7.
Miközben a patriárka a szentatyánál tisztelgett, azalatt a kiséretéhez tartozó magyar urak a Vatikán előszobáiban és folyosóin, a csatlósok és szolgák pedig Szent Péter terén várakoztak.
Az urak közt volt ifju Vértesi Tamás is, Bakócz keresztfia, aki a bevonulás alkalmával bemutatott lovas tudományával rászolgált a rómaiak elismerésére.
A cimzetes apátúr csak olyankor viselt papi köntöst, ha keresztapja külön ráparancsolt és ezúttal lilaarannyal himzett fekete ruhában jelent meg, amelynek azonban csak a szine volt egyházi, a szabása nagyon is világi volt. Az oldalán derék pallost viselt, de azért nem annyira vitéz, mint inkább apród benyomását tette.
Márton kalocsai kanonok társaságában sétált fel-alá a széles folyosón. A tisztelendő úr az egyházi és világi tudományokban egyaránt jeleskedő férfiu volt, annak idején ő készítette elő Tamás úrfit a ferrarai főiskolára.
E pillanatban így szólt növendékéhez:
– Nagyon örvendek, hogy végre eljutottam e híres városba, hol nemcsak nagy lelki hasznot, hanem sok művészeti gyönyörűséget is reméllek. A szépművészetek közül én a pikturát kedvelem kiváltképpen. Önhittség nélkül merem mondani, hogy értek is hozzá és a mi dicsőséges Mátyás királyunk gyakran hallgatta meg jótanácsomat. Én hoztam Magyarországba udinei Andreát, aki jeles mester volt, mert nagy kék szemekkel és rózsás orcával ábrázolta a szenteket, a rangjukhoz illő szép virágos selyem és bársony ruhát festvén nekik. És amit leginkább becsültem benne: a csillagokat és holdat mindig igazi arannyal csinálta. A képírók általánosságban ügyes emberek, de hiányzik belőlük a tudományos elmélyedés, azért szükséges, hogy tekintélyes és kegyes férfiak utasításai szerint dolgozzanak, mert ha magukra hagyják őket, akkor elbizakodnak és istentelen zagyvaságokat festenek.
A tisztelendő úr mindezt ékes latin nyelven adta elő. Ekkor egy pupos kis olasz, aki éppen elhaladt mellettük a folyosón, hirtelen megállott és mélyen meghajolva kiáltotta:
– Mily öröm és büszkeség nekem, ha hallom, hogy előkelő külföldi főurak megbecsülik az itáliai művészet alkotásait. Ez kötelességemmé teszi, hogy felajánljam nagyságtoknak szolgálataimat. Ez annál is inkább kötelességem, mert attól kellene tartanom, hogy máskülönben holmi tudatlan és haszonleső cicerone élne vissza nagyságtok nagylelkűségével. Az én nevem Cechino, közbecsülésben álló, bár mostoha sorsú római családból származom. A Vatikánban kitünő összeköttetéseim vannak és maga a szentatya is elismeréssel szokott rólam nyilatkozni.
– Én kalocsai kanonok vagyok és Kalocsa igen híres város, – mondta nem minden önérzet nélkül a tisztelendő. – Ez a nemes úrfi pedig a főtisztelendő patriárka keresztfia, maga is már cimzetes apátúr.
A pupos ember újra meghajolt, ezuttal majdnem földig.
– Ha a folyosó végére fáradnak velem nagyságtok, akkor mindjárt bemutatom a híres Laokoon-szobrot, amelyet hat esztendővel ezelőtt ástak ki az Esquilinen és amelyért ezerhatszáz scudit fizetett a szentatya.
A márványkép valóban ott állott a keresztfolyosón. Cechino megmagyarázta a jelentőségét:
– Ez a Laokoon ördög, aki a paradicsomba küldte az első kígyót és aki most a két sátáni fiával együtt elveszi gonoszságának méltó büntetését.
A kanonok azonban olvasta Homért és erélyesen ellent mondott Cechinonak, körülményesen felvilágosítván őt a szobor igazi jelentőségéről, mire azonban a pupos ember szárazon csak ennyit mondott:
– Ismerem ezt az elméletet is, de a tudósok még nem döntötték el, hogy mi az igazság.
A tisztelendő úr a vatikáni kápolna készülő falifestményei iránt érdeklődött és Cechino a folyosó végében egy ajtóra mutatott, amely nyers deszkákból volt összetákolva.
– Ott van a kápolna, de nem lehet bemenni, mindig zárva tartják.
A kanonok úr azonban mégis megnyomta a kilincset és az ajtó megnyilt. Ekkor mind a hárman beléptek. A templom teli volt faállványokkal, a padlón pedig festékes foltok éktelenkedtek. Egy darabot azonban mégis láttak az Itélet napjá-ból.
– Jaj, – kiáltotta elszörnyülködve a kanonok, – ez a festő ugyan becsapta a mi szentatyánkat! Miféle vad összevisszaság ez? És mennyi szemérmetlen meztelenség! És ki legyen az ott fenn a magasban? Talán csak nem a mi dicsőséges Jézus Krisztus urunk? Isten bocsáss, hiszen ennek csupasz arca van és akkora mellkasa, mint egy székálló legénynek… Hát nem tudja az a boldogtalan piktor, hogy a Megváltónak szőke szakálla volt, a feje fölött arany glóriatányér fénylett, a teste pedig olyan karcsú volt, mint a liliomszál? Ezt az istenkáromló képet le kell kapartatni a falról!
E pillanatban megszólalt egy szörnyű hang a faállványok legtetején.
– Miféle vadembereket csődített megint ide az a pupos majom? Hordjátok el magatokat! Halljátok?
A láthatatlan ember olaszul beszélt, a tisztelendő úr nem értette meg, de Cechino azonnal kirohant az ajtón, Tamás úrfi pedig, aki Ferrarában jól megtanult olaszul, elnevette magát.
De aztán elment a kedve a nevetéstől, mert egy rocska meszes víz zuhogott le a magasból. Sietve menekültek; a pupos ember az ajtó előtt várta őket.
– Ki az a goromba ember? – kérdezte a felháborodástól lángoló kanonok.
– Michelangelonak hívják, – mondta Cechino.
– Majd följelentem a major domusnak, az megtanítja, hogyan kell nemes emberek előtt viselkednie!
– Azt ne tegye nagyságod, mert a szentatya ezt a festőt többre becsüli akármelyik kardinálisánál.
A kanonok nem válaszolt, csak nagyon csodálkozott és rosszalóan csóválta fejét.
Cechino pedig, hogy másra terelje a szót, felajánlotta, hogy megmutatja őnagyságuknak a Colosseot, amely arról nevezetes, hogy több ablaka van, mint a világ bármely épületének. A Colosseot tudvalevően a kegyetlen Nero császár építtette, hogy fenevadakkal tépesse szét a szent vértanukat.
De ekkor a kanonok egy kedves régi ismerőse sietett feléjük kitárt karokkal. Cardulo Bernát prelátus volt, aki egy délceg külsejü ifjú lovag kíséretében jött a folyosón.
Miután az urak köszöntötték egymást, a prelátus így szólt a pupos emberhez:
– Cechino barátom, ezeket az urakat át fogod nekem engedni, majd én leszek a ciceronéjuk. És hogy meg ne rövidülj, fogd ezt!
Azzal némi pénzt nyomott a tenyerébe és a pupos ember fanyar alázatossággal elsompolygott.
A kanonok úgy megörült Cardulonak, ahogyan csak idegenben járó magyar ember tud megörülni a jó ismerősének.
– Ezt nevezem aztán szerencsés véletlennek!
– Nem véletlen, – válaszolt a prelátus, – tudtam, hogy itt vagy a patriárka urral és már egy órája hogy tűvé teszem utánatok a Vatikánt. Ha látni akarod Róma nevezetességeit, szolgálatodra állok. Ez a nemes fiatal barátom pedig, Vico Hannibal úr, boldog lesz, ha Tamás úr elfogadja az ő társaságát. Mi öregek majd sorra látogatjuk Róma hét legszentebb főtemplomát, a fiatalok pedig, ha eleget tettek keresztény kötelességeiknek, tisztes világi szórakozások után fognak járni.
Hannibal úr lendületes mozdulattal megemelte tollas süvegét. Igen előkelő volt a piros bársonyruhájában. Arannyal hímzett pantallérján hosszú kardot és remek mívű tőrt viselt.
Tamásnak megtetszett az ifjú ember. Kezet nyújtott neki és azt mondta: