2.
Enyhe, téli nap van, délben a ragyogó égboltozatról édes verőfény özönlik alá a szent városra.
A főutca – a régiek via lata-nak nevezték, de mióta a szentatya megengedte a farsangi lófuttatásokat, márcsak korzó a neve – a főutca napos oldalán sűrű sorokban ácsorognak az emberek. Strigonio kardinálisnak, a konstantinápolyi patriarkának ünnepi bevonulását várják.
Azt beszéik, hogy Strigonio vitézei unikornisokon és elefántokon fognak nyargalni, azonkívül valószínűnek látszik, hogy sok pénzt fognak a quiritesnek szórni, ami mindenképpen kellemes volna, a patriarka úrnak pedig meg nem ártana, lévén ő olyan gazdag, hogy otthon az istállóit is arany kövekkel rakatja.
Az előkészületekből látható, hogy a pápa őszentsége meg akarja becsülni messziről érkező vendégét, aki Krisztus helytartója után rangban az egyház első papja.
A szentatya legkedvesebbik öccsét, Rovere Francesco Máriát, Urbino hercegét és hat kardinálisát küldte a porta del Popolo elé.
Az ifjú herceg az imént ügetett végig a korzón büszkén, délcegen, a saját fontosságának örülve; arany vértet és arany sisakot viselt, amelynek olyan formája volt, mint a koronás oroszlánfejnek. Előtte nyurga fullajtárok rohantak, akik botokkal söpörték el az utat elálló rómaiakat.
A főtisztelendő biborosok egyenkint jöttek, palotatisztek, testőrök és díszruhás szolgák fényes üstökös farkát vonszolván maguk után. Aranyos szerszámu öszvéreken ültek és aki térdet hajtott előttük, azt megáldották.
A legdíszesebb kisérettel járt a híres Medici Giovanni. Előtte tizenkét pár apród lépkedett, valamennyi hermelinprémes, rózsaszín selyemruhában, mellén a Mediciek golyóbisos cimerével; a gyémántoktól ragyogó fehér öszvére nyomában páncélos lovasok csörömpöltek.
Ez a szeliden mosolygó, békaszemü, pohos kis kardinális arról nevezetes, hogy több adóssága van, mint Itáliában bárkinek. Azt is beszélték róla, hogy Styxre szokott esküdni és hogy palotájában, képfaragók és lantpengetők társaságában, olykor pogány áldozatokat szokott bemutatni Apollo és Minerva tiszteletére. De ezt inkább dicséretképpen mondták, mert a főtisztelendő úr klasszikus műveltségének bizonyítéka volt.
Midőn Giovanni úr a nevezetes templom elé ért, amelyet egykor azért építettek, hogy megszabadítsák a városrészt a Nero hamvai körül szálldosó gonosz démonoktól, a szemben levő kis Sciarra-palota loggiája alatt mélyen meghajolt néhány ember. Medici ekkor a kövérkés fehér kezét áldóan fölemelte, pufók arcát pedig nőiesen bájos mosoly derítette föl.
A loggia alatt valóban szép társaság volt együtt. A palota mostanában Fiamettáé volt, akiről sokan azt tartották, hogy az isteni Imperia korai halála óta ő a szent Róma legkecsesebb és legműveltebb kurtizánja.
A sokat magasztalt és sokat megkönnyezett Imperiát persze nem érte utól sem ő, sem más halandó nő. Egy elmés férfitől ered a mondás, hogy két isten ajándéka tette naggyá Rómát: Mars az Imperiummal, Vénus az Imperiával. Az aranyszőke Imperia, akit Rafael mester kétszer is lefestett és akihez százával írták a latin elegiákat és az olasz szonetteket, mindössze csak huszonhat évet élt és ma már Szent Gregoria kápolnájában alszik, ékes márványmű alatt, amelynek fölírása pompázó szavakkal dicsőíti a leghíresebb „Cortisana Romana“ emlékét.
De azért Fiametta remek teremtés volt. Legfölebb azt lehetett volna rajta kifogásolni, hogy a haja nem aranyszőke, miként a divat követeli, hanem mahagóniszínű. A bőre azonban olyan finom volt, hogy egyik tisztelője azt mondhatta róla: ha vizet iszik, a húsán keresztül látszik a víz csillogása. A termete pedig olyan tökéletes, amilyen csak egy huszonkét éves nápolyi nőé lehet.
Ami a műveltségét illeti: ha nem is tudott verseket rögtönözni, mint Imperia, mégis folyékonyan beszélt latinul, amellett ismerte a filozófusokat, elragadóan szavalta Ovidiust, könyv nélkül tudta Petrarcát, gyönyörűen énekelt és mesterien játszott a lantján.
Fiametta, mint mindig valahányszor a nyilvánosság előtt mutatta magát, művészi pompával vette körül magát, melynek hatásait aprólékosan kiszámította.
A loggia korlátját ázsiai selyemszőnyegekkel rakatta meg, a faliveket pedig flamand függönyökkel ékesítette. Egy tucat inas és komorna forgolódott körülötte, valamennyi világosszínü selyembe öltöztetve, hogy kellő keretet adjanak az úrnő sötétprémes bársonyköntöséhez, amely viszont Fiametta arcának fehér színét emelte érvényre. Kellemes színfoltként tarka nagy papagály ült a loggiában és egy cinnober ruhás kis szerecsen fiú, Fiametta kedves agarával az ölében.
A szép hölgynek három férfi vendége volt, akik vele együtt akarták végignézni a patriárka bevonulását.
Az első és legnevezetesebb a híres Chigi, a nagy Agostino, a Szentlélek bankárja. Erről a ragyogó szemű és kampósorrú férfiról, aki diszkrét eleganciával mindig olajzöld vagy sötétbarna ruhákba öltözött, azt beszélték, hogy ő a világ leggazdagabb embere.
Londontól Konstantinápolyig mindenütt voltak bankházai. Midőn II. Julius pápa négyszázezer aranyon elzálogosította nála a tiaráját, a Szentlélek bankárja már megengedhette magának, hogy ne fogadjon el kamatot.
Chigiről azt mondták, úgy szerzi a pénzét, mint egy kereskedő és úgy költi, mint egy király. Kardinálisok voltak a barátai, a szent atya is gyakran ült terített asztalánál és a művészeknek és tudósoknak sohasem volt megértőbb és bőkezűbb pártfogója, mint ő.
Imperiáról köztudomású volt, hogy Chigi barátnője, Fiametta pedig, aki, úgy látszik, mindenben Imperia nyomdokaiba óhajtott lépni, ugyancsak Chigi bőkezűségének köszönhette palotáját és fejedelmi háztartását.
A másik vendég tisztelendő Cardulo volt, sokat utazott jeles tudós, apostoli nótárius, a Vatikán bizalmas diplomatája. Róla mindenki tudta, hogy szent életű pap; Fiametta iránt önzetlen barátságot érzett, a házát pedig főleg az ott megforduló tudós és előkelő férfiak kedvéért látogatta.
A harmadik vendég egy feltünően csinos és merész külsejű ifjú volt, akiről csak annyit lehetett tudni, hogy a Vico Hannibal névre hallgat, hogy a kardja könnyen kijár a hüvelyéből és hogy mindig pénzre van szüksége. Ő maga olyasmit szeretett volna a világgal elhitetni, hogy törvénytelen leszármazottja a vicoi híres zsarnokoknak, akiket IV. Eugen idejében olyan kegyetlen módon kiirtottak. Ezt azonban senki sem hitte el neki, a beszédje után inkább nápolyi kalandornak tartották. Némelyek szerint a Colonnák kéme, mások szerint az Orsiniek brávója lett volna; de hiszen a campagnai mágnások kártyáiba még senki sem látott.
Annyi bizonyos, hogy Vico szélkakas volt, de mivel szépen játszotta a violon d’amour-t, mindenütt szívesen látták, még a főtisztelendő urak palotáiban is.
Fiametta udvarába Chigi Agostino révén jutott. Minden gazdag embernek és minden nagyúrnak vannak ilyen titokzatos összeköttetései. Hannibal úr különben kissé udvarolt is Fiamettának, de csak mértékkel, néhány szonett erejéig, nehogy megbántsa a bankárt, aki egyébként nem is volt féltékeny természetü.