22.
Ez itt Kalliope nagy temetője: minden domblánc alatt egy-egy nép virága korhad…
A magyarok már künn poroszkáltak a Campagna hullámos síkján, hűvösen ragyogó, magas égbolt alatt.
A láthatárt régi római vízvezeték rekeszti el, gigantikus kőlábaival a messziségbe lépked, őszi verőfényben alvó, violaszínű hegyek felé.
A patriárka úr a jobbján lovagló Márton kanonokkal beszélget. A keresztes hadjárat tervét magyarázza és az öreg úr megint csupa jóreménység, csakúgy duzzad a tetterőtől.
– A külföldről nem várok katonát, csak pénzt. A magyar nemességtől pedig semmit sem várok. Az urak csak egymásközt keresik az ellenséget, a pogánynak már nem jut a gyűlöletükből. De a nép! Hunyadi János bocskorosokkal verte el Hódító Mohamedet Belgrád alól…
Tamás a keresztapja balján léptet és fél füllel hallgatja, mit beszél. Minden mérföldkőnél úgy érzi, megint elszakadt egy idegszála, amely Rómához nőtt. Elszakadt és vérzik.
Bakócz tovább beszél:
– Ha a földesúr viszi táborba a parasztját, akkor ez is csak úri robot. De ha Hunyadi hívja és önként megy, akkor ez azt jelenti: a szegénységnek is van hazája és becsülete.
Hol van nekünk ma egy Hunyadink? – szeretné kérdezni Márton kanonok. De nem meri. Ehelyett azt kérdezi:
– Mennyi parasztot gondol a főtisztelendő primás úr fegyverbe állítani?
– Ha Isten is megsegít, a tavasszal lesz százezer emberem. Százezer magyar paraszttal már neki merek rugtatni Szelim szultánnak.
A kanonok úr ősnemes birtokos család sarjadéka és azt mondja:
– Százezer embert a nagy munka idején? Mit szólnak majd a földesurak?
Bakócz Tamás mellében megmozdul a jobbágyfi keserű szíve.
– Az ebadták csókolják meg a paraszt bocskorát, ha kimenti lelküket a pogányságból!
Ketten vannak magyarok, de tüstént összekapnának, ha nem volna köztük a rangbéli nagy különbség. Igy Márton úr csak epésen hallgat.
Mély úton járnak az utasok, szőlők alatt. A fejük fölött egyszerre énekelni kezd valaki. Női althang. Az éneklő tudja, hogy hallgatják, ezt kiérezni az énekéből.
Tamás már hallotta ezt az együgyü parasztnótát:
E s’angela tu sei, fammo la prova,
In paradiso andiamo tutte e due…
Lehunyja a szemét. A szíve vonaglik és vérzik és könnyekben folyik szét.
Miért ül ő most nyeregben és hová megy? Hová és minek? Csak egy dolog volna: az ő lába elé feküdni és zokogni és imádkozni és meghalni…
Mire följebb kerülnek az úton, meglátja az énekesnőt.
Fiatal parasztnő, barnapiros arcú, fehér fogú. A keblén nyitva a ruhája. Szőlőfürtöt tart a kezében és midőn a lovasok közt meglátja a búsképű ifjút, évődve feléje kínálja. Olyan, mint egy szelíd bacchansnő.
Tamás kissé elpirul. Másutt is terem fiore dell’ uva – szőlővirág?
– Százezer paraszt fegyverben! – kezdi megint a kanonok. – A nép teli van keserűséggel… Ha azok nekünk esnek – Isten irgalmazz!
A patriárka nem válaszol mindjárt, kicsit élvezi a kanonok szorongását, de aztán kicsinylően legyint a bivalybőrkeztyűs kezével:
– Mit féltek a néptől? Az nem rossz, nem is jó, hanem olyan, mint Isten sok más alkotása, a tűz, a víz, a hegy, a felhő: van benne erő, de nincsen indulat. Az indulatot a vezérei adják bele a népbe. A Hunyadiak tudtak vele bánni, őket nem égette meg a tűz, de a mai urak semmit sem tudnak. Azért nem is adunk a kereszteseknek vezért a nagyurak közül.
– Hát mifélét?
– Olyan kell, aki kicsi ember és mégis nagyhírű, aki erős, de nem hatalmas. Olyan, akit szeret a nép és aki mégis az urakkal tart.
Pacsirta csiripel magasan a lovasok feje fölött. Tamás ég felé fordítaná arcát, hogy megkeresse, de a szeme nem bírja el a nagy fényességet.
Az ő szatmári hazájára gondol; ott is így szól a madár a nyárfákkal szegélyezett tarlók fölött…
A pacsirta-trillának különös visszhangja kél a szívében: ecsedi bölömbika hangja, vadgalamb búgása, bükki rigó füttye…
Szatmár – Erdőd! Egyszerre honvágy égeti édesen a szívét. De jó volna még egyszer ilyen tündöklő reggelen sólyommal vadászni a Homoród füzesében!
A két öreg úr időközben nekimelegedett a disputának.
– Alázattal bocsánatért esedezem, – szól kajánul a kanonok – Szent Jeromos azt mondá: Errare humanum est! És mi mind emberek vagyunk! De mi lesz, ha a főtisztelendő primás úr – föltéve, bár meg nem engedve! – ha a primás úr mégis tévesen ítéli meg a vezért, akit a paraszt-keresztesek élére óhajt állítani? Mi lesz, ha a vezér szívében nincs az urakkal? Ha megtörténik az, ami már annyiszor megtörtént, hogy nem a vezér vezeti a népet, hanem a nép a vezért?
A patriárka türelmetlenül vonogatja vállát.
– Hogy ennek a kardnak két éle van, azt ugyan magam is fölérem ésszel. De mit tehet a véges ember? Dolgozik és imádkozik. De a siker az Ő kezében van, aki a népek sorsát intézi. Ha Ő el akar veszíteni egy országot, akkor vaksággal veri meg a kormányzókat. Én nem hihetem, hogy mi valamennyien vakok legyünk! Mert ha igen, akkor a mi bukásunk szörnyű lesz, a magyarok a pogány szeme láttára fogják egymást széttépni és évszázadok multán sem szedik össze többé a tagjaikat. De én ezt nem hihetem és a próbát meg kell tennünk, mert más út nincs!
Fehér nagy kutyák ugatják meg az utasokat; házak közelében járnak.
Az út szélén egy kis csődület van; vagy tíz kapás ember áll együtt. Midőn odaérnek, egy papi ember lép ki a csoportból és örömtől sugárzó arccal meghajol a lovasok előtt.
– Önök éppen jókor érkeznek, tisztelt uraim, itt egy csoda várja önöket, a klasszikus szépség csodája, amelyet ezek a derék emberek a gondviselés különös kegyelméből éppen az én kis földemen leltek meg!
Egy formátlan, nyirkos, barna nagy kőre mutat, amely nyitott gödör mellett fekszik. Éppen most áshatták ki a földből.
– Nem isteni szép ez?
És összekulcsolt kezeit ég felé emelve, mámorosan kiáltja:
– Oh, hogy ezt megérhettem! Ez életem legszebb napja!
Bakócz egy mogorva pillantást vet a kőre. Förtelmesen össze-visszadagadozott márvány-monstrum, egy darab alaktalan khaosz, amely abbahagyta a hiábavaló erőlködést, hogy valamivé legyen.
– Olyan, mint egy kivágott nagy állatgyomor! – szól a patriárka és hegyeset köp.
Tamás elneveti magát… A keresztapja meglepetten néz reá, – ni, ez ma nevet először a választás óta!…
Az olasz pap azonban elhalványodik. A tisztelete csak nehezen tudja legyűrni a megbotránkozását.
– Bocsánatot kérek, a legszebb Herkules-torzó, amelyet valaha láttak! Tessék csak megnézni a nagyszerű mellizmokat és a hónalj csodálatos vonalát! Legjobb attikai iskola! Holnap lázban lesz Róma, – a szentatya is boldog lesz!
De egyszerre elborul az arca.
– Rettenetes gond, hogyan szállítsuk be sértetlenül a városba…
– Lám, hát nektek is vannak gondjaitok! – morogja a patriárka úr és azután gorombán rákiált a sárgájára, amely minden lóhagyomány ellenére a hátsó lábával próbálja megvakarni a füle tövét.
Az út fölkanyarodik a dombra. Odafönn megállapodnak az utasok egy percre a nagy ciprusfák alatt.
A kanonok úr fölemeli karját és némi megilletődéssel mormogja:
– Róma!
Álomszerűen finom párafátyol alatt, de mégis meglepő közelségben, rozsdavörös és ametisztszínű halmok.
Az örök város, amelyet hiába rázott már annyi titán keze, senki sem tudta megdönteni, mert gyökerei lenyúlnak a világ szívébe.
A folyó mellett dacos, zömök kő-dob: az Angyalvár. És mögötte ég felé nyúló, vékony tüskék: az épülő Szent Péter-templom, amely epedve várja a maga kupola-koronáját.
És arra balkéz felé, arra esik a via lata és ott van, igen, ott a kis Sciarra-palota…
Tamás a mellére horgasztja fejét. Megint az a könnyező ellágyulás, az a vérző fájdalom. Egy asszonyért.
De aztán fölkapja a fejét és ellenségesen nézi a várost. Egy asszonyért –? Maga elé legyint a kezével. Ah, az csak az olasz novellinákban van úgy, de magyar ember még nem halt bele a szerelembe!
És ebben a pillanatban kemény kézzel maga tépi le szívéről az utolsó ért, amelyben Róma vére pihegett…
A barbár még vérzik, de már szabad. És már tud önmagán kicsinylően mosolyogni. És megint visszaemelkedik, vagy visszasűlyed? – oda, ahonnan jött.
A kanonok úr hirtelen fölkapja megint a beszéd elejtett fonalát:
– És szabad alázattal kérdeznem, főtisztelendő primás uram, ki légyen a keresztesek ama vezére, akit szeret a parasztság és mégis a nemességgel tart?
– Dózsa György!
És midőn Bakócz Tamás kimondja ezt a nevet, a campagnai ősz nyájas és mégis komor verőfényébe halkan belezsonganak a távoli Róma harangjai.