21.
Chigi Agostino úr lakomát adott két pápai nepota, az elegáns Medici Julian és az ifjú Lorenzo tiszteletére.
– Az ünnepélyt ezúttal nem a Chigi-villában, hanem Fiametta kis palotájában rendezték.
Bizalmas kis társaság volt hivatalos, a Medici urakon kívül csak Bembo, Cardulo és Fiametta uj barátnője, az andaluziai Juanna, akit mint csodát emlegettek mostanában az örök városban.
Agostino úr tulajdonképpen az urbinoi herceget is meg akarta hívni, szerencsére azonban a mindig tapintatos Bembo visszatartotta ettől.
A Vatikánban ugyanis már elhatározott dolog volt, hogy Francesco Máriát első alkalommal ki fogják vetni a hercegségéből és Medici Lorenzot ültetik a helyébe.
A Szentlélek bankárjának mindig voltak jó ötletei és ezúttal – a kor ízlésének hódolva – „antik lakomát“ adott.
A vendégek római szenátoroknak és matronáknak öltöztek és virágkoszorút tettek a fejükre. Asztalnál nem ültek székeken, hanem kereveteken feküdtek, a bort pedig, melyet rabszolga-tunikás ifjak töltöttek, aranycsészékből itták.
Még a régi rómaiak házi oltára sem hiányzott a teremből; az oltáron a Medici-lárok: Szent Damján és Szent Kozma szobra előtt égett az illatos tűz.
Lakoma közben énekkar és táncos leányok mulattatták a vendégeket, később egy Plautus-komédiát adtak elő, természetesen latin nyelven.
A lakoma végeztével megjelent Vico Hannibal is. Ő kicsi ember volt ahhoz, hogy asztaltársa lehessen a Medicieknek, de némi tisztesség mégis kijárt neki a jó szolgálatai fejében.
Új, pávaszempettyes köpenyege volt, aminőt még sohasem láttak Rómában.
Fiametta mindenkit elragadott bájos jókedvével. Egy pillanatig sem nyugodott, vidám démonként keringett az asztal körül és elárasztotta vendégeit szeretetreméltó, pajzán és csipős ötletekkel.
Hajnalfelé azonban mintha kissé elfáradt volna. Letelepedett a poharazgató urak közé, maga is ivott keveset és hallgatta, mit beszél a szép Bembo.
Bembo ékesszólása ma még szárnyalóbb volt, mint rendesen; mintha mámoros volna. Az is volt, de nem a bortól, még kevésbbé a női szemektől, hanem attól a hírtől, mit az imént súgott fülébe a kis Medici Lorenzo: a szentatya említette, hogy alkalmilag kardinálist fog csinálni Bemboból és Sadoletoból…
Bembo azt mondta:
– Meglássátok, barátaim, – én jós szemmel belelátok a jövőbe – meglássátok, a mi dicső, nagy Leónk alatt Róma föl fog támadni hamvaiból, újból magára fogja venni hajdani fejedelmi márványköntösét, amely megilleti, mint a világ császárnőjét és amely szépségnek ma csak bús, elszórt romjait látjuk a városban. Már ezért is hálát illik adnunk az olimpusi nagy isteneknek, hogy megmentettek bennünket az idegen uralom veszedelmeitől. Mert egy idegen pápa kezében Róma csak eszköz lehet idegen célok szolgálatára. Pedig Róma csak önmagát szolgálhatja, mert Róma szent és örök város!
Ekkor megszólalt Cardulo prelátus:
– A veszedelem, hogy Rómát idegen érdekek rabjává tegyék, elég nagy volt ezúttal. Ez a csökönyös Strigonio szőröstül-bőröstül beledobná Róma jövőjét a pogány torkába. Még az utolsó konzisztoriumon is azon erőlködött, hogy megkapja a németországi legatiot is. Ott is keresztes háborút akar hirdetni, pénzt akar szedni. Ezt természetesen nem engedik meg neki. Az északi kis országokkal csináljon, amit akar és tud, de a nyugati nagy országokra más föladatok várnak. A szentatyának nagyszerű tervei vannak Róma művészi újjáalkotását illetőleg és siettetni akarja San Pietro építkezését. Honnan vegyük a költségeket, ha nem a nyugati nemzetektől, elsősorban a németektől?
Az elegáns Medici Julian, aki egyébként hallgatag és kissé mélabús férfi volt, szintén megszólalt:
– Magyarországból rossz hírek jöttek, a török már benn van az országban. Nem csodálom, hogy a magyarok fűhöz-fához kapnak, a halál kopogtat a házuk ajtaján. Ott voltam a Vatikánban, midőn a patriárka és kisérete elbúcsúzott a pápától. Nyugodtan, sőt büszkén viselkedtek, de én mégis egy halálba induló gladiátor-csapatra gondoltam: Morituri te salutant!
– Kétségtelen – jegyezte meg Cardulo – kétségtelen, hogy Magyarország el fog pusztulni az egyenlőtlen harcban. Ez igen sajnálatos. De részvéttel nem lehet a világot kormányozni. És ne feledjük, hogy az antik Róma sem tudta volna teljesíteni világtörténelmi küldetését, ha részvétet érez az útjában álló kis barbárnépek iránt.
Bembo ekkor magasra emelte ivócsészéjét:
– Róma visszaverte a barbár támadást és ezúttal nemcsak a férfiak, de a nők hazaszeretete is részt vett a harcban. Én nem árulok el titkot és nem nevezek meg senkit, mert attól kellene félnem, hogy rápirítok a nemes szerénységre. De arra kérlek, barátaim, mutassunk be italáldozatot a szeretetreméltó géniusznak, aki a szépség és a szellem fegyvereivel küzdött a szent ügyért!
Mindenki ivott és az aranycsészék fölött mosolygó szempárok fordultak Fiametta felé.
De mi volt ez? Fiametta a szőnyegre ejtette aranypoharát… Valami jéghideg fájdalom járta át. Ez a fájdalom kivülről jött, mint a késszúrás és széttépte a szívét.
Vértelen ajkaival mosolyogni próbált, valamit hebegett – ügyetlen vagyok! – leült.
Azután fekete fátyolok ereszkedtek le rá. Egyik a másik után. Azután csend lett és bár tudta, hogy társaságban van, mégis oly egyedül érezte magát, mintha az óceán közepén usztató roncson ülne.
És minden olyan érthetetlen volt! Mire való a sok gyertya, mikor mégis sötétség van? Miért nevetnek az emberek, mikor mindegyik halálkoponyát hord a nyakán? És ő, Fiametta, miért félmeztelen, mikor a lelke is fázik?
Valaki megérintette a vállát. Agostino úr.
– Kissé elszédültél, gyermekem. A friss levegő jót fog neked tenni.
Künn voltak a loggián. Valaki egy meleg köpenyeget borított a vállára… A friss levegő valóban jót tett neki.
Már erősen hajnalodott. Az utca torkolatában kék éjjeli köd ült még, de a templomtorony csúcsát már vörös reggeli fény érte.
– Pihend ki magadat, drága gyermekem, aztán minden jó lesz – szólt Agostino úr hangja. – Nagyon kedves háziasszony voltál, ezért egy szép gyöngysorral vagyok adósod.
– Minek nekem a gyöngy? – kérdezte Fiametta halkan. – És a saját hangja úgy csengett a fülébe, mintha nagy messziségből jönne. De azért gépiesen tovább beszélt: – Annyi van már, hogy fel se fűzöm, dobozban tartom… És ékkövem és kaméám és aranyláncom is annyi van – nem is tudom mennyi… Minek az?
És ezen a vigasztalan kérdésen úgy elszomorodott, hogy kedve lett volna sírni. De nem tudott.
Patkócsattogás az utcán… Szürke palástos lovasok sietnek a porta del Popolo felé. Mögöttük málhás öszvéreket terelnek.
– Hazamennek a magyarok! – mondja Chigi úr. És mély meghajlással fogadja a patriárka úr kurtán jelzett áldását.
Eszébe jut Medici Julian mondása és akaratlanul mormogja:
– Morituri te salutant!
És Fiametta lelke rémülten elkezd röpködni és vergődni, mint a kalitkába zárt vadmadár. Most, most! Ha most nem tud kiszabadulni, akkor örökre rab marad…
– Ha int nekem, ha mosolyog, ha csak idenéz, akkor kiáltok: megállj, megállj, veled megyek! Cecilia szent nevére esküszöm: veled megyek!
Ő azonban nem int, nem is mosolyog, de még csak ide sem néz… Valami irgalmatlan barbár gőg, ősi, ázsiai csökönyösség merevíti meg a nyakát. A nyelvével csettint lovának és az utascsapat hamarosan eltünik a városkapuban, amely feketén ásítozik, mint az alvilág torka.
Agostino úr ott folytatja a beszélgetést, ahol az imént abbahagyta:
– Gyöngyöt nem akarsz… Ékszert sem… Hát mégis mit szeretnél, Fiametta?