Az élet komédiásai (2. rész) / Regény

A szöszke raj, a mint Leont megpillantotta, egyszerre abbahagyott dalt és tánczot s futott eléje a temetőkertből nagy zsivajjal.

Mind a kilencznek ő volt a keresztapja.

Elcsipték; belecsimpajkoztak, felmásztak a lábszáraira; nagyokat czuppantottak a kezére.

Leon felvette a legkedvesebbiket: a kis három esztendős Erzsikét, a karjára. «Hát Erzsike, ismered-e még keresztapádat? Meg se csókolsz?»

– Majd aztán… felelt duzmadtan a pofók szerafim, kis kezét a szájába dugva félig.

– Mikor aztán?

– Majd mikor… mit hoztál nekem abból a Páriusból?

A bizony! Erre az egyre senki sem gondolt abban a Páriusban, hogy a Rézalján van kilencz szöszke poronty, a kinek vásárfiát kellene hozni. Pedig ott van ám sok mindenféle sifli!

– Mit hozott a keresztapa a Páriusból? visszhangoztatá chorusban a többi apróság, ostrom alá véve a messziről jöttet.

A megszorult utazó összevissza kutatta a zsebeit: végre csakugyan talált valamit. Egy albumtokocskát tele azoknak a hires férfiaknak és delnőknek a fényképeivel, a kikkel Leon a nagy világban saját képmását kicserélte; azt kiosztotta a gyerekek között. Hej, hogy megörültek annak a sok czifraruhás tábornoknak, miniszternek! Magának az Erzsikének az album aranyos tokja jutott, rámájában a csodaszép aranyhaju tündérasszonynyal. Egészen boldoggá lett vele téve.

A szöszke dandár aztán nyargalt kengyelfutónak előre, belármázni udvart és házat az örömhírrel, hogy megjött a keresztapa! Leon ősi háza az az ismeretes falusi kastély volt, a melyet megszégyenített a mellé ültetett diófa, azzal, hogy túlnőtt a tetején: elől virágos kertecskével, a napkeleti oldalán oszlopos tornáczczal, téglapádimentummal a folyosón, szunyoghálós ablakokkal, s fél ajtókkal a bejáratnál. Czifraságnak egy nagy szarvasagancs a ház homlokzatán.

Legelső volt, a ki a pitvarból előbukkant a lármára, az anyjuk. Derék, élte virágában levő menyecske: tűzről pattant, életvidám teremtés. A két keze csupa kovász; a mint épen kenyeret dagasztott. De azért mégis összecsapta a két kezét, mikor Leont meglátta.

– Jézus Mária! a tekintetes úr. (Még az nem tudott Leon nagyságos cziméről semmit.)

Az asszony feje tarkavirágos kendővel volt bekötve menyecskésen.

– Én vagyok biz az komámasszony; ha ki nem vernek. Azért ne húzza le a keztyűjét a kezéről, csak folytassa a klavirozást, a hol elhagyta.

– Éppen ma emlegettük az urammal! Majd mit mondok? Hiszen mindennap emlegetjük. Csókoltatok e kezet a keresztapának, sok rossz gyerek?

– De összecsókolóztunk már mindenképen, bizonyítá Leon. Hányan is vannak csak? Ugy-e tizenegyen?

– Ugyan ne tréfáljon! szólt a menyecske szemérmes restelkedéssel. Hiszen csak kilencz. Elég nyüg nekem ez is. Kilencz ilyen rossz gyerek egy rakáson! Még a jóból is sok volna.

– Ej, ej, ne vétkezzél asszony! szólalt meg egy hang a háta mögül. A gazda jött ki a pitvarból. Épen olyan szőke haju férfi, mint a gyerekei, a kik úgy hasonlítanak hozzá, mintha mind a száján köpte volna ki őket (a hogy mi parasztok szoktuk mondani) s a szőke hajhoz gyönyörű ellentétet képezett a napbarnította egészséges arczbőr. Ingujjra volt vetkőzve, csak a mellénye begombolva; gazda ember nem szokta nyáron a ruháját szakgatni; hát a kezében minek az a nagy kegyetlen kés? Azzal bizonyosan dohányt vágott. «Hozta Isten idehaza nagyságos komám uram!» (Ez már megbecsülte Leont elől is, hátul is.)

– No csak lángost kell sütni szaporán, mondá Leon a menyecskének. Még pedig teletetéz tállal: mert tizenketten vagyunk hozzá.

Azzal szépen megcsókolta komája asszonyának az odatartott arczát, komájával pedig hatalmasan kezet szorított, a ki aztán sietett a kocsihoz, behordani Leon útitáskáját, köpenyét, úgy tért vissza.

Leon tudta vezető nélkül is a járást az ősi házban, a honnan egykor nagyapja kiindult három testvérével együtt a világba, mint a négy Haymon-fi, szerencsét házasodni, s melyben annyi boldog gyermekkori időt eltöltött ő maga, mikor apja későbbi kastélyából el-elszökött.

A jó Seregély egykor hajdú volt az apjánál. Mikor megházasodott, ide küldte ki az apja ispánnak az ősi házhoz, s jó gazdatiszt lett belőle. Maga is megélt, az urának is juttatott: többet, mint mikor maga járt a gazdasága után.

A belső szobában minden úgy volt, mintha naponkint várták volna Leont. A bútorok (jó ősi tölgyfaszékek, bőrvánkosokkal) le voltak törülgetve a portól; a diófaasztal fényesre csiszolva viaszszal és parafával; a kandallóban megrakva a hasábmáglya, alá tett forgácscsal, s mellé készítve a tűzszerszám. A szép lancaster-puskának, a mint a fogason csüngött, a csövei bedugva csepűvel, hogy a por bele ne hasson, mellette a vadásztáska, a minek a himzete gyöngéd kezek emléke lehet: itt-ott szinehagyott is már. A padló fehérre súrolva finom kőporral. A ágy hófehér patyolattal tisztába huzva. A legyek elfogdosva lépvesszőkkel. A könyvek sorba rakva a pohárszék aljában: iskolai bölcseség tanujelei; költői olvasmányok, miket fél vármegye sorba olvasott, egy-egy kiegészítő kötet még most is vándorol huszadik kézen valamerre. Felül meg a diópálinkás üvegek. A nagy vadász csizmák puhán tartva halzsirral. A tükör mögé egy csomó levendula volt dugva, hogy üde illatot tartson a szobában.

Nagyon vártak itt rá.

Egy-egy fekete fénymázas rámában saját gyermekkori rajzai voltak felaggatva a falra (művészremekek hajdan!) azokat a gyöngéd kegyelet megkoszoruzva tartá, kék buzavirággal, piros százszorszéppel. Milyen boldog idők voltak azok, mikor az ember az ilyenekben találta büszkeségét!

Seregély uram most sem feledkezett meg arról, hogy ő a nagyságos ur házánál valamikor hajdui méltóságot viselt: most is ő rakta el az úti holmiait, ő szedte ki a táskából a készleteket s rakosgatta el a régi kihuzó szekrény mindenféle fiókjaiba, a mi odavaló volt; a feltoló iróasztalba, a mi odatartozott.

– Hát hogy áll a világ Szent-Ilonán? Kérdezé Leon a sürgölődő gazdát.

– Istennek legyen hála, elég jól. Ha méltóztatnék nagyságos komám uram, vacsora idejéig még körültekinthetnénk: de csak úgy, ha nincsen elfáradva.

Leonnak első dolga volt felhuzni a nagy csizmákat s felcserélni a párisi talmát az otthoni kaczagánynyal, a miben már ismerik a házi állatok; s kutya, lúd nem huzza le, ha kimegy az udvarra. Biz azért a divatos lebernyegért megkergetné a bivaly!

– Dehogy vagyok elfáradva, hisz négy nap óta egyebet sem teszek, mint aluszom.

Komája aztán a közben elmondta neki, hogy a vetések gyönyörűen állanak, az árpát már levágták, az tizennégy magot adott; a buza lesz 90 fontos, ha így marad az idő; a tavasziak felségesen mutatkoznak; majd holnap reggel körüljárhatják a szántóföldeket. Még sáska nem mutatkozott; rozsdának, üszögnek hire sincsen; a szipoly is békét hagy az idén. A szőlő, ha megmarad, megád kétszáz akót s makk annyi lesz, hogy még bérbe is lehet fogadni idegen kondát. Pedig a saját szalontai fajta is szépen felszaporodott: az idén el lehet belőle adni ötven darabot. A juhnyáj is több lett egy negyedével s már négy mázsa gyapjút adott az idén, a minek jó ára lesz, ha egy kis háborút ád az Isten! a méhek is jól rajzottak; volt akáczvirág elég, vadrepcze, méhfű a mezőn tömérdek, az őszszel lesz húsz mázsa méz eladó. A szilvásban meg kell támogatni a fákat, annyi rajta a gyümölcs, lesz dolga az asszonynak az aszalással, pálinkafőzéssel. A gubicsot is kereste már a Lőw Hirsch s foglalót is akart rá adni, de nem álltak szóba vele.

Egy szóval roppant jövedelem lesz az idén összevissza egyből-másból. Ha az ember cselédbért, adót, tiszti fizetést, napszámot, biztosítást lehuz, még akkor is szép summa marad fenn belőle.

Szép summa!

Boldog Isten! Mennyit kell a szegény gazdának dolgozni, töprenkedni, míg ennyi összekerül? Mennyi hantot törni, sarat gázolni, gyomot irtani; korán kelni, későn feküdni, naphosszant izzadni! kapálgatni, ojtogatni, hernyót szedegetni! gyapjút csipetenkint, gyümölcsöt szemenkint összeszedegetni; méhrajt elfogdosni, tolvajt elkergetni; asszonyt, gyereket dologba állítani; dohánynyal, kenderrel egész esztendőn át vesződni; a meglevőt megtakarítani; minden falatot magának és másnak felpanaszolni; cseléddel vesződni; állatot dajkálni! Minden bejött garast a markában megköpögetni s minden kiadottat a fogához ütögetni! Mennyit imádkozni esőért, napfényért! S aztán mennyi utat tenni, míg vásárra viszi, a mit Isten adott, s mennyit rimánkodni, esküdözni, a míg eladhatja, hogy az a szép summa összekerüljön! A mennyi egy családnak egész évig elég: – a mennyit az ember Párisban egy hónap alatt elcsap; maga sem tudja hogyan?

Seregély koma körülhordta Leont, s nagy dicsekedéssel mutogatott meg neki pajtát, kertet, méhest, górét, ólat, hodályt és pinczét, a mit még hosszú nyári estén meg lehetett vizsgálni.

– Egy harmaddal többet ér ma ez a birtok, mint tavaly ilyenkor; mondá kiérdemelt büszkeséggel a derék gazda. S aztán még, nézze csak, nagyságos komám uram: az az árendás, az a Lőw Hirsch még a nyakamra jár s azt akarja, beszéljem rá nagyságos komám uramat, hogy adja el neki a birtokát; ád érte huszonhatezer forintot. Hát az apja lelkének? De el is utasítottam ám. Azt mondtam neki, hogy «elmenjen innen az úr!» De azt is csak úgy magamban mondtam. Talán csak nem haragudott meg érte.

Az asszony e közben megfőzte a vacsorát s már a konyhaajtóban leste a visszatérőket, a kiket messziről hivogatott haza a jó friss rántásszag. Meg volt már terítve az asztal mindhármuk számára.

– Hát az apróságok? Kérdezősködék Leon.

– Dejsz azok már rég megvacsoráltak, le is fektettem őket. Nem néz be hozzájuk? Hogy feküsznek egy csoportban?

– Dehogy nem!

Leon behagyta magát vezettetni a hátulsó szobácskába, a hol az ifju ivadék éji tanyája volt. Négy ágy egymás széltében-hosszában és abban nyolcz gyermek: a legkisebb még az anyjánál hál. Nyolcz szöszke gyermekfej egymáshoz bujva, karjaikkal összeölelkezve. Egy-egy consortium még osztozik nyugtalankodva a közös területen; más már elkülönözte a gazdaságát s egyik fejtől, másik lábtól telepedett meg. A kis Erzsike még alva is markában tartá a szép albumtokot, s almapiros arczát ráfekteté annak a csodaszép asszonynak a képére.

– No nagyságos komám uram, látott-e már seregélyfészket? kérdezé a gazda atyai büszkeséggel.

– Bizony sokan vagytok édes magzatim, sóhajta fel a menyecske; nagyon is nagy Istenáldás!

– Ne vétkezzél asszony; feddé őt a férje, mert bizony meghallja az Isten!

– Hiszen mind az enyim, tudom én azt, s ha azt mondanák, hogy adjak oda belőle egyet: nem tudnám kiválasztani, hogy melyik hát a fölösleges, a kitől megakarok válni? de csak még is nagy dolog az, egyszerre kilencz darab kenyeret leszelni; aztán mikor egyszerre így kilencz pár czipő van sorba rakva a padkán!

– Lásd, a szomszédnak, az oláh zsellérnek, a ki napszámból él, még egygyel több van; annak tíz van; még sem esik kétségbe. A mult őszszel híttam napszámba; nálunk dolgozott máskor; most nem fogadta el, azt mondta: «nu me tieme da járma». Nem félek a téltől! Termett a kertjében negyven darab tök, s ő kitelelt tíz gyermekével negyven portiron tökön. Nekünk pedig adott az Isten kenyeret bőven. Felneveljük őket; s ha megnőnek, mind megkeresi ez a maga kenyerét.

A menyecske végre mégis azt az egy szempontot nem engedte elvitatni magától, hogy az mégis illetlenség ennyi gyereknek lenni egy háznál, s hogy az a szülőknek egy cseppet sem válik a világ előtt becsületére. Egy leány, két fiú, az a legillendőbb. A mit azonban a családapa alaposan megczáfolt a bibliából: «lám Jákob pátriárkának tizenkét fia volt, s ki tudja hány leánya?» – «De volt ám annak két felesége is.» – «Kettő együtt se volt olyan derék menyecske, mint az enyim».

Leon csendes gyönyörködéssel hallgatta a házastársak évődését a felett, hogy minek ilyen sok az örömből!

Éjjel arról álmodott. Csakhogy magát látta a helyükben és azt az eltünt kedvest. Ők lakták ezt a házat. Ők voltak itten olyan boldogok. Ő szelte a kenyeret, s nem volt se vége, se hossza az érte nyuló kis kezeknek.

A hajnali kakasszóra felébredt. Rögtön felkelt, felöltözött; vállára vette a puskáját. Azt hitte: ő az első felkelő a háznál. De biz a komája már szemközt jött rá az istállóból s a komaasszonya már meg is fejt akkorra.

Ő nem szokott itt kávét reggelezni. Egy hörpentet papramorgó, s hozzá egy darab paprikás szalonna jó rozskenyérrel: ez illeti meg a gazdaembert.

Leon azt mondta, hogy megjárta az erdőt.

Komája figyelmezteté, hogy a cserkészéshez vigye magával a kopót. De Leon ellenkezőleg azt hagyta, hogy a vadászkutyát zárják el, hogy utána ne menjen; rőt vadra e hóban nem szabad vadászni, a puskát csak azért viszi magával, hogy véletlenül medvére is bukkanhat.

– Bizony most sok málna termett s lejárnak rá a maczkók nyalakodni. Külömben dúvadra sem érdemes most vadászni, mert megy a szőre, s tele van a bundája ilyenkor zsellérrel.

Nem is vadászni ment be az erdőre Leon. Hanem keresni az emberhangtalan magányt. Régi jó ismerőse volt ez a vadon erdő. Jobban helyretalált benne, mint egy főváros utczatömkelegében. Tudta itt a dörgést. Merre van a rigók, fülemilék nagy operaháza? hol tartja a süket fajd nagy belépti dijjal megszerezhető előadásait? melyik boulevardon járnak le az igazi «őzikék», karcsú termeteiket kaczérkodva fitogtatni? melyik völgyben van Isten virágos kertje, terítve fejedelmi üzdék orchidæáival, turbán liliomával? hol van medve ő nagyméltóságának nem minden paraszt számára hozzájárulható rezidencziája? Hol adják a legpompásabb pezsgőt: a sziklából töltve? igazi carte blanche! fölötte a hársfák összeborulnak, most virágoznak épen: igazi, «maison d’or». S hol van a legnagyobbbszerű szinház, melynek diszítményeit őshegyek képezik, a háttérben kéklő havasokkal s lenn, a nagy szinpadon emberek játszanak – igazi életet. Ez a nép szinháza. A mélyen fekvő völgy népe előrenyomulni látszik szántóföldeinek zöld, sárga, barna sávjaival, mind nagyobb tért foglalva a vadontól s hódítása terét gunyhókkal őrzi, és a vad patakot mederbe szorítja, malmot, kallót rak rá, szolgálni kényszeríti. A hegyoldalakban vágott faderekak hevernek elszórva, télen készült épületfa; a bokros irtványok közt fehér pontok mozognak, legelésző tehenek, kecskék. A zöld réten fehér gondolatjelek látszanak vonva. Ott vásznat fehérítenek. A napsugár maga is dologra van fogva. Minden dolgozik itt ebben a nagy theatrumban, a hol egyedül komoly minden, a hol nincsen komédia!

Az erdők mélyében volt egy ismerős hely, a mit «Monostor»-nak híttak. Ez volt Leon gyermekkori kedvencz tanyája. Egy laktalan völgyet elzáró sziklafal fölött egy hosszan és szélesen elterülő fensík, három oldalról körülvéve ősrengeteg födte hegyhátakkal. Egy része málnabozóttal benőve, másikon rengeteggé felsarjult mogyoró gesztje, tíz öles egyenes sudarak, sürűn egymás mellett, mint egy nádas. A sötétzöld háttérből tűnik elő a monostor romja, hajdan carthausiak menhelye; most mint egy óriási virágedény tele colossális virágokkal; százados hársfák nőttek ki a kemény gránitfalu palota udvarából, s a párkányon túl szoríták az odafészkelt som és bangitabokrokat; a góth ablakokon kihajlik a páfrány hosszú szakálával, s a repkény felkapaszkodik hozzá, belefogózva a művészi faragványokba, s az egykori selyemtermő ültetvény, a krepin, miből a hajdani lakók harisnyákat szőttek, elvadultan fogja körül a lehullott romokat, s testszin virágfürteivel betakarja a felfordított oszlopfőt. A fensík kert volt hajdan: a gyümölcsfák kivesztek már régen. A cseresznyének, megynek csak a vadja díszlik, apró édes gyümölcsével madársereget örvendeztetve, de még a régi hársfák számlálják az éveket, elültetőik halála után. Most épen teljes virágzásban vannak. Ilyenkor a hársfa az erdők királya. Csupa arany és méz! tündéri illatuk betölti a völgyet. Lombjaik sátora zeng a méhdöngéstől. Azok a te méheid Leon! milyen messze eljárnak, hogy hazahordják számodra a mézet!

Annyiszor tette azt Leon régente, hogy félrekapta magát a vadásztársaságtól, idejött, leheveredett a fűbe, fejét kezére nyugtatta s aztán bámult és nem gondolkozott semmiről.

A helyet megtalálta újra; de gondolatai utána jöttek.

Valaki azt mondta neki egyszer: «a megbukott diplomata megholt ember».

Érezte már, hogy holt emberré lett.

Nem is sajnálta az elvesztett életet.

Ha az volt az élet, s ez itt a halál, a csere nem volna rossz.

Hát aztán a szegény halottak hogy élnek tovább?

Szabad-e még nekik örülni, tenni, venni, reményleni, ábrándozni – a másvilágon?

Miért ne, ha kedveseiket is magukkal vihetik oda?

De itt a göcs!

Hová lett az, a ki egész életének végczélja volt?

Elhozta magával rejtirásos levelét. Könyvnélkül tudja már s mégis kiteríti maga elé a fűbe s újra olvassa azt. Néha egy méh leszáll a levélre és segít neki olvasni azt; aztán odadong a fülébe, mintha elmondaná, hogy ő már megértette azt.

Mennyi lelki erő egy gyönge leányban! Hogy le tudjon mondani oly csábító fényes jövőről! Hogy el tudja hagyni azt az embert, a kit bálványozott addig, s a ki nem kivánt tőle egyebet, mint azt, hogy szeresse őt ezentul is, mint atyját; de viselje nevét, herczegi czímét. S azért cserébe kapja az élet minden kényelmét, a világ hódolatát, a becsültetést, mindent, a minek neve «szerencse». S ő elszökött az elől: hogy szerelméhez hű maradjon. Hová? Ki a kerek világba? Vitt magával nyomort, kétségbeesést, megvettetést, elfeledtetést. Semmi útbaigazító szó a levélben; semmi intés, hol keresse fel őt? Azt mondja, hogy kedvese magasratörő életpályájának ne legyen útjában: majd ha eléri azt a magaslatot, akkor, ha még emlékezni fog régi szerelmére, feltalálhatja őt.

Elérte már a mélyet!

De hogy fogja ezt Livia megtudni? A diplomatia halottait nem temetik el, nem prédikálják el, nem szegezik ki a fekete táblára a gyászjelentéseiket. Azokat igen csendesen takarítják el, mint a kivégzetteket szokás.

Hol keresse az eltüntnek legelső nyomait? Annak semmi rokona nincsen. Ha vannak is, rég elfeledték: megszokták benne az úrhölgyet látni, a kinek ő közöttük nincs többé semmi helye. Ott csak gúny fogadná és szidalom. Egy leányt, a ki elutasítja magától a szerencsét s azután megy a szegény emberek baját szaporítani. A kik ismerősei, azok előtt legfőbb oka van titkolni hová lettét. Mi lesz belőle a világban egyedül? Ha elhagyta jóltevőit, semmit sem vitt el magával: sanyarú munkával kell megszolgálnia kenyerét, hajlékát.

«S nekem van kenyerem és hajlékom!»

Nem talált semmi kiinduló pontot. Egész nap bújta a vadont, és faragott a keresztfiai számára malmokat bodzafából, meg kerekes gőzhajókat: hogy örüljenek neki, mikor haza megy.

Furcsa vadászat!

Már tizenkét napja volt, hogy ide temetkezett s még nem találta ki, hogy merre van az útja a feltámadásnak?

Párisból eljötte óta nem tudott a világról semmit. Ide hirlapok nem járnak. Mezei munka ideje van, a városba sem jár be senki, hogy valami hírt hozzon ki. Nem is törődnek itt azzal, a mi odakinn történik. A béke és háború csak annyiban érdekli őket, hogy ez utóbbi esetben drágább lesz a zab.

Annyit tudott neki mondani a komája, hogy megint itt járt a Lőw Hirsch, s még a lábán leakart foglalózni minden terményt; aligha valami nem lesz odakinn a világban; különben nem keresnék a rozsot, meg a zabot. De ő nem szokott a lábán eladni semmit. A termény csak akkor a miénk, a mikor már a hombárban van.

A monostori hársfák elhullatták már virágaikat, s a méhek nem jártak ki többé Leont körülzsongani. S ő még találgatta a maga rejtélyének kulcsát a vadonban.

A kezdő szó az, a minek kitalálása oly nehéz!

Emlékezet, képzelem, ítélő tehetség egyesíti működését, hogy azt megtalálja. Kik voltak ismerősei? minő volt jelleme? az idő, a helyzet, melyben lakhelyét elhagyá? Minek lehetett és minek kellett megtörténni? Minő helyrajza van Etelvár környékének, hogy azon egy magános úrhölgy keresztül bujdokolhasson, a nélkül, hogy valaki észrevenné menekülését? Kire lehet gyanakodni, hogy eltünését valamivel elősegítette és aztán nem fedezte fel a herczegi családnak, mikor látta, hogy az keresteti?

E töprengés oly lelkiállapotot idézett elő nála, a midőn az ember képes magát arról a helyről, a hol van, áttenni messze oda, a hol lenni akar: egy képzelmében meglátott alakot követni, csak álomban lehető szökésekkel; nem törődve térrel és idővel.

Vadásztáskáját ledobta a fűbe, puskáját odatámasztá a fához, s maga odafeküdt a fa tövébe, fejét a mohos gyökértörzsre nyugtatva.

A sürűben csörtetés hangzott. A mogyorógesztből egy őz-suta jött elő, kis őzgidójával. Az anyaőz megállt a síkon, orrlyukaival szimatolva; a kis baboshátú gödölye körültánczolta az anyját, keresztülbujkált a hasa alatt s felszökelt a fejéhez.

A monostor romja mögül csergedezett elő az ősforrás, mely nefelejtsszegélyes medrében a fensík párkányáig kígyózott, s onnan omlott alá a völgybe, hulltában vízporrá törve.

Az őz eljött a patakig, lehajtotta a nyakát és ivott belőle. Azután átlépett a patakon, nyifogó rigyetéssel csalogatva maga után játszó ünőcskéjét.

Leon gondolá magában: «én nem vagyok itten: ez az állat nem lát engem. Én ott járok, a hol megtaláltam azokat az apró, keskeny lábnyomokat a homokban s követem őket lépésről lépésre».

Az őz eljött odáig, a hol a vadásztáska le volt dobva a fűbe. Azt körülszaglászta s aztán leült mellé és megszoptatta a fiát; maga az alatt kérőzött csendesen. Abban a táskában sohasem volt elejtett vad, különben az őz elfutott volna a szagától.

– Én nem vagyok itten!

Az őz azután egyszerre csülökre kapott, megnyalta a gidójának a nyakát, meg az orrát s csendesen ellépegetett a hársfa mellett; annak egy oldalhajtásáról letépett egy levelet, a másik levél odahullott Leon arczára: úgy tetszett, mintha a vad állat merőn oda nézne nagy gránátszemeivel, a hol Leon fekszik s nem látna ott semmit.

– Én nem vagyok itten.

Dehogy lőtte volna meg ezt az őzet. Pedig akkor a gidóját is elfoghatta volna s milyen örömet csinált volna vele otthon a keresztgyerekeinek!

A helyett fogott egy sündisznót az útban, mely kitévedt a gyepre, azt a zsebkendőjébe kötötte s azt vitte haza nekik.

Seregély uram nagyon csóválta a fejét: «furcsa vadászat ez! Egész nap odajár s egy sündisznót hoz haza!»

Hozott az mást is.

Behítta a szobájába a komáját s azt mondá neki:

– Seregély komám; eredj át ahhoz a Lőw Hirschhez holnap reggel s mondd meg neki, hogy tisztelem: ha rögtön pénzt tud adni, eladok neki mindent, a mi csak eladható termény lesz az idén; de azonnal.

Seregély koma nagyon megcsóválta erre a fejét.

– Jaj, nagyságos komám uram! Ez nem jó üzlet. Nincs annál nagyobb uzsora, mint a mit az fizet, a ki lábán álló termésre veszi fel a pénzt.

– Szükségem van rá, jó Seregély. Mulhatlanul kell s ilyenkor nem kérdezi az ember, hogy mennyibe kerül a pénz? csak kapható legyen.

– De hát édes nagyságos komám uram; micsoda önnek az az egy pár ezer forint, a mit így kiszoríthatunk? mikor úgy hentereg a pénze mindenfelé, mint a polyva.

– Pénzem? Nekem? kérdé Leon, nagyot bámulva.

– Hát persze pénze. Hiszen csak én is megtudom külömböztetni a bankót a boros palaczkokról leszedett etiquettől; s engem még nem fizettek ki az aradi vásáron bankó helyett ócska sorsjegyekkel, mint az egyszeri oláhot. Mikor kipakoltam az úti bőröndöt, itt egy csomó százas esett ki a csizmák közűl, amott egynehány bolond ezeres repült elő a fehérneműkből, egy marék idegen bankó, a milyent én sohasem láttam, csak úgy oda volt gyűrve a papirosok közé. Én azt mind szépen rendbeszedtem s bezártam az íróasztala fiókjába. Ott van a kulcsa a zsebében. Ha pénz kell, hát csak négyet kell önnek lépnie, s ott van: belemarkolhat.

Leon úgy érezte magát, mintha főbe ütötték volna,

Ez a pénz, a mit a vas kakadutól kapott. Erre nem is gondolt.

Egész testét elállta a hőség.

– Jól van Seregély. Ne menj hát Lőw Hirschez. Csak most hagyj magamra.

Mikor aztán egyedül maradt, akkor elkezdett, mint a verembe esett vad kis szobájában nyugtalan léptekkel alá s fel járkálni.

Erre az egy dologra az egész idő alatt nem is gondolt.

Hogy ő egy nagy összeg pénzt kapott rendelkezésére, a mivel egy fontos diplomatiai küldetést kellett végrehajtania. E pénzt felében ő már ki is adta: hanem aztán félbeszakítá az egész küldetését. Ott hagyta a rábízott munkát kárbaveszni s búcsút vett a kapufélfától.

Hát hisz erre tökéletes joga volt. Azt mondhatta a magas diplomatáknak: én nem játszom nektek komédiát többé, gyújtsátok fel a világot, ha nektek úgy tetszik; én megyek haza, a Jónás töklevele alól nézni a világot.

Hanem akkor azt a pénzt vissza kell adni annak, a kitől kapta. Még pedig nemcsak azt, a mi megmarad belőle, hanem azt is, a mit elköltött. Az elköltött részre ugyan azt mondhatná, hogy «jöttünk, mentünk száz forint, ettünk, ittunk száz forint, összesen háromszáz forint!» de Leon nem abból a fából volt faragva!

Meghalatni magát: azt igenis megengedi; hanem hogy azután még a halott fejére egy sírkövet is oda tegyenek, s arra ráírják, hogy itt nyugszik az, a ki elköltötte a számlálatlan pénzt, a mit a bizalom kezébe adott, aztán nem tette meg érte, a mi rá volt bízva; mint sokan mások, a kik lomtárba kerültek, azt nem engedi magával elkövettetni ez a halott!

Vissza fogja adni azt a pénzt annak, a kitől kapta. Annyit, a mennyit kapott. – Ha az utolsó ős apai viskó utána megy is.

Egész éjjel nem feküdt le. Számolt.

Rátért, hogy most már neki okvetetlenül fel kell mennie Bécsbe. A vas kakadunak vissza kell adni azt a pénzt; még pedig a saját kezébe, minthogy a szállását annak senki sem tudja; az eredeti kútforrást pedig, a honnan e pénz jött, ő maga nem ismeri.

Útközben aztán még két dolgot kell elintézni.

Rendbehozni a dolgot Lőw Hirschsel.

És felkeresni azokat az útbavezető nyomokat a homokban.

De most már aztán se kenyér, se hajlék.

Isten hozzád utolsó menedék: ős apai telek! Mézhordó méhek. Menedékadó magány!

Azért még is fel kell őt találni! Nem ember az, a ki azon aggódik, hogy mi lesz belőle, ha magáévá tesz egy nőt, a kit szeret, mikor már semmije sincs a világon, csak ez az egy nő!

Még virradat előtt felkelt, kiment az istállóba és befogatott.

Ezúttal csakugyan megelőzte a komáját a felkelésben. Az már csak akkor jött ki, mikor Leon útrakészen állt előtte.

– Hová, nagyságos komám uram?

– Fel Bécsbe. Sietős dolgom akadt.

– Reggeli nélkül? Az asszonytól se vesz búcsút? Csak addig várjon legalább, míg felköltöm a gyermekeket.

– Nem. Ne költsd őket. Nem akarom őket látni.

Azután odahajolt komája vállára s azt sugá neki:

– Hogy meg ne lepjen a hír: halld meg saját magamtól. Útközben betérek Lőw Hirschhez s eladom neki a birtokomat.

Azzal felugrott a szekérre és elhajtatott. Hátra se nézett többet.

Szegény Seregély, mint a kit szíven szúrtak, támolygott vissza a szobájába; ott leveté magát a négy ágy közé, hol gyermekei aludtak és sírt keservesen.

AZ ISTEN SZOLGÁJA ÉS AZ ISTENTAGADÓ.

Két óra alatt meg volt az alku Leon és Lőw Hirsch között, Zárkány Leon eladta utolsó birtokát, ősei bölcsőtartó házát: végső menedékét.

Bolond ember volt! Inkább meg tudott válni utolsó vagyonától, mint hogy azt a kicsiny kis foltot eltűrje a jellemén. Pedig hiszen olyan kevesen tudnának róla: alig vannak ketten, hárman beleavatva a dologba, hogy ő pénzt kapott valami titkos politikai feladat kivitelére s aztán abból nem lett semmi, a pénz meg elkallódott. Hány ember tett már így! A ki ezért mégis gavallér ember maradt. Hiszen nem kérné tőle senki számon. A kik tudják, se mondják a szemébe. Csak épen azt teszik, hogy mikor a neve valahová fel van írva, azt keresztülhúzzák s átlépnek rajta. Épen csak a beavatott körökben suttognának felőle, azok is csak nagy titokban: nyilvánosan senki sem vetné a szemére. Ott meg, ha zsinorozná ez a dolog, nem volna kénytelen megjelenni.

Hanem hát bolond ember volt no! Inkább eladta fészkét, csakhogy kigombolt mellénynyel járhasson a világban, s ne legyen kénytelen senkinek a tekintete előtt lesütni a szemeit.

Délben már zsebében is voltak a váltók, a mikkel őt Lőw Hirsch kifizette; – pénzzé tehetők Bécsben a nemzeti banknál, mihelyt megérkezik. Hiszen még marad neki valamije s kezdhet vele valamit. Most jó világ van; csak úgy terem a pénz, mint a gomba.

Éjjelre jutott el Dancsvárra. Itt hallotta meg először, a mi Párisból eljövetele óta a világban történt. Egy új szakasz a történelemben. A hirlapok akkor hozták a wörthi, weiszkircheni ütközetek meglepő hírét. Hihetetlen híreket, miket senki sem várt.

Mindez Leonra nézve oly véletlen, sejthetlen volt, mint a ki arra ébred föl álmából, hogy a mennykő beütött, s még nem tudja, hogy nem gyuladt-e meg a háza?

Tehát egészen diadalmaskodtak azok, a kiknek jelszava «harcz háború» volt.

Lázas izgalmat érzett, mely kergette tovább s nem hagyta egy helyben maradni.

Ő, a ki keletkeztében látta ezt a vihart, rettegett annak kiterjedésétől.

Most már egészen porrá törve érzé magát.

Most már két varázserő ragadta magával. Az égen a világégés tűzfénye, a földön eltűnt kedvesének lábnyomai: az üldözte, ezek vezették.

Sietett minél előbb szekeret kapni Etelvárra. A vasútnál másnapig kellett volna várakoznia. S az alatt megőszült volna. Szekéren éjjel is utazhatott.

Este volt, mikor Sipotán végigdöczögött vele a szekér. A házak falain még akkor is olvasható volt, a mit két év előtt a hazafiúi lelkesedés korommal, veres márgával nagy betűkben felírt: «Éljen Zárkány Napoleon, etelvári képviselő!»

Nem él az már!

Egy korcsmaszegleten Alienor kiáltványának romjait lobogtatta a szél. – Még is az győzött!

Másnap korán reggel megállt a szekere a prépost kapuja előtt. Leon sietett a főtisztelendő urat felkeresni.

Az már akkor a kertjében sétált s a szegfűiben gyönyörködött.

A mint Leont meglátta a hosszú kerti út végén, csaknem megijedt tőle; hanem mire az odaért, összeszedte magát s a régi bonhomiával kérdezte tőle:

– Hát te «nagy» ember, hol jársz itt ezen az alacsony földön?

Leon pedig egész komoly töredelemmel mondá:

– Gyónni jövök, atyám. Nagy bűnöm van. Én megöltem egy leányt. Megöltem az én szegény kis Liviámat.

– Tudom…

E szót szalasztá ki ajkán a prépost.

Erre Leon hirtelen megragadta a kezét.

– Akkor jó helyre jöttem.

– Már hiszen mindenesetre jó helyre jöttél, ha idejöttél. De mondd meg, hogy jutott eszedbe az a gondolat, hogy a kerek világon épen az én kapumat válaszd ki arra, hogy azon ezt a te kétségbeesett pofádat behozd?

– Lerí róla a kétségbeesés úgy-e? Sok nap, sok éjszaka hánytam-vetettem én ezt meg: míg utoljára ilyen számításra jöttem. Ő elhagyta jóltevője házát bucsúzatlanul; ő vallásos volt, s érezte, hogy nagy bűnt követ el, a mikor megbánt egy apát és egy testvért azért, mert egy nyomorultat szeret, mint én vagyok. Ezt ő nem vihette el a lelkén, a nélkül, hogy meg ne gyónta volna valakinek, a kitől lelki vigasztalást kaphatott. Ő az eltünése előtti órában idejött önhöz és meggyónta, miért szökik el?

A prépost félrecsapta a fején a camaorát erre a szóra.

– No már most elhiszem, hogy a szerelmesek clairvoyantok. Erre a gondolatra rajtad kívül nem jött senki. Kérdezősködtek fűtől-fától, madártól; csak az nem jutott eszébe senkinek, hogy engemet szólítson meg. Az én nyelvemet pedig kötve tartja a gyónás szentsége. És Rafaela herczegnő azt a parancsot adta Dumka úrnak, hogy addig a szeme elé ne kerüljön, a míg Liviát fel nem találta és míg nem gondoskodott róla, hogy valami úton-módon helyzetét tűrhetővé tegye.

– Tehát itt volt abban az órában, a melyben a kastélyt elhagyta.

– Ezt megálmodtad. De többet ne kérdezz tőlem, mert az gyónás titka! S annak bizonyságául, hogy ezt a titkot fegyverrel is kész megvédelmezni, felvett a kezébe egy gereblyét, pásztorbot helyett.

– Ha vétek az, a mit valaki meggyónt, mondá Leon, az igen is titok; de ő erényét gyónta meg.

– Micsoda? Hogy téged szeretni erény? Bűn és halálveszedelem az! De már is kivakkantottam valamit, a mit nem kellett volna. Non me inducas in tentationem!

– Csak egyet akarok megtudni. Hová ment ő? Ha vétkem van: hadd siessek azt jóvá tenni.

– Ha van vétked? De ha most elkezdenél térden állva járni, s úgy járnál utána, a míg rá nem találsz: még akkor se vezeklenéd le, a mennyit vétettél. Csak te keresd! Ez a te vezeklésed. – Nem tudom, hova lett!

– Isten parancsolja ezt a kegyetlenséget?

– Nem tudom, hogy hova lett! Nekem sem mondta meg. És engem ne vallass tovább. Tudod már, hogy nem vagy itten szolgabiró.

– Igen, de vendég vagyok s meg van írva, hogy «sacerdos debet esse homo hospitalis».

– No hát pap vagyok; vendégszerető vagyok. Mit adjak?

– Egy pohár vizet.

– Gyere velem a lugasba. Itt van, igyál.

Azzal odavezette Leont a szőlőlugasba, hol készen állt a friss víz és tiszta pohár.

A prépost maga töltött neki a pohárba.

Leon kiitta azt s akkor hirtelen azt kérdezé:

– Hány óra tájon volt itt Livia?

– Reggeli egy és két óra között; felelt neki a meglepett pap, ki nem vette észre a kelepczét.

Leon megcsókolta ezért a prépost kezét.

– Köszönöm páter! Már most a második nyomot is megtaláltam.

A prépost csodálkozva nézett rá.

– No de csak nem készülsz már tovább menni? Itt maradsz nálam szépen. Megvárod az ebédet, ha máshová nem vagy hivatalos.

– Ebéd? Arról el kell szoknom.

– Csak nem bolondultál meg. Miért?

– Azért, mert nem lesz, a ki adjon.

– Micsoda? Becsuktak Bécsben minden vendéglőt?

– Be biz az én tárczámat. Most adtam el Szent-Ilonát Lőw Hirschnek.

A prépost földhöz csapta e szóra a gereblyét.

– Szent-Ilonádat eladtad! Hisz akkor földönfutóvá lettél! Szerencsejátékon vesztetted el?

– A leggonoszabb szerencsejátékon.

– Hát akkor koldus vagy!

– Annál még sokkal rosszabb. «Úr» vagyok, a kinek nincs pénze.

– Hát akkor micsoda lélekkel mégy te most felkeresni azt a leányt, a kinek azt igérted, hogy felviszed őt magaddal együtt majd a magasba!

– Hát hiszen oda akarom őt vinni a «magasba».

– Ugyan hova?

– Hát van egy igen magas csúcs a schweiczi havasok közt, a Monte Vierge; fölviszem őt magammal annak a tetejére, ott aztán szétnézünk a gyönyörű világon, megesküszünk egymással, kiürítünk két kis üvegcsét, valami mennyországba segítő folyadékkal s aztán ott maradunk örökre.

– Már megint elővett a bolondod! Hisz ott megesznek a sasok.

– Nem. Mert ott örök fagy van. A hullák kővé dermednek rögtön, s akkor nem bántják a keselyűk. Ott megmaradnak itéletnapig változatlanul. Az a jég el nem olvad az új cataclysmáig.

– De most csak tréfáltál ugy-e?

– Nem én. Gyóntam. S várom az absolutiót.

– Várd a botot a hátadra! (Leon félreugrott, mert a gereblyenyél megint kézbe került.) Megállsz! Itt maradsz! Addig el nem eresztem a gallérodat a kezemből, a mig meg nem vallod, hogy bolondoztál.

– Nem hazudhatom.

– Te! szólt a prépost, fenyegetésre fogva az öklét. Én tudom, hogy hol van Liviád? S ha te nekem ilyen szándékot gyónsz meg, én hamarább oda megyek hozzá, mint te: elmondom neki, hogy te őt megcsaltad, elszöktél, váltót hamisítottál, zsiványnak álltál be. S rábeszélem, hogy férjhez menjen, s csukjon ajtót az orrod előtt.

Erre Leon egyszerre megszelídült.

– Igazán tudja páterkám, hogy hol van?

– No hát nem akarod magaddal együtt megölni? Add ide a kezedet. Becsületszavadra fogadod, hogy nem követed el azt az istentelenséget?

– Becsületemre.

– Szemem közé nézz! hadd tapintom meg az orrodat, nem hazudsz-e?

– Igazat mondok.

– Hát mit akarsz? valld meg igazán!

– Megvallom. Nem vagyok egészen tönkrejutott. Maradt még egy kis összegem. Százféle dologhoz értek. Kivándorlok innen, oda, a hol a munka nem szégyen, keresek kenyeret, a mit megoszszak vele.

– Amen!

– Hát hol van ő?

A prépost alá is, fel is fordította a tenyerét.

– Hát fiam, biz én nem tudom.

– Hát szabad csalni a papnak?

– A czél szentesíti az eszközöket. Ha két lelket megmenthetünk a pokoltól, hazudni is szabad. Pia fraus. Kegyes csalás a neve.

– No hát köszönöm szépen.

– Megtalálod te őt magadtól is, ha Istennel vagy.

– Sietek is.

– Hova?

– Őt keresni.

– A kastélyba mégy tán?

– Kastélyba; de az nagyon furcsa kastély. – Deus benedicat reverendissime pater.

– A herczegi család nincs idehaza.

– Számomra sehol sincs az többé otthon.

A prépost beszélt még neki, marasztalta, kérlelte, egész a kapuig. Leon hátra sem nézett többet, felült a szekerére, visszaköszönt és elhajtatott. Kereste azt a második lábnyomot.

A herczegi kastélyt elkerülve, a vadaskerti korcsmaházhoz hajtatott s ott szekerét hátrahagyva, útnak indult a gyalogösvényen keresztül. Ő is elhaladt a kőszobor mellett, mely előtt egykor Livia kétségbeesetten térdepelt s úgy tetszett neki, mintha meg kellene azt szólítani, ha nem tud-e felőle valamit? Az pedig nagyon sokat tudott volna mondani, ha volna az embernek olyan érzéke, mely a kövek beszédét megértse.

Az út, a melyet választott, a vadpalatinus tanyájához vezetett.

Ugyanaz a rossz gazdaság most is, a mi azelőtt. Aszottassal, bogáncscsal, pipacscsal, búzavirággal, szíkfűvel fölvert vetések; kapálatlan kukoriczák, burgonyák, mikben alig lehet megtalálni a burjántól a vetett növényt. A lóherésben egész szérük az aranka-pusztítástól, az ugar tele szerb tövissel, az útmelléken fonnak az ürgék háborgatatlan oduik szája előtt. A ház előfalán a mult tél óta, mely nagyon nedves volt, s a háztetőket nyomta a magas hó, egy nagy repedés támadt, mintha meg akarna rajta osztozni férj és feleség. Hanem az ajtókról le volt törülve minden írás annak a bizonyságául, hogy megint nincs itthon az asszony, a correspondentia félbeszakadt, s a konyhaajtó küszöbét benőtte valami sárga gomba csoportostul.

A háziúrhoz vezető ajtó, (megjegyzendő, hogy sajátszerű építési móddal volt a ház szerkesztve: külön ajtaja volt a háziúrnak, külön a konyhának, hátul megint egy a kertbe kimenetelhez, a padlásra is kívülről jártak fel lábtóval, sőt még a kályhákat is mind kívülről fűtötték, azoknak az ajtajai is a szabadba nyiltak,) tehát az ajtó nem volt bezárva: azaz hogy be volt csukva kilincscsel, de úgy, hogy azt nem lehetett kinyitni, ha csak valaki nem tudta a fortélyát. Leon már tudta. A tenyerével lenyomni a kilincset, ugyanakkor a hüvelykújjával a kilincs nyelénél fogva felemelni az ajtót, a vállával egy kicsit fölfelé tolni, aztán a térdével egyet taszítani rajta; akkor aztán kinyílik. Életrevaló anglus pátenst kérne az ilyen találmányra.

E betörés által Leon egész véletlenűl lephette meg a háziurat, mivelhogy a szobába nyíló ajtó helyét még egy szennyes lepedő képezte nyáron, a minek egyik oldalán úgy kellett bebújni. Jó az a legyek ellen.

Tukmányi úr ezúttal nem patienceozott. Még annál is hasznosabb munkát mívelt. Az asztala tele volt hintve búzával, s ő abból szemelgette ki a markába az egyes szemeket.

Mindenki tudni fogja, hogy a nagyon kizsarolt földben az a szokása a búzának, hogy rövid kalászt hajt, annak a szemei elnyomorodnak, hanem aztán egy-két szem akkorára megnő belőle, mint egy kicsi kávébab. Ilyen csodaszülötteit a búzaszemeknek szedegette össze saját terméséből Tukmányi úr. Volt már egy vékára való. Ott állt mellette egy zsákban.

Leon elkezdett hahotával kaczagni, mikor őt ebben a munkában meglepte.

– Oh te gályára való mintagonosztevő! Micsoda feloniában töröd a fejedet megint! Azt hittem, hogy a gazdászat az az egyedüli mesterség, a miben nem lehet komédiázni, s most látom, hogy lehet. Te most szemenkint kiszedegeted a feles termésednek gyönyörűséges remekeit a többi ocsú közül; – a búzák hydrocephalusait; felküldesz ilyen egy mérőnyit a bécsi világtárlatra, s szentül elnyered vele az elsőrendű arany medaillont valamennyi magyarországi mintagazdaság elől, s elviszik a hiredet Ausztráliáig! A hörcsök, mint búzatermelő!

Tukmányi válogatott benne, hogy nevetésre, vagy káromkodásra fordítsa-e a dolgot? Utoljára mégis csak nevetésre tért át.

– Bizony nagy ördög vagy te Napoleon, hogy kitalálsz mindent! Egyszerre kisütötted a mint beléptél, hogy mit csinálok én idehaza? Hát hiszen a németet bolonddá tenni: virtus. Hanem már most én is kitalálom, hogy mit csinálsz «te» énnálam?

– Vajjon mit?

– A szeretőd nyomát keresed. Azét a szép leányét, a kiről azt mondtad, hogy feleséged. Hahaha! úgy-e most én rajtam van a nevetés sora? No úgy-e most már te nem nevetsz?

– Igaz, szólt Leon elkomolyodva.

– De ugyan, hogy juthattál arra a gondolatra, hogy itt az én düledező vályogbarlangomban keresd a tündérednek a lábnyomát? Kérdé az emberkerülő, felhúzva a lábait a székre s a térdeit átölelte karjaival.

– Elmondom őszintén. A mint az első nyomot megtaláltam, így okoskodtam: Egy és két óra között volt az idő, hogy ő a kastélyt elhagyta. Hogy észrevétlenül eltünhessen, azt az időt kellett választania, a mikor még mindenki alszik. Kocsit nem fogadhatott magának a továbbmenetelre, mert a fuvaros elmondta volna, hogy hová vitte. Gyalog kellett tova mennie. És úgy sem az országúton, mert ott az éjjel minden órájában járnak-kelnek; megláthatják. Álútakon kellett menekülnie. Éjszaka egyedül nem mehetett, nem is ismerte a mellékútakat; nem is lehetett annyi vakmerősége. De a jól ismert úton idáig, a hol te lakol, eljöhetett. Te vagy az egyedüli ember, a kire rábízhatta magát. Vad állat vagy; de nem rossz ember. Haragban vagy az egész világgal, a mi körülötted lakik; de ő vele nem. Egyszer egy sárga rózsát is adtál neki.

Mást is adtam neki! Te azt nem is tudod. Mikor elvesztette a jegygyűrűjét, tudod, azt a kis vékony ezüst karikát: én találtam meg, én adtam neki vissza. Furcsa történet volt. Úgy még nem láttam embert sírni, mint a hogy az sírt; s még úgy nem könyörögtek király előtt, mint a hogy az könyörgött én előttem a gyűrűjeért. Meg is köszönte: olyan szépen, hogy a feleségemmel reggelig verekedtünk miatta.

– Köszönöm. Te voltál az egyetlen ember az egész vidéken, a kit ha felkért, kisérd el őt mellékútakon, erdőkön keresztül valamerre, bizonyos lehetett felőle, hogy magad kedvéből senkinek ki nem beszéled; míg azok, a kik őt keresni fogják, kérdezősködni fognak élőknél és halottaknál: egyedül te nálad nem.

– Ez már aztán az okos ember!

– Nem okos, csak szerelmes.

– Így kitalálni, a mit nem látott, nem hallott! Mintha csak itt lettél volna. Szórul-szóra azt mondta, a mit te. Kivéve, hogy vadállatnak nem nevezett. No hát már most mi kell?

– Mondd meg, hogy meddig kisérted el őt?

– De megtiltotta ám, hogy valakinek elmondjam.

– De én nekem?

– Téged sem vett ki. Mit tudom én, miért szökött el? Hát ha épen te előled szökött? Hogy nem lopott, azt tudom, mert semmi batyúja nem volt.

– Pfuj, ember!

– No hát én nem tudhatom, mi vitte el innen? Én nem kérdeztem semmi titkát. Aztán tartozom én neked valami barátsággal? Kaptam én tetőled valaha valami egyebet, mint ütleget? Szeretem látni, hogy végre valahára neked is fáj valami. Csak sopánkodj, csak panaszkodj: az fog nekem tetszeni nagyon. Ennyit sem tudsz meg tőlem. S ha úgy bánsz velem, mint egy haramia: parazsat raksz a hátamra, még akkor sem csikarsz ki belőlem semmit. Úgy-e most én nevetek? hehehe! – Hízelkedjél hát egy kicsit no! Mondd, hogy «kedves palatinuskám. Édes jó Palkó czimborám. Szeretlek én téged nagyon»; tudod, mint akkor – Gezetlenben.

– Úgy? No hát áldjon meg az ég, mondá Leon, s azzal felmarkolt egy csomót a kínnal termő buzakalászokból s azt a zsebébe tette s azzal indult kifelé.

– No, no, Napoleon! kiálta leugorva a hintázott székről a vadember. Mit akarsz a kalászaimmal, no ne bolondozz! Bizony kitelik tőled, hogy elviszed magaddal Bécsbe, s odatűzöd az én buzám közepébe czímernek. No gyere vissza: add ide, kérlek. Megmondok mindent, a mit kérdeztél, még többet is, látod, ha megigéred, hogy nem árulod el a búzámnak a titkát senkinek. No: szavadat adod rá, hogy nem szólsz felőle a komiténak?

– Ott sem leszek már akkor.

– No, jól van hát: gyere vissza. Ülj le. Ide az ágyra, ne arra a székre! Kijár a lába: összetörik alattad. No hát elmondok neked mindent. Csak rakd ki a zsebedből azokat a kalászokat. Mind kiraktad? egy sem maradt benn? Fordítsd ki a zsebedet: nem hiszek neked. De ki ne ird az újságba, hogy mit láttál. Hát hiszen most már úr vagy, csak nem foglalkozol komisz újságirással többet? No hát még többet is megmondok, mint a mennyit kérdeztél. Egészen útba igazítalak. De aztán el ne árulj. Mondd, hogy «bizony Isten!» – «Fujd ki» Isten nevét! – Hát én elkisértem Livia kisasszonyt az új erdőn keresztül. Haj de sebesen tud járni! Igazán mondom, majd a nyelvemet vetettem ki, hogy lépést tudjak vele tartani. Az egész úton nem szólt semmit. Nagyon ügyelt rá, hogy az út melletti füvön járjon, bizonyosan azért, hogy a homokban elárulta volna azoknak a picziny czipőknek a nyoma. Az etelvári indóházig kisértette velem magát. No de most már többet is megmondok neked. Pedig csak ennyit kérdeztél tőlem. De hogy lássad, milyen jó barátod vagyok! Pedig te mindig mortifikálsz engem. No hát halld meg. Az indóháznál ő maga leült kivűl a padra: nekem ide adta a tárczáját s azt mondta, hogy menjek be és váltsak neki jegyet a harmadik helyre. Ha ő maga megy, először is megnézik azért, mert olyan szép fiatal leány, a ki egyedül utazik, másodszor meg azért, mert aranynyal fizet. Nem volt a tárczájában egyéb, mint arany. Ő azt bizonyosan születésnapi emlékül kapta s úgy rakta félre, vagy az apjáról maradt rá. Tizennégy arany volt a tárczájában. Épen kiüt. Négy esztendős volt, mikor a kastélyba hozták, s annak tizennégy esztendeje. Én váltottam neki jegyet. Megmondta, hogy hová: de elébb megesküdtetett rá, hogy ezt senkinek el nem árulom. Nem is árulom el. De arra nem esküdtem meg, hogy a vasúti jegynek az árát is titokban tartsam. Azt hát megmondom neked. Harmadik helyre váltott jegyért visszakaptam két aranyból épen ötvenhét krajczárt. Az aranyat számították akkor 5 frt 39 krajczárba. Már most ezzel kitudhatod az etelvári állomáson, hogy micsoda utolsó állomás az, a hová ezelőtt huszonöt nappal 10 frt 21 krajczárért adtak egy III. osztályú jegyet?

– Köszönöm! mondá Leon; megölelte a vad embert és elsietett…

– Aztán te, gyere csak vissza. Még valamit mondok. Hát látod, nem bolondságból szedegetem ám én szemenkint azt a búzát, hanem értsd meg a dolgot. Nem akarom én a juryt bolonddá tenni, meg egész Europát. Annál becsületesebb ember vagyok. Hanem hát azt hallom, hogy a herczegnőt az a te Alienorod akarja elvenni. No ha a herczeg meghal s rászáll a birtok, akkor az én jószágomat okvetlenül megveszi. No már most: egy olyan gazdaságért, mely a világtárlaton kitüntetést kapott, az embernek méltán lehet többet követelni. Érted? Ő nem ért hozzá. Aztán sok pénze lesz. Idegen is. Nekem meg jól fog esni. Hát ez már csak igazság?

Megczáfolhatatlan igazság volt. Leon sietett odább.

Az etelvári állomáson azt felelték a kérdezősködésre, hogy ezelőtt 25 nappal az akkori ezüstágió mellett 10 frt 21 krajczár vitelbér mellett nem lehetett más állomásra kapni III. osztályú jegyet, mint épen csak – Bécsbe.

A HARMADIK NYOM.

Most aztán nem volt elébbvaló dolga Leonnak, mint egyenesen Bécsbe sietni.

A helyi benyomások csodálatosan hatottak kedélyére. Előbb az élvezetek és izgalmak paradicsomából, a szajnaparti világvárosból rögtön a rézaljai vadonba, most megint a csendes, nesztelen vadonból egyszerre beleesett egy olyan nagy városba, a hol minden ember elvesztette a saját édes eszét s aztán szaladgált az utczán, hogy a másét megkaphassa.

Senki sem akart másról beszélni, mint háborúról. A kávéházban, vendéglőben az emberek háborút ettek és ittak; az utczákon háborúhíreket árultak, rettenetes hirlapokat, fejedelemnők torzképeivel; kiállhatatlan volt az utczánjárás. Mindenütt azt hallani, hogy ennyi ezer német, annyi ezer franczia esett el! A közönség ittas az embervértől.

Leon utálta már az egész világot. A magyar udvari kenczelláriába levén útja, felkerült a Stadtparkba, hogy kikerülje az utczát, a hol embertömegeken kell átfurakodni mindenütt, s senki sem beszél egyébről, mint ágyúról és mitrailleuseről.

Leon föltette magában, hogy senkinek sem fog a szemébe nézni, nőkre meg félre sem tekintett.

Egyszer azonban mégis csak kénytelen volt ascetai világtól megválását megszegni. Egy hölgy suhant el mellette gyorsan egy kis kutyával. Bécsben az a dicséretes rend van, hogy a ki kutyát akar magával hordani, az tartozik azt zsinegen vezetni. A fenn tisztelt ölebecskének nem volt oly sietős az útja, mint az úrnőjének, ő időt vett magának egy kis mellékkirándulásra s ezáltal a járszalagot Leon felé húzta. «Pamina!» hangzott erre a hölgy parancsszava. Arra meg aztán a vezető zsineg a visszatérő kutyácskánál fogva egészen Leon lábai körül tekerőzött s ő egyszerre meg volt fogva.

– Ah, madame, ez Bauernfängerei! szólt Leon hátrafordulva, de aztán mikor a sürű fátyol daczára felismerte a delnő arczát, örömtelten kiálta fel: «ah, madame Corysande! Ah la chère madame Corysande!»

A delnő nagy zavarba látszott jönni; a mit igyekezett álczázni az ölebecske miatti vesződséggel. A miniatur oroszlán most megint ettől a hosszú embertől megijedve, asszonya mögé futott s azt csavarta körül a zsinórral, s egyéb mindenféle indiscretiót követve el a toilettejével, utoljára a juponja alá menekült, onnan dugta ki a fejét, a mikor aztán nagyon vitéz lett s elkezdett Leonra ugatni.

– De Pamina! Pfuj Pamina! Légy illedelmes!

Leon aztán úgy egyenlíté ki a bonyodalmat, hogy leguggolt s addig hízelgett a kis fenevadnak, míg magához édesgeté. «Ah be kedves kis kutyácska! Ah milyen módos kis szörnyetegecske.»

Mikor aztán megkaphatta, felvette az ölébe s ezáltal tökéletesen foglyul ejté madame Corysandeot: kezében volt a kézi zálog.

– Majd én viszem a kicsikét, kegyed pedig kapaszkodjék a karomba.

– Dehogy kapaszkodom! Mit gondolnának az ismerőseim, ha meglátnának?

– Azt gondolnák, hogy én önnek az atyja vagyok. Mennyire örülök, hogy önt láthatom, édes jó Corysande!

– Hiszem, hiszem. Én is fölöttébb örülök. Hanem most sietős utam van. Ön is siet: látom. Isten önnel.

S azzal húzta volna a kutyáját Leon öléből.

– Oh énnekem semmi sietős dolgom sincs. Faczér vagyok. Elcsaptam magamtól a miniszteriumot. Ön járatlan a városban. Majd én elvezetem mindenüvé. Leszek Führer durch die Stadt. Parancsoljon velem.

– Köszönöm. Sehová sincs járásom. Szállásomra megyek.

– Oh, oda meg épen a legnagyobb örömmel fogom elkisérni.

– Nagyon megtisztel ön vele, uram; de kénytelen vagyok azt megköszönni. Egy magánosan lakó hölgy nem fogadhat el férfilátogatást.

Ez a nyilatkozat határozott tiltakozás alakjában volt fogalmazva.

Leon megállt, s erre madame Corysandenak is meg kellett állania, mert a kis kutya nála volt.

– Kedves Corysande! szólt, ránézve azokkal az igéző szép szemeivel, a miknek a bűvereje elé hasztalan huzogatá sürűbbre a delnő a fátyolát. – Ön nem lakik egyedül.

Madame Corysande a lábával toppantott, a mi nagy elhatározást jelentett. Már most félreveté arczáról a fátyolt, hogy egyenlővé tegye a küzdelmet.

– Ön meg akar engem sérteni?

– Madame Corysande sokkal jobban ismeri félénk természetemet, mintsem föltehetné rólam, hogy én ilyesmit el merjek követni.

– Hát mit akart mondani? Kivel lakom én együtt?

– Egy másik kisaszonynyal.

Madame Corysande csodálkozva rázta a fejét s elkezdett a napernyő hegyével ismeretlen ábrákat rajzolni a kerti út homokjába.

– Ez már mégis valami varázslat! – Tört ki végre, s a helyett, hogy odább ment volna, leereszkedett egy kerti lóczára. Lenormand vetette ki kártyán? Vagy table moving kopogtatta ki? Ki utasította önt a nyomába?

– Tehát ott van önnél! kiáltá hevesen Leon, s mielőtt meggátolhatta volna madame Corysande, megcsókolta a kezét.

– Igen. – De hogy tudott ön a nyomára találni?

– Oh mondja: hogy van ő? hogy él? mit csinál? mit szenved?

– Legyen nyugodt: ő egészséges; egész nap dolgozik, munkája után él és – nem panaszkodik.

– Munkája után él? És minő munka az?

– Azt nem mondhatom meg önnek. Kézi munka. Tiszteségesen fizetik. Nem szenved szükséget. Nálam olcsó szállása van, azt sem fogadja el ingyen. Minden szivesség, a mit tehetek neki, abból áll, hogy munkát keresek a számára, boltról-boltra járva.

– Oh az ég áldja meg önt ezért, kedves Corysande! De hát nem engedi meg nekem, hogy őt lássam?

– Természetesen, hogy nem. Ön ismeri az előzményeket; hisz megírta önnek. Azt is fogja ön tudni, hogy én kegydíjat húzok a herczegi családtól. Ha megtudnák, hogy a szökevénynek én adok menedéket, könnyen megvonhatnák azt tőlem. Ön nem ismeri Rafaela herczegnő bosszuálló természetét. A sértett büszkeség kegyetlenebb a vért szagolt oroszlánnál.

– Édes jó Corysande, kérem szépen! ne traktáljon engem Lemouton grammairéjéből való frázisokkal, a mikben maga sem hisz. Ön nagyon jól ismeri Rafaela herczegnőt. Az bizony mindent elkövet, hogy eltünt kedvencze balsorsát enyhítse. Az angyalok boszúállók, a hogy a biblia ismerteti őket; de Rafaela jobb az angyaloknál. Ő miatta nincs ok elrejtőzni.

– Jó! tehát semmi hímezés-hámozás. Nem az angyalok miatt, hanem az ördögök miatt van ok elrejtőzni.

– A kik közé tartozom én magam is?

– Sőt különösen és kiválólag ön miatt.

– Madame Corysande. Én legkomolyabb szándékkal jövök.

– Jól van, jól van. Ugyanezt mondta ön annak a másik három leánynak is, a kiket megajándékozott a zea mais havannensis bajuszával. Ne féljen ön, egy férfi sem kezdi azon, hogy «kisasszony, én igen tréfás szándékkal jövök önhöz». Azért kérem, tegye le a kutyámat; – nézze, milyen szép szőke hölgy megy amott! majd elnyeli önt a szemeivel: szaladjon utána.

– Madame Corysande! Én most olyan kedvemben vagyok, hogy ha megharagítanak, nem kimélem a bölcsőben fekvő csecsemőt sem! Ha ön nekem meg nem mondja, hol lakik s oda nem enged menni, én fogom önnek a Pamináját s belehajítom a Dunába.

– Menjen! ön bolond marad teljes életében! A legünnepélyesebb pillanatokban sem tudja a bohóczkodást megtagadni. Ereszsze el azt a kutyát, mert sírni fogok.

Leon csakugyan látta, hogy madame Corysande orra már hajnalodni kezd, hát inkább letette az ölebecskét melléje a padra, ki nem szünt meg, assszonya csitító keze alatt is, folyvást morogni rá.

– Ha ön bolondozik, majd én is tréfálni fogok: nézze, ott jön felénk egy Schutzmann s emlékezzék Blasel couplettjére.

– «Ki Stadparkban udvarol: Börtönbe vándorol!

– Nem, hanem a másik: «Ki vén szűz után kóborol: Börtönbe vándorol». Beszéljen okosan.

– No hát mi czélból akarja őt tudósítani ittlétéről?

– Ismétlem, hogy a legkomolyabb czélból. Nőmmé akarom őt tenni. Becsületemre mondom.

– Kedves Leon! Hogy mondhat ön ilyet? Ön oly okos ember. És nem gondolja meg azt, a mit kimond. Hisz épen ez az, a mi a lehetetlenségek közé tartozik. A herczeg Liviának gyermekkorától fogva jóltevője volt: önnek pedig egyedüli igaz pártfogója volt a földön. A herczeg nem tudott arról semmit, még csak sejtelme sem volt róla, hogy önök egymást szeretik. Azt hitte: Livia egy gyermek, kinek lelkét nem tölti be semmi ideál. Nemes nagylelkűség volt tőle, kezét az elhagyott árva gyermeknek felajánlani. S ha Livia egy olyan közönséges lélek lett volna, a milyennek szeretnek a férfiak minden nőt képzelni, azt mondta volna: legyen meg; a beteg férj úgy sem soká él, az ifjú özvegy akkor majd gazdagon kerülhet régi eszményképéhez; vagy ha még inkább az önök ízlése szerinti nő lett volna, még ezt a vesztegzárt se lett volna kénytelen maga elé szabni, hisz az élő férjet is meg lehet csalni. Ezt ön legjobban fogja tudni. – Nem így lett. Elhagyta a herczegi házat, hol az úrnői magas polczot nem foglalhatta el. És most azt hiszi ön, hogy rá fogja beszélhetni ezt a leányt arra, hogy: «gyere kedvesem, esküdjünk meg, aztán menjünk karöltve a mi jóltevőnk elé, mondjuk el neki, hogy mi komédiát játszottunk az ő tiszteletreméltó alakjával: cselt szőttünk a háta mögött; engedtük őt nevetségessé lenni rokonai előtt, kiknek nézeteit kikérte, mielőtt tudakozódott Livia szive után s csak akkor tudattuk vele, hogy ez a szív már nem szabad!» Képes volna ön a herczeg szeme elé kerülni, Liviával, mint feleségével a karján? – Nem, uram; önnek nem lehet Liviát nőül venni, a míg a herczeg él!

Mindez megczáfolhatlan igazság volt, s hogy Leon mindeddig nem gondolt erre, azt csak az mentheti, hogy a szerelmesek, mikor egymástól elszakadtak, az egész kettőjük között eső világot nem látják.

– De hisz ez szörnygondolat! Oly helyzetet alkotni, a melyben én kisértetbe legyek hozva, hogy jóltevőm haláláért imádkozzam!

– Ön nem fogja azt tenni: hanem várni fog türelmesen. Gondolja, mintha valami nagy bűnt követett volna el, s most azért el volna itélve ennyi és ennyi esztendei fogságra. S ilyen bűnt követett is ön el, s ezt a büntetést meg is érdemelte érte. A komédiajátszás volt a bűne. Az, hogy igazi szerelmét úgy eltitkolta, hogy azt hazudott csapodársággal úgy elálczázta, hogy mindenkit megcsalt vele. Ha ön csak egy elejtett szóval gyaníttatta volna ezt a herczeg előtt, ha őszintén megvallotta volna neki, atyja helyett atyjának, hogy Liviát szereti, hogy őt magának eljegyezte: ha ön csak egyetlen egy irott sort adott volna Livia kezébe, a mivel az Rafaelának szemérmesen eldicsekedhessék, ez a balhelyzet most nem állt volna elő.

Leon homlokát verte tenyerével.

Az az estély! az az estély! (A Badenben eltöltött éjszaka jutott eszébe.)

Akkor készült épen Liviának irni és érzelmeinek őszinte bizonyítványát adni. Mennyi rosszat tett a helyett! Itt hibázta el az egész életét.

– A bal helyzetet az önmaga választotta szerep idézte elő. Én elismerem, hogy a szándék igen okos, túlságosan is finom észszel kiszámított volt. Egy fiatal férfinak, ki a világban gyorsan akar utazni, magas czélt elérni, nincs előnyére az, ha elárulja, hogy szive már le van kötve. És épen azt, hogy egy szegény, jelentéktelen leány sziveért van cserébe adva. Még a kész feleség nem olyan nyűg a pályatörőnek, mint a bevallott jegyes. Hogy önök ezért titkolóztak, azt értem és helyeslem. Hanem már most játszsza ön végig a szerepet. Titkolja el tovább is azt, hogy szeret, s emelkedjék mindig magasabbra: míg egyszer oly magasra jut, hogy nem kénytelen semmit titkolni többé.

– Kedves madame Corysande, én nem emelkedem már sehova. Lezuhantam: elértem pályám végét. Semmi közöm többé herczegekhez és államférfiakhoz; kifacsart czitromhéj vagyok. Experimentum in anima vili. Nincs semmi vágyam, semmi ambitióm. És semmi kilátásom. Talán ha utána járnék, megnyerhetném, hogy egy kis titkos évdíjacskát kapjak, mint nyaktörési fájdalompénzt a szemérmetes rendelkezési alapból; de hogy mennyire szándékozom ezt tenni, azt megitélheti ön abból, hogy utolsó birtokomat, Szent-Ilonámat eladtam, hogy annak az árából visszafizethessem a kegyelmes uraknak azt az összeget, a mit rám bíztak, mint diplomatára, hogy költsem el, s én nem végeztem be, a mit rám bíztak, mert előbbvaló kötelességem volt. Azt megtehették, hogy ledobjanak; de hogy akár térdre, akár hasra essem, az nem tőlük függ: én estemben is fejjel fölfelé akarok maradni.

– Szentséges Isten! Ön Szent-Ilonát is eladta? Hisz akkor önnek semmije sincs többé?

– Van! Meg vagyok magam magamnak.

– S hogy akarja ön Liviát akkor elvenni?

– Hát csak a gazdagoknak van joguk házasodni? Elviszem őt magammal a világnak valamelyik zugába, a hol még van értéke egy embernek, a ki nyelveket tud, dolgozni szeret, s hideget, meleget kiáll. Ne féltsen ön engem attól, hogy én nem tudok becsületes úton kenyeret keresni. Nem kell senki pártfogása többé. – Kérem önt madame Corysande: ha már nem engedi ön, hogy őt láthassam, mondja meg neki, hogy szegény vagyok: de nem koldus. Nincs mit várnom senkitől; de nem is tartozom senkinek semmivel. Meg vagyok halva tökéletesen: a hogy csak egy elhibázott élet az egy halállal befejezve lehet. De el vagyok határozva újra kezdeni az életet s ujjá teremteni magamat. Most már nem kinálok neki megosztott dicsőséget, jólétet; hanem megosztott fáradtságot és nélkülözést.