– Micsoda? Napoleon öcsém? kiáltá fel bámulattal Timót prépost.
– Talán nem találja őt elég ügyesnek?
– Elég ügyesnek? Sőt inkább. Hanem mikor Napoleon öcsémre gondolok, mindig az jut eszembe, hogy bizony jó, hogy én vagyok az ő papja, s nem ő az enyim; mert ha ő volna az én papom, s nekem kellene azt elhinnem, a mit ő prédikál, de keservesen szolgálná meg az én lelkem a mennyországot!
– Kételkednék tán benne?
– Kételkedni nem kételkedem; de nem szeretnék vele medvevadászatra együtt menni; mert soha sem tudnám, hogy nem az én bőrömet hozza-e haza a medvéé helyett?
– Van gondoskodva róla, hogy igen erős érdekekkel legyen ügyünknek megnyerve.
Páter Timót csak fejét rázta; előhuzta a hátulsó zsebéből a burnótszelenczéjét, nagyot szippantott belőle, s azzal ismételve megrázta a fejét; aztán elővette zsebkendőjét, az orránál fogva még jobban megrázta a fejét.
– Nem ismerik kegyelmességtek azt az ifjút. Nagyon csalatkozik az, a ki azt hiszi, hogy azt az ifjút meg lehet venni; s aztán annak, a ki őt megvette, csak egy óráig is hive marad. Legyen bár azon ár, a miért őt megvásároltnak hiszi valaki, pénzösszeg, vagy halálból való megváltás. Hanem én tudok egy árt, a mivel őt hívünknek biztosíthatjuk. S ez nem sok: csak egy jó szó. De attól függ, hogy kitől jön? – Ne méltóztassanak egymásra nézni kegyelmes uraim; az nem ül közöttünk. Az a szó nem férfiutól váratik.
Általános felkaczagás következett.
Erre aztán a pap tűzbe jött.
– Én nem tréfálok. Ismerem az embereket. Azért kimondom kereken, hogy ha azt akarjuk, hogy Zárkány Napoleon testtel-lélekkel neki induljon zászlónk győzelemre juttatásának az etelvári kerületben, erre csupán az lesz az egyedüli biztosíték, ha ő herczegsége elszánja magát arra az áldozatra, hogy a választási előmozgalmak alatt kegyelmes családjával együtt Etelvárra lejőjjön. Egy bokréta a hős kalapja mellé tűzve gyöngéd és tiszteletreméltó hölgykezektől nagyobb jutalom és buzdítás leendhet a világ minden kincseinél.
Páter Timót nagyon elbámult, hogy ezt az ötletét nem tapsolták meg.
Gondolta, hogy még jobban meg kell azt magyarázni.
– Úgy gondolom, hogy a kecses herczegnő ez áldozatot meghozhatja princz Alienor kedveért…
Erre meg már épen sziszegni kezdtek az uraságok.
Az elnök befejezé a kérdést.
– Úgy látom, hogy a tanácskozmány helyesli és elfogadja Nornenstein Alienor princz etelvári jelöltségét. Felkérem főtisztelendő Borcsák Timót prépost és tekintetes Kolompy Zoltán urakat, méltóztassanak ő magasságát a határozatról értesíteni s őt a terembe meghivni.
A mint a két úr a teremajtón kilépett, Kolompy úr azt sugá misemondó hangon a prépost fülébe.
«Erravit pater!»
Mire az hasonló hangon antiphonált vissza.
«Tace magister!»
– Nem kellett volna a princz és a herczegnő közötti viszonyra példálózni.
– Már miért nem? Hiszen köztudomású dolog, hogy a princz megkérte Rafaela herczegnő kezét.
– Igen, de a herczeg azt felelte Octavian fejedelemnek, hogy ő csak egész embert fogad el vőül, nem felet, s egyenesen attól van feltételezve, hogy lesz-e kézfogó: hogy megválásztatik-e Alienor az etelvári kerületben képviselőnek? Mert akkor, hogy a törvény szerint választható legyen, Octaviánnak a fiát nagykorusítani kell; a nagykorusítással Alienor egyúttal anyai birtokának tulajdonába is belép. Itt tehát sok érdek forog a kérdésben.
– És mégis Octavian fejedelem vonakodott tőle.
– Az csak az etiquette végett volt.
– Csak az etiquette végett? Csak tette magát, hogy nem kell neki?
– Hát természetesen. Hiszen már itten is van a deputatió Etelvárról, a mely meghívja a jelöltség elfogadására Alienort. Főtisztelendőséged a küldöttség szónoka.
– De már úgy segéljen, az nem igaz. Én nem speechelek. Otthon is káplányomra hagyom. Nekem egy hétig kell készülnöm a prédikáczióra. Én nem dictiózok.
– Csak lassan! Már meg is történt. Már ki is van nyomtatva. Itt a zsebemben a correcturaív a holnapi «Kürt»-ből, a hol le van írva, milyen szépen beszélt főtisztelendőséged a princznek, s mily dicső szavakat hangoztatott ő vissza a meghivásra, mely után harmincz terítékű lakoma következett a Grand hotel Hungariában.
– S mikor történt ez?
– Ma este nyolcz órakor.
– S te nálad már délben két órakor ki is van nyomtatva az, a mi este nyolcz órakor – nem is lesz igaz!
– De igaz lesz; mert nyomtatva lesz; s nem fogja senki meghazudtolni.
Páter Timót mellére ütött tenyerével, s nagyot fujt az orra alá.
– No ezt még nem tanultam a semináriumban.
A meghivott rendúr ismét elfoglalta az elnöki széket, s aztán töredezett hangon, melyen érezhető volt a mély meghatottság, köszöné meg a nagyméltóságú tanácskozmánynak azon elhatározását, melylyel családját megtisztelni kegyeskedett; fogadkozván, hogy a szeretetnek e nyilatkozata által örökre az ország sorsához kötve érzendi maga és egész családja jövendő történelmét.
A HADJÁRAT ELŐKÉSZÜLETEI.
– Drága Pompeia baronesse. Hölgyek ízlése az ilyen dolgokban csalhatatlan. Milyen tolljelvényt tanácsol ön Alienor számára? A jelvény igen nevezetes tényező. Ki fogunk osztani ötezer darabot. Hadd viseljék még a gyerekek is. Jó lesz-e: fehér toll zöld levéllel, arra a név aranynyal nyomtatva, s mellette piros sombogyók? – No nagyon örülök, hogy izlésünk így összetalálkozik. – Azután jön a zászlókérdés. Én azt a szokásos háromszinüt igen mindennapinak találom. – Nem szebb lenne-e tiszta fehér lobogó, piros és zöld szegélylyel körül? Közepén a név arany nyomattal. Ugy-e, hogy ez meglepő fog lenni? Alienor neve a fejedelmi koronával igen jól fog illeni rája. Titokban megsughatom, hogy Etelváry herczegnő (t. i. az anyaherczegnő) sajátkezüleg himezett egy fehér selyemzászlót Alienor számára, melynek közepét az országczimer foglalja el; körüle e szavak aranynyal: «in hoc signo vinces». – Ezzel fogja őt meglepni a választás napján. Oh a hölgyek igen buzgó pártharczosok. S hogy értenek a cselszövéshez! Milyen titoktartók! Gyakran a választás utolsó estéjétől reggelig meg tudják fordítani a harcz kimenetelét. Én a hölgyek pártfogására igen nagy súlyt fektetek. Az ő lelkesedésük ragadja magával a férfiakat. Politikai titkokat csak nők tudnak megőrizni; férfiak azt kifecsegik. Én merném nagysádnak közreműködését fölkérni, drága baronesse.
– Én is zászlót himezzek princz Alienor számára?
– Annál sokkal több az, a mire igénybe veszem. Nézze ezt a kis albumformát. Találja ki, mi van benne?
– Költemények?
– Az ám. Lám milyen egyszerre kitalálta, drága baronesse. Egy hires szerző művei, a kinek neve Meyer.
– «Meyer!» Hisz ilyen név legalább két millió van s egy híres költőt sem ismer közte a világ.
– Ezt különösen nem, mert olyan apró betükkel van írva a neve, hogy csak górcsővel lehet elolvasni. Ez a Meyer az osztrák bank Cassendirektora, a ki azt a költeményt irta ezekre a lapokra, hogy ezeknek mindegyike megér ötven forintot.
– Ah, tehát állambankjegyek.
– Igen is. Ebben a csomagban van ezer darab ötvenforintos állambankjegy.
– S mit kell én nekem megbámulnom ezeken a jegyeken?
– Arra kérem önt, baronesse, hogy tegye meg nekem azt a szivességet, fogjon egy ollót s egyenkint mindenik ujdonat bankjegyet vágja ketté: úgy hogy a metszés épen a kettős sas közepén fusson végig, s azt a darabot, melyen a férfialak van az oroszlánynyal, tegye aztán ebbe az egyik boritékba, a másikat, a nőalakkal ebbe a másikba.
– Hát hiszen tudom, hogy akárkit kérnék erre a szivességre, mind ugyanezt a kérdést intézné hozzám: micsoda vad gondolat ezer darab ötven forintos bankjegyet kétfelé vagdalni? s én nem mondhatom el e felvilágosítást másnak, mint egy nőnek, ki oly buzgó hive ügyünknek, mint a baronesse.
– Valóban kiváncsi vagyok rá.
– Tehát ezen a pénzen lelkeket fogunk vásárlani: nem «holt lelkeket», mint Gogol regényhőse, hanem eleveneket. Ez választási «foglaló». Ötven forint egy szavazat ára.
– Ah, már most értem. Nehogy a tisztelt polgártárs zsebre tegye az ötvenest, s aztán elmenjen máshová szavazni: csak a félbankjegyet adják a kezébe a szavazás előtt, s a másik feléért megjelenhet akkor, ha hiven szavazott. Ha elpártol, nem veheti a fél ötvenesének semmi hasznát.
– Kitalálta, baronesse. Az így ketté metszett fél bankjegyek egyik csomagát elküldjük Dumka úrnak Etelvárra, ki az ottani pártunk pénztárnoka. Ő ezeket kiosztja azon polgártársak között, kik hiveink lajstromába beiratják magukat.
– Ezek tehát «választási szelvények», mondá Pompeia.
– A másik csomagot a másik felével a jegyeknek átadjuk Zárkány Napoleonnak. S ez azt csak a választás utáni napon kézbesíti Dumka úrnak. Olyan elővigyázati rendszabály ez, mint mikor a tűzmentes pénzszekrénynek az egyik kulcsa a pénztárnoknál, a másik az igazgatónál áll.
– Nem tiltja a törvény a vesztegetést?
– Jelöltnek igen. Annak az előmunkálatok alatt még alamizsnát sem szabad adni, sem borravalót a pinczérnek, mert azt mind megvesztegetési ténynek nevezhetnék; hanem hogy valaki megjutalmazza azon derék emberek fáradságát, kik nem sajnálják a közügyért félbenhagyni munkájukat, sőt éjszakáikat is feláldozni s reggelig virrasztani a tanyahelyeken, egymást kapaczitálva, néha még ütlegeket is eltürni: ez úgy hiszem, hogy összefér a törvénynyel és igazsággal. Sem Dumka úr, sem Zárkány Napoleon princz Nornensteinnak nem rokona, nem alattvalója; magánemberek, a kik oda szórhatják a pénzüket, a hová nekik tetszik. Valamint a környékbeli korcsmárosok is megtehetik azt, hogy ha nekik tetszik, mérik a bort a vendégek számára itczénként egy krajczárért.
– De hátha mégis eszébe találna jutni valakinek a törvény szigorát komolyan venni? ha a képviselőház vizsgálatot rendelne el, s a kiküldött tag vallatásokhoz folyamodnék, hogy hol vették Dumka és Zárkány e nagy összeg pénzt, nem derülhetne-e ki önök ellen valami kellemetlen tény: az a két úr aligha szokott hamisan esküdni.
– Meggondoltam én azt is, drága szép baronesse. S épen ez hozott arra az ötletre, hogy önnek a közreműködéseért esedezzem. Tudja ön: úgy vagyunk, mint a sorshuzásnál, szükségünk van egy ártatlan kézre, mely a szerencsekerékhez közvetlen hozzányuljon. Ez az, a mit öntől kérek. Ha ön lesz oly kegyes, hogy a bankjegyeket kétfelé vagdalja, akkor, kérem, az egyik csomagot adassa fel postára: Dumka számtartó urnak czímezve Etelvárott, a másik csomagot pedig küldje el hordár által Zárkány Napoleonnak. A borítékra ne legyen más irva, mint ez: «iratok: érték nélkül». Ez összeg egy «fond perdu», senki sem tudja, honnan jött a kezéhez? a czélt, melyre fordítandó, mind a kettő jól ismeri; mennyit fordítson rá belőle? tetszésétől függ: senkit sem fog találni, a kinek számot adjon róla. Önnek éles elméje és tapintata eltalálja már, hogy miért arczátlankodom e kéréssel önnél bárónő. E feladattal csak oly kivételes lényt bizhatok meg, a kinek magas jelleme s elvbaráti hűsége elég biztosíték rám nézve arra, hogy ez összeg rendeltetése czéljához eljut s a ki mégis oly állásban van hozzám, hogy miattam nem compromittálhatja magát, s még hozzá nő, ki megtudja őrizni a titkot. – Nos tehát baronesse: ide kölcsönzi-e nékünk ehhez a sorsjátékhoz ezt a drága szép ártatlan kezet?
Pompeia elmélázott, lesütve kétféle tüzü szemeit és arra gondolt, a míg a rendúr kezét czirógatta: «így jösz te az én kezemet megkérni; de úgy, a hogy én akarnám, nem kéred azt! Arra kell neked ez a szép kezem, hogy segítsen neked abban a sorsjátékban, melyben a nyerőszám dija nem a magyar országház (dehogy ház, csak gunyhó) iskolapadja; hanem a hatalmas Etelváry Rafaela herczegnő keze». És aztán kedve lett volna neki azzal a drága, szép liliomkézzel az egész bankjegycsomagot a főúr szeme közé vágni.
Hanem valami mást gondolt hirtelen.
– Jól van. Magamra vállalom azt.
Octavian fejedelem megcsókolta a kezét a szép hölgynek.
– Bizonyos voltam felőle. De kérem, e titkot még a tábornoknak sem szükség tudni.
– Az természetes.
Octavian fejedelem ezzel bucsút vett a baronessetől, s otthon lehuzta a kocsisának a béréből a farmatring árát, a mit az útközben elvesztett. A rendúr meg tudja becsülni a pénzt, s egy krajczárt sem enged el a cselédnek, ha az kárt tesz.
Mikor eltávozott a rendúr, Pompeia kiteríté asztalára a bankjegyeket, fejét tenyerébe hajtva, gondolkodott sokáig; míg egyszer az arcza elveresedett attól, a mit gondolt – szégyenében.
Tán ilyen gondolatmenete volt:
«Mily tömérdek pénz egy rakáson!… Egy tábornoknak hét esztendeig kell szolgálni, míg ennyi pénzt lát… Ötven hivatalnoknak családostul együtt egész éven át kell ennyiből megélni… S most ezt kidobják az ablakon… Megissza a homok, elröpíti a szél… Senkinek sem lesz hasznára: csupán azt fogja eszközölni, hogy ezer ember egy hónapig a korcsmát járja s nem dolgozik… Eladott lelkek bűndija ez, a miért megválasztanak egy embert képviselőnek, a ki ezzel az országgal nem törődik… Bolondok adják bolondoknak… Senki sem számol róla senkinek… Elveszhet a póstán, útközben: az a két ember összebeszélhet s eldugja felét, akár az egészet… S ha nem teszik azt; hanem becsületesen arra a czélra fordítják, a mire küldve van: akkor követik el a legnagyobb rosszat – az országgal – és két nő szivével… Mert az a nő épen olyan szerencsétlen lesz az által, hogy Alienort megnyeri, mint a másik az által, hogy elveszíti… Ez a pénz elég volna arra, hogy egy vagyontalan katonatiszt árvájának jövője biztosítva legyen vele… Ezen a pénzen mind azt az álgyémántot, hamis gyöngyöt, a mivel egy szegény baronesse a többi úrhölgyek között ragyog, igaz gyöngygyé, valódi gyémánttá lehetne átalakítani…»
Ennél a gondolatnál pirult el önmaga előtt Pompeia. Aztán haragosan tekintett tükrébe, mintha megfeddné önlelkét, hová akart büszkeségéből alásülyedni? Hát nem magasabb-e az ő czélja?
Hirtelen elkezdett nevetni. Jó ötlete támadt.
Elővette ollóját, s elkezdé a bankjegyeket kétfelé vagdalni.
S a közben vidáman énekelt.
Mikor készen volt vele: két csomagot csinált a bankjegyekből, azokat borítékba tette, lepecsételte, czímet irt rájuk.
Azután megállt öltöző-tükre előtt, s saját magára nevetett és hunyorított szemével hamiskásan. Meg volt elégedve magával.
Shawlját, kalapját vette s saját maga sietett a postára, a két csomagot feladni.
Visszatértében egy papirkereskedőnél olyan téntát vásárolt, melylyel az ember saját maga kőnyomda nélkül sokszorozhatja irását.
Vajjon mi cselszövényt gubanczol össze?
A KÉSZÜLŐ ZÁSZLÓ.
– Kedves Leon, parancsodra megtettem, hogy bajuszt eresztettem, s most úgy nézek ki, mint egy faczér vidéki szinész, a ki az alatt, a míg nincs engagementje, nem borotválkozik. Már most még arra is rávetettem a fejemet, azaz a lábamat, hogy rendeletedre pantalon colléet, avec beaucoup des soutaches húzzak fel, s tetejébe még hosszúszárú csizmát, hogy mikor végignézek magamon, azt hiszem, valamennyi gamin mind utánam énekli az 59-iki párisi couplettet: «Il a de bottes, il a de bottes de Bastien! – Pour battre les Autrichiens!» parancsolsz-e még valamit?
– Ez még csak a costume.
– S mi van még hátra?
– Egy egész népszinmű.
– Szerencsére te énekled benne a főszerepet, én csak némajátékos vagyok.
– De azért neked is kell mondanod valamit; nehogy azt higyjék, hogy torokgyíkban szenvedsz; mikor felköszönt egy-egy küldöttség (minden faluvégén várnak rád), akkor mondani fogod: «nagyon örvendek a kitüntető megtiszteltetésnek», – másutt megint: «át vagyok hatva a hála legmélyebb érzetétől», «szivemből üdvözlöm önöket, szeretett polgártársaim». – «Igérem, hogy éjjel-nappal az önök javán fogok munkálkodni».
– Te, én azt nem állom meg nevetés nélkül.
– Ha olyan faluba jövünk, hol tótok laknak, a felköszöntésre ezt feleled: «Za zwlaštni štesti si držim, wám slaužiti moči».
– Te! Valami olyast ne mondass velem, a miért megdobálnak.
– Ne félj. Ez annyit tesz, hogy «különös szerencsémnek tartom önöknek szolgálatára lehetni». A kerület végén pedig van egy oláh falu, ott románul felelelsz az üdvözlésre; «primesce multiemera mea cea mai ferbinte, din launtru pentru acea». Ez annyit tesz, hogy «fogadja ön legforróbb, legbensőbb köszönetemet».
– Lelked rajta! én elmondom.
– Az etelvári állomásnál azonban kissé össze kell szedned magadat, s ezt a tíz sorból álló választ szóról-szóra betanulnod, a mit itt leirtam, mert ott vár az összes kerületi intelligenczia.
– De már hogy tanuljak én be egy választ egy olyan megszólításra, a minek a tartalmát senki sem ismeri!
– Én ismerem. A szónok Dumka ur lesz, a pártvezér. Ő köszöntötte fel már két választás alkalmával a párt jelöltjét, mindkétszer ugyanazzal a beszéddel, a te kedvedért sem fog újat betanulni; beszéde így fog kezdődni: «Te, ki kora zsenge ifjuságodtól fogva folyton a haza ügyeinek szentelted napjaidat», s végződni fog ekként: «melyet is (tudniillik sorsodnak az élet dagadó hullámaitól hányt-vetett gályáját), hogy kedvező szellők biztos kikötőbe repítsenek, az mindnyájunknak a legforróbb óhajtása».
– S nekem ez alatt egy vonást sem szabad félrehuznom az arczomon?
– Nem ám, hanem szép alázatosan le kell hajtanod a fejedet és a csizmád orrára nézned mozdulatlanul.
– S meddig fog ez a mulatság tartani?
– Ha mindenütt pontosan órára megjelenhetünk, akkor három napig, különben négyig. Etelvár a kiindulási pont, onnan bejárjuk a hű községeket. Azoknak a lelkesedését magunkhoz csatolva, elindulunk meghódítani a hűtlenkedőket, akkor beveszszük általános rohammal a központot s végül ismét visszatérünk diadallal Etelvárra.
Az elindulás előtti éjjel Leon ott hált Alienornál, hogy el ne mulaszsza az idején fölkelést. Ő maga segített neki azután a nemzeti öltözetet fölvenni, a mihez a komornyik nem értett. Ezt itthon is hagyták. A kortesvezér még a komornyikot is pótolja útközben.
Alienor nagyon megnyugtatva érezte magát az által, hogy ilyen korán indulnak, a mikor még nem járnak emberek az utczán, a kik kicsufolhatnák a darutollas kalapjáért.
Leon figyelmezteté őt ugyan jó eleve, hogy az előkészületekről sehol semmit ki ne fecsegjen; de Alienornál nem állt meg a titok; ő ezt a tréfát napok előtt sietett elmondani mindenkinek a casinóban, a salonokban, a boudoireokban, a klubban, a turfon, a minek az lett a következése, hogy a mint a hintóból leszálltak a vasuti indóháznál, s szokás szerint a trafiknál útravaló hirlapokkal látták el magukat, a legelső lap, a mely gyönyörködtetésükre vállalkozott, az ellenpárt élczlapja volt; mindkettőjük fertelmes torzképével.
A torzkép még hagyján; de a hozzáváló szöveg! Az meg épen egy méregpohár volt, melyből pókok isznak s varangyok másznak elő.
Alienor elszörnyedt az infamis persifflage olvastára.
– Mit fogunk ez ellen tenni?
– Ez ellen? Már volt rá gondom. Én meg a mi élczlapunkban torzképeztettem le az ő jelöltjüket, s most viszszük ezt magunkkal számos példányokban szétosztás végett.
– Hát ez elégtétel? Hisz ezek az embernek a becsületében gázolnak.
– Becsület? Hja, ez most nincs. A választási előmozgalmak alatt minden becsületről való fogalom és szabály fel van függesztve. Minden neme a dehonestatiónak felszabadíttatik, s a rágalom három heti moratoriumot kap. Ez alatt szabad és szokásos a jelöltekre s azoknak a hozzátartozandóira minden kigondolható nemét a bűnnek és gonoszságnak ráfogni, s a megtámadottnak azért megharagudni nem szabad. Ez alatt nincs se párbaj, se törvényszék. Ha te rólad azt mondják, hogy apád Raubritter; te magad zsebmetsző vagy: neked azt kell állítanod, hogy ellenfeled veremfeltörésért, váltóhamisításért van kurrentálva. Az sem fogja magát megbántva érezni. Most a választásokig mind gazemberek vagyunk. A választás után megint mind becsületes emberek leszünk. Ki ijedezne a sártól, mikor rókavadászat van?
– Én annak se nagy barátja vagyok.
– Pedig én a rókavadászjelmezedet is bepakoltattam.
– Csak nem akarsz tán veres frakkban bemutatni a választóközönségnek?
– Ki tudja?
Alienor aztán kibékült azzal a gondolattal, hogy e mozgalmas időben a jó mulatságok közé tartozik: az embernek azt olvasni, hogy mint szidják és élczelik becses személyét.
– De neked még is jobban kijutott, mint nekem.
– Látod, te azon mulatsz, hogy engem gúnyolnak, én meg azon, hogy téged; s a közönség mulat mind a kettőnkön. Ezt a lapot visszatérett ott fogod találni minden ismerős úrhölgynek az asztalán.
– Én még jól jártam: engem csak majomnak rajzoltak, de téged medvének.
– Ezért mi visszatorlásul az ellenjelöltet mint oroszlánbőrbe öltözött füles barmot fogjuk bemutatni.
– Abominable párbaj!
A vasuti állomásnál, mely Etelvárhoz legközelebb esett, már nagy sereg küldöttség várta az érkező argonautákat, zászlókkal és czigányzenekarral. Leszálláskor lelkesült éljenzés fogadta hőseinket.
Princz Alienor csak akkor kezdett valami nyugtalanságot érezni, mikor a gyorsvonat odábbrohant, részvétlen közönyösséget tanusítva a nagy nap mozgalmai iránt s ő ott találta magát egyedül, hatvan ismeretlen arcztól megbámulva s köröskörül fogva; a kik közül egy eléje lépett, egy széles vállú, kurta nyakú hazafi s azon kezdé, hogy hatalmas tenyerét eléje nyujtá és bikányi hangon rádördíté: «légy üdvözölt dicső princz Alienor!»
Alienor úgy tudta, hogy illendő lesz a nyujtott tenyérbe a saját kezét bele tenni, mire ez aztán ott is maradt; mert a szónoknak az a szokása volt, hogy ha a megszólított kezét megkaphatta, azt azután az ökléből ki nem eresztette, hanem ott tartotta a beszéd végeig s minden mondatnál egyet rántott rajta, hogy a felköszöntöttnek ropogtak bele a csontjai, csak úgy emelgette a lábait sziszegve; mikor pedig eleresztette a szónok, akkor nyomott neki az arczára egy akkora csókot, mint egy papucs.
– No nekem mind szétment a keztyűm ettől a kézszorítástól, sopánkodék Alienor Leonhoz, mikor felültek a rájuk váró ötlovas hintóba.
– Jobb is, ha lehuzod máskor a keztyüt, mikor kezet szorítasz, mert a polgártársak kevélységnek tartják, ha valaki keztyüs kézzel csap a tenyerökbe.
– Csak legalább megmosdanának elébb! – Nyafogott princz Alienor.
– Jegyezd meg, hogy két dolog nem jó megmosva: a szőlő, s a szerető kéz szorítása.
A mint fennültek a hintóban, újra felharsant az éljenriadal, a czigányok rázendíték a Klapka-indulót s megindult a díszmenet. Elől negyven lovasból álló banderium. Por pedig nagy volt az úton s azt mind a megtisztelt uraknak kellett elnyelni odahátul.
– Jobb szeretném, ha hátul kisérnének bennünket ezek a lovasok, nem elől, kényeskedék Alienor. Megfuladunk a porban. Nem lehetne őket megállítni s hátra parancsolni?
Leon megkisérté utánuk kiáltani a lovasoknak, a mire azok még jobban elkezdtek vágtatni: az ember a felvert por miatt se eget, se földet nem látott.
– Mire megérkezünk, olyan leszek, mint a vályogvető czigány, lamentált Alienor s oldaltáskájából előkeresett egy selyem fátyolt, azt köté fel a kalapjára, hogy arczszinét megvédje a kegyetlen fekete portól.
(«No ez szép parádé lesz! mondá magában Leon: egy képviselőjelölt, a ki lefátyolozott arczczal jelenik meg a választók előtt, mint valami gyanús magaviseletű dáma.»)
Csak azt várta, hogy egyszer egy nagy tócsa elé érkezzenek, a milyen volt ott az út mellett elég. «Várj csak! a fátyolod le akar oldódni a kalapodról.» Aztán segített rajta: egészen leoldozta; a fátyolt belevitte a szél a pocsétába.
Alienor jajgatott a fátyoláért; de miután az nem volt kihalászható többé, előrántotta az en tous cast, s felfeszítve azt, ily módon védte meg por és napsugár ellen érzékeny arczszinét: a mi ismét igen compromittáló első benyomás a jelöltjét váró publicumra. Parazolt tartani a nap ellen egy képviselő-jelöltnek, a kinek a jégesőt is begyűrt kalappal kell fogadni!
De biz arról Alienor nem hagyta magát lebeszélni: ő czigánynyá nem bronziroztatja magát a magyar alkotmány kedveért s megtette azt a parádét, hogy kifeszített napernyővel vonult be Etelvár helységébe, s mikor a diadalkapu mellé felállított hófehér szűzek kereszttűzbe vették koszorú- és bokrétalövegekkel, vállig rántotta magára a napernyőt, hogy képen ne találja valamelyik a kassairózsa-bombával.
A helység-ház kapuja előtt várta őt a párt intelligentiája, élén Dumka urral.
Dumka úrnak asztrakán-prémes panyóka volt a nyakában s nyusztkalpag a fején, oldalán széles ezüstös pallos, a mihez két ember kellett, ha ki akarták húzni. De nem is arra való volt. Keztyű is volt a kezén, a minek az ujjai még túlcsüngtek a bőrhüvelyét nem egészen betöltő kéz ujjain, a mi nem kevéssé emelte a jelenet ünnepélyességét. A többi honoratiorok is mind ünnepiesen voltak öltözve.
S ezekkel szemben az üdvözölt nagy férfiú úgy lépett fel, hogy az egyik kezét a zsebébe dugta, a másikkal pedig feltartá a napernyőt. Félt már, hogy ez is elkapja a kezét s duettben deklamál vele.
Dumka úr elkezdé áhítattal az üdvözlő szózatot.
«Te, ki kora zsenge ifjuságodtól fogva folyton a haza ügyeinek szentelted napjaidat.» (És így tovább ugyanazt a szónoklatot, a mit Leon szóról-szóra elmondott Alienornak.)
Alienor majd a bőréből bújt ki a nevetésvágy miatt, s hogy meg ne sértse a derék becsületes hazafit, eltakarta az arczát a napernyővel, mint egy paizszsal s csak egy hatalmas lábára taposása valamelyik fontos talpú honoratiornak birta annyira ellensúlyozni jó kedvét, hogy az teljes hahotában ne törjön ki, mikor ama bizonyos «dagadó hullámoktól hánytvetett gályára» került a sor. Képtelen volt azonban a választ elmondani a lelkes üdvözletre. Aztán Leon állt elő helyette, körmönfont viszonüdvözletet rögtönözve a gyülekezethez, melyből senki se értett semmit; a felharsogó éljenriadal alatt pedig odalépett a megtisztelthez a környék legmagasabb papja. (Nem a rangját értve, hanem a termetét.) A tisztelendő úr kinyujtá hosszú karját széles tenyerével, hogy megáldja a mi választottunkat s miután annak a fejéhez nem férhetett hozzá a parazoltól, arra tette rá a kezét s megáldotta őt napernyőstől együtt.
Akkor aztán Dumka úr bemutogatta egyenkint a választókerület párthű honoratiorait: biró úr, jegyző úr, tisztelendő úr, kántor úr, ispán úr, kurátor úr, catasteri becslő-biztos úr, postamester úr, utbiztos úr, – juliuscæsari emlékező tehetséggel sorolva fel mind a hatvannak vezeték- és keresztneveit. Mindazokkal Alienor kezet szorított és nagyon örvendett, hogy őket megismerheti.
Innen elvitték a helység casinójába, a hol díszlakoma volt rendezve a tiszteletére, melyen az említett honoratiorokon kívül az eddigi kiséret tagjai is részt vettek, s melynél a nagy lelkesültséget aligha lehetne mással kifejezni, mint azzal, hogy az ember, a míg a villáját egyszer a szájához vihette a rászúrt falattal, addig háromszor kellett a ráköszöntött toasztot viszonoznia.
Mikor aztán végre princz Alienor mindenkivel per tu lett, akkor megfogták innen is, túl is, s minden ember elkezdte neki a maga panaszát az egyik az egyik fülébe, a másik a másikba kimagyarázni, kivánva tőle egymással ellentétben levő dolgokat, lehetetlenséggel határos dolgokat, szövevényesen összebonyolult dolgokat, soha senki által meg nem érthető dolgokat, a miknek kedvező elintézésétől függ a választó kerület jó indulata. Leon ez alatt nem mozdult a háta mögül s felelt helyette mindenkinek, s mikor már nagyon szorították, véget vetett a a dicsőségnek e vezényszóval:
«Urak! Kocsira, lóra mindannyian! még ma nagy utat kell tennünk. A herczegnő vár bennünket ebédre; s éjjelre még Bátokra kell eljutnunk.»
A jelszó engedelmes fülekre talált. Alienor sietett a napernyőjét megkaphatni, s első volt, a ki a kocsiba felült. Nagyon örült, hogy ennek a lakomának már vége van.
A nagy áldomásozásnak azonban az a csodálatos hatása van, hogy a szilaj kedv még a lovakra is elragad. A tovább robogó alkotmányos karaván, melynek szekerei eddigelé szépen sorjában követték egymást, most egyszerre hármasával, négyesével nyomakodott előre; a szekerek leszorították a lovasokat az országútról a kaszállóra, a csősz az apja lelkét szidta a megtiszteltnek s a jelöltet vivő kocsis maga is azon kedélyállapotban volt, a melyben annál jobban hajt az ember, mennél jobban kérik, hogy ne hajtson.
Mikor a diadalmenet már a herczegnő kastélyának láttávolába ért, egy töltésen kellett végig mennie, melynek két oldalán szikkadó félben levő mocsár volt. Ezen a töltésen haladt előttük végig egy oláh szekér, a melyiken egy félfenekü üres hordó volt, a nyitott részével hátrafelé fordulva. Leon előrelátta a veszedelmet.
– János, mondá a kocsisnak; jó lesz megvárni, míg a szekér letér arra Pityód felé, mert az az ostorhegyes nem megy neki annak a hordónak: azt hiszi, hogy ágyú.
De iszen beszélhetett valaki Jánosnak! Csak azért is kieresztette az ostort s odacserdített az első lovak közé.
– No most mindjárt megtudjuk, hogy fogott-e az áldás a napernyődön? mondá Leon, kiszabadítva a lábát a köpenyeg közül s ugrásra tartva magát készen.
E perczben a kastély előtti dombon elsütöttek egy mozsarat. A lovak azt gondolták, a hordó lőtt olyan nagyot; azzal félrekaptak, le a töltésről, mind hintóstul együtt bele a mocsárba.
Leon előre kiugrott s vele nem történt más viszontagság, mint hogy térdig esett a puha iszapba; de Alienor úgy nyakkant bele a lágy agyagba, hogy ott maradt az egész megfordított basreliefje, mint egy szobrász-minta.
Baj nem történt semmi: a megijedt lovak az elszakított hámfával együtt előre elnyargaltak hintó nélkűl haza a kastélyba, s a szárazra kimentett képviselőjelöltről a hivei bicsakkal lefaragták a rátapadt agyagot, mint egy Pompejiból kiásott antik szoborról; hanem a napernyő csakugyan izzé-porrá törött.
– No, most így nem mehetünk a herczegnőhöz látogatóba; mondá Alienor tönkrejutott magyar costumejára mutatva, a mint nyugalmát ismét visszanyerte.
– Sőt épen így leszünk érdekesebbek, vigasztalá őt Leon. Látod ez kedvező omen; nem is választás, a hol a jelöltet fel nem borítják, s az a criteriuma a jó szerencsének, ha a felborulás után épkézláb marad. A sárpróbát már kiálltuk. E salto mortaléval száz perczentet emelkedtek a chancaid. A hölgyek oda lesznek rémületükben miattad, s a választók imádni fognak, a mért így besároztad magadat. Ennek a kocsisnak adunk jutalmul egy fél ötvenest.
– Igen: huszonötöt.
(Ad vocem «fél ötvenes» sugá Dumka úr Leon fülébe. A félbankjegyek erősen megteszik a hatásukat: tudja ön?)
– Tudom, sugá vissza Leon, a másik féljegyek nekem küldettek meg. Nem értem, miért nem önnek egyenesen?
– Annak jó oka van. Én a választásnál egyik «bizalmi férfi» leszek, a kinek ott kell ülni a bizottságban az egész szavazás alatt, s ott csak nem oszthatom a szavazóknak a bankók másik felét; úgy vannak már utasítva, hogy önhöz menjenek érte, a kinek itt semmi hivatalos minősége nincsen.
– Hány fogyott már el?
– Nyolczszáznak akadt gazdája, a ki a nevét beiratta a mi lajstromainkba. E szerint még legalább százhatvanat kell kiszorítanunk.
– Dolgozni fogunk, a míg csak Dumka úr azt nem mondja, hogy «üres a tok!»
Ez alatt a szives választók letisztogatták valahogy princz Alienorról a sarat, késsel, lókefével, a hogy lehetett s felültették a két hőst Dumka úr kocsijába, s attólfogva aztán szép rendben, csendesen történt meg a felvonulás a kastélyig: a mozsarasoknak is megizentetett lovas nyargonczok által, hogy ne ágyuzzanak többet.
A herczegasszony kastélyában csoda történt! Délben tizenkét órakor talpon volt minden ember, nyitva minden ablak. A mit sok év óta senki kedvéért meg nem tett a herczegasszony, az alkotmányos izgalom rábirta arra, hogy az ébrenlét óráit az éjszakáról áttegye a nappalra. Az agyrémeket, a szeszélyeket, a mik jobban uralkodnak az emberi sziven, mint a hit és meggyőződés, le tudta győzni erre a napra, tömlöczbe zárta képzelődését s kijött a napvilágra.
A leglármásabb, zajosabb, izgatottabb napot választotta hozzá; a mikor száz meg száz alak jön és megy, a kinek örül az ember, mikor jön s örül, mikor elmegy.
A termekben, a tágas corridorokon hosszú asztalok voltak megterítve vendégek számára.
A herczegasszony maga divatos öltönyt viselt, a gyűlöletes corsettel, a mivel a legnagyobb kitüntetést fejezte ki várt vendége iránt.
Ott voltak nála ez alkalommal Rafaela herczegnő, madame Corysande és Livia. S a herczegnő ezuttal nem gyötrötte őket anatomiai muzeumával. Ellenkezőleg, épen női kezek számára való munkát adott nekik: azt a selyem zászlót hímezték.
Mind a négyen dolgoztak rajta a himző ráma négy oldalán, hogy gyorsan elkészüljön: csak napok vannak még hátra a választásig. A czímer már kész, selyemmel és aranynyal hímezve, körüle a jelszó ezüsttel áttört arany betükből, most még csak a szegély van hátra, melyet zöld babérfolyóka képez, piros bogyókkal; azzal sietnek mind a négyen.
A mozsárlövés tudatja velük, hogy vendégeik közelednek, arra félbehagyják a munkát, letisztogatják öltönyeikről az odaragadt selyemszálakat, hogy senki észre ne vegye mit dolgoztak? Nehány percz mulva azonban szalad be a komornyik, ki a donjon tornyában kémszemlészett, elhült arczczal, s rémülten jelenti, hogy az «urak» lefordultak a töltésről az árokba! s nem sokára hangzik a pariparobaj, a mint a három első ló, az elszabadított hámfával, bevágtat az udvarra.
A hölgyek mind lefutnak az előcsarnokba: s közöttük van egy, a kinek arcza nagyon elhalaványult.
Ámde nyomban ott terem egy vágtató lovas banderista, ki siet a megnyugtató izenettel.
– Ne tessék megijedni, kegyelmes asszonyom. Semmi baj sem történt.
– Ki küldte önt? kérdi a herczegasszony.
– A Napoleon úr.
Arra a halvány arczra ismét visszatért az élet szine.
A herczegasszony a két fiatal leányt felküldte szobáikba. Az érkező vendégek olyan állapotban lesznek, a mikor nem lesz előttük kellemes fiatal hölgyekkel találkozni.
– Madame Corysande gondoskodni fog róluk.
Óh madame Corysande azt megteszi a legnagyobb örömmel. Szenvedőket ápolni: ha tán valamelyiknek a homlokán daganat van, azt késfokkal lenyomkodni, jeges borítékot a zúzott karra kötözgetni, ez neki a kiváló kedves foglalatosságai közé tartozik.
Nagyon meg kellett volna azonban változni az emberi természetnek, ha a két fiatal leány onnan felülről a lecsukott redőnyök közül nem leste volna a szerencsésen bukfenczezett argonautákat, kik nehány percz mulva minden éljenzés és muzsikaszó nélkül érkeztek meg a kastély udvarára.
Nem volt rajtuk semmi eleganczia. Sáros volt mind a kettő fülig. Hanem épen az ilyen állapotban tünik ki az igazi ember. Alienorra alig lehetett ráismerni. Őt mindig liliom- és rózsaarczczal szokta az ember látni; most a szép fekete pomádétól összefenve, csakugyan elmehetett volna a vályogvető czigányok közé. A mellett boszus is volt, tenyerét a félderekán tartotta jajgatva; s úgy látszott, mikor a kocsiból leemelték, mintha sajnálná a jobb lábát. Pitoyable figura volt. Leon ellenben, ki annyiban még sárosabb volt, hogy őt le sem kefélték, ruganyos erélylyel szökött le a hintóból s a mint derült arczczal sietett a lenn maradt két hölgy elé, a sáron piszkon keresztül is kitünt belőle az igazi lovag.
– Semmi bajunk se történt, kegyelmes asszonyom! A kocsis nem hibás, magam voltam az oka a balesetnek.
– Menjenek önök szobáikba átöltözködni. Kérem madame Corysande, gondoskodjék a vendégeinkről. Dumka úr lesz szives elhelyezni a többi társaságot.
(– Még most is az a legelső gondja, hogy a hibás cselédet kimentse, nehogy megbüntessék: sugá madame Corysande a herczegasszonynak.)
– Nem szoríthatok kezet, kedves madame Corysande, a míg meg nem mosdom, tréfálkozék Leon.
Madame Corysande, a herczegasszony visszavonulása után, teljhatalmulag rendelkezett, hogy a komornyik segítsen a princznek az átöltözésnél, a hajdu pedig Leonnak.
– Csak bizzon bennünket sorsunkra, drága jó madame Corysande. Engemet, tudja, hogy soha nem öltöztetett hajdu életemben, a követjelöltnek, a míg együttjárunk, én vagyok a komornyikja, azt én öltöztetem, mosdatom, fésülöm, költöm és fektetem. Ez már a kortesvezér kötelessége és kiváltsága.
És csakugyan nem is engedte magát ez előjogától megfosztani.
Princz Alienorrról pedig úgy kellett késsel lenyesni az átázott szűk öltönydarabokat.
– No legalább megszabadultam ez átkozott costumetől, szólt megkönnyebbülten Alienor.
– Jaj, dehogy szabadultál meg; szegény szánalomra méltó áldozata az alkotmányos joggyakorlatnak Magyarországon, te! Itt van a bőröndben még az «Attila». A mit most lehántottam rólad, az csak a «Zrinyi» volt, s ha ezt is elviseled, hátra van még a «Kazinczy», sőt még egy «Victoria» is ólompitykékkel, a mit népies látogatások alkalmával fogsz felvenni. Rám bízta az apád a bevásárlást.
– Minden szentekre! Te egy egész theatregarderobeot hoztál el számomra!
– Nemhogy megköszönnéd.
Alienornak újból fel kellett öltözni magyar lovaggá. Leon még a bajuszát is kipödrötte neki hegyesre.
– No nézd meg magadat a tükörben, nem különb legény vagy-e, mint otthon? Ez az egynapi út is egész életszint adott az arczodnak. Mire hazaérsz, rád sem ismernek, annyira emberi képed lesz.
– S még tűrnöm kell a gorombaságait, mert kezében vagyok kényre-kegyre!
– Minden hölgyszivet meghódítasz ma.
Leon úgy kicsípte magát védenczével együtt, hogy megakadhatott rajtuk akárkinek a szeme.
A fatal accidentből maradt még némi ború Alienor arczán, hanem azt is sikerült Leonnak eloszlatni, a mint Dumka úr bekoczogtatott hozzájuk nyájasan, édes arczczal, hogymintlétük után tudakozódva.
Kész préda Leonnak!
– Ugyan édes Dumka úr. Egy nagy szivességre kérném. Megakarom irni a «Kürt»-nek a mai dicső nap eseményeit; a nagy sietségben nem értem rá lefotografiázni azt a remek szép beszédet, a mivel jelöltünket fogadni méltóztatott, nem szíveskednék nekem azt lediktálni?
Dumka úr pontosan a lépre ragadt.
– Nagyon szivesen! s azzal mindjárt hozzá kezdett a demosthenesi remekmű megörökítéséhez, mondatról mondatra morzsolva azt Leon elé, ki egész élvezettel gyorsirta ezt jegyzőkönyvébe, utána mondva minden szót: «te, ki kora zsenge ifjuságodtól… fogva folyton a haza…» stb.
Alienor csak tűrte egy ideig, hol a zsebkendőjét, hol a keztyüjét dugva a szájába; majd a kalapja karimáját kezdte el harapdálni; Leon csak szótagolta tovább a remekművet: «a sors dagadó… hullámain hintáló… gályádat duzzadó…» Alienor nem állhatta tovább: puff! úgy vágta Leont hátba, hogy kiesett a plajbász a kezéből; azzal kirohant az ajtón, az épen szemközt jövő komornyiknak nyakába esett, annak a keblén kaczagta ki elfojtott érzelmeit, a ki megint bámulatában azt is elfelejtette, hogy miért jött?
Dumka úr a fejét rázta: azt kezdte hinni, hogy jelöltjüknek a nagy eséstől alkalmasint megzavarodott az agyveleje. El nem bírta gondolni, hogy mi nevetni való van azon, hogy «életed gályáját kedvező szelek biztos kikötőbe fuvallják»; mikor ezen két más jelölt antistes könnyekig elérzékenyült egykoron.
(– De ugyan minek kényszerítettél engemet ennek a derék becsületes embernek a rovására nevetni? pörölt négyszemközt Alienor Leonra.)
(– Hát azért, hogy ne csinálj majd a hölgyek előtt olyan kámficsorodott képet.)
A hajdu ebédre hítta az urakat. A nagy czímerteremben harmincz vendég számára volt terítve, a többieknek a hosszú corridor szolgált étkezési helyül, a honnan nemsokára felhangzott a jelöltért mondott áldomások lelkesült zsivaja. A teremben is fesztelen, jó kedv honosult meg, miután a magas vendéglátókat megnyugtatá Leon az iránt, hogy semmi nevezetes baj nem történt, csupán csak a követjelölt «ismerkedett meg» egy kissé közvetlen érintkezés által a választókerületével s annak kétségtelen ragaszkodása tanujeleit elhozta magával.
Dumka úr sorba megsugta minden vendégnek, hogy a herczegnő nem szereti, ha az asztalnál toasztot mondanak. Ezzel saját magát védte meg azon vád ellen, hogy a jelöltre poharat emelni elmulasztá. Ezt nem vétkes gondatlanság, de magasabb tekintet okozta.
A fényes úri lakoma végeztével a herczegnő megszólítá Leont.
– Jőjjön velem, mutatok önnek valamit. Princz Alienor maradjon itt a hölgyekkel. Neki nem szabad azt még látni: mert rá nézve ez meglepetésnek készül.
Azzal bevezette őt a hölgyek dolgozó szobájába s feltakarta előtte a készülő zászlót. Aztán elmondta neki, hogy az milyen rövid idő alatt készült, mind a négy hölgy dolgozott rajta; Rafaela ezt a részt készíté, Livia amazt; minden betűt elmondott, hogy melyik hölgynek műve, s elégült mosolylyal fogadta Leon bámulatteljes magasztalásait.
– Ez a győztes diadaljelvénye lesz, ha visszatérnek.
– Mindent el fogunk követni a diadalért, herczegnő.
Azonban bucsút kellett venni. A nap már alkonyatra járt, s még estére Bátokra kellett eljutni, a hol a hű párt zöme van; ott a jelöltet nagy dáridóra várják. Sok mindenféle hajczéczú lesz. Kiki sietett magát ajánlani és megtalálni a szekerét, meg az utitársát. Alienorék számára ezúttal a herczegasszony legszelídebb fogata állt készen.
Mielőtt eltávoztak, Livia azt sugá Leonnak: «vigyázzon magára».
Leon visszasugott: «van, a ki én értem imádkozik».
Mikor a kocsiba ültek, Alienor azt mondá Leonnak:
– Te! Ez a Livia kedves egy gyermek. Rafaela értékét nagyon növeli az a körülmény, hogy ők «elválhatatlanok».
Leon ránézett a szemöldéig nyomott kalapkarimája alul s ebben a nézésben az volt mondva: «te! ha egyszer én fordítalak föl, akkor kitörik a nyakad».
A díszmenet százhúsz kocsival, ötven lovassal tova robogott az országúton. Minden szekéren volt egy zászló, minden lovasnál a csizmaszárba dugva egy lobogó, a jelöltet szállító kocsi koszorúkkal körülfonva. Minden kalap mellett fehér toll, az ő nevével.
Milyen szép az a dicsőség!
* * *
A honnmaradt hölgyek a lármás vendégsereg tova vonultával a dolgozó szobát keresték fel. Sürgős volt a munka. A babérguirland sok pepecseléssel jön létre; nem lehet az időt tékozolni. Alig hordta el a szél az eltávozók porfellegét, ők már a hímzőkeret mellett ültek s járt ujjaik közt a hímzőtű szorgalmasan.
– Milyen jó színben volt ma a princz, kezdé el Livia.
– Valóban használt neki, hogy megsütötte a nap s kifútta a szél: szépsége férfias kifejezést nyert vele, folytatá madame Corysande.
– A változás modorára és jellemére volt legtöbb hatással; mondá a herczegasszony. Ki van ragadva eddigi tespedéséből: kezd érdeklődni országos ügyekért; tettvágyra van hangolva. Ember lesz belőle.
– Oh, bizonyosan igen derék ember: oly nyájas és szelíd. Mondá Livia.
– Egészen az én ideálom egy férfiban, tódítá madame Corysande. Én nekem az ilyen férfiak tetszenek legjobban, a kik szelídek, odaengedők; követelés, uralkodásvágy nélkül.
– S van jó humora és éles itélőtehetsége, mondá a herczegasszony.
Rafaela nem szólt semmit. Csak Liviára nézett néha, mikor az princz Alienort úgy magasztalta előtte, mintha kiakarná belőle nézni, hogy mit gondol?
– Oh én bizonyos vagyok győzelme felől, heveskedék Livia.
Ekkor megszólalt Rafaela herczegnő.
– Azt igen rosszul teszi princz Alienor, hogy Zárkány Napoleont hordja magával beájánlóul.
– Miért? szólt az anyaherczegnő. Az a legalkalmasabb ily szerepre. Nagy szónok. Ismeri a népet. Találékony, ügyes, rettenthetlen. Buzgó és kifáradhatlan. Képes akárkit megnyerni.
– Annál rosszabb princz Alienorra nézve, mondá Rafaela herczegnő.
Erre mind a három hölgy beleszúrta a hímzőtűt a kelmébe és rábámult.
– Hogy érted azt? szólt vállait csodálkozóan vonogatva a herczegasszony.
– Azért ne álljatok meg a munkával; himezve is beszélhetünk. Adj kölcsön a selyemedből egy szálat, Livia. No nézd, hogy összeszorítottad a markodat: mintha nem tudom, mit kérnék tőled kölcsön? – Hát ugyan mondjátok csak, ha a nők is bírnának szavazatjoggal, Nornenstein Alienor princz és Zárkány Leon közül melyik vinné haza az etelvári kerület képviselői mandátumát?
– Ah! Hah! szörnyűködék fel egyszerre a herczegasszony, valamint madame Corysande. Ez sok! Ez sok!
Livia tűjéből pedig kiszaladt a selyem. Ijedten bámult Rafaelára.
(«Te is?»)
Rafaela mosolygó fölénynyel tekinte hol anyjára, hol madame Corysandera.
– No hát jól van. Tegyünk egy próbát. Itt most négyen vagyunk asszonyok. Csináljunk próbaszavazást. De titokban.
– Hogyan?
– Itt vannak e tányérkán czukor- és csokolád-bonbonok, fehérek és feketék. Ballotáljunk velük. Mindegyikünk kivesz egy fehéret és egy feketét a markába. Az egyiket a szájába teszi, a másikat bedugja ide a hímzőkosárba. A fehér Zárkány Leoné, a fekete princz Alienoré. Aztán majd meglássuk, hogy hány fehér lesz a kosárban?
– Egy sem lesz! Egyetlen egy sem, heveskedék madame Corysande. Még csak gondolatnak is, képzeletnek is képtelenség ez.
– No hát tessék a bonbonokhoz nyulni. Mama megengeded? Járulj te is a tréfához.
A herczegasszony derült kedélyben volt.
– Ah, akkor négyen leszünk s a szavazatok egyformán üthetnek ki.
– De nem, nem! bizonyozott madame Corysande. Egy fehér sem lesz közte!
– Kérlek, szólt Rafaela anyjához; játszál velünk alkotmányos szavazást.
– Jól van, mondá a herczegasszony s első volt, a ki a bonbonok közé nyult.
– Szavazzunk keresztneveink alfabeti rendje szerint. Indítványozá Rafaela.
– Akkor madame Corysande az első. Ismétlem, hogy a fehér Napoleon, a fekete Alienor.
Madame Corysande szenvelgő ízetlenkedéssel kelt föl a hímzőkeret mellől s járult az asztalhoz, melyen a szavazatszedő urna: a hímzőkosárka állt. Egyik bonbon belehullott, a másik madame Corysande ajkai közt szétmajszoltatott.
– Következik Livia.
A leánykának láthatólag reszketett a keze, mikor szavazatát a kosárba rejté.
– Azután jövök én, mondá a herczegnő. Az ő neve Madeleine volt. És végül te Rafaela.
A ballotozás bevégeztetett. A szavazatgolyókat kiönték az asztalra – és íme – oh csodák csodája: három fehér és csak egy fekete bonbon hullott ki belőle.
Három szavazat Napoleonra és csak egy Alienor mellett!
Három áruló négy közül!
Ez mégis hallatlan valami.
A négy hölgy egymásra bámult.
Az az egy, a melyik a fekete golyót vetette be, az tisztában lehetett a másik hárommal. De vajjon, melyik volt az az egy?
Rafaela felkaczagott.
– No, úgy-e megmondtam!
Azzal mindnégyen hozzá fogtak – tovább hímezni azt a zászlót.
HARMADIK RÉSZ.
ALKOTMÁNYOS HARCZ.
A HÍVEK TÁBORA.
Barátom Leon, mondá Alienor, mikor a kocsiban fennültek, lesz-e még ma valami ivás? mert én ma már annyit ittam, szokásom ellenére, hogy úgy emelem már a fejemet, mint Atlas a földglobust. Többet ki nem birok.
– Ne félj semmit, az eddigit kirázza belőled Bátokig a kocsi, s kifujja a szél, még meg is szomjazol. A korteskedés jó étvágyat csinál, s kimíveli a torok képességeit. Ma pedig még szörnyű nagy eszemiszomság vár ránk. Bátokon lesz csak az igazi választási lakzi, s abból úgy sem maradhatsz ki, mint a menyasszony a lakodalomból. Hanem tanítalak egy praktikus fogásra. Ha nem vagy erős ivó, s tartasz tőle, hogy egy–két–tizenkét pohár levág, akkor adass magadnak veres bort, tölts a poharadba vizet s a borbúl csak annyit, hogy mikor iszod, lássék, hogy színe van; azután minden pohár-koczintásnál arra legyen gondod, hogy a poharad tartalmának felét a kettőtök közé eső hazafiak nyakába locscsantsd, így aztán kevesebb felhajtani valód marad. Hanem inni kell: ez már regula. Ha vízbe ugrol, vizet kell innod; ha borba ugrottál, bort kell innod.
Alienor megköszönte szépen a jó tanácsot, s köpönyegébe takarózva, oldalt vetette magát, s aludt volna, ha minden öt perczben el nem rikkantja magát egy-egy banderista a fülébe: «éljen a lion úr!» s arra aztán minden lovas legény rákezdi «a lión úr» (Alienor népies neve) nótáját: a szokott dallamra.