6.
II. Julius egyedül fogadta vendégét. Sötét kárpitos, boltíves szobában, alacsony trónszéken ült. Bakócz Tamás letérdepelt előtte, megcsókolta a papucsát, majd a kezét, a pápa azután magához ölelte, megcsókolta arcát és leültette egy zsöllére.
Kiváncsian és hidegen figyelték egymást és mivel mindkettőnek olyan szeme volt, amely keresztüllát a kőfalon is, mindazt, amit hallomás után már tudtak egymásról, hamarosan ki tudták egészíteni teljes képpé.
A trónon ülő a született uralkodó. Nem pap, hanem katona-király. A férfiak férfia: erős, bátor, büszke, hajthatatlan, mint valami nemes ragadozó. A szíve izzó acél. A lelke a sasé: repülni tud. Szédítő magasságokban kereng, onnan felülről kicsinek lát minden földi dolgot és kevésre becsüli az embereket. Ilyen tetterő csak minden ezer esztendőben születik. Az erő fölöslege átárad másokra és megnöveszti a környezetét is, a papjait, a művészeit, a katonáit, egész hadseregét. Ő azonban csak a maga erejében bízik, de abban föltétlenül. Mindenre mer vállalkozni és ha nem ő volna Isten földi helytartója, talán megostromolná az egeket is. De már kezd öregedni, láz emészti; a gyöngesége nem ijeszti meg, csak felháborítja.
A másik a vadkanember. Földet turó ősök származéka. Ennek nincs szárnya, egész életében gyalog járt. De erős, irgalmatlanul józan, ravasz. Bár senkitől sem fél, mégsem harcias, de maga a hideg és rettenthetetlen szívósság. Hirrel, dicsőséggel nem sokat törődik, de ha megszimatol valami prédát, utána veti magát és a hallatlan csökönyösségével végül is legyalogolja. Nincs az a bozót, amin keresztül nem törtetne, nincs az a mocsár, amelyen át nem gázolna. Most a pápai tiara után vetette magát…
Amit parasztfiú elérhet Magyarországon, azt mind elérte, primás, patriárka, az ország kancellárja lett, mérhetetlen gazdagság ura. A király vakon engedelmeskedik neki, a mágnások földig hajolnak előtte.
És miután már mindennel betelt és jóllakott, a tekintete ráesett arra a gigantikus romboló erőre, amely évtizedek óta lassan hömpölyög Magyarország felé, halálos következetességgel, egy vándorló hegylánc, útjában minden életet összemorzsolva.
Annyit beszéltek a török veszedelemről, hogy már meg is szokták, talán komolyan sem vették, de Bakócz most egyszerre megértette benne egy természeti törvény irgalmatlan logikáját. De minek dolgozott, minek harcolt és élt, ha maholnap mindent elnyel a pogány éjszaka?
Most egyszerre a maga és családja hatalmával együtt félteni kezdte a hazáját. És szívébe nyilalt a forró szánalom és az ő szegény, nyomorult, szép és szent országának szerelme.
Miután egy életen át a féktelen önzésével maga is segített a nemzetet az örvény felé vonszolni, most az élete árán is megmentette volna a bukástól. Ez őszinte érzés volt. És elhatározta, hogy megnyitja a haldokló Magyarország előtt az Élet Kapuját. És Rómába jött, hogy megszerezze a kulcsokat.
A szentatya jól tudta, mit keres az örök városban Bakócz. Ez nem azért jött, hogy a scala sanctán csuszkáljon.
Szerette volna kitudni, mely uralkodók támogatására számít a patriárka. De volt benne annyi olasz ravaszság, hogy csak nagy általánosságban kezdett beszélni az európai királyokról és az ellentétekről, melyek őket egymástól és a Vatikántól elválasztják, hogy így pártvallásra szorítsa a kardinálist.
Kitünt azonban, hogy Bakócz Tamás valamennyi uralkodó pártján áll. Ékes szavakkal magasztalta az ugráló eszű Maximiliánt, fiui alázattal ajánlotta a szentatya szeretetébe a perfid veneziai signoriát, majd a megindulástól könnyes szemmel könyörgött neki, hogy béküljön meg a francia rablókkal. Amit mondott, az a béke és a szeretet himnusza volt.
És hogy kétkulacsosnak ne lássék, mindjárt hozzátette:
– Mi szegény magyarok a pogányság siralomházában ülünk, mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy perbe szálljunk keresztény testvéreinkkel, akiktől szabadulásunkat kell remélnünk.
Szóval: valamennyi uralkodó segítségére számít!
A fogadás véget ért, a pápa megáldotta a távozót.
– Milyen ép a hetven esztendejével, milyen fiatal még! – gondolta fájdalmas irigységgel.
– Nem fog már sokáig élni, – gondolta Bakócz, miközben térdet hajtott Rovere Julius előtt.
A szentatya fölkelt trónjáról és csúzos lábával végigbandukolt a szobán, miközben botjával ingerülten döfködte a padlót.
Mi lesz, ha a magyar csakugyan beleül Szent Péter székébe? Erőskezű pápa lesz, az kétségtelen. De mire fogja fordítani erejét?
Arról szó sem lehet, hogy Bakócz folytassa azt, amit elődje megkezdett. Szent Péter temploma? A Vatikán? Romba dőlnek, mielőtt még fölépülnének, Julius pápa hebehurgyaságának tragikomikus emlékei maradnak, Pasquino gúnyiratainak örökös témái.
Mert bizony Bakócz Tamás nem fogja a kereszténység összeharácsolt pénzét római palotákra és márványkutakra költeni, hanem török háborúkra.
Ő meg fogja csinálni a nagy ligát a pogány ellen és hogy szövetségeseket nyerjen, oda fogja adni Veneziának a fél Romagnát, a francia királynak Milánót, a spanyolnak, amit akar, egy cafatnyi olasz földet mindenesetre oda fog vetni a svájci parasztoknak is, hogy landsknechtcsapatokat állitsanak.
Szóval: Bakócz Itáliának, az ő szegény, nyomorult, szép és szent Itáliájának drága husával fogja etetni a vadászkutyáit.
És az egyház bibora, a nagy javadalmak barbár nepotákra fognak szállani, a romagnai városokat magyar pereputty fogja szipolyozni, Itália aranyköntösét cafatokra fogják tépni, hogy idegen népek takarják velük a meztelenségüket, Róma pedig, a szent Róma, amely csak úgy tud virágozni, ha az egész világ aranyával locsolják, le fog soványodni, el fog hervadni, el fog zülleni barbár urak kezén.
Mert mi Bakócz Tamásnak Róma? Ami Rovere Juliusnak Magyarország!
Midőn már itt tartott, a forró vére a fejébe szökött és haragosan mormogta: Ki a barbárokkal!