19.
Amint Tamás hazaért, rögtön ágyára vetette magát. Soha életében nem volt még beteg, de most rettenetesen gyötrődött.
A szíve megvadultan vágtatott, a fülében bömbölt a vére, minden pillanatban várta, hogy a koponyája szétpattan.
Zavaros dolgokat kiáltozott és minduntalan a halált emlegette. Meghalni, igen, meghalni!
A patriárka a keresztfia ágyához sietett és a nevén szólongatta. Tamás rámeresztette zavaros tekintetét, de aztán némileg magához tért.
– Küldtem már orvosért, – biztatta Bakócz.
– Gyónni akarok! – szólt az ifjú.
– Elhivatom a káplánt…
– Nem, én keresztapám uramnak akarok gyónni.
És rekedten lihegő hangján mindent elmondott. Mindent, ami közte és Fiametta közt történt.
A patriárka szó nélkül hallgatta. De lassankint az ő lélekzete is lihegő lett.
Bakócz Tamás nem hiába volt jobbágy fia, valóban erős ember is volt, telve paraszt-fatalizmussal.
Ami elveszett, az elveszett – ki beszél a tavalyi hóról? A római korona beleesett a csalódások kútjába, kár volna utána lökni még ezt a gyereket is.
Miután Tamás elhallgatott, a keresztapja kezdett beszélni.
– Sejtettem, hogy tőrbe csaltak. De ebben magam talán hibásabb is vagyok, mint te. Nekem gondolnom kellett volna arra, amit te még nem tudhatsz, hogy ifjú férfinak csak addig nyitva a szeme, amíg forrni nem kezd a vére. Különben ne hogy azt hidd, te ütöttél el a sikertől! Itt nagyobb hatalmak állottak munkába, hatalmak, amelyekkel mind sűrűbben találkozom újabban s melyekkel szemben tehetetlen vagyok.
Mégis, a nagy kudarc igen megpuhíthatta kemény lelkét, mert megtette azt, amit még soha életében: olyan szelid és szomorú lemondással beszélt, mint az igazi öregember:
– Az ember mindent okosan kiszámít, előrelátással elvégez, de a siker nem ezen fordul, hanem a titokzatos véletlenek láncolatán. Nevezheted jó szerencsének vagy sorsnak, de legegyszerűbb lesz, ha isteni gondviselésnek nevezed… Nos, Isten ezuttal nem volt velünk és így minden ellenünk volt. Én egész életemben azt tapasztaltam, hogy nekem minden sikerül, amit a magam hasznára próbálok, de kudarcra kudarc ér, mihelyt az ország érdekét akarom szolgálni. Szerencsés ember én csak addig voltam, amíg fiatalos önzéssel magam is pusztítottam az ország erejét. Amióta óvni és erősíteni akarom, azóta üldöz a balsors. Néha megrettenek, ha erre gondolok. Egy ismeretlen hatalom irgalmatlan következetességgel készíti elő Magyarország romlását. Mi mindnyájan, akarva nem akarva is, eszközök vagyunk az ő kezében. Te is csak az voltál. És ha te nem folyatod ki a boromat, akkor más valaki vág léket a hordón, mert a bor nem az enyém, hanem Magyarország bora volt és azért a porba kell elfolynia. Embereld meg magadat, fiam. Ez nem a te bűnöd, hanem egy egész országé.
– Meghalni, meghalni! – hörögte Tamás.
– Meghalni? Annál mi sem könnyebb! A török nemsokára nálunk is felállítja az ő halálmalmát és a magyar ifjúságot szórja a garatra. Ha te azt hiszed, hogy itt Rómában kárára voltál az országnak, akkor légy rajta, hogy legalább a haláloddal hasznára lehess.
Tamás kezet csókolt keresztapjának. Kissé mintha megkönnyebbült volna.
Az orvos megjött és megvizsgálta a beteget. Ennek a Grossius mesternek az volt a hibája, hogy nagyon is bővében volt a tudománynak. Ő nem elégedett meg azzal, hogy Galenos és Avicenna bevált módszere szerint gyógyítson, hanem régi kéziratokból kutatta fel a klasszikus tudomány elkallódott titkait.
Tamáson is olyan betegség jeleit találta, amely betegségről semmit sem tudnak az újak, de annál többet az isteni rómaiak. A diagnózis szerint éjjeli baglyok jártak be a nyitott ablakon és a görbe csőrükkel megszívták Tamás vérét.
Midőn a patriárka úr meghallotta, hogy a mester a baglyok ellen macskákat ordinál, amely macskákat a beteg ágyához kell kötözni, – azt mondta, hogy: bubulus! – A tudós föltette, hogy ez magyar szó lehet, amelyet ő nem ért meg, de ha latin lett volna, akkor megértette volna és ökröt jelentett volna.
Az éjjeli baglyok csak nem akartak elmaradni, tovább szívták a beteg vérét.
Az nem tudott talpra állani, napról-napra fogyott. Néha órákon át sírt, mint a gyermek, de néha meg dührohamai voltak, ilyenkor ölni és meghalni akart.
A patriárka aggódott, de csodálkozott is. Mi ez – még mindig a kútba esett korona fáj a fiúnak?
A jó Tamás pedig azt se tudta már, hogy egyszer pápaválasztás is volt Rómában… Mint a bibliai Jákób, ő is az Úr angyalával viaskodott, de az ő angyalának arany szarva és denevérszárnya volt.
Már negyedik napja feküdt ágyában, midőn azt jelentették neki, hogy egy öreg asszonyság akar vele beszélni. Nem akarja látni! Sem ezt, sem más nőt ne bocsássanak a palotába!
Ötödik napra levelet hoztak neki. Arany pecsétes, ámbraillatú levelet… Ami vérét még meghagyták Tamásnak az éjjeli baglyok, az egyszerre mind a fejébe szökött. Sokáig remegő kezében fogta a levelet, de aztán odaadta a kamarásnak. Vissza! Nem kell!
Heted napra igen gyönge volt, de némileg mégis megnyugodott. Ekkor egy nemes úrfi látogatását jelentették neki. Az idegen azt üzente, hogy Magyarországból jön, török híreket hoz.
A törökre mostanában kéjes epedéssel gondolt Tamás. A török a halál, a megnyugvás, a török az egyetlen reménység ebben a vad és fájdalmas összevisszaságban.
Egy selyemruhás, fehér szattyán-csizmás, karcsú fiú lépett a szobába. Midőn levette tollas kalapját, Tamás arca elfehéredett, a szívverése elakadt. Megismerte az ő sötét vörös haját!
Fiametta jó ideig mozdulatlanul állott, majd az ágyhoz lépett, térdre ereszkedett és illatos vörös fejét szó nélkül odatette a vánkosra, Tamás mellé. Még most sem szólt, csak sokáig sírt, a könnyei pedig belefolytak Tamás nyakába.
Nagysokára mégis beszélni kezdett, még pedig halk, alázatos hangon:
– Drága, édes barátom, mondták nekem, hogy beteg vagy. Már napokkal ezelőtt eljöttem volna, de magam is beteg voltam. A szívem rettenetesen fáj, épp úgy, mint a tiéd és én szeretnék meghalni, épp úgy, mint te.
Tamás lehunyt szemmel, sápadtan és mereven feküdt, a leány pedig tovább beszélt:
– Mit csinálunk mi egymásból, édes? Szeretjük egymást és mégis tigriskarmokkal tépjük egymás szívét. Nyisd ki a szemedet, kérlek, nézz reám és lásd, mivé lettem! Vagy inkább mégse nézz reám, mert most rut vagyok, a szerelem, a fájdalom és bűnbánat tönkre tette a szépségemet.
Tamás nem nyitotta ki szemét…
– Én elárultalak, Tamás – folytatta Fiametta – elárultalak, mint Judás a Messiást, de ha mindent őszintén bevallok neked, akkor be fogod látni, hogy százszor boldogtalanabb vagyok, mint te, mert veled együtt elárultam a magam üdvösségét is. Én mindent Chigi Agostino úr kívánságára tettem. Sok hálával tartozom neki, mert mindenemet, amim van, tőle kaptam. Ő emelt ki a porból, ő taníttatott, ő vett körül fejedelmi pompával. És mindig jó is volt hozzám, inkább apai barátom volt, mint kedvesem. Agostino úr azt mondta nekem: Róma és Itália életérdeke, hogy olasz kardinális legyen a pápa és én büszke voltam rá, hogy egy szent ügy szolgálatába állhatok. És nem tagadom, eleinte mulattatott is az intrika. De aztán –! Aztán megszerettelek, ahogyan soha még embert nem szerettem és ekkor a szívem elpártolt Chigitől és melléd állott. Chigi úr dicséretére kell mondanom, hogy nem erőszakolta tovább a dolgot és nem kért tőlem többé kémszolgálatot. Ha veled még beszéltem a pápaválasztásról, csak azért tettem, hogy mindennap láthassalak. És amit akkoriban tanácsoltam neked, az becsületes és jó tanács volt. Agostino úr tudta is, hogy szeretlek – ő annyira élesszemű, hogy semmit sem lehet eltitkolni előtte – de nem volt rád féltékeny. Nagyon különös ember, mintha nem is olasz vér folyna az ereiben. Chigi úr filozófus. De jött a végzetes éjszaka, mikor az urbinoi herceg betört a házamba. Óh, de másnak, de egészen másnak képzeltem én azt az éjszakát! Én már akkor nem bírtam a szenvedélyemmel és megtettem azt, amit soha életemben nem: megtagadtam a büszkeségemet és felajánlottam magamat neked. Nem kellettem! Édes, drága szívem, te megmagyaráztad nekem, hogy mért kellett engem visszautasítanod. Én ugyan máig sem értem még, de azt hiszem ez azért van, mert nálunk máskép gondolkoznak a szerelemről, mint ti nálatok. Annyit azonban tudok most már, hogy nem gyülöletből ragadtad ki magadat a karjaimból. Akkor éjszaka azonban nem értettem semmit, azt hittem, te játszottál velem és most nevetsz rajtam, azt hittem, csak azért hazudtál nekem némi vonzalmat, hogy fölhasználhass engem a politikai céljaidra. Micsoda éjszaka volt az! Őrjöngő voltam és hajnalig fetrengtem a padlón és vertem a homlokommal a köveket. – Úgy hallottam Cardulo úrtól, hogy a te hazádban a nők keveset beszélnek és mindig illemtudók. De én nápolyi leány vagyok, édesem, én nem bírok magammal ha szeretek, még kevésbbé ha gyülölök! Mindenesetre meghaltam volna azon a rettenetes éjszakán, ha nem tartott volna életben a bosszú reménye. Nagyon gyűlöltelek akkor, szegény, drága szerelmem, de az én gyűlöletem nem volt egyéb, mint öngyilkos szerelem. Attól kezdve én megint nagy buzgalommal szolgáltam Chigi urat, mindent elárultam neki és talán odaadtam volna az ifjúságomat is, csakhogy meghiúsítsam a terveidet. És gyilkosokat is fogadtam ellened, pedig akkor is szerettelek és midőn pénzt adtam nekik, tudtam, hogy a fegyverük a te drága szíveddel együtt át fogja döfni az enyémet is.
Fiametta elhallgatott, majd kis szünet után így szólt:
– Sokat szeretnék még mondani, de nem tudok beszélni, ha ilyen némán fekszel előttem. Olyan vagy, mint a halott és a szívem most megint nagyon fáj. Kérlek, bocsáss meg nekem. Ha meg tudsz bocsájtani, akkor én leszek a legboldogabb nő a szentatya államaiban. De ha nem akarsz, akkor ölj meg, mert én a te tulajdonod vagyok, de ne légy ilyen hideg és szomorú!
Tamás azonban most sem mozdult meg.
– Nagyon haragszol rám, – kezdte újra Fiametta – és haragodban megfogadtad, hogy soha többé nem szólsz hozzám. Az ilyen esküvéseket azonban nem tartja számon a Madonna, ő mindig a szerelmesek boldogságát akarja. De ha nagyobb benned a büszkeség, mint a szánalom, akkor ám maradj hű a fogadalmadhoz, ne is szólj hozzám, csak nyisd ki a szemedet, hogy tudjam, szabad élnem és mosolyogj reám, hogy tudjam, megbocsájtottál.
Az apátúr azonban halottként feküdt. Az ő vérig sértett hiúsága ránehezedett, mint egy óriási ragadozó a leütött prédájára és nem engedte, hogy megmozduljon.
Fiametta, aki mindeddig a szőnyegen térdepelt, fölkelt és egy ideig habozva nézte a beteget. Aztán lehajolt hozzá, a füléhez szorította a száját és halkan susogta:
– Lásd, Tamás, Agostino úr azt mondta, a patriárka legalább még hat hónapig itt fog maradni, mert ő lesz bolognai kormányzó… Hat hónap, Istenem, egy egész élet! Add nekem azt a hat hónapot, Tamás! Szent Ceciliára esküszöm – ő az én védőszentem, mert engem csak Rómában hívnak Fiamettának! – esküszöm: én még soha nem szerettem senkit… Kurtizán vagyok, de soha még nem szerettem… Voltak kedveseim, de egyiket sem szerettem. Agostino urat sem, pedig ő mindig jó volt hozzám… És ha veled nem találkozom, akkor talán elmulik az életem anélkül, hogy megtudtam volna, mi az: szeretni. De téged szeretlek, neked odaadom az ifjúságomat, fölvirágozom vele az életedet és meglásd, hat hónapba több boldogság fér bele, mint Philemon és Baucis száz esztendős életébe és meglásd, ezért a hat hónapért érdemes volt megszületnünk!
És miután megint nem kapott semmi választ, egyszerre láng csapott a szívébe és remegő két karjával átkapta Tamás nyakát és a szenvedélytől lobogva mondta:
– Te bolond, te bolond, mért gyötresz mind a kettőnket, hiszen tudom, hogy te is meghalsz a szerelemtől!
De a hiuság görcse még mindig megmerevítette Tamás testét és lelkét.
Kopogtattak az ajtón. Fiametta ijedten felszökött.
Öreg pap dugta be a fejét:
– A főtisztelendő patriárka úr jön!
És megint betette az ajtót.
Fiametta kétségbeesetten nézett Tamásra, mintha a muló másodpercekkel elfolyna a szíve vére is.
– Nem akarsz szólni? Nem akarsz rám nézni?
Semmi válasz.
– Azt akarod, hogy elmenjek?
Csend.
– Soha ne lássalak többé?
És szünet után még egyszer, könnyek közt fuldokolva:
– Soha? Tamás, soha?