5.
Midőn II. Julius megtudta, hogy az esztergomi kardinális Rómába érkezik, keserű mosoly vonult végig férfias, komor arcán.
– Ugy látszik, rossz bőrben vagyok, már vonulnak a dögkeselyük!
Pedig nem akart meghalni, még száz dolga lett volna. Az ő nyugtalan, erőszakos lelke mindent felforgatott és elpusztított maga körül, ami régi és korhadt volt, de az ujjáépítésnek még csak az elején tartott. Pedig már hetven esztendős volt.
Milyen tervei voltak neki ifjabb éveiben! A barbárokat ki akarta szorítani a félszigetről, maga akart lenni az egyesített Itália vatikáni cézárja. Egy nagyszerű keresztény ligáról is álmodozott, amely kiveri a törököt Bizáncból és Jeruzsálemből. Ő maga lett volna a keresztes seregek fővezére; úgy képzelte, a Boszporusz mellett vívják a döntő csatát, – az angyalok és a lázadó démonok halhatatlan csatája lett volna, Buonarroti ecsetjére méltó kép.
És milyen keveset valósított meg mindebből! Jóformán semmit. Az volt a baja, hogy már öreg ember volt, mikor pápává választották. A legjobb évei bújdosásban teltek, a Borgiák gyilkos gyülölete elől kellett szökdösnie.
Midőn a konkláve kihirdette Rovere Julián nevét, a rómaiak azt mondták: Mars ült Szent Péter székébe!
Igaz, hogy inkább katona volt, mint pap, korának legkeményebb katonája. Sisakkal a fején, karddal az öklében robogott végig Itálián, útjában szakadatlanul dörögtek a kulcsos címerrel ékes ágyuk, szakadatlanul szitált a véreső.
El kellett tipornia az apró zsarnokokat; le kellett igáznia a lázadó Bolognát; a veneziai signoriát, ezt az alattomos kalmár bandát, ki kellett füstölnie a Romagnából. És ilyen aprólékos bajai miatt nem jutott hozzá életének nagy feladataihoz.
Hiába csapdosta a hidrafejeket, azok csak kinőttek ujra. Hol győzött, hol őt kergették; tegnap diadallal vonult be az ellenséges városba, ma már őt ostromolták a feldühödött lázadók.
Tíz esztendő alatt még annyit sem tudott elérni, hogy kipusztítsa az idegeneket Itáliából. A franciák még itt voltak. Óh, hogy gyülölte ezeket az esetlen barbárokat, akik egyebet sem tudtak, mint zabálni és részegeskedni, akik kopjahegyére tüzték a szent képeket és meszet égettek az antik szobrok márványából. Ha rájuk gondolt, akkor szikrát hányt a vérrel erezett oroszlánszeme, akkor botjával a padlót döfködte: Ki a barbárokkal! Ki Itáliából!
A spanyolok a pápa hű szövetségesei voltak, de őket sem kedvelte. Sőt utálta a nevetséges hidalgókat, akik tegnap még a mórok kiéhezett cselédjei voltak és ma már, miután meghíztak Uj-India aranyán, úgy pöffeszkedtek, mintha süvegtolluk a fellegeket horzsolná.
Majd ha végzett az átkozott franciákkal, akkor a spanyolokra kerül a sor… Mit keresnek Nápolyban? Ki a barbárokkal!
De vajjon marad-e ideje? Hiszen már hetven esztendős! Hetven esztendős és még annyi sok dolga volna.
Szent Péter ősi szent bazilikáját, a hívők nagy keserűségére, lehordatta, hogy olyan grandiózus dómot építsen a helyére, aminőről eddig még álmodni sem mert a világ semmi építőmestere.
Egyelőre azonban csak meztelen árboc- és gerendaerdő meredezett égnek a Szent Péter-téren. Az öreg Bramante mester, aki a csuza miatt nem tud járni, gyaloghintóból ordítozik és hajszolja a munkások tízezreit. De a munka rettenetes lassusággal halad… Dolgozzanak éjjel is, fáklyafény mellett!
– A babiloni torony! Soha nem fog elkészülni! – gunyolódik Pasquino.
Pedig a pápa szeme már a kupolát keresi az üres égen, a kupolát, amely kolosszálisan és mégis könnyedén lebeg majd Róma fölött, mint egy új planéta.
A Vatikánban is bontanak és építenek. Itt olyan cézári palota készül, amely túltesz a Palatinus-hegy minden elkorhadt csodáján. De mikor, nagy Isten, mikor?
Síremléket is rendelt magának Julius, egy meghalt pogány istenhez, az Olimpus királyához méltó kriptát. Michelangelot bízta meg vele, de az most a Sixtina képeivel piszmog.
Ha építenie kellene, akkor fest, ha meg képet várnak tőle, akkor szobrot farag ez a Buonarroti. A romagnai városok erődítésével meg egyáltalában nem törődik… Pedig Róma városát is alapjából át kell még építeni, új utcákat törni, templomokat, kórházakat emelni, csatornákat ásni, a Tiberist szabályozni.
Az élet olyan rettenetesen rövid… Rovere Julius, az emberi testet öltött tűzoszlop, túl akarja élni a maga halálát. Az ő szörnyű tettereje örökké élni és uralkodni akar Róma fölött, gigantikus templomok, kolosszális paloták, halhatatlan, dicső alkotások alakjában.
Óh, mért nem végezhet mindent maga? Mért nem építhet, rombolhat, faraghat, festhet a maga kezével? Ezek a művészek, ezek az emberférgek semmire sem valók. Az egy Michelangelo érti meg úgy ahogyan az ő urát. De mért ülnek olyan sokat a terített asztalnál? Mit citeráznak? Mért alusznak? És az a Rafael mindig asszonyokkal van… Dolgozni, dolgozni! Az élet olyan rövid.
És mialatt kartonok, tervrajzok és költségvetések halmazában turkál, megint háborús hírek érkeznek az Alpesekből. A franciák… Oh, az átkozott barbárok!
A pápa botjával a padlóra üt. Ki velük Itáliából!
De most ime nagy egyházi parádéval hoznak eléje egy barbárt: Strigonio kardinálist, a sokat emlegetett magyar patriarkát…