péter utóda és most mégis a nagy Cosimo unokája, Lorenzo il Magnifico fia lett! Nem ok nélkül ujjong a város: Róma, Michelangelo és Rafael Rómája, megkapta a neki való pápát!
Már alkonyodott és a Tiberis két partján megvilágosodtak a hosszú ablaksorok. A hidakon, az utakon fáklyák rajzottak, a tereken örömmáglyák ragyogtak.
Az Angyalvár ágyui szakadatlanul bömböltek. Róma összes harangjai megkondultak. És zene és ének mindenütt. És: Palle – Medici!
Ez az öröm soha nem hallott, grandiózus himnusza volt, amely zengő szárnyaira vette a várost és minden házával, tornyával és emberével együtt fölemelte a csillagokba.
Tamás még mindig ott állott a híd tövében…
Neki ez nagyszerű gyászszertartás volt. Egy nemzet temetése. Az ő nemzetének ünnepies sirbatétele.
Mert ez volt az utolsó, kétségbeesett kisérletük. Nem sikerült. Óh, hát mikor sikerült valami, amit ők akartak? A nagykapu döngve becsapódott előttük. Megint csak künn rekedtek. Ők mindig künn rekedtek.
Azok odabenn virulni és ragyogni fognak, ők pedig künn fognak ülni a hideg szürkületben és a boldogtalan népek gyülölködése fogja emészteni a szivüket…
– San Pietro! Nézzétek San Pietrot! Örül, hogy most már meglesz a kupolája! – kiáltotta valaki Tamás mellett.
A Tiberisen túl, a háztetők fölött, kolosszális árbócerdő nyult bele az alkonyati égbe. Szent Péter templomának építkezése. És most minden árbóc tetején egy-egy tűzfény gyulladt ki. Igen, San Pietro örülhet, most már meglesz a kupolája!
De Tamás ama Lionardo mesterre gondolt, aki azt mondta, a koldus koponyája drágább a legszebb kupolánál. San Pietro kupolája meglesz, de mennyi nemes, szép koponyát fognak ezért betörni a török csákányok!
Magyar ifjak koponyáit. Ah, a magyar ifjak most már nem fognak elmenni a firenzei műhelyekbe és a római műtermekbe… Megint kirekedtek az élet iskolájából, – a halál iskolájába fognak járni. És hetediziglen el fognak vadulni és el fognak durvulni.
Végül az ő megfogyott, dacos csapatjukra feketén fog ráhengeredni a nagy pogány éjszaka. És meg fognak halni. Mert meghalni, azt tudnak a magyarok.
Tamás egy haldokló nép fia. Maga is halódó. Tízezrek nyüzsögnek körülötte és ő mégis egyedül van, amilyen egyedül csak végórájában lehet az ember.
Hová lett Fiametta? Elment a többivel, búcsú nélkül. Egyedül hagyta.
De különös! A nagy elhagyottságában mégis volt valami, ami gyönyörű, ami mámorító volt! Kevélyen érezte, hogy ő a maga szomorúságát most nem adná oda ezért a tomboló örömért. A magyar halál szebbnek és kivánatosabbnak tetszett neki Itália életénél.
Forró, édes daccal gondolt az ő siralomházban ülő, szegény, léha népére.
Ez megint a barbár értelmetlen gőgje volt, de ezúttal kimondhatatlanul jól esett barbárnak lennie.