S hogy helyzetének fontosságáról meggyőződjék, egymást követték a kitüntetések ránézve a magas és legmagasabb körökben, a miknek, akármilyen erős önbirálattal nézett is végig saját magán, nem tudta okát adni. Titkos protectió tolja-e előre? vagy főnökeinek van arra szükségük, hogy megbizottjuk állásának tekintélyt szerezzenek? (Mint a hogy a Lipótrend lovagjává tesznek egy szinészt, hogy elhíhassák az udvari concertbe deklamálni.) Többször a legkényesebb megbizásokkal küldték el a berlini és párisi diplomácziai körökhöz, s hogy eljárásával meg voltak elégedve, azt bizonyítá, hogy a megbizást ismételték.
Akárhová ment, mindenütt feltalálta ugyanazt a szinpadot, ugyanazokat a komédiásokat. Ninivét, Babylont, Sybarist, az Astarte ünnepélyeket, az arany borjú körüli tánczot, Párisban, Berlinben, Bécsben, s ő úgy játszott és úgy tánczolt velük, mintha elfelejtette volna egészen a gezetleni szegény paraszt baját s az etelvári erdő repkénylevelét. Pedig a szive fölött hordta mind a kettőt. Azt hitték, mulat. Azt hitték, könnyelmű, csapodár, csélcsap. Hogy kifecsegi a rábizott államtitkokat. Pedig ez csak művészete volt. Mindenkit megcsalt: komolyan és tréfából; csak azt nem, a kinek hűséggel tartozott.
S ez nehéz feladat ott, a hol a jövevény mentől előbbre hatol, annál nehezebben tudja elhatározni, hogy kinek tartozik tulajdonképen hűséggel? A hol van «látható» és «láthatatlan» kormány. Kezek, a mik a határozatot aláirják, és kezek, a mik a határozatot keresztül húzzák. Ligák, szövetségek, a mik egymás tervei ellen dolgoznak. Titkos kézszorítások egyetértő jeladása pompásan elmondott nyilvánításokkal szemben. Czukorral bevont bombák és lőporral töltött bonbonierek. S a hivek tábora fenn a hegy magasától le a völgy mélyéig terjed. Kié itt a hűség? Azt azután csak a szive mondja meg az embernek!
S a szív: az olyan ritkaság a magas helyeken. A szív, mely fel tudja fogni: mennyi verítéket hullatott el a szegény földmíves, a mig azt a forintot megszerezte, melynek millárdjai vesznek el egy kimondott szó miatt; mennyi könnyet hullatott el a szegény anya, míg felnevelte egy fiát, a minőnek százezrei hullanak egy kardmarkolatára ütő kéz miatt. Ezt a szót, ezt a csörrenést alig várják ott, hogy meglehessen adni.
S a félvilágrész készül az itéletnapi találkozóra. Ninive, Babylon, Sybaris tánczol, tömjént éget Astarténak; de az alatt a Dagon templomában fegyvert halmoz össze.
Titokban keresik a szövetségeseket.
Igéreteket tesznek.
«Ha te ellensége leszesz az én ellenségemnek, én prédául adom neked az én barátomat.»
A mi útban áll, azt el kell hárítani. Ha megy: cselszövénynyel; ha megy: pártalakítással; ha nem megy: erőhatalommal.
«Tegnap ellenségek voltunk ketten; holnap szövetkezzünk ketten, holnapután egy harmadikat megverjünk ketten. S aztán megint lehetünk ellenségek ketten.»
Hogy reszket már az a kard magától is a tokjában! Hogy vibrálnak a dobverők a kifeszített bőrön érintetlenül is! Hogy búg az ágyu torka, mikor a szél végig fuj előtte!
A háború a levegőben függött: megérve. Megkaphatta, a ki utána nyult.
A gezetleni szegény embernek pedig nem kellett a dicsőség, hanem a béke. S a gezetleni szegény ember, az az egész ország.
Egy késő tavaszi estén Leon rendeletet kapott, hogy készüljön Párisba.
Ez ugyan anachronismusnak látszik. A gyorsposták és távirdák idejében még futárok által küldözni leveleket. Hanem ez bizony így szokás. Mély barátságban élünk egymással, hanem azért nem hiszünk egymásnak, s nem tudunk szabadulni attól az előitélettől, hogy minden ország kormánya hódol annak a rossz szokásnak, hogy a diplomatáknak küldött leveleket felbontogatja (a műtét nyomot sem hágy), a sodronyon küldött izeneteket pedig lemásoltatja s egész bureaut tart, melynek feladata a titkos irásjegyekben küldött sürgönyöket megoldani. Nem tudjuk: alapos-e a gyanakodás? de mélyen gyökeredzik s ezért a titokban tartandó izeneteket titkos jegyekben is irják, be is pecsételik s még azonfelül az elszállításukat is a legmegbizhatóbb emberre ruházzák.
Leon rögtön sietett szállására, uti málháját összecsomagolni.
A megőrzendő sürgönyt magát azon oldaltáskájába zárta, a melyet az egész úton, szijra kapcsolva, a vállán szokott viselni, annak a kulcsa pedig az óralánczán fityegő csecsebecsék közé volt rejtve.
Hogy annál nesztelenebbül elosonhasson, inasát elküldte a legközelebbi casino-vendéglőbe, hogy hozzon számára valami estebédet, akkor aztán nem lesz kénytelen reggelig kimenni a házból s minden vele találkozónak a kérdésére felelgetni.
Mert arról az egyről ugyan bizonyosnak kellett lennie, hogy abban az órában, a melyben azt a sürgönyt az ő kezére bizták, már tudják e küldetését olyan helyeken is, a hol nem kellene tudni.
A chifreolt sürgönyöknek kulcsa van. A hány, annyiféle. Külön titkos írás az, a melylyel az uralkodók egymás között leveleznek; megint más, a melylyel a külügyminisztereikhez irnak; ismét más, a melyen két ország külügyminisztere értekezik egymással; s külömböző a titkos irás, mely a nagykövetek és kormányaik között folyik, s mindannyitól eltér, a mi a kormányok és kiküldötteik által használtatik. A sürgönyök megoldásának kulcsát egy jelszó képezi, a mely jelmondat betüi szabályozzák az alphabetet; úgy, hogy a kezdő ABC betük minden szónál más betüre esnek. A jelszóban «A» betünek nem szabad lenni. A ki e jelszót nem bírja, semmiképen sem olvashatja el az írást, mert az egyik szó a másikra rá nem vezet.
Ezt a jelszót magát is gyakran felcserélik.
Azon sürgönynek a nyitját képező jelszó, mely Leonra volt bízva, ez volt: «Non semper idem».
Ez olyan titok, a mit még az sem tud, a kinek a sürgöny szól, a míg a megbizott nem közli azt vele. Leon még a tárczájába sem jegyezte azt fel, elégnek találta emlékébe felróni.
Csöngettek bezárt ajtaján. Egyedül volt; azt hitte, az inasa tér vissza s sietett az ajtót kinyitni.
Tökéletes volt a boszusága, a mint a belépőt megismerte.
A vas kakadú volt.
– Szervusz barátocskám! Jaj de szaladtam! Csuron víz vagyok. Utolért a zápor s én otthon hagytam az esernyőmet. Ne haragudj, hogy ilyenkor háborgatlak. De téged legközelebb találtalak. Tudom, hogy nem dobsz ki.
No bizony ezt Leon nem tudta olyan bizonyosan.
Akárkit sem látott volna most szivesen, ezt az embert pedig legkevésbbé. Azon is csodálkozott nagyon, hogy most eső eshetik odakünn, holott félóra előtt, mikor hazajött, tiszta derült volt az ég. Hanem a kóbor diplomata leolvasta azt a gondolatot az arczáról s eléje került a gyanunak, nehogy Leon azt higyje, hogy ő most a városi park kertészével öntöztette le magát tetőtől talpig, hogy ürügye legyen Leonhoz berontani.
– Ilyen ez a Bécs! Az ember soha sem tudja, hogy esernyővel menjen-e ki az utczára, vagy sétabottal? A Neubauban a nap süt, a Lipótvárosban a szél fú, s a belvárosban eső esik. S én otthon hagytam az esernyőmet.
– Nekem pedig nincs több egynél, s azt nem adhatom kölcsön, mert szükségem van rá.
– Nem is kivánom, majd haza jön az inasod, s hoz nekem egy comfortáblet. Addig megengeded, hogy itt lebzseljek nálad.
Csak ez kellett még!
– Leülhetsz, ha akarsz, az előszobában; de a szobámba be nem jöhetsz.
Leon nem akarta vele tudatni, hogy útra készül, a mit annak a csomagolt málhák rögtön elárultak volna.
– Hehehe! Valami kellemes találkozás? enyelgett a kopott államférfi. Valami szép fiatal hölgy van odabenn?
– Az hát. Hagyta rá Leon boszusan.
– Zavartam a pásztorórát? hehehe!
– Igen, zavartad. S most eredj le a házmesterhez, küldd el azt kocsiért, mert az inasom soká nem jön meg, s ha nem volna aprópénzed, szivesen szolgálok vele.
S aszal Leon kivette tárczájából az obligát öt forintot, a stereotyp szemérmes úri család jutalékát, s oda akará azt nyomni a tolakodó markába, hogy megszabaduljon tőle.
Ez azonban ezuttal nem fogadta el a kegyadományt, hanem sajátságos mosolylyal hajlott oda Leonhoz, fülébe súgva:
«Non semper idem.» (A mi azt teszi, hogy «nem mindig ugyanaz».)
Leon meghökkenve rántá vissza fejét, s rábámult a furcsa vendégre, ki az ő titkos jelszavával köszönt be hozzá.
Az egy ideig gyönyörködni látszott Leon elbámulásában, azután csendesen az oldalzsebébe nyult, s onnan kivett valamit, a mit a markában tartva oda mutatott Leonnak.
Ez azon aranypecsét volt, mely jelvénynyel a kormány legbensőbb megbizottai igazolják magukat. Ezt a titkos jelvényt csak a legválságosabb perczben szokták megmutatni; csak a legnagyobb kényszerüség idején. Némelyik soha napvilágot nem lát, s mint lepecsételt hagyaték jut vissza megbizójához, a megbizott halotti ágya mellől.
E jelvény látása, mint galvan szikra hatott Leonra. Ennyire még nem csalta meg ember soha, mint ez az ütött-kopott nevetséges alak.
A kopott diplomata súgva mondá neki:
– Nem minden ember az, a minek látszik. Ugy-e bár? semmi szép delnő nincs rejtve a szobádban, Leon?
– Nincs.
– Hanem útra készülsz s azt nem akarod senkivel tudatni?
– Ugy van.
– Akkor beeresztesz a szobádba.
Leon elől bocsátá a vendégét.
– Nem esik ám az eső odakünn, hanem magam locsoltam össze a kalapomat a szökőkutnál, hogy ürügyem legyen hozzád berontani. Már össze is pakoltál: látom. Itt ebben az oldaltáskában van az a sürgöny, a mit el kell vinned, úgy-e bár? Csak azért kérdem, mert azt el fogják tőled lopni. No, légy felőle bizonyos, hogy ellopják. Akármit csinálsz, akárhová teszed, ellopják. Ki van már adva a rendelet, hogy ezt a sürgönyt minden áron kézre kell keríteni. Ebben van Európa legközelebbi jövendőjének sorsa. A jelszó, mely vagy elolt, vagy meggyujt. Én a tartalmát is tudom. S bizony mondom, hogy drágább lakmározást Cleopatra nem követett el akkor, mikor a 80 ezer sestertiát érő gyöngyöt eczetben felolvasztva lenyelte, mint én eszem ma, a ki lenyelem ezt a titkot, a miért engem «Olcsó Jánosnak» neveznének bizonyos urak, ha százezer forintért odaadnám azt nekik. Ha nem ismernének úgy téged, mint a hogy ismernek, már azóta itt volna az asztalodon három darab váltó, ugyanannyi százezer forintról szóló, azért a barátságért, hogy csak egy éjszakára engedd át ezt a lepecsételt levelet s mondd meg a jelszót, a mi a cryptographia kulcsául szolgál. Azt nem merik tenni. Hanem el fogják tőled lopni. Már ki van adva a rendelet. Innen Párisig két nap, két éjszaka. Nem is gyanítod, milyen emberek indulnak el erre a vadászatra s milyen cselszövénynyel kerítenek meg. Ha férfinak nem sikerül: sikerülni fog nőnek. Mikor legkevésbbé gyanítod, akkor lopják el; a hol legbiztosabbnak fogod magadat érezni, ottan lopják el tőled. Hasztalan mondod, hogy a testedhez fogod kötni, hogy rajta hálsz. Ha száz szemed lesz, mint Argusnak, nekik százegy kezük lesz, s a százegyedik meglop. No már most eléggé megijesztettelek. Ne félj semmit! Csak tréfa volt. Már most beszéljünk komolyan. Kell egy szivar?
– Köszönöm: csak gyujts rá magad.
– Igaz: te nem szivarozol. Hát mondom, hogy ez csak tréfa. Az egész sürgöny csak tréfa. Az a sürgöny, a mit most viszesz, épen arra való, hogy ellopják. Azokat bolonddá tenni való, a kik vadásznak rá. Van nekik reményük, hogy nagy megvesztegetés árán valakitől mástól megkapják a titkos írás kulcsát is, ha tőled meg nem kaphatják. De rólad sem mondtak le! Őrizkedjél a szép asszonyoktól! Csak azt mondom, hogy őrizkedjél a szép asszonyoktól! De hát mi az ördögért őrizkednél a szép asszonyoktól? Te bizony csak ne őrizkedjél a szép asszonyoktól, hanem vedd őket, a hogy vannak. Hadd lopjanak meg. Lopd meg őket te jobban. Ez a sürgöny, a mit magaddal viszesz, áltudósítás. Ezt te elő se add azoknak, a kikhez küldve vagy, még ha el sem lopják is tőled. Élő szóval mondd el, a mit tudatnod kell. Hogy mit kell tudatnod: azt kérdezd a saját szivedtől és fejedtől. A szived érzi, az eszed ismeri azt, a mit elő kell adnod. Az igazat mondd mindenütt. Ne légy ravasz, ne titkolózzál, őszintén és mindenki előtt a valót, az igazi helyzetet mondd el és azt, a mit az egész ország kilencz-tizedrésze kiván. Ha nem fogják elhinni, csak azért, mert igaz; ha az ellenkezőjét fogják elhinni: az baj lesz, de nem nekünk. Ha elhiszik, az jó lesz mindenkinek. Most semmi utasításod nincs. Látsz, tudsz mindent, a mi előtted és mögötted van. Semmi ravaszság nincs rád bizva. Ha küldetésed be lesz fejezve, akkor visszahivatol. Ha új utasítást kapsz, sürgönyeid titkos irásának kulcsos jelszava ez lesz: «Virtute puer».
Leon kénytelen volt föltétlenül hinni ez embernek.
– Hiszesz nekem?
– Hiszek.
– Ismersz már most?
– Ismerlek.
– Még sem olyan jól, mint én téged. Más embernél azon kezdtem volna, a min te nálad végzem. A pénzkérdésen…
(Tehát mégis!)
– A mi pénzt az útra kaptál, az épen csak saját szükségleteidre való. Azonkívül még sok kiadásod lesz. Urat kell mutatnod, hogy mindenütt ott lehess. Splendide kell föllépned és imponálnod külsőleg a veled érintkezőknek. Feladatod lesz: feltünővé lenned. Fogadd ezt a csomag pénzt. Ne kérdd, ki küldi, ne számláld meg, mennyi? Én sem tudok róla többet. Nem adsz róla nyugtát, s nem adsz róla számot. Nincs kinek. Tedd el gyorsan! Az inasodat hallom csoszogni a lépcsőn. Kérlek, szidj ki előtte nagyon. Nevezz szemtelen tolakodónak. Fenyegess, hogy a lépcsőn dobsz le, ha még egyszer idejövök. Megszoktam én azt már. Tőled az igaz, hogy nem. Te nem szoktál a kéregetőkkel gorombáskodni. Te a zsebedbe nyúlsz, markukba nyomod a pénzt, úgy rázod le őket a nyakadról. Hát csak ezután is tégy úgy velem. Add ide azt a keserves öt forintost annak az inség-szenvedő szemérmetes úri családnak a részére s aztán mondd rá: hogy több is veszett Buda alatt! Mások meg is taszigálnak, a kiknek az a modoruk. A kinek leghívebb szolgája vagyok, annak a kapusa botot fog rám, ha közelítek. Úgy csúfol minden ember, hogy a «vas kakadú».
Csengettek.
A kopott emberke háttal ment kifelé, alázatosan hajlongva Leon előtt, s köszöngetve és hálálkodva neki latin nyelven, hogy az inas ne értse: «ago gratias, domine illustrissime; Deus omnipotens faciat felicem summa cum benignitate dominationem vestram. Sancta trinitas et omnes beati sancti vigilent super passus vestras. In gratiam angelorum vos recommendo».
– O du verfluchter Eisenkakadu! Kiáltá el magát a háta mögött valaki, rekedten dörgő hangon s egy indiscretus kéz odamarkolt a szépen felviaszkozott üstökébe s azt hátulról előre simította, míg egy goromba csizmaorr a térdhajlásába rúgott. Nem az inas volt a belépő: hanem Nornenstein Octavian fejedelem.
A kis kopott ember ugyancsak sietett a rendúr hóna alatt keresztülsurranni s a lépcsőt elérni: a magas úr még oda is utána kiáltott:
– Csak én nálam mutasd meg a bóbitádat, te szemtelen jótékonysági adószedő! majd olcsó lesz a czukornád! Orczátlan egy ficzkó! Csupa gummi elasticumból van. Akárhogy ledobja az ember, megint felugrik, koldul egy szemérmetes család részére, s a mint megkapja az ötforintot, egyenesen megy a Hotel Imperialba s pezsgőt parancsol magának. Kellemetlen vendégtől szabadítottam meg önt, kedves Leon!
(Au contraire. Mondá magában Leon.) De azt az új vendéget csakugyan be kellett vinnie a belső szobájába.
Nornenstein Octavián még ott is úgy gesticulált, mintha semmire másra nem gondolna, mint arra az innen kikergetett alázatos emberkére.
– Hogy eresztheti be az ilyen embert a szobájába, kedves barátom? zsörtölt Leonra. Hisz ez egy valóságos komisz kém. Muszka és porosz zsoldban álló kém. Ez egy olyan ember, a kinél a koldulás csak ürügy. Azt nézi, hogy mit lophasson el? Ettől az embertől őrizkedjék ön. Ez a «hárombetűs» emberek osztályába tartozik, a kikre a boltos legények e három betűvel figyelmeztetik egymást, D. M. S. (Der Mann schnipft). Vigyázzon a kezére, mikor itt jár.
S e közben Octavian fejedelem szemei fürkészőleg járták be Leon szobáját, megakadva tekintetükkel az oldaltáskán.
Leon azt mondá nyugodtan:
– Engem még nem loptak meg soha.
És tudott parancsolni arczvonásainak, hogy azok egy rándulással se árulják el az e válaszban rejlő malitiát.
– Nos? hát? Ilyen nagy előkészületeket tesz ön? szólt, másfelé fordítva a beszédet Nornenstein, s a félig csomagolt bőröndre és égyéb utitáskákra mutatva.
Leon foga alá szorítá az ajkát. Az ember kénytelen néha megfogni a száját, hogy ne beszéljen.
S azt már tudta Leon jól, hogy két nagy tudomány van a világon, a mivel messze földet be lehet utazni: az egyik tudomány «nem hallani», a másik «nem felelni».
Nem hallotta, hogy mit kérdeztek és nem felelt rá.
– Nos, megkapta ön levelemet?
Már erre mutatta Leon a fejével, hogy nem kapta.
– Micsoda? Nem kapott semmit? Ez mégis szörnyűség! Itt van a zsebemben a postai vevény, három nap előttről! Tehát csakugyan igaz! Hogy minden levelemet elfogják és előbb a cabinet noirba viszik, felbontják, lemásolják, s csak azután kézbesítik. Most már tetten kaptam őket. Panaszt fogok tenni a miniszternél. A levéltitok szent! No hanem ezúttal ugyan felsültek vele. Az egész levelemből nem tudtak meg többet, mint azt az ártatlan dolgot, hogy én ma a badeni villámban estélyt adok, s arra néhány régi kedves ismerősömet meghívom. Ön is azok közé tartozik kedves Zárkány. Ön ismerősei nagyrabecsülését kivívta. Igazán helyesen van mondva: kivívta! Megállította az embert az úton, kihúzta a hintajából, mellére szegezte a pisztolyt s azt mondta: «ideadod a nagyrabecsülésedet? vagy meghalsz»! Az ember meg van babonázva általa. Az ember! De hát még az asszony. Önnek nincs fogalma arról, hogy micsoda pusztítást követ el az asszonyi szivekben? No majd meglátja ön! Micsoda szerencsés sejtelem volt tőlem, hogy ide feljöjjek! Pedig csak egészen véletlen. Az irodában volt dolgom s akkor jutott eszembe, hogy hohó! hisz az én barátom, Leon is itt lakik. Hátha nem kapta a levelemet? Az a cabinet noir! No lett volna az én fejemnek zivatar: szép szemek villámaiból és könyeiből, ha önt ma elő nem tudom adni.
Ismét csengettek.
Leon nem ment az ajtót kinyitni; nyitva hagyta azt szándékosan. Majd rátalál, a ki jön, hogy nincs bezárva.
Az inas jött az ételes kosárral.
Azalatt, míg az motyogott az előszobában, Octavian el akart készülni Leonnal. Megfogta a kezét.
– No csak el fog ön jönni hozzánk Badenbe?
– Alig tehetem, magasság; mert holnap reggel találkozóm van.
– Micsoda? Tête a tête, vagy rencontre? Mindegy no. Egyik a kettő közül. Hány órakor kell önnek ott lenni?
– Reggel félkilenczkor.
– Megvan! Akkor bizton eljöhet ön hozzánk Badenbe: a reggeli öt órai vonat visszahozza. Nem kérdezem, párbaj-e, vagy szerelmi légyott, a mi önre vár? Az mindegy. Ha párbaj, nem árt neki egy éjjeli dinomdánommal megvetni az ágyát. Experto crede Ruperto. Én mindig külömb dolognak találtam, ha valami rencontre várt rám, víg czimborákkal eltölteni a megelőző éjszakát s illuminált fővel menni neki a halálveszélynek, mint otthon ülni, testamentomot írni, s bűneimen bánkódni. Ha pedig szerelmi kaland az, a mi oly elhalaszthatatlan, annak megint higyje el ön, semmi sincs annyira javára, mint egy átdőzsölt éjszaka. S egy nagyon kicsiny kis hűtelenség, a minőre önt képesnek hiszem, csak hatványozza az utólagos szenvedélyt. Ez a phantasiát föleleveníti. No hát kezet rá! El fog ön jönni hozzánk az éjjel. Falbenheimék is ott lesznek.
Leon meg volt akadva.
Inasa teríteni kezdett, s figyelmezteté, hogy a beefsteak megfagy.
– Csak költsd el a beefsteakedet magad, fiam; mondá neki a rendúr, s nesze, igyál hozzá egy pohár bort is. Urad ma nem vacsorál itthon.
Annyit vett észre Leon, hogy nagyobb teriméjű bankjegy volt az, melyet Nornenstein inasa markába nyomott, mint a mekkorával egy pohár bort szoktak kifizetni.
– Nem tagadom meg magamtól azt a szerencsét, hogy magasságod estélyén jelen legyek; mondá Nornensteinnak kezet nyujtva.
– Ah, az utolsó biztatás fogott, enyelgett hamiskodó szemhunyorítással a rendúr. Ezt tudtam én. A szép Loreley is ott lesz. Csak aztán el ne felejtse ön azt a másik légyottot miatta!
– Két rencortreért cserébe.
– Micsoda két rencontreért?
Nincs kedvem az öreg generálistól összeapríttatni magamat.
– Ah, az öreg kardcsörtető nem öli meg a leánya udvarlóit.
– Lehet, hogy azok maguk teszik meg egymásnak ezt a szivességet. S én ismerek a közelben valakit, a ki erre aligha nem kész.
– Ah! Badarság! Az a valaki nincs a közelben. Arra már szavamat adom. Az a valaki most Etelvárott ül s segít hímezni a szép Rafaela herczegnőnek. Az biztos helyen ül.
Ennél a szónál valami daemoni ötlet villámlott keresztül Leon agyán. A rontás, a rombolás gondolatja volt az. Rossz gondolat.
Nem kellett volna neki megkívánni a daemonok gyönyörűségét, a kik annak örülnek, ha azt látják, hogy az emberi bolondság mint szakítja a saját fejére a legszebben fölépített fellegvárakat. Nem tudott ellentállani annak a csiklánynak, hogy megtréfálja azokat, a kik vele játszani akarnak. Nem gondolkozott tovább rajta, hogy mi lehet még abból?
A daemoni ellenszenvhez aztán még egy kis emberi igazságérzet is vegyült. Lehet-e azzal a gondolattal kibékülni, hogy Rafaela herczegnő egy olyan férj neje legyen, mint Alienor? a ki őt már abban a perczben sem szereti, a midőn megesküszik erre az oltár előtt. Nincs olyan közönyös idegen, a ki ne sajnálja tőle azt a meg nem érdemlett kincset. Minek is választotta őt Rafaela? Nem talált széles Magyarországon magához illő alakot? Főrangú, délczeg, nemeslelkű ifjak között nem válogathatott? Ez a báb tetszett meg neki? Rangkórság az uralkodó szenvedély nála? No hát bünhődjék benne!
– Az esteli vonatnál találkozunk; mondá a menni készülő Nornenstein előtt meghajtva magát.
– Nagyon fogunk rajta örülni.
– Legnagyobb tisztességnek veszem megjelenhetni.
Mikor a rendúr eltávozott, Leon utasítást adott az inasának, hogy úti bőröndjével másnap várjon rá az indóháznál, most pedig készítse elő tánczvigalomhoz való öltönyeit.
Az inas az oldaltáskát is a többi útimálhák közé akarta tenni.
– Ne bántsd, azt magammal viszem.
– Hogyan? Az oldaltáskát tánczvigalomba?
– Oda. Csak tedd le.
A míg átöltözött, az inge alatt viselt kis medaillon, azzal a védszentképpel még egyszer megszólítá: «nem jobb volna-e, ha ezt az estét azzal töltenéd, hogy levelet írj annak, a kinek minden gondolatja te vagy; a kinek egyedül mondhatod el minden titkodat? nem jobb volna-e, ha az ő szeretettől dicsfénylő arczát invocálnád lelked elé s álmodnál felőle, a hogy minden éjjel».
Ez jó szellemének szava volt. Nem hallgatott rá. Azzal mentette magát önlelke előtt, hogy e titkot még ő vele sem szabad tudatni. A gúny, a rontáskedv kapott erőre szivében. Bálnak öltözött.
Mikor a lépcsőn lement, kezében tartva oldaltáskáját, valaki a sötét kapuív alatt megfogta a karját. A vas kakadú volt.
– Rád vártam. Hátha elfelejtetted a jelszót: virtute puer!
Valóban elfelejtette már.
A kapus kergette kifelé a kopott embert.
«Ugyan ne alkalmatlankodjék már»!
Leon elgondolkodott rajta magában, a míg az indóházig kocsizott, hogy hát vannak az életben oly komédiások is, a kik a koldus, a könyörgő, a hánytvetett szerepét játszák végig. A kiknek küldetésük lenézetni, leköpdöstetni, megrugdaltatni, gúnynevet viselni, s a kik egyetlen egyszer sem emelik fel a fejüket a világ előtt, hogy megmondják az igazi nevüket. Játszák élethíven a megvetett nyomorultat végig és soha sem tudja meg róluk senki, hogy kik voltak??
ÖTÖDIK RÉSZ.
LIVIA.
A LORELEY.
Nornenstein Octavián fejedelem a Bécs melletti Badenben valóságos rezidencziát tartott, palotáját ismerte már minden bérkocsis.
Leon, ki vasuton ment oda, már otthon találta Octavián fejedelmet, az saját fogatán előre sietett.
A termek már ki voltak világitva pompásan, s az úri társaság egy része egybe volt gyűlve. Azok mind saját fogataikon érkeztek: a plebejus vasutat egyedül Leon használta. Itt találta már a régi ismerősöket a budapesti gyüldéből, a szent liga tagjait, mely őt egykor szellemi bajnokának hitte s mely még most sem tudja, hogy hányadán van vele? De azokon kivül sok félig ismerős arcz, kikkel futtában találkozott, a diplomatiai körök sikamlós parquettjein, nagynevű herczegek és grófok, előkelő prælátusok, kik a diszlakomák alkalmával nyakukon rendjeleket, mellükön csillagokat, derekukon rendszalagot, hátukon aranykulcsot viselnek, s kiknek tömegében olyankor nagyon könnyű észrevétlenül elenyészni egy puszta fehér nyakravalónak, fekete frakknak. – Itt azonban észrevették. – Még az inasok is észrevették. A mi nagy szó.
Mikor a ruhatár elé került, Vendelin maga sietett eléje, ott kinn lerakandó holmiját átvenni. Mosolygása jelenté, hogy méltóztatik rá emlékezni.
– Monsieur Vendelin, mondá a hű szolgának bizalmas barátsággal Leon, nekem egy táskám is van, a mit nem hagyhattam otthon. Ezt szeretném valami biztos helyre eltenni.
– Óh kérem alássan, méltóztassék velem jönni.
Azzal Vendelin a tisztelgő hajlongások minden attitudejeit alkalmazva az új vendég irányában, átkormányozta őt egy kis sötét szobába. Ott volt egy Wertheimszekrény, azt kinyitotta előtte.
– Itt egészen biztos helyen lesz.
Abban a Wertheimszekrényben mindenféle pénznemek csomagai voltak rendberakva, aranyok tekercsekben, porosz tallérjegyek és chequek. Ott úr lakik.
Leon az óralánczán függő kis kulcscsal felnyitá a táska zárát, a beletömött pénzcsomagból kihuzott egy összeget, azt oldalzsebébe dugta, azután bezárta ismét a táskát: megvizsgálta, hogy jól zárult-e? Vendelin aztán betette azt a tresorba; rázárta a vasajtót s átadta a szekrény kulcsát Leonnak.
– No itt még maga Cartouche sem fogna hozzá nyulhatni.
Leon megköszönte a szivességet, eltette a szekrénykulcsot s aztán nem volt nagyobb gondja, mint hogy a keztyűjét be tudja gombolni.
A salonban már nagy társaság volt együtt. Leon felkereste a házi urat, az sietett őt bemutatni a legközelebb eső cseh főurnak, s aztán rájuk bizta, hogy mulassanak egymással; maga sietett hálószobájába s csengetett a komornyikjának.
– Vendelin! Tudsz-e te lopni?
– Furcsa kérdés!
– Ennek az urnak, a ki most érkezett, útitáskája is volt.
– Azt rám bizta. Én elzártam a Wertheimszekrénybe s a kulcsot neki adtam.
– De a Wertheimszekrény kulcsainak a párja nálad van s a táskához hozzáférhetsz.
– Igen.
– Az a táska is be van zárva; de te azt ki tudod nyitni?
– Abban a táskában van egy Párisba szóló levél, a hivatalos országpecséttel lezárva. Te fel tudod azt bontani pecséttörés nélkül?
– Aligha nem sejtek hozzá valamit.
– Annak a tartalmát betüről betűre lemásolod: vigyázva, hogy egy betűt is el ne téveszsz; mert az titkos irás. S ha készen lész vele, a levelet ismét leragasztod, úgy hogy a felbontást észre ne lehessen rajta venni: visszateszed a táskába s azt ismét bezárod s a szekrénybe visszahelyezed.
– Ehhez nekem csak egy dolog lesz mulhatatlanul szükséges. Két órai idő, a mely alatt biztosítva vagyok, hogy az az úr nem jöhet rám a táskája után tudakozódni.
– Erről gondoskodva lesz.
– Miről tudom én meg azt az időt, a mikor hozzá foghatok?
– Mikor azt fogom neked mondani: «eredj, készítsd el a tarokkasztalt a kártyázó szobában»:
– Elkészülök vele.
Azzal ment – theát felszolgálni a vendégeknek.
Leon arra volt készen, hogy faggatni találják. Hogy próbálgatni fogják a nyitját, mint lehetne valamit kivenni azokból a sulyos titkokból, a mik lelkére vannak bizva? – Csalatkozott. Várakozásával ellenkezőleg, inkább minden vele szólalkozó, tüntetésig látszott vinni irányában a politika iránti közönyt. Egyes csoportok minden szögletben neki hevülten vitatkoztak a borotvaélen tánczoló béke és háboru sorsa fölött; a portepée különösen első tenort igyekezett énekelni; azonban a fekete frakk is úgy beszélt a háboruról, mintha csak egy jótékony czélu cavalcaderól volna szó, melyben csak az a kérdés, hogy a főurak milyen costumebe öltözzenek, s aztán a bevétel nettó jövedelmét hogyan oszszák ki a szegények között? Még a hölgyek is bele voltak keveredve a politizálásba, s olyan szeretetreméltó vérszomjjal kisérték a férfiak combinátióit egy megindulni készülő hadjáratról, hogy egészen megfeledkeztek a tánczteremről miatta. Hanem a mint Leon valamelyik csoporthoz közelített, észrevette, hogy rögtön felhagynak diplomatiával, strategiával s forditják a beszédet a tavaszi lóversenyek hőseire: «Advocate» – «Beindlstierer» futtat a mezőn: beszélnek az «Arany Chignonról» s nagy érdeklődéssel tudakozódnak az ujon érkezettől, vajjon Magyarország akar-e részt venni a bécsi világtárlaton s lesz-e ott külön pavillonja? – Úgy tesznek, mintha ők félnének Leontól, hogy az kémleli ki őket.
(«Bravó!» mondá magában Leon! «ugy én nekem a mai éj munkája nagyon meg van könnyítve. Itt igazán csak mulatni kell».)
Átment a tánczterembe.
Kereste szemeivel a szép Pompeia baronesset, a kiről tudta, hogy itt van.
Máskor oly könnyű volt rátalálnia. A hol legélénkebb volt a raj, ott rejlett bizonyosan a méhkirályné. Ő adta a társaságnak az elevenséget; élczei, csípős aperçüi, néha felötlő bohóságai is felvillanyozták a pompájában elnehézkesült báli tömeget. Egész megjelenése feltünő szokott lenni, toilettje szembeszökő, s izlése a merészség határáig vállalkozó. Ahhoz is szokva volt Leon, hogy a hol ő vele találkozik Pompeia bárónő, a hölgy az első, ki az ismeretséget manifestálja s a barátság jogait igénybe veszi.
Most pedig valódi kémszemlészetet kell tartani utána, a míg valahol egy szögletben ülve felfedezhető lesz, félig rejtve a kerevet támlájától, melyen meghuzta magát.
Pompeia bárónő észrevétlenné akarja magát tenni.
Ruhája vadgalambszin selyem: egyszerű csipkézettel, minden virágdiszítés nélkül. Szép szőke haja egész szigoru Amalazuntha tekercsben hátra szorítva, csupán egy teknönczhajfésüvel feltüzve, mely épen oly halványsárga, mint a hajzat. Arcza halavány, tekintete részvétlen, közönyős, levert. A kezében tartott legyezőt sem mozdítja meg, hogy még azzal se árulja el, hogy ezen a világon van.
A hajdani szeszélyes, kötekedő tündértől könnyen tudott volna szabadulni Leon; de ez a szomoru, félrevonuló alak magához igézte.
Csak azt várta, hogy a legelső kontratánczot elkezdjék. Látta, hogy Pompeia mindenkinek kosarat ad; nem akar tánczolni. Ki is találhatta az okát.
A mint egyedül maradt, Leon odasietett hozzá.
Pompeia mintegy álomból látszott fölébredni, midőn Leon üdvözlé. S aztán öröm gyulladt ki arczán, a mint megismeré. Kezét nyujtá neki:
– Ah: ön rám talált!
– A bárónő igazán bujósdít játszik. Még nem is tánczol.
– A gardedameom, az altábornagyné, tánczol helyettem s én őrzöm az ő bouquetját.
– S a bárónő egész kosaras-boltot etablirozott itt, a miből a tánczrakérőket ellátja.
– Az Istenre kérem, fel ne hivjon tánczolni, mert ma minden embert a haragosaim lajstromába jegyzek, a ki ezt teszi velem.
– Nem is volt szándékom, bárónő.
– Ugy-e bár? Önnek több érzéke van, mint másnak. S aztán még azt kérdezik tőlem: ugyan, mi baja? talán beteg? – Mi bajom? – Az, hogy most itt «kell» lennem. Kell! Mit tehetek? Atyám parancsol. Mit érti ő azt? S még kérdezik tőlem, hogy mi bajom? Pedig tudják mind. – Egyedül ön nem kérdezi, a ki egyedül nem tudja.
E közben a tánczoló párok Leont hol megtaszították, hol a schlepjeikkel sodrották el a helyéből, utoljára egy tourdesmainsnél úgy lökték hátba, hogy térdei a szép úrhölgyéihez ütődtek.
– Ejh! mondá Pompeia bosszusan, gyerünk erről a helyről, hisz itt mindenki elbotlik bennünk, s azzal fölkelt a kerevetről, nem őrizte tovább a garddedameja bokrétáját, elhagyta a táncztermet, maga után vonva Leont is.
«Te, Vendelin, készítsd el a tarokkasztalt a kártyázószobában», mondá Nornenstein Octavián fejedelem komornyikjának.
«De ugyan hova tünhetett el a leányom? aggóskodék Falbenheim altábornagy, nem látom sem a tánczosok közt, sem a helyén».
«De mi gondod neked a leányodra? Ott a gardedameje, annak a hivatala rávigyázni. Gyere velem: a tarokkasztal szerelve van».
Az altábornagy szenvedélyes tarokkjátszó. Ez egy csatatér volt, melyen harczias indulatait béke idejében is kiönthette. Elemében volt, ha «pozdorjává törhette az ellenséget» s szerencsével játszott.
Pompeia bárónő a palota erkélyére kisértette magát Leonnal. Ott egy padra leült s kérte Leont, hogy üljön mellé. Árnyékos, titoktartó hely volt, a lámpák, csillárok világát megszürték a délszaki növények virágbokrétás sürű lombjai; szerelmes pár sem választhatott volna jobb helyet annál. Senki sem leskődött rájuk. Belülről a tánczzene zsibongása hangzott ki, a kertből a csalogányok dala zengett fel, mikor a hintórobogás szünetelt az élénk utczákon.
– Ön azt hiszi, hogy szenvedek, s azért nem kérdi, mi bajom? Ezek odabenn mind részvétteljesen kérdezik, mert tudják, hogy nem szenvedek, hanem gyülölök! S ön oly ártatlan arczot csinál hozzá: ön nem is sejti azt, hogy gyülöletem legelső tárgya ön.
– Én? bárónő! Mit tettem én, a mi ezt fejemre vonta?
– Nem az a mit tett, hanem a mit nem tett. Mikor találkozott ön Rafaela herczegnővel?
– Legutoljára a képviselőválasztáskor.
– A mikor ön elfoglalta Nornenstein Alienor helyét. – Miért nem foglalta el ezt a helyet egészen?
– Bárónő!
– Kapott ön akkor egy himzett zászlót? Kaphatott volna még egy jegykendőt is!
– Nagyon téved ön, bárónő.
– Nem tévedek. Ön gyáva. Nem tudja észrevenni előnyét? Büszkék voltak ön irányában? S nem vette ön észre, hogy az istennő mindenkihez nyájas, szives, leereszkedő, egyedül ön ellenében kevély! Mert a hajszálai hegyéig szerelmes önbe! Az a kevélység csak a teljes meghódolást takaró álarcz, s önnek nem volt bátorsága azt észrevenni.
– A herczegnő jegyben jár mással.
– A ki egészen rangjához illik. S ön nem merte ennek a másnak a helyét elfoglalni, mert félt, mert nem bizott magában, hogy ura, parancsolója tud lenni egy nőnek, ha herczegi bölcső ringatta is azt! Önben csak a férfiui gyávaságot gyűlölöm, de a herczegnőben az asszonyi erélyt. A szép herczegnő így gondolkozott: «ha ezt választom, a kiért égek, ez nekem uram és hódítóm lesz; ha a másikat, a kit kinevetek, az szolgám lesz és játékszerem; majd megtartom mind a kettőt: a szolgát czímemnek, a hódítót szivemnek. Úgy lesz az jó».
– Bárónő! Ön saját neme ellen követ el igaztalanságot, midőn ezzel vádolja a herczegnőt.
– Mert saját egész asszonyi nemem megérdemli ezt a vádat. Mondja csak: hiszi ön azt, hogy lehet a világon nő, a ki Nornenstein Alienort szeretni tudja? Szeretni? A reágondolástól üdvözülni? Ön nem hiszi azt. – Hanem vele pompázni! – igen. Hisz bolondulnak utána! De a főrangú hölgynek nem csak büszkesége van; hanem szenvedélye is. S a kettő megfér szépen együtt. «Alienor» nevéből máskor is lehetett már csinálni «Leon»-t. Lehet azt tüzjáték nélkül is. – S önnek tetszik ez a szerep?
Leon kétkedve nézett Pompeia szemébe. Szinjáték-e az csupán, vagy valódi érzés is van mögötte?
– Oh nekünk nőknek csalhatatlan érzékeink vannak. Ön épen olyan szerelmes Rafaelába, mint az önbe. Ha közönyös volna önre nézve, ott csapongna mellette s udvarolna neki régi ismeretség jogainál fogva. De ön fut előle. S azzal árulja el magát. Mért nem kerüli ön a többi nőket? engemet? mást is? Mert tőlünk nem fél.
– Sőt megesküszöm rá, bárónő, hogy öntől egész a fegyverlerakásig félek.
– Az nagy bolondság volna. Hisz én nem akarok önből férjet csinálni; mit érnék én el önnel? Egy szegény hivatalnok bárónéja, a ki maga vasalja a ruháit! Én nem ilyen ábrándokhoz szoktattam magamat. Az én kevély lelkem nem éri be a boldogsággal: az a más boldogtalanságát is akarja élvezni. Falbenheim kisasszony önt uram nem számítja fájdalmai közé; hanem, hogy Nornenstein Alienor neje – Zárkány Leon nejének nem okozna-e fájdalmakat? azt nem tudom.
Ez veszedelmes vallomásnak látszott.
– Bárónő! Nem jó az embernek váltót irni alá, bármily hosszu időre is; mert az egyszer mégis letelik.
– És aztán?
– Akkor fizetni kell.
– S kettőnk közül melyik a másiknak adós?
– Én vagyok az, bárónő, elismerem.
– A multakért nem. Azzal leszámoltunk. Ki van egyenlítve. Ön megtette azt, a mit kivántam s annak akkor sikere volt. De a jövőre nézve, bizonynyal mondom, hogy oly nagy adóssága van nálam önnek, a minek az értékét még egyikünk sem ismeri. – Ha Nornenstein Alienort Etelváry Rafaela férjül veszi, nekem nem marad más választás, mint kolostorba mennem.
– Ez végletekhez csapongás.
– Igaz, hogy másik véglet is van. Csakhogy ahhoz nincs elég jó szivem. Mert, higyje el ön, nagyon jó szív kell ahhoz, hogy valaki elfogadja élete czéljául azt, hogy másnak mindig csak örömet szerezzen, magának pedig cserébe megvetést. De ne beszéljünk erről. Ha ön megengedi azt történni, hogy Nornenstein Alienor nőül vegye Etelváry Rafaelát, akkor én úgy fogom önt gyűlölni, mint: – mint a hogy gyülölhet egy leány egy férfit, a kinek egyszer elárulta, hogy szive van s az nem vette azt észre.
Leont még ez sem melegíté fel. Talán, ha egy más kép nem töltötte volna be lelkét, elég csábító lett volna előtte egy nőnek azon bizarr ötlete, hogy «segíts engem férjhez menni ahhoz, a kihez én akarok; akkor szeretni foglak téged». De nem. Még akkor sem. Sokkal ravaszabbnak ismerte ő Pompeiát, mint hogy ezt elhigyje neki, s sokkal ravaszabb volt ő maga, semhogy ilyen pókhálóval elhagyja fogni magát. Nem engedte képzeletét felhevülni a kétféle szép szemek ragyogásától; a szép ajkaknak élvezte csábító szavait, érezte arczába melegítő langy lehelletét s nem kérdezte, hogy mi van még tovább?
– No hát beszéljünk másról; szólt Pompeia, könnyű bajaderjét meztelen nyaka körül burkolva. Mit gondol ön, lesz az idén háborunk?
– Kivánom, hogy ne legyen. Félek, hogy lesz. De remélem, hogy mi kimaradunk belőle. A jövendőt nem tudom.
– Én kivánom, hogy legyen; remélem, hogy lesz: bizonyosan hiszem, hogy mi benne leszünk s a jövendőt előre fogom tudni.
– Olyan nagyon óhajtja bárónő atyját táborszernagynak látni?
– Mit nekem az atyám? Mit törődöm a háboruval? Nekem csak egy gondolatom van. Ha megvan a biztos jelenség, hogy monarchiánk kész a háboruba belevegyülni, úgy ez csak egy irányban lehet. Azon irányban, mely a Nornensteinokat őseik fejedelmi hatalmába visszavezeti, mely a szent liga terveit megvalósítja: melyért imádkozik és conspirál most odabenn ez a társaság, melyről ön azt hiszi, hogy tánczol és kártyázik, Nem: ezek imádkoznak és conspirálnak. – Ne tekintgessen ön az ajtóra; nem leskelődik utánam senki. Atyám a tarokasztalnál ül s onnan őt nem engedik felkelni, mások pedig oly gonddal ügyelnek reám, mint a milyennel ügyeltek Juditra, mikor elküldték, hogy hozza el Holofernes fejét, s aztán a krónikák szemére nem vetették a hősnőnek a tête a tête-t…; sőt elnevezték róla a megmentett várost Bethuliának: «Isten szűz leányának».
– Tehát az én fejemet akarja elvinni a bárónő?
– Azt. S tudja, mit nyerek vele?
– Nem tudom; nem ismerem az értékét.
– Ha én úgy levehetném ezt az ön fejét, hogy abból megtudnám, vajjon csakugyan teljesül-e az, a mit én óhajtok: lesz-e háborunk?
– Akkor a bárónő ezzel lekötelezni hinné Octavián fejedelmet?
– Oh ne higyje ön, hogy én magamat csalom meg, midőn más is meg akar csalni! Senkinek nem tartozom annyi tromffal, mint Nornenstein Octaviánnak. Ő engem nagyravágyása eszközének használni vél. Megbizottjává tesz. Cselszövényeibe avat. Apámat heteken át magánál tartja, mintha legkedvesebb rokona volna, s nem törődik vele, hogyha fia mulatja magát mellettem, de a mellett a legcsalárdabbul intézkedik, hogy gátakat rakjon közénk. Én nem vagyok a fiára nézve «partie». Ha egész ember volna! Annak még egy kiegészitő rész kell, a ki őt «valamivé» tegye. Ő enged engem hirbe hozni, csalogattatni, hizelgő reményekben élni. «Kedves kis leányomnak» nevez és nevem napjára ajándékokat hord. S a világ gunyja olyan olcsó! Nem csodálom, hogy sokan vannak, a kik a cyankalit olcsóbbnak találják. De nekem nincs kedvem holtan lefeküdni. Én győzni akarok. Csak egy akkora kis reménysugár legyen, mint ennek a lámpának a fénye, a mi a fák közül olykor felvilágít, mikor a falevél mozdul, és Octavián rögtön felmondja a hitet Etelváryéknak és Alienort elküldi Etelvárról Ehrenbreitsteinba.
– S mi vár rá Ehrenbreitsteinban?
– Ott vár először is a fejedelem, a ki a ligának a feje, s a ki a szövetségeseket a monarchia táborába vezeti, ha az actióba fog lépni. Másodszor pedig – ott vár reá annak a fejedelemnek a leánya, a ki pupos hátu ugyan és mellbeteg, de a kinek keze Alienort a nornensteini uralkodói méltóságba visszavezeti.
– De hisz akkor ön csak azt éri el bárónő, hogy Alienor Etelvár helyett Ehrenbreitsteinba fog menni.
– Ne feledje ön el, hogy közbeesik Bécs!
– Ah! tehát egész hadilábon állunk? Egész a «qui vive?»-en.
– Lássa ön: én még a tervembe is behagytam pillantani. A gyóntatómnak nem mondom el azt, a mit önnek! pedig bigott vagyok s félek az elkárhozástól. Ha Octavian elébb tudná meg azt, mint Alienor egybekelése Rafaelával megtörténnék, akkor ez el is maradna örökre. Érti ön már most, hogy mennyivel adósom ön nekem?
Leon e perczben arra gondolt, hogy a szépség egyedül még nem teszi a nőt tündérré. Az a másik leány még azt a titkát is, a mi egészen kedveseé volt, csak sejteni engedte, s azt követelte tőle, hogy ha róla álmodik is, mire fölébred, elfelejtse, hogy mit álmodott!
Falbenheim Pompeia pedig csábító szép volt. S a csábot sokszorozta az a merészség, a mivel megvallotta, hogy más neje akar lenni: nincsen semmi «ellenséges» szándékkal az iránt, a kit szép szemeivel megigéz. Ő rá nézve nem akar nő lenni; csak tündér.
Leon sem volt gyermek.
Hanem azért mégis azt felelte a szép syrénnek erre a kérdésre:
– Mindent értek, bárónő, csak egyet nem: azt, hogy miért vagyunk mi ketten ma itt?
– Világosabban szóljon.
– Tehát először is: olyan kedves ember-e Nornenstein Octaviánnak Zárkány Napoleon, hogy azt útjában el kellett fognia; mert nála nélkül e fényes estély tökéletes nem lett volna? Másodszor: olyan nagyon kedves hely-e Nornenstein Octavian badeni kéjpalotája Falbenheim Pompeia bárónő előtt, hogy mikor gyülöli az egész világot, akkor ide jöjjön azt felkeresni? s minden migrainek, görcsök s más otthonmarasztó ürügyek úgy elmultak-e örökre a női fegyvertárból, hogy atyja által ide engedte magát hozatni akkor, a midőn princz Alienort Etelvárra küldték házasodni? És harmadszor: valjon Nornenstein Octavián fejedelem azzal a szent szándékkal idézett-e ide minket kettőnket, hogy alkalmat adjon nekünk princz Alienor etelvári házasságát elrontani?
Pompeia hosszan nézett e szavak után Leon szemébe. Tapasztalá, hogy itt nem közönséges ellenféllel van dolga.
Most még közelebb simult hozzá. Egészen oda tapadt Leon vállához.
– Nem. Mind a három kérdésre «nem!» Ön egészen le akar engem fegyverezni s azt akarja, hogy puszta kézzel küzdjek meg vele. Ugyan kérem, húzza le hát legalább az egyik keztyűjét, hadd fogjam meg az egyik kezét. Azért akarom ezt tenni, hadd lássam, hogyan történik az meg, mikor egy férfi ijedten ugrik fel egy nő mellől, s kezét kirántja a kezéből és elfut tőle? Azt már megvallotta ön, hogy fél tőlem. Ezt látom. Most még azt akarom meglátni, hogyan ijed meg tőlem?
Ezzel odasugott a fülébe.
– Az alatt, a míg ön itt az erkélyen velem beszél, odabenn ellopják önnek táskájából a rábízott sürgönyt és lemásolják.
E szavak után visszakapta a fejét Pompeia, s szilaj tekintettel nézett Leonra, mint a ki saját vakmerő kisérletétől megrettent, s két kezével erőszakosan szorítá össze Leon kezét.
Leonnak most két teendő közt volt választania.
Vagy kirántani kezét a kedves bilincsekből, s keresztül rontani a fényes termeken, a míg a házi úrra rátalál, ott annak a szemébe mondani: «uram, önnek a házában tolvajok vannak!» s azzal sietni a rendőrhivatalba s feljelenteni a történteket; vagy pedig elmosolyodva ajkaihoz vonni a szép tündérnő mindkét fehér kezét, egyiket a másik után megcsókolni, s aztán azt mondani neki: «édes bárónő, csak enyelegjünk itt, a meddig önnek tetszik, (nekem tetszik); hanem aztán mondja meg azoknak az uraknak, hogy soha se törjék a fejüket azon a sürgönyön, a miért kár volt a lelkiismeretüket megterhelni. Az nem az igazi okirat. Az épen csak ellopatásra volt szánva. Az igazi itt van a homlokomon belül s azt nem hagyom elcsenni».
E kettő közül kellett volna választania.
De nem tudta megtagadni jellemének alapszinét: a hajlamot a gúnyra, a csúffátevésre. Talán nagyon is kapóra jött neki e megtorlás. Rászedni azt, a ki lop. Elnézni, hogy czepeli ez a kavicscsal telt zsákot, abban a hitben, hogy aranyat lopott. Ezt az egész társaságot, melynek kártyavárat máskor is segített már építeni s mikor készen volt, ráfújt, összeomlott, most utoljára hétországra szóló módon feltréfálni! Elvezetni a diplomatia kémeit az igazi nyomról, s beleigazítani a posványba saját kivánatuk és törekvésük szerint, hogy saját maguk tegyék magukat bolonddá.
Arra nem gondolt, hogy egy ilyen tréfának oly következményei lehetnek, a miket milliók vére és könyhullatása fizet meg!
Csupán egy kisebb catastrophát látott előre, a mi utána bekövetkezik, s ezt nem sajnálta. Nornenstein felfogja bontani fiának eljegyzését Rafaelával, mihelyt nyilt útat lát maga előtt uralkodói méltóságába visszajuthatni. A Rajnaszövetség az ő tündérálma, s annak a naprendszerében ős koronák keringenek. Egy olyan kis asteroid, minő egy magyar mágnás czímere, azok közt elhalványul. S Leonban volt valami gonoszság, hogy ezt meghagyja történni. Rafaela megérdemli e fenyítést a sorstól, hogy elhagyja a vőlegénye. Egy férfit, a kit nem szeret, nem becsül, de férjül választ, csak azért, mert annak a rangja még egy fokkal magasabb, mint az övé. S a sors csak azt teszi vele ekkor, a mit a gondos anya, mikor leányát megfenyíti. Soha sem lenne boldog Alienorral.
A gúny dæmona súgta, mit mondjon.
Csendesen mosolyogva szólt:
– Most még a másik kezemet is odaadom, bárónő, s ha nem bízik bennem: húzzon ki egy selyemszálat bajaderjéből és kössön meg vele, hogy el ne futhassak. Hát ön valóban azt hiszi, hogy Nornenstein Octavian fejedelem ismétli rajtam, a mi Berlinben oly nagy zajt ütött, a sürgönyelsikkasztást? Hogy a mit az ön varázsszava ki nem vehetett belőlem, azt majd kiveszi a tolvajkulcs? Ez megengedett fogás. Én nem is neheztelek érte; s kész veszteségnek tartanám e műtétet megakadályozni, azon az áron, hogy ön mellől eltávozzam. Kivált ha még olyan kedves barátomnak is, mint Octavián fejedelem, mulatságot szerezhetek vele.
E közben csendesen nevetett.
Ez a nyugalom, ez a halk nevetés zavarba hozta Pompeiát.
– Mit nevet ön?
– Azon a sajátszerű sarcasmusán a sorsnak, hogy ugyanazon perczekben, a mikben én Falbenheim altábornagy leányának szemeiből egy titkos jegyekkel írt rejtélyt törekedem kiolvasni: Falbenhein altábornagy maga az én sürgönyöm kibetüzésén töri a fejét; s aztán a mily hasztalan keresem én az én cryptographiám nyitját, ép oly sikertelenül sorozza ő a maga rejtélybetüit egymás után. Az írás kulcsa nélkül ő épen úgy nem tud meg semmit, mint én.
– S ha ön kitalálná az én rejtélyemet, szólt forró lélekzettel a leány: átadná nekem az ön rejtélyét?
Leon hosszasan nézett e kérdés után a csodálatos hölgy szemébe, kiben annyi ellentétes indulat egyesült, hogy nehéz volt kitalálni, melyik kormányozza a másikat: a nagyravágyás-e, vagy a szenvedély? Mi benne a ravaszság, mi az esztelen hajlam? mi a számítás, mi az önfeledtség?
Leon kivette mellényzsebéből azt a kis jegyzéktárczát, a minek pergamenlevelei mint egy legyező nyithatók szét, s aztán azt mondá Pompeiának:
– Bárónő, én megismertetem önnel az én sürgönyöm titkos iratának kulcsát.
Pompeiának egészen oda kellett dülnie Leon vállára, hogy a kerti lámpák rezgő fényénél az irón vonásait kisérhesse, melylyel a rejtély mintáját Leon megérthetővé tette előtte, a míg megmagyarázta neki, mint történik a megoldás a «non semper idem» jelszó betűi nyomán. E magyarázat sokáig tartott, s ez idő alatt kénytelen volt arcz arczhoz érni; a leány keze az ifjú kezével együtt tartá a jegyzőkönyvet: szívdobogása áthangzott hozzá. Talán észre sem vette mindezt, úgy elfoglalta minden érzékét a titokcsomó kibontása.
– Felfogta ön, bárónő?
– Várjon csak. Adja ide ezt a jegyzőkönyvet és az irónt. Majd én kisértem meg a titkos irás szerint valamit írni. Elolvashatja-e?
Azzal elvette tőle a jegyzőkönyvet, térdére tette azt, s írt bele nagy figyelemmel betűzve szavakat: a titkos irás rendszere nyomán.
Azután visszaadta a jegyzőkönyvet Leonnak, hogy betüzze ki a talányt.
Mik lehettek e leirt szavak?
A míg azokat Leon egymás után kibetüzte, a leány arcza lassan kigyuladt, homloka kipirult s szemei megteltek könynyel. Mikor minden szót kitalált Leon, akkor egy leányt látott maga előtt, a ki sír.
Ki lett megcsalva?
Leon?
Vagy Pompeia?
Vagy Octavián?
… Hát Livia?!…
Leon?
Vagy Pompeia?
Vagy Livia?
… Hát Alienor?!…
A soupéenál diadaltól ragyogó arczczal került Pompeia Nornenstein Octavián elé.
– Kezünkben van a sürgöny másolata, sugá halkan a rendúr.
– De nálam van a titkos irás kulcsa; suttogá Pompeia.
E szóra Octavián felhúzta homlokára a szemöldeit, s furcsán összecsücsörített száján át szívta a levegőt, a mi azt látszott kifejezni:
«– Hüh! kisasszony: ezt drágán fizethette ön meg».
Pompeia elérté az arczkifejezést, s mutató ujja hegyével végig ütött gyöngén az összecsücsörített ajkon s ezzel megint az volt mondva:
«– Bolond! te fizeted azt meg Alienorral».
Leon, a mint a világosság elé lépett, kivonta kebléből a zsinórra akasztott medaillont, s megnézte, hogy nem törött-e el rajta az üveg?
Hát csak nem törött el.
RAGYOGÓ VESZÉLY.
Fél év mult el Etelváry Madelaine herczegasszony halála óta, a mely napon a család letette a mély gyászt, s a fekete csipkék helyet adtak a fehér diszítéseknek; azon a napon bontották fel a herczegasszony végrendeletét is s felolvasták a hivatalos személyek, az aláiró tanuk s a meghívott hagyatékosok jelenlétében.
A herczegnő figyelme mindenkire kiterjedt; madame Corysande is megnyugodhatott, számára élte fogytáig tartó évdíj volt rendelve.
A herczegasszony végrendelete úgy volt szerkesztve, hogy legelébb is a cselédjeiről, azután környezetéről emlékezett meg, úgy tért mindig feljebb a kedvenczeire, közintézetekre, végezve általános örökösén, a férjén.
Liviáról egy nagyszerű alapítványban volt gondoskodva; a herczegnő patrociniumi joggal bírt a zajnai szent Erzsébetről czímzett zárda irányában: annak hagyott nevezetes összeget, oly feltétellel, hogy a megürült fejedelemnői állást az ő kegyes növelt leánya, Livia foglalja el. A szent gyermeket ő fejedelemnővé avatta.
Rafaela kezében tartá Livia kezét, mikor a végrendeletet felolvasták előttük s úgy találta, hogy a leány reszket.
Rögtön utána Zárkány Napoleonról volt szó.
Livia szívdobogása a lázig fokozódott.
A herczegasszony maga mondta toll alá végrendeletét: saját szavai voltak azok, miket most felolvastak.
Gyengédség és szeretet hangzott azokban. De semmi világos meghagyás. Leont egyszerűen férje szeretetébe ajánlá. Ezt hagyta neki. Semmi czélzást nem tett, mely Rafaelára vonatkoznék. Ismerte leánya büszke természetét. Tudta jól, hogy az képes önakaratából, szerelemből meghódolni: de elajándékoztatni nem engedi magát senkitől, még egy halottól sem!
Livia szívdobogása szünni kezdett s a reszketést hőség váltotta fel.
A végrendelet végrehajtásával, a család legderekabb hivatalnoka: Dumka úr lett megbízva.
A hivatalos tény bevégzése után a herczeg megölelte leányát, és az arczát gyöngéden megcsókolá, mindenkivel kezet szorított; de Liviát legutoljára hagyta. Ő előtte tisztelettel hajtá meg magát. Máskor annak is meg szokta csókolni a homlokát; hiszen fogadott leánya volt, de most már fejedelemasszonyi jelölt.
– Tehát menyasszonyok volnánk most már mind a ketten, szólt Rafaela, felsóhajtva, mikor Liviával szobájába visszatért. Az én vőlegényem csak egy földi fejedelem: a tied az ég királya. Én már megnyugodtam az enyimben… és te?
Livia nem adott választ, de fejével intett tagadólag.
– Hogyan? Te nem? Te nem fogadod el a végrendelet hagyatékát? A fényes polczot? Te nem akarsz apáczafejedelemnő lenni? Te elutasítod ezt a dicsőséget magadtól?
– Nem érzek arra magamban sem képességet, sem elég erényt. Vessen meg érte! Én nem akarok zárdaszűz lenni!
Rafaela e szóra egész szenvedélylyel ölelte magához Liviát s összevissza csókolá.
– Én? tégedet megvesselek, azért, hogy lemondasz a fényes rangról, a mire százan versenyeznek, előkelő családok leányai? Sőt szeretlek, ölellek e szavadért! Te visszautasítod a végrendelet jótéteményét. Köszönöm ezt neked! Így nagy tehertől szabadítottál meg. Külömben nekem kellett volna arra vállalkoznom, hogy lebeszéljelek róla s az nekem nagy lelki tusába került volna: visszatartani egy tiszta lelket attól, hogy az égnek szentelje magát s visszahozni őt ide ebbe a mi bűnös világunkba. Így nagyon jól van: te magad sem akarsz zárdába menni, még fejedelemnőnek sem. Inkább elfogadod a női hivatást, ha ideje eljön, minden terheivel, bánatával, csalódásaival. Inkább tűrsz nélkülözést s ha kell, önfeláldozást. Így szeretlek.
S csókjaival bizonyítá, mennyire szereti.
– Látod, én is férjhez megyek; szólt Rafaela nagyot sóhajtva; pedig ha végiggondolok azon a mi rám vár, nagyon elővesz a vágy, hogy magam foglaljam el azt a helyet, mely neked volt szánva, s a te vőlegényedet vegyem magaménak.
Liviának minden idege összerezzent.
Rafaela keblére téve kezét rebegé utána:
– Az én uramat és megváltómat.
Azután hosszan elhallgatott, szép fejét gondolatterhesen lecsüggesztve. Majd kitekintett ablakán és felsóhajtott.
– Már csak három hónapig leszek itten. Akkorra van kitűzve menyegzőnk. Belenyugodtam. Én felfogom magamat találni mindenütt. Nem várom férjemtől azt, hogy angyal legyen! s a mit más hibának tart, azt én emberi megszokásnak veendem. Engedelmes leszek és megelégedő. Igyekezni fogok tudatlan maradni s nem hallgatok a mende-mondákra. Így nyugalmat biztosítok magam körül. Saját sorsom nem igen aggaszt engen; de mi lesz atyámból, ha én elhagyom? Én voltam egyetlen felvidítója életének. Nem tudott elaludni soha, míg engem meg nem csókolt. Én nem úgy nőttem fel, mint más nagyúri gyermek, a kit az apja csak ünnepnapokon lát, s csak azért beszél vele, hogy megtudja, mennyire ment már a gouvernanttal az angol nyelvben? Én kis gyermek koromban is mindig az atyám nyakán csüngtem; mindenüvé elvitt magával, a hova utazott. S czipőimet ő húzta fel mindig reggel. Maga tanított az első ábéczére. Minden ruhácskámat, a miből kinőttem, félretette, ott vannak egy szekrényben sorban felaggatva, mint egy emlékgyüjtemény. Búskomorsága csak akkor enyhült, ha én beléptem hozzá. Orvosának soha sem mondta el, hogy mi baja, nekem kellett azt kivallatnom vele. Minthogy éjjel keveset tudott aludni, a délutáni álommal pótolta azt. De az meg álomlátásokat szokott neki hozni, s a szívbetegek álomlátásai vagy gyönyörteljesek, vagy iszonytatók. Nekem kellett pamlagánál őrködnöm és figyelnem arczára, lélekzetvételére, töredezett szavaira, hogy megtudjam, mit álmodik most? rémület, iszonyat kínozza-e? hogy felébreszszem belőle. Ki ébreszti fel őt ezentúl kinzó álmaiból?
Rafaela csüggedten ült le íróasztalához, melyen atyja arczképe állt.
– Ha magára fog maradni, egy évig nem él; suttogá a herczegnő.
Aztán egyszerre Livia felé fordult s oly gyorsan ragadta meg a leány kezét, hogy az szinte összerezzent bele.
– Hát te hová lészsz, ha én férjhez megyek? Velem nem maradhatsz többé. Nekem férjem lesz, a ki parancsol velem. El kell tőlem szoknod. Hát itt hogyan maradsz? Palotánk megüresül. Atyám szívbajával el fog utazni valamerre: tán a hyerei szigetekre, vagy Kairóba. Kire maradsz, te kedves kicsikém?
– Az Isten majd gondot visel rám; szólt Livia nyugodtan.
– Én gondoltam valamit. Régen főzöm azt már. Addig nem mondhattam azt meg senkinek, a míg jó anyám végrendeletét fel nem bontották; mert a te elhatározásodtól függött, hogy elfogadod-e a zárdafejedelemnői állást, vagy visszautasítod azt? Most már elindulhatok. Te megmaradsz elhatározásod mellett, hogy a végrendelet intézkedését, mely rólad szól, nem fogadod el. Csak Nornensteint várom vissza; nehány nap alatt meg kell érkeznie. Külömben ő róla bizonyos vagyok. Akkor nagy dolgokat fogsz tőlem hallani, a mikből majd megtudod, hogy mi vagy te énnekem?
Livia sejteni sem volt képes, hogy mi terve lehet Rafaelának?
A következő napokban gyakran sétáltak együtt a parkban Rafaela, Livia és az özvegy herczeg.
– Vezessük ketten az én jó atyámat, monda Rafaela, s egyik jobbról, másik balról akasztá magát a herczeg karjába. A haraszt alatt tavaszi ibolyát kerestek; már egy pár szál virított; a mit találtak, összetették s azt Rafaela Miksa herczeg gomblyukába tüzte.
– Az én apám egy kedves kis dandy! úgy-e Livia?
Egy napon aztán megérkezett Alienor. Bécsből jött; ajándékokat hozott Rafaela számára. Rafaela duzzogva fogadta, a miért Liviának semmit sem hozott s azt kivánta tőle, hogy az ajándékokat oszsza meg Liviával.
Az nap este hárman családi értekezést tartottak, Livia nélkül.
Másnap reggel kocsira ültek négyen, áthajtattak az őskastélyba s meglátogatták a családi sírboltot.
Madelaine herczegnő márványemléke ott állt már. A boldogult fekvő szobra művészi remekül faragva díszíté a kőravatalt.
Imádkoztak, könyeztek mellette.
A herczeg megcsókolta a kőszobor homlokát.
Rafaela és Livia hajdíszébe egy-egy fehér rózsa volt tűzve; a herczegnő kivette azt mindkettőjük hajából s odatette a szobor egymásra hajtott kezeibe.
Azután ő is megcsókolta a kezeket, Livia is.
Este madame Corysandenak rossz kedve volt, s valamit parancsoló hangon talált mondani Liviának, csak szokása szerint.
Másnap Dumka úr korán reggel megjelent madame Corysandenál, átadta neki egy szép újdonat új bőrtárczában az egész évre járó kegydíját, a mit a herczegnő végrendelete biztositott számára s tudatá vele, hogy rendelkezésére áll az utazó hintó, bármikor akarja elhagyni a kastélyt.
Madame Corysande meg volt lepve, de inkább Alienorra gyanakodott, mint bárki másra, s midőn búcsúzni a herczegnőnél megjelent, ott találva Livián kívül még Alienort is, erőt vett érzelmein: nem árult el semmi érzékenykedést, hálás szavakat szedett mondatokba s megkimélte a társaságot minden theatralis jelenettől.
Livia megsajnálta, mikor elment, utána akart indulni Érezte, hogy annak jól fog esni, ha valakit megölelhet az itt maradók közül, hanem Rafaela meg fogta a kezét és visszatartotta.
Ugyanakkor Alienor majd kitörte a lábát abban az igyekezetben, hogy a hölgyeket a lépcsőkön lekisérve, Liviát minden fordulónál jobb kéz felül ereszsze.
Liviának feltünt, hogy Alienor eddigi kaczér udvarlói modora egyszerre hódolatteljes tisztelgéssé alakult át.
Lovagolni mentek: mind a négyen, Rafaela, Livia, a herczeg és Alienor.