20.
Te, boldog Róma, soha nem is sejtetted, hogy álmodban egykor minő veszedelem árnyéka vonult el fölötted!
Ha nem Lorenzo il Magnifico fia, hanem a szatmármegyei kerékgyártó fia vonul ünnepi menetben a Vatikánból a Lateránba, akkor talán ma is csorba még a koronád.
Akkor a világ medencébe gyűlt aranya nem ékesíti kőhomlokodat halhatatlan freskókkal, mozaikokkal és stukkókkal, hanem keresztény katonák meztelenségét ruházza fel. A tüzes érc nem szoborművek, hanem ágyúk egyűgyű formájába dermed. A Tiberis száz márványoszlopos palotája helyett lapos és komor várak emelkednek a Száva iszapos partján.
Ha nem X. Leo lesz pápa, akkor a klasszikus szárnyas paripa páncélos lovas alá kerül, a színek és formák géniusza katonasorba áll.
Midőn Medici Giovanni fölvette a X. Leo nevet, azt mondta: „Élvezzük a pápaságot, mivel nekünk adta Isten!“
Ünnepi vonulása a Lateranba a pontifex maximusszá lett római cézár diadalmenete volt.
Itália fölébredt középkori aléltságából és fölismerte magában a világ hajdani császárnőjét. És a hajdani pogány istenek is föleszméltek álmukból és visszatértek az ő városukba.
A diadalmenetet a római művészek rendezték.
A pápa előtt lovagoltak a főurak és a szentszék hűbéresei, köztük a Colonnák, Orsinik, Contik, Savellik, Caffarelik és Gaetanik, a Baglionik, Esték, Medicik, Roverek, Varanok, Strozzik, Soderinik…
Családok, amelyeknek oroszlánszájában vergődött Itália egy-egy darabja. Köztük voltak az olasz föld és talán az egész világ legedzettebb katonái, legravaszabb cselszövői, legvérengzőbb zsarnokai, legmerészebb kalandorai és legvadabb gonosztevői.
És a prelátusok lovas serege! Több száz püspök, érsek és kardinális, utolsónak a sorban, aki rangban első: Bakócz patriárka. Félelmetes energiájú, büszke, finom és elmés férfi- és aggastyánfejek, ők Itália nagy, államférfiai, szónokai és költői, a híres mecenások és gyűjtők.
És legvégül, tarka ruhás svájcijai közt, X. Leó, arany palástban, tiarával a fején, a dicsőségtől ragyogva, élvezve a pápaságot, melyet Isten neki adott.
Az utcák via triumphalisszá alakultak át. Mindenütt pogány oltárok, antik szobrok, diadalívek. A Megváltó alakja is látható volt némely házon, hol Jupiter, hol Apollo társaságában; a Boldogasszony pedig legszívesebben Minerva és Juno között mutatkozott.
A krónikások följegyezték, hogy a bank-utcai Chigi-palota előtt nyolc oszlopos diadalív alatt kígyózott el a menet. Az íven Apollo, Merkur és Minerva alakja és arany felírás: „Azelőtt Vénusé volt a birodalom, később Mars bírta, de most Pallas Athene lép trónra.“
(Vénus volt Borgia házi istensége, Mars Rovere Juliusé, Minerva pedig Medicié.)
Fiametta a Chigi-palota loggiája alatt térdepelt, midőn a szentatya áldásra emelte fehér kezét.
Egy aranytól ragyogó ifjú lovast látott az idegen követségek csapatjában és abból, hogy a szíve fájdalmasan megdobbant, megtudta, hogy ez Vértesi Tamás.
És elvonult a büszke menet, amellyel a rinascenza fölért szivárvány-útjának szédítő zenitjére.
Bakócz Tamásnak némi, nem is kellemetlen, izgalmat szerzett a nagy nap. Megfigyelte, hogy a pápa hamar elfárad… Valaki azt mondta, X. Leo testén gyógyíthatatlan tályog van, mely aggasztja orvosait… Édes kis reménység nyilalt bele a patriárka öreg szívébe. Hátha még itt maradna Rómában? Hátha? De azután letorkolta önmagát. A szentatya ifjú ember, ő pedig hetvenkétesztendős… És neki már nincs is szerencséje.
Azokban a napokban szomorú utasember érkezett egy szomorú világból: Márton kalocsai kanonok. Leveleket hozott a királytól és hajmeresztő ujságokat mondott. Otthon éjjel-nappal szólnak a lárma-harangok. A török megszállotta a déli magyar várakat és megvetette lábát az ország kapujában.
Amit évek óta mindenki jósolgatott, amitől mindig óvták egymást a magyar urak és aminek elhárítására még sem tettek semmit, az most bekövetkezett: a halálmalom már magyar földön őrli az embercsontokat. És II. Ulászló király kétségbeesett levelekkel árasztja el Európát.
A szentatya, akinek már terhére lehetett Bakócz Tamás kutató sárga szeme, kapott az alkalmon, hogy visszautaztassa a patriárkát.
Utravalóul három püspökséget adományozott neki és – ami Bakócznak jóval többet ért – megtette teljhatalmú légátusává Magyar-, Lengyel-, Cseh-, Porosz- és Oroszország és egész Skandinávia fölött, hogy keresztes háborút hirdessen a hitetlenek ellen.
Bakócz a németeket és a franciákat szerette volna fegyverbe szólítani, de erről hallani sem akart a konzisztórium.
Azokkal más tervei voltak Rómának.
Az Angyalvár ágyui dörögtek, midőn az ünnepi ülés után a főtisztelendő kardinálisok testületileg szállására kisérték a legatus a latere-t.
– Hétfőn utazunk! – mondta keresztfiának a patriárka.
Tamás száz ölnyi mélységből bukkant föl és zavartan kérdezte:
– Hová utazunk?
– Haza! – szólt Bakócz Tamás.
És keserű kedvében hozzátette: