MINDENFÉLE AUSPICZIUMOK.
Azért, hogy Szent-Ilonán, meg Helgolandban és a tenger tetején semmi szó sem hangzott Zárkány leendő új méltóságáról, abból nem következett, hogy már az egész vármegye ne tudta légyen azt. Az is nagyon valószínű, hogy az embereknek Etelvárott is azért vannak a szemeik, hogy lássanak. S midőn azt látja mindenki, hogy Zárkány Leon hazahozza az ős kastélyba Rafaela herczegnőt; az fogadja el a magas rokonságot, az ország előkelőit, kik a végtisztességre megjelennek, az kiséri a herczegnőt a templomba a requiemhez: mind ehhez aztán már nagyon kevés kombináló tehetség kell, hogy kitalálja a többit.
Leon tapasztalhatá is az első hallásra és tekintetre, hogy irányában a közvélemény minden rétege mennyire megváltozott. Az pedig ez országos nagy gyászszertartáson teljes mértékben képviselve volt. Észlelheté, hogy e nagy ünnepélynek kettős központja van: a koporsó, a mit leeresztenek, és ő, a kit fölemelnek.
Először is a magas rokonság igen familiariter excipiálta. A férfiak mind tegezni kezdték s abban a modorban, a melylyel a hölgyek az üdvözletet viszonozzák, mindenki megtalálhatja a saját becsértéke fokozatát.
A megyei tisztikar minden tagja ünnepélyes arczczal közelített felé. Most még csak egyenkint.
Pedig hiszen a komor gyászos arcz csak addig tart, a míg a kriptaajtót bezárják, s ebéd utánra nem terjed ki a gyász.
Tehát a komoly hangulat egyenesen az ő személyét illeté.
Kadártai alispán úr híven referált neki a megye helyzetéről; előadta, milyen szükséges volna a közigazgatást az igazságszolgáltatástól elkülöníteni. (Most csak egy unokaöcscse van a hivatalban: akkor lehetne kettő.) A telekkönyvnél rengeteg a retardatum: oda még két hivatalnok elkelne. (Retardatum ugyan azért csak annyi lenne, de legalább ki volna egészítve a preferánczpartie). A törvényszéket pedig okvetlenül kétfelé kellene osztani; mert így a prókátorok mind egy csoportban vannak (s ez veszélyezteti a közbiztonságot).
A megyei mérnök előadá neki a költségvetést a megyét keresztül szelő folyam szabályozásáról; s a főorvos panaszt tett előtte, hogy nem lehet a miniszteriumtól elég friss himlő-oltóanyagot kapni az újszülöttek számára, s hogy hét hivatalos krajczár egy beojtási műtétért, tizennégy krajczár egy éjszakai vizitáért bizony nagyon kevés A csendbiztos panaszt tett a sok veremfeltörésért, s nemlátta más módját a megorvoslásnak, mint egy kis gyönge statáriumot.
A magasabb politika vezérszónoka, a képviselőviselt Nagybaróthy úr is szives üdvözletére jött; ez még tegezte, tegezni is fogja mindig, ha miniszter lesz is! de igen alapos és kimerítő értekezletbe bocsátkozott vele – a felsőház reformja iránt, mint a melynek megoldása égető kérdés az országra nézve.
Mikor az előszobába kiment Leon, ott találta maga előtt az ő kedves Karakán barátját, a ki három órája, hogy antichambriroz neki ottan. Jelenleg szörnyű nyájas, alázatos arcza van; a szakálla az állán kiborotválva. Kivánta tiszteletét tenni. S nem engedi magától elvétetni azt a szabadságot, hogy Leont méltóságos úrnak czímezze. Nem kivánja magát azzal a nagy szerencsével kecsegtetni, hogy a méltóságos úr emlékezzék rá; sőt abban a reményben él, hogy a méltóságos úr elfelejtette, hogy ő ki volt? Egészen más ember lett, mint a régi Karakán. Reális életet folytat. A gezetleni járásban megürült az útibiztosi állomás, s neki különös szenvedélye, életének legfőbb feladata az útcsinálási szaktudomány. Vannak jó bizonyítványai. S Leon nem szabadúlt meg addig tőle, míg azt a zsíros csomagot, a miben az obsittól kezdve a visumrepertumig minden benn van, a zsebébe nem dugja.
Leon kimenekült a palotából a parkba. Minden idegét visszásan csiklandozta az, hogy őt itt mindenki «gazdának» nézi.
A park egyik útján Dumka úrral találkozott össze.
A minden jó tulajdonokkal felruházott derék jószágigazgató nagy léptekkel járt alá s fel a parkban s egy darab papirosból, mely reszketett a kezében, mint a nyárfalevél, valamit tanult fenhangon, s a mint észrevette Leont, hirtelen, mint a tetten kapott tolvaj, ijedten dugta zsebébe a papirosát.
«Szentséges atyám! Ez már csakugyan komolyan megy; Dumka úr ujdonat új szónoklatot tanul be!»
Leon aztán útat vesztett, s bevette magát a sűrűbe, valamelyik mellékúton, a hol nem hitte, hogy üldözőbe vegye valaki, vagy valami ismerős jöjjön elébe.
Pedig mégis jött.
Azok a vándor hangyák ott az úton keresztül, a mik akkor is így jártak egy hosszú szakadatlan lánczolatban, mikor egyszer egy híven szerető pár azt mondta ezen jártában: «ne tapossunk rájuk a szegény férgekre, mikor mi magunk oly boldogok vagyunk!»
Vajjon megvan-e még az a nagy mohos fa, a mire az a repkény felfutott, a minek a levelét még most is hordozza valaki?
Vajjon vissza lehet-e adni a fának a leszakított levelet?
Leon kereste a fát. Megtalálta: de tövéből kidülten. A legutóbbi vihar kicsavarta azt százados gyökereiből.
Leon elmélázva állt meg a kidölt fa előtt: az is az ő halottja volt.
Messze kalandozó merengéseiből egyszer csak ismerős hang riasztja fel.
A hang ismerős volt, de nem kellemetes; s még ellenszenvesebbé idomítva a szokatlan nyájasság által.
Visszafordult: a vadpalatinust látta maga előtt.
Tukmányi úrra ugyan alig lehetett ráismerni. Először is az örök süveg, a mi nélkül őt még a szobában sem lehetett látni, ezúttal le volt véve a fejéről, s kezében aláeresztve, s arról egy hosszú gyászfátyol lógott a földig; maga a lemeztelenített fő pedig símára meg volt fésülve, s a haja odatapasztva tarkójához jó avas pergamenolajos pomádéval, a minek a szaga hat lépésről hirdette közeledését, sőt még a bajusza is ki volt kényszerítve bajuszpedrővel; a mitől ugyan egyes részei emanczipálták magukat, s különváltak, úgy hogy négy bajusza támadt kettő helyett, de a mi legismerhetlenebbé álczázta az alakot, az, hogy teljes ujdonatúj ruha volt rajta, még pedig fekete, s a nyakravalója csokorra volt kötve, és az ingelőjén gomb volt.
Ki alkotta őt újra?
– Alázatos szegény szolgája a méltóságos úrnak. Ismétlé még sokkal édeskésebb hangon a megszelidített szörnyeteg.
Leonnak pedig ezúttal egy csepp tréfálkozó kedve sem volt. Oda lépett hozzá. Kezét nyújtá neki.
«Csuppsz!» Abban a perczben rajta volt a kezén egy nagy teleszájas csók.
– Ugyan édes Tukmányi barátom, ne tréfáljon velem. Hiszen régi jó ismerősök vagyunk.
– Tudom én a mi illik, kérem alázatosan. Változnak az idők; változnak ez emberek. Velem is nagy változás történt. Tetszik ezt látni?
Ezzel felmutatta a hosszú lobogó fátyolt a süvegén; akkorát fohászkodva, mint egy beteg tehén.
– Nagyon szép öntől, hogy ön is gyászt öltött a főispánunkért.
– Oh nem, kérem alássan. Én nem ő excellentiáját gyászolom. Hogy vetemednék arra a vakmerőségre egy ilyen magamforma szegény ördög, hogy egy ilyen illustris személy gyászkiséretéhez számitsa magát? Én a saját halottamat gyászolom. Az én jámbor oldalbordám halt meg.
S megpróbálta e szónál két kezét összetéve, szomorúan összegubbaszkodni.
– Ah! Az Isten nyugtassa meg szegényt. Áldott jó teremtés volt.
– Derék, jó asszony volt. A mi hibája volt, most már felejtsük el neki. Szegény! Sok pálinkát ivott s az meggyulladt benne. Nyugodjék békével.
– Vigasztalja önt meg az ég.
– Remélem, hogy meg is vigasztal. Bizony megérdemelném annyi évi szenvedés után. De különösen elősegíthetné e megvigasztaltatásomat méltóságod, nagyméltóságod, excellentiád. Azért bátorkodtam alkalmatlankodni.
– Én? Tukmányi úr!
– Nem vagyok már olyan bolond, mint eddig voltam. Egészen más ember lett belőlem. Tetszik ismerni azt az én kis birtokomat itten?
– Hogyne? a melyikben az a kitünő szép búza terem.
– A megboldogult herczeg igen szép összeget kinált nekem egykor azért, s én olyan bolond voltam, hogy mindig nagyobb árt követeltem érte. Magam jövök most azt nagyméltóságodnak, kegyelmességednek felajánlani. S ha sokallja az eddig igért árt, magam fogom azt leliczitálni; a míg csak elfogadhatónak nem találja.
Ez mégis olyan beszéd volt, a mit nem lehetett hallatlanná tenni.
– Jól van Tukmányi úr. Ajánlani fogom a megvételt a jószágigazgató úrnak.
– Oh de mentül elébb! Könyörgöm alássan, csak minél hamarább! Bizony mondom, nagy keresztyéni cselekedetet fog véghezvinni a kegyelmes úr.
– Keresztyéni cselekedetet? Hogyan Tukmányi úr?
A megszelidült barlanglakó megvakargatta az állát, a fülét, meg a karját, s húzódozva ereszkedett bele a magyarázatba.
– Hát a mint mondám az elébb, folytatá reszketeg, siránk hangon, az én jámbor oldalbordám elkivánkozott ama boldogabb világba, s engemet árván és özvegyen hagyott itten. Már pedig oldalborda nélkül csak nem élhet az ember.
– Értem. Tehát ismét fel akarja venni a szent házasság arany jármát Tukmányi úr?
– Miért ne? Még csak ötvenöt éves vagyok! (s olyan öntetszően mosolygott hozzá!)
– A legjobb kor. S ki lesz az a boldog, a kinek sorsát megédesíteni szándékozik?
– Héj, héj méltóságos úr, hiszen nem hiába prófétai szellem uralkodik minden nagy férfiú szívében; hát hiszen tetszik emlékezni, mikor ott a gezetleni piaczon kegyesen példálódni tetszett velem.
– Hogyan? A vadaskerti csapláros Rákhelkéje? Hát még sem hiába jött a Nemesis!
– Ad animam: akkor hiába jött! Hanem aztán addig boszantott vele a vén hárpia (nyugodjanak békével hamvai!) míg daczból is oda kezdtem járogatni. Ott meg szivesen fogadtak mindig. Hát én sem lehetek háládatlan. Az ember nincs kőből!
– De még nincs behozva a polgári házasság az országba; úgy tudom.
– Hisz épen ez az oka, a miért hajlandóva lettem eladni a jószágomat; mert az én derék leendő ipam uram ilyen alternativát állít fel: aut-aut? «vagy eladom a birtokomat, akkor szép pénzecskéhez jutok, akkor a Rákhel a kedvemért keresztyénné lesz; – vagy pedig nem adom el a birtokomat, akkor maradok rongyos embernek, akkor nekem kell kitérnem s akkor leszünk a Rákhel apjával ketten együtt zsidók.»
Semmi sem bizonyítja Leon kedélyének mély elborulását oly nagyon, mint az, hogy ennél a revelátiónál hangos hahotába nem tört ki. – El sem mosolyodott rá.
– Látja már most a méltóságos úr, hogy valóban keresztyéni cselekedetet fog mívelni, ha a herczegi parkhoz megvásárolja az én birtokomat, mert akkor egy megtérővel szaporodik a hivők száma; míg ha nem teszi meg, akkor az a példa fog széthangzani az országban, hogy egy igaz hitű keresztyén férfiú ismét a zsidó hitre tért át. Két lélek megmenthető ez által az anyaszentegyháznak!
Leon még erre sem mosolyodott el.
Azt mondta Tukmányinak, hogy csak menjen haza, írja meg ajánlatát Dumka úrhoz, majd pártolni fogja azt tehetsége szerint.
A gyászos férfiú aztán még egyszer neki ágoskodott Leon kezének, hogy azt megcsókolja, s csak azon mult, hogy nem érhette el, mert Leon olyan magasra tartotta fel, akkor végre nagy hálálkodások között visszament, a merre jött, nagy önelégültséggel igyekezvén a négy bajuszából legalább hármat sodorintani össze.
Leon pedig ott maradt azon a helyen, a hol állt s azon gondolkozott, hogy ha ő nagyon nagy úr volna s aztán ez a park az övé volna, csináltatna egy olyan gépet, a mivel ezt a fát megint vissza lehetne ültetni a helyébe.
Torkig volt lakva a szerencséjével. Minden ember hízelkedett annak a részecskéjének, a melyben valami elrejtett hiuságát lakozni hite. Vágyott valami gorombaság után.
Eszébe jutott, hogy a prépost nem volt jelen a gyászlakomán, azt jelentve, hogy nem jól érzi magát. Ezt illenék meglátogatni. Talán ez tud még valamit mondani, a mi keserű?
Neki indult, hogy meglátogassa.
A főtisztelendő úr most is a kertjében volt található, hová Leon észrevétlenül juthatott el a park mellékutain át. A főpap épen a harminczkilenczféle pelargoniumaiban gyönyörködött: ez volt a baja, semmi más.
– Szent atyám, ön nem mondott igazat! támadá őt meg Leon; azt izente, hogy nem jól érzi magát.
– Qui bene distinguit, bene docet. «Itthon» nagyon jól érzem magamat. De «másutt» nem érzem magamat jól. A hol sok ember van, és sokat beszélnek. Titeket szeretlek, tégedet, meg a herczegasszonyt is. Még ha méltóságos úr fogsz lenni, akkor is szeretni foglak. S kikérem magamnak azt a szerencsét, hogy esküvőtökön én végezhessem az egyházi szertartást: ezt a dicsőséget az etelvári prépost nem engedi oda másnak. Úgy-e méltóságos és kegyelmes uram?
(Ez is hizelkedik már, a mióta szelét érzi «nagy szerencsémnek», gondolá magában Leon elszomorodva. «Ennek se csókolok már többet kezet.».)
– Ime készülök is már az ünnepélyt felavató predikáczióra; folytatá páter Timót. Igen szép textusra akadtam. «Sámuel X-ik könyvének 1-ső és azt követő verseiben.»
– Jaj, szent atyám, ne tegye föl rólam, hogy könyv nélkül tudom a bibliát, mint rabbi Hirsch Dænemark: nincs is meg könytáramban ezen nagybecsű olvasmány. Inkább mondja elő szóval, miről szól e textus?
– Hát édes fiam, méltóságos úr: Sámuel X-ik könyvé nek 1-ső és további versei beszélnek arról, miképen elindula Saul az ő apjának a szamarait keresni, – és talála helyettük egy királyságot!
Leon egyszerre elérté a czélzást. Goromba volt az; de talált!
– De szent atyám! szólt méltatlankodva. A szamarak hasonlata erős!
Erre aztán a pap szemközt állt neki s azt mondá:
– Hát van-e élhetetlenebb, jámborabb szamár a világon, mint egy leány, a ki elvész a hűsége miatt?!
Ha csak ez kellett Leonnak: ezt ugyan megkapta.
Kezet csókolhatott már a prépostnak!
Ez az egy ember megmaradt a sok közül, hogy irmagnak megtartogassa az igazkimondást.
A REJTÉLY KULCSA.
A gyászszertartás után harmadnapra már híva volt Leon Budapestre.
Ismerte hivatása tárgyát: a főispáni méltóság várt rá.
Elfogadta azt.
Az eskületétel utáni napon Etelváry Miksa herczegnek a pannonhalmi apátságnál letett végrendelete felbontatott és nyilvánossá tétetett.
Általános örökösül Rafaala herczegnő lett megnevezve.
Fejedelmi nagy birtokaiból csupán egy darab volt elkülönítve, a herczegnek saját szerzeménye: a hajdani Zárkány uradalom, mely a mostani karban megért másfél milliót.
E birtokból a végrendelkező hitbizományt alakított; azon czélból, hogy megyéjének vezénylete az eddig megszokott fényt és tekintélyt ne nélkülözze. Ezt a hitbizományt, ily nézettől vezérelve, az utána közvetlenül következő főispánnak hagyományozta.
A véletlen hozta-e így? Vannak-e vakesetek a világ és a közélet történeteiben? Vagy összefügg minden egymással, s a mik egymás után jőnek, azokat úgy rendezte valami titokban működő kéz? Ki tudja azt?
Zárkány Leon egyszerre gazdag emberré lett; független, senkinek sem tartozó úrrá; visszanyerte apja hajdani nagy birtokát; s a nélkül, hogy a neve előfordult volna valakinek a végrendeletében.
Most már egy lépcső sem választá el többé a herczegnőtől.
Ott állt mellette a pyramid tetején!
A KINNREKEDT FÉRJ.
Nornenstein Octavián fejedelem sajátszerű játékkal mulatta magát egyes-egyedül. Az asztalán hevert egy csoport guttapercha fő: a kor hirhedett emberei, Napoleon, Pius pápa, Bismarck. Ha a ruganyos főt felül és az állánál nyomta össze, akkor az elkezdett örülni, mosolyogni, ha pedig oldalt szorította, ujjai közé, ijedt, siránkozó arczot öltött. – Octavián a nagy emberek fejeit kényszeríté egymásra grimaceolni, midőn nagy robajjal ront be az ajtaján valaki.
– Ah! Kihez legyen szeréncsém? Csak nem az én trónörökösöm, Nornenstein Alienor ez a torzonborz alak, ezzel a serte szakállal, ezzel az elsült arczczal, vörösre égett orral, fodrozatlan tüskehajjal, a ki most nyakamba esik? – Tehát az én Achillesem csakugyan nem kapott a kard után!
– Könnyen beszélsz te! De én háromszáz mérföldnyi útvesztőt tettem, hogy visszakerüljek; hegyeken, sziklákon, mocsárokon keresztül, hogy a németek kezébe ne essem valahol. Szólt Alienor, megnézve magát a tükörben s visszaijedve saját arczától.
– Hát nem tudtál tengeren Triesztnek jönni?
– Majd, hogy a német czirkáló hajók elcsipjenek.
– Ej, de rád ijesztettek a németek, mondá Octavián az egyik rugmézga főt Alienorra vigyorogtatva; ugyan jó, hogy ide menekülhettél Ausztriába: itt nincsenek németek.
– Hát ti mik vagytok?
– Neutralis nemzet.
– Történt valami azóta, hogy én bujdosóban vagyok?
– Csekélység! Rómát elfoglalták az olaszok, Napoleont elfogták a németek s Párist ostromzárolják.
– Azok két hadsereget már elvesztettek s most három újat állítottak ki, hogy Párist felmentsék. Nem vártak rád!
– És a mi szövetségeseink Németországban?
– Azok mind vaskereszt-rendet kaptak már harczi vitézségeikért.
– Hát a Welfek?
– Azok egészen a te instructióid szerint cselekszenek.
– De hisz én nem vittem nekik semmiféle instructiókat.
– Hát hisz ők is épen a szerint cselekszenek.
– És ti magyarok mit csináltok?
– «Mi magyarok?» Nornenstein Alienor fejedelem, honfitárs! Mi örülünk rajta, hogy fázunk.
– Hogy fáztok?
– No igen. A kinek nincs köpönyegje, az fázik.
– Az világos.
– Nekünk nincs köpönyegünk. Köpönyeg nélkül pedig nem lehet háborúba menni. És így örülünk rajta, hogy fázunk.
Alienor még most sem értett belőle semmit.
– És a szent liga?
– Alszik és imádkozik.
– Hát Falbenheim altábornagy?
– Mikor nem alszik, káromkodik.
– És Pompeia?
– Micsoda Pompeia?
– A feleségem!
– Úgy! a feleséged? Most azt gondoltam, valami Vezuvtól elborított városról beszélsz.
– Itt van nálad, vagy az atyjánál?
– Nálam, vagy az atyjánál? Octavián meg is tapogatta a zsebeit, hogy nincs-e hát nála? Nálam ugyan nincs.
– Hát hol van?
– S mit csinál ott?
– Valószinűleg azt, a mit egész Páris: ostromoltatja magát.
– A kék öreg Istenre Bajorországban!
– Hagyd el fiam! Nincs az már Bajorországban.
– De hát miért nem hoztad el Pompeiát magaddal, mikor hazajöttél?
– Hát tudod fiam, az úgy volt, mondá Octavián s elkezdett mind a három kaucsukfejjel egyszerre lapdázni: hogy a mint én megérkeztem Párisba s láttam, hogy ott semmi baj, siettem Brüsselbe a kölcsönt megkötni, de ez alatt te, meg egy második, meg egy harmadik szeleburdi meggyujtottátok a tűzaknát, mikor még mind rajta voltunk, s mindnyájunkat a levegőbe kalimpáztattatok. Már nyolczadnapra nem tudtam visszamenni Párisba, hogy te nálad «pro aris et focis» hősileg helyt álljak. Örültem, mikor hajóra ülhettem.
– De hát miért nem írtál Pompeiának, hogy jöjjön haza?
– Megtettem én azt fiam atyai kötelességem szerint.
– S mi lett a válasz leveledre?
– A válasz valószínüleg egy borsóhurka volt, a mit a németek beletakartak. Nehéz most innen Párisba correspondeálni.
– De hisz az lehetetlen, hogy az ostromlók ki ne ereszszék az ostromlott városból a nőket!
– Sőt nagyon is kieresztik. Most olvasom éppen, hogy a párisi katonai kormány negyvenezer fiatal hölgyet (máskor a világváros igen kellemes néposztályát) egybegyűjtött s mint ezúttal igen fölösleges elemet, egy tömegben kitolonczozott a városból. Nem hinném azonban, hogy a te Pompeiád is azok között lett volna. Nem akarod ezeket a carricaturákat nézni, a mik most érkeztek Münchenből? Te is köztük vagy, meg én is!
– De mit fog ő csinálni, ha Párist csakugyan ostromolni fogják? sopánkodott Alienor.
– Meg fogja enni a lovaidat.
– Kétségbe akarsz-e ejteni a tréfáiddal?
– Ha ezek tréfák, úgy akasztófahumor a nevük. Hát mit akarsz, hogy csináljak? Vigasztaljalak, mint egy lábbadozó beteget; vagy tanácsokat adjak, mint szegények prókátora tönkre jutott cliensnek?
– Mit tegyek most?
– Alakits egy szabad csapatot és törd keresztül a zárvonalat.
– Tudod, hogy még a pezsgődugó lövését sem szeretem hallani.
– Hát akkor fogadj magadnak egy léghajót, ez most az egyedüli közlekedési módszer Párisba és vissza s hozd ki azon a feleségedet.
– Így két diák szokott egymással beszélni, nem egy Nornenstein fejedelem a másikkal; nem egy apa a fiával!
– Ah! Kezdünk haragba jönni? Soha se hittem volna. A mi a fejedelemségünket illeti, arról bizony hegedült szent Dávid! S te tartottad neki a kótát! Hanem ha azt kivánod, hogy mint apa és fiú beszéljünk egymással, arra ráállok. Talán emlékezel a drezdai Schuster levelére a fiához (benne van minden kalendáriumban), mely így kezdődik: «Kedves fiam, te nagy szamár vagy: én pedig vagyok a te atyád», ez igen szép mondás, és ránk illik. Én rám, a miért azt a tanácsot adtam neked, hogy bontsd fel az eljegyzésedet Etelváry Rafaela herczegnővel; te rád pedig, a miért azt megfogadtad. Most íme a herczeg meghalt. A roppant nagy örökség egyetlen leányára szállt. Oroszországon innen nem volna gazdagabb ember náladnál a continensen, ha elvetted volna.
– De hát minek mondod ezt most nekem?
– Eső után köpönyegnek. Te azonban nem azt tetted, a mi e lépés következése lett volna, hanem e helyett elrontottad az egész tervet, a mit én és mások oly remekül fogalmaztunk. Legveszedelmesebbek az ilyen akaratnélküli lények, mint te vagy, mert ezekről soha sem tudhatja senki «ma», hogy «holnap» kinek az akaratát fogják végrehajtani? Ezen már most a pap sem segít! Azaz, hogy mégis csak a pap segít. Hát akarod, hogy komoly tanácsot adjak, mit tégy a mostani helyzetedben?
– Kérlek nagyon.
– Hát ne tégy semmit. Hagyd Pompeiádat ott, a hol van. Bizonyos lehetsz felőle, hogy megcsal, nem egyszer, de százszor. Mire Páris felszabadúl, akár így, akár amúgy, egész archivumával fogsz rendelkezni az ő hűtlensége bizonyítványainak. Egy olyan asszony, mint Pompeia, egy olyan városban, mint Páris, egy olyan időben, mint a mostani, egy olyan férjnek, mint te vagy: híve nem maradhat. Indíts ellene válópert, a curia elválaszt benneteket a «si clandestinus» alapján. Aztán, nem mondom, hogy vedd el a rút fejedelemnőt, semmi szükséged neked arra többé; de térj vissza Rafaela herczegnőhöz. Ő most egyedül áll, büszke atyja nem él többé: nyerd meg újra és vedd nőül!
– De hisz én szeretem nőmet! Ne akarj dühbe hozni! kiálta Alienor, mérgesen toppantva.
– Ah, tehát szereted nődet? s ilyenformán szerelemféltő vagy a dühöngésig? Ez megint más diagnosis. Ebben a bajban is szolgálhatok jó tanácscsal, ha be akarod venni. Ez is nagyon komoly lesz. Emlékezel arra az alakra, a ki Zárkány Napoleon név alatt került néhányszor az utadba? Igen! Tehát ezen ember a legveszedelmesebb alakok egyike, a kire valaha fiatal feleséggel megáldott férjek görbén néztek. Ez most itt van Bécsben.
– No hát akkor mi bajom nekem vele?
– Tudom, hogy szeretnéd, ha semmi bajod se volna vele. De hát lesz. Ezt az embert küldi a kormány Párisba rendkívüli politikai megbízással, s ott marad Páris egész ostroma alatt.
– Hogy tudod ezt?
– Ő maga beszélte el azt valakinek, s az a valaki egyenesen hozta a hírt nekem.
– Akkor én megbolondulok!
– Ne azon kezdd. Ha már most csakugyan olyan nagyon szereted Pompeiát, s csakugyan olyan őrült szerelemféltő vagy, akkor ezt fogod tenni. Felkeresed Zárkány Napoleont s azt mondod neki: «Uram! Ön abba a városba fog menni most, a hol az én nőm lakik s a hova én nem mehetek. Intézzünk el előbb egy csekélységet egymás közt. Ide a kalapomba beleteszszük a névjegyeinket, s aztán leborítjuk a kalapot; a melyikünk névjegye alul esik, az egy bizonyos határnapon főbe lövi magát. Ezt úgy hivják, hogy amerikai párbaj.» No akkor aztán kétféle esély van számodra. Vagy a te neved esik alul, s akkor átesel rövid úton minden bajodon. S igen szép temetésed lesz. Vagy pedig Zárkány neve esik alul. Akkor az aztán hadd menjen szépen Párisba. Arról bizonyos lehetsz, hogy az minden vetélytársát el fogja riasztani Pompeia mellől, míg saját maga, a harangozópénzzel a szájában, nem lesz veszedelmes udvarló s a kitűzött napon kivánatodra főbe lövi magát. Ennél több komoly tanácsot nem tudok. Ha nem tetszik, azt még jobb szeretem. Akkor az a baj nem olyan veszedelmes, mint te állítod. Akkor nem vagy se szerelmes, se szerelemféltő, s én megnyugszom benne.
Alienor oda nyujtá atyjának a kezét (olyan hideg volt a keze, mint a márvány s olyan lágy, mint a tapló) s azt mondá neki:
– Én megfogadom tanácsodat.
Azzal vette a kalapját s sietett Zárkány Leont felkeresni.
VIGASZTALÁS.
Leont szállásán találta Alienor egyedül.
Az első találkozásra Leon azzal a nem tettetett örömmel sietett Alienor elé, a melyben az van kifejezve, hogy nem terheli a lelkét semmi önvád ez ember, mint férj irányában. Nyújthatott neki kezet.
Alienor tétovázás nélkül el is fogadta azt és megszorítá mindkét kezével.
Azután elkezdé komoly, értelmes hangon.
– Édes Leon. Én egy igen különös ügyben jövök hozzád. Minden ember tudja, hogy sok bolondság van bennem: hisz én magam tetszésemet találtam azokban s nem csináltam belőlük titkot. Te pedig arról voltál nevezetes, hogy nagyon is sok eszed van. Ezért valahányszor összekerültünk, mindig kész áldozat voltam a számodra. Elrontottad a párbajomat, a mit az én bolondságom kifőzött, a magad előnyére, az én mély leköteleztetésemre. Játszottál velem és feltréfáltál és mindig úgy, hogy a mellett nekem kellett megköszönnöm a barátságot, mint a delinquensnek a kapott «Stróf»-ot. Rászedtél a diplomatiai téren, a hol azt hittem, hogy én vagyok otthon, te csak jövevény. Jól tetted. Jogod volt hozzá. Nem panaszlok érte. Mindezt annyiba veszem, mintha lóversenyen vertél volna meg, mintha börzejátékon kerítettél volna alul. Ez mind bohóság. Nevessünk rajta. Hanem van egy pont a szívemben, ebben az érzéketlen kaucsuk szívben, a mi fáj. Nekem nőm van s én féltem tőled a nőmet! Bolondság, őrültség ez tőlem: nem tehetek róla. Fáj. Mint fáj némely embernek a mája, míg a másiké nem. Beteg vagyok bele!
– S honnan kaptad ezt a betegséget?
– Onnan, hogy ismerem a nőmet: ő hiú, kaczér, tetszelgő és talán könnyelmű is. Belém ojtották azt a mendemondák, besúgások, a miket jó barátok, rokonok, apám maga igyekeztek fülembe juttatni, s a gyanú olyan, mint a himlőragály: elég az embernek a ruhájával hozzá érni, hogy bele essék a kórba. Vannak jóakaróim, a kik gúnyos czélzatokat ejtegetnek el valami félbeszakított légyottról: midőn neked hirtelen el kellett jönnöd Párisból.
– De ez épen a rágalom ellen bizonyítana, ha alapja volna. De az sincs. A te feleséged nagy cselszövő, az igaz. De csak az eszével, nem a szívével játszik benne. Ő diplomatiai titkokat akart kicsalni tőlem. S én megcsaltam nődet, de nem tégedet.
– Lehet, hogy még eddig nem. De annak, a mi félbeszakadt, következhetik folytatása. Te visszamégy Párisba, mint rendkívüli küldött.
– Azt ne hidd el!
– Te magad mondtad.
– Akkor kétszer ne hidd el!
– Apámtól hallottam.
– Akkor háromszor ne hidd el!
– Leon!
– Hát mondhatok én valaha egy igaz szót valakinek, a kiről tudom, hogy a te apád kéme? s ha csak azt kérdené is tőlem, hogy kinek hínak? nem egy idegen nevet mondanék-e neki, a mi eszembe jut? Ismered rosszalkodó természetemet. Szeretem az embereket föllovalni. Mondok nekik meséket, azért, hogy mulassam magamat a csodálkozásukon.
– Leon! Kérlek igen szépen: ne tégy engemet bolonddá. Én igen beteg vagyok attól a bajtól, a mit neked elmondtam. Apámtól azt a tanácsot vettem, hogy jöjjek ide hozzád s hívjalak fel amerikai párbajra. Azzal a szándékkal jöttem is ide. De most, mikor veled szemben állok, nincs lélekerőm hozzá. Nem tudlak annyira gyülölni, hogy a te fejedet akarjam szétzúzva látni; se annyi bátorságot nem érzek, hogy a magam feje ellen fordítsam a pisztolyt. Hanem azt meg tudom tenni, hogy oda álljak eléd, behunyjam a szememet, s azt mondjam: «lőjj ide!» Azért felszólítalak, mondj igazat! Készülsz-e Párisba elmenni? ha igen, beszéljünk segédeinkkel. Csak arra kérlek, hogy jól meglőjj. Mert a nélkül el nem mégy, hogy engem megölj.
Leon megszánta Alienort.
– Hát hogy meggyőzzelek róla, hogy még ha akarnék, sem mehetnék el Párisba: nézd ez okmányt. Főispánná lettem kinevezve. Mint ilyennek, megyémben kell maradnom, s egyúttal Párisban diplomatiai küldött nem lehetek.
Alienor az okmányt apróra elolvasta s kezdett felmelegedni; de arczáról olvashatá Leon, hogy még kételyei vannak.
– Még többet is tudatok veled. Én tegnap óta jegyben járok.
– Kivel?
– Talán ráismersz, ha arczképét megmutatom. Most küldte nekem kedves meglepetésül.
Azzal egy maroquin tokot nyitott fel Leon, megmutatva a benne rejlő miniatur képet Alienornak, egy gyönyörű aquarellet, egy csodaszép hölgy képét fehér ruhában.
Alienor egy gyermek örömével kiáltott fel:
– Etelváry Rafaela!
(Igen is: Etelváry Rafaela herczegnő arczképeztette le magát, mély gyászát levetve azon időre, abban a fehér öltönyben, melyet Leon új képviselő korában látott rajta, hogy azzal Leont meglepje.)
Azzal Alienor, mint egy eszeveszett, ugrott Leonnak a nyakába s össze-vissza ölelte, csókolta, s végre a két kezét ragadta meg hévvel:
– Barátom, egyetlen igaz barátom a világon! Fogadd legőszintébb, legforróbb üdvkivánatomat. Légy boldog. Nagyon boldog vele!
Leon látta, hogy milyen nagy örömet csinált neki, Tökéletessé akarta tenni a boldogságát.
– Most már elhiheted, hogy én nem szándékozom nődhöz menni. De ez még nem minden. Még az iránt is meggyőződést kell szerezned, hogy nőd sem vár engem és senkit sem vár rajtad kívül, és hogy tégedet mire vár? Eredj a külügyminiszteriumba, ott vár rád három levele nődnek, mikre kívül az van írva, hogy csakis saját kezedbe adassanak. Futáraink hozták azokat magukkal, kiknek nőd előbb el hagyta olvasni leveleit, hogy láthassák, hogy nincs azokban államtitok. E levelek egészen boldoggá fognak tenni téged.
Alienor e szónál felkapta Leon kalapját a magáé helyett s mindenféle üdvözleteket hajigálva a háta mögé, rohant ki az ajtón feltartóztathatlanul, s odalenn betörte a hintajának az ablakát, befelé akarta nyitni.
Leon mély gondolatokba merülten maradt hátra, szemeivel amaz arczképre merengve. Az a kis hajszálrugóra járó nyugtalankodó ezt ketyegte óraművében:
«Ez a nyomorult léha, kinevetett alak, jobb ember, mint te vagy, mert szíve van: a mi neked nincs! Ha ő ezt a nőt elvette volna, boldoggá lett volna ő is, az is. Miért rontottad ezt el?»
Alienor attól a három levéltől, a mi három külömböző hónapban érkezett számára, tökéletesen az üdvözültek sorába emelkedett. Csodálatos titkok voltak azokban, miket csak nő közölhet férjével; a mik egyszerre eloltanak féltékenységet, gyanút: s boldogságot, reményt, büszkeséget ébresztenek helyébe.
Dehogy lehetett vele többet gyalog beszélni!
Rohant egyenesen vissza a leveleivel Octavián papához. Oly tűzzel rohant be hozzá, hogy a rendúr azt hitte, most mindjárt őtet hívja ki párbajra.
Még az ajtóban elkezdett kiabálni:
– Nem igaz! Hazugság volt, a mit mondtál! Egy szó sem igaz belőle. Itt vannak a levelek! Olvasd ezt! Azután ezt! Azután meg ezt! (Hanem aztán azon módon kikapta megint az apja kezéből olvasatlanul s bedugta a zsebébe.) Pompeia egy angyal: te pedig egy rágalmazó sátán vagy!
Octavián csak ámult és bámult. Fogta a nagy tajték pipáját s megtöltötte dohánynyal. Aztán, mikor szóhoz juthatott Alienortól, a ki egy füst alatt sátánnak, ördögnek szidta az apját, meg könyörgésre fogta a dolgot, hogy ajánljon neki valami «specialis» kitűnő orvost Párisban; utoljára meg azt kérdezte tőle, hogy az ágyuzás miatt nem történhetik-e valami bajuk némely asszonyoknak?
– Fiam, Alienor. Tudod: most már visszahúzom azt a mondásomat, a mit a drezdai Schustertől kölcsönöztem. Te ugyan az vagy, a mi vagy; de én annak, a mi te vagy, apja nem vagyok.
BŰBÁJOS ÉJEK.
Leon az októberi napokat az etelvári palotában töltötte.
Rafaela anyai nagynénje vitte addig a háziasszonyi szerepet, míg a menyegző napja elérkezik.
Rafaela kedélye nagyszerű változáson ment keresztül. Eltünt belőle minden büszkeség; nyájas volt, szelid és ragaszkodó. S mindez nem jött nála erőltetve; csupán azt lehetett észrevenni, hogy megadta magát az ellenállhatlan hatásnak, a mit egy akaraterős férfi gyakorol a nőre.
Lelkülete e napok alatt feltárta költőiességének egész szivárványos színpompáját. A hideg, hódolatot parancsoló alakból (jéghölgynek nevezte őt Pompeia) egy bizalmat suttogó teremtés lett; zárkozottsága felolvadt, s helyet adott nőies közlékenységnek, egyesülve naiv kandisággal. Gyönyörűségét találta a természetben, a magánélet apróságaiban, miket eddig észre sem vett. Felhevült olyan abstract politikai fogalmakért, a miket a nők addig meg sem figyelnek, a míg azok, mint egy szeretett férfialak staffagea, concret alakban nem lépnek eléje.
Leonnak meg kellett őt ismertetnie egész eddigi életével s az ismertetésben nem türettek el a hézagok; viszont ő is elmondott előtte mindent, a mi eddig kevés szív titka volt. Különösen azt, a mi Leonra vonatkozott.
Az őszi holdvilágos esték olyan hosszúk! A tele hold olyan kegyes, hogy télen-nyáron mindig akkor jön fel, mikor a nap lemegy.
A jó nagynéne, ki nem szerette az ujabbkori regényeket, a maga kis asztalkájánál vetette a grand patientet, valószínüleg arra, hogy boldogok lesznek-e «ők». Ők pedig azalatt karöltve sétáltak a nagy virágrotunda körül, melynek körületét egykor megmérte Rafaela, hány lépés? Az is eszébe jutott most! Egy-egy lehullott platanlevél beleakadt öltönye fodraiba s zörögve kisérte tovább, mintha bucsúját suttogná hozzá a többi hű falevelek nevében, a kik oly kárhoztatólag zúdultak fel ama vakmerő leány ellen! Egy-egy falevelet felkapott a szellő s az körüllibegte Leont, mint egy éjlepke; mintha súgná: «dobd közénk azt a száraz falevelet, a mit most is kebledben viselsz, többi halottak közé: nincs annak ott helye többé!»
Az éj csöndes volt, a herczegnő beszélt.
– Megmondhatná azt valaki, ha itt volna: mennyit beszéltünk mi önről, sokszor, minden nap! Mennyit rágalmaztuk vakmerőségeért! s mennyire óhajtottuk diadalát. Jóslatokat mondtunk s lestük, hogy beteljesülnek-e? Mikor a nagy oltárszőnyeget hímeztük s beszéltünk egy sehol nem található eszményi férfiról, a milyentől én félni tudnék! Mikor madame Corysande albumában önnek a négy arczképéről találgattuk, melyik az igazi? Mikor hirhedett vitáját olvastuk a hirlapban a Mene Tekel szerzőjével! Hogy ismertünk rá egyszerre az ellenröpirat szerzőjére! Ez az igazi Leon! Az a másik az álarcza. Már én akkor megjósoltam, hogy ki fog lenni? Aztán mikor a választási diadalzászlót hímeztük s próbaszavazást rendeztünk titkosan, ki lesz megválasztva? S a négy hímzőnő közül három önre szavazott. Pedig én nem voltam az ellenszavazó. S mikor megérkezett ön, ama leírhatatlanúl tüneményes estén, maga után vonva, mint egy varázsló, egy egész néptábort, a ki bálványozása fényével vette önt körül. Hogy megrettentem öntől már akkor! És aztán mikor szegény jó anyám ravatalánál nem tudtam sírni s vártam minden érkező kocsi zörgésére, hogy jön-e az, a ki meghozza könyeimet? aztán jött, de nem az, a kit vártam…
Itt félbeszakítá édes vallomásait Rafaela, a többi fájó, boszantó emlék volt, a mi következett. Aztán nézték a csillagokat, a mik lehullanak.
Egy pontján a rotunda útjának megállt Rafaela. Ez volt az a hely, a hol atyjáról azt a megrendítő hírt hallá, hogy haldoklik.
– És a miatt elvesztém jó atyámat! sóhajtá föl mélyen. És elveszték még valakit mást is! Az én kedves kis kék szemű leányomat! Miért hagyott ő el bennünket? Mi rémíté meg oly nagyon? Miért nincsen ő most itten? Hogy osztozhatna örömömben; hogy ne kellene mindent én nekem magamnak elmondanom; hogy hivatkozhatnám ő reá: «úgy-e kicsikém, így volt ez?» Szegény kicsikém! Hol él most? Hová lett? Mi sorsra jutott? Van-e neki mindennapi kenyere? s hogyan keresi meg azt? Ő, a ki ahhoz volt szokva, hogy velem egy tányérról egyék, s étszereinket mindig összetévesztettük!
Jó, hogy a holdvilág épen a felhő mögé ment, hogy Rafaela nem láthatta e beszéd alatt Leon arczvonásait.
Mit kellett annak szenvednie!
És Rafaela nem akart letérni erről a tárgyról. Rég nyomta szivét az, s nem volt kinek beszéljen róla eddig.
– Nem tudok tökéletesen boldog lenni attól a gondolattól, hogy ő boldogtalan. Megkisértém őt gyűlölni; de az ismét úgy feküdt a lelkemen, mint egy vétek súlya. Miért nem tudta szeretni atyámat, a hogy én akartam? Miért nem tudta megtalálni boldogságát ő mellette? S ha volt más, a kit szeretett, miért titkolta előttem? Lám én nem tudtam ő előle eltitkolni, hogy önre haragszom. Legalább rágalmazta volna, ócsárolta volna azt, a ki őt szive szerint érdekli, akkor tudtam volna: «aha! te is úgy vagy, a hogy én!» De hallgatott! Egy titok volt előttem ajka, szeme, mosolygása. – Nem tud ön felőle semmit?
– Nem tudom hol van! felelt Leon. A szó rideg értelmében igazat mondott. A levél, mely Livia lakczímét rejté, még feltöretlen volt nála. De nála volt!
– Óh, járjon utána, Leon; találja meg; hisz ön oly ügyes ember. Önhöz talán több bizalma lesz, mint én hozzám. Kérdezze ki: mije fáj? mi vitte el innen? Ha szeret valakit, s ha megtudja ön, hogy méltó ő reá: de tán pályatörő ifjú még, a kinek nincs vagyoni tehetsége őt boldoggá tenni: találjon utat-módot őt elősegíthetni; önnek nagy befolyása van már: ön tud gyöngéden segíteni valakin, úgy, hogy annak önérzetét ne sértse. S ha talán szerencsétlen volna azon ember, ha talán valami ifjúkori botlásaért, a hogy hallottam már hasonló eseteket, tán egy könnyelmű hamisítás miatt el volna ítélve sok évi fogságra; (én már erre is gondoltam)… Óh én emlékszem egy esetre, hogy egy fiatal leánynak a kedvesét bankjegy utánzás miatt elitélték tíz évi fogságra, és ő várt reá menyasszonyi fővel tíz évig; és az most egy derék kitünő államhivatalnok, és családja boldog. Hátha Líviának is ilyen titka van? Szabadítsa meg őt. Ön most mindent kivánhat legmagasabb helyeken. Önt szeretik. Kérjen számára kegyelmet!
(Óh bár kérhetne számára kegyelmet! De erre a hamisításra, a mit ő elkövetett, nincs király, a ki amnestiát adjon!)
– Megmondhatom önnek, miért jöttem arra a gondolatra, hogy ő talán oly embert szeret, a ki őt ily ok miatt nem veheti el. Megtudtam, hogy eltávozása előtt kora hajnalban elment gyónni a préposthoz. Ezt a prépost is megmondta. De hogy mit gyónt meg neki, arról nem beszélhet. E leánynak saját bűne nem volt. Ő csak azt gyónhatta meg, hogy egy bűnöst szeret. Nem hiszi ön?
– Hiszem…
– Ha pedig az volna az oka rejtélyes hallgatásának, a mit jó anyám hitt felőle: égies rajongás, szűzi iszonyat a földi boldogság iránt: mondja meg neki, hogy térjen vissza bizton: az a kinek szerelme innen elüldözé meghalt már…
(… Halt volna bár meg inkább!)
– Mondja meg neki, hogy a mit jó anyám végrendeletében számára hagyott, a zárdafejedelemnői polcz, még mindig fenn van tartva, s ha boldogságát csak az égiekben keresi, az ajtó tárva előtte. Mondja el neki!
(Hogy ezt «ő» mondja el neki!)
Egy kisértő dæmon dongta körül a sétáló párt, egy éjbogár alakjában, a mik úgy szeretnek éjjel az emberek feje körül röpködni. Leon hozzácsapott a szárnyas kisértethez sétabotjával s leüté azt a levegőből.
– Ah, ne ölje meg! szólt Rafaela, visszatartva Leont, ki rá akart taposni a rovarra: hátha párja van?
Leon minden idegein borzadály futott végig.
Rafaela visszatért az elhagyott eszmére.
– Ön most sokat fog Budapesten és Bécsben járni: tudakozódjék felőle. Hisz egy olyan nőnek, mint Livia, nyom nélkül elveszni nem lehet. S aztán tudassa velem az első jelt, mely nyomára vezet. És mindent tudasson velem, a mit felőle megtud: akármilyen szomorú, leverő volna ez adat. Csak egyet ne, ha talán olyasmit tudna ön meg felőle, a mi – Isten őrizz! – nem akarom kimondani: a mi rosszabb hír volna rám nézve, mint az, hogy meghalt. Én nem tudom mi az? De azt mondják: hogy vannak nők a világon, a kik – nem büszkék. Én nem értem a lehetőségét, nem látom az okát annak. Ha méltatlannak találná ön őt arra, hogy visszaemlékezzem rá, akkor… ne szóljon róla semmit; felelje tudakozódásomra azt: nem találtam fel őt!
Irtóztató feladat! Ha azt feleli Rafaelának, hogy nem találta fel az elveszettet: ez azt fogja jelenteni, hogy Livia elveszíté azt a tisztaságát, a miért a büszke nők visszaemlékezzenek rá. Hallgatása elitéli azt a leányt!
– De úgy-e, ez lehetetlen? Lehetetlen! ugyan mondja már, hogy lehetetlen!
Leon helyett a várkastély órája felelt.
Mély döngésű harangütése tizenkettőt hangzott. A harangütések után az óramű carillonja még egyszer elveré a négy negyedet öt harmonicus érczhangocskáján. Éjfél volt már.
A boldogság órái gyorsan röpülnek.
– Szegény jó néném, azóta agyonunhatta magát. Bár legalább madame Corysande volna itt. Holnap többet beszéljünk arról. Most kivánjunk egymásnak jó éjszakát.
Leon sokáig állva maradt még s utána nézett az elsuhanó alaknak.
«Neked te tiszta lélek: jó éjszakát!»
Rafaela, a mint a kastély lépcsőjéhez ért, visszapillantott s meglátta, hogy Leon még mindig ott áll. Akkor aztán visszafutott hozzá.
Kezét nyujtá neki.
Leon aztán ledobta kalapját fejéről, s térdét meghajtva, megcsókolá ezt a kezet: mint egy szentét.
Rafaela pedig megcsókolá az ifjú homlokát.
«Ezt elfeledtük, úgy-e bár?»
TÖPRENGÉS.
De most hová?
Itt áll a megfelelhetlen kérdés Leon előtt.
Elérte azt a magasságot, a hová vágyott.
Mintha ő lett volna az, a ki a bölcsek kövét feltalálta; ölébe hullott a szerencse minden ajándéka; s az még sem volt ajándék, még sem volt szerencse; az egy férfiküzdelemnek fáradsággal megérdemelt bére, kiküzdött díja volt. Rangját szerezte eszével, tanulmányával, munkaképességével; vagyonát tűzpróbás hűségével, a hölgy hajlamát férfi jellemével.
Lehet-e azt, a mit megnyert, s megérdemelt, elutasítania?
De lehet-e azt megtartania, a mit megnyert?
Hiszen ha hideg józan eszétől kérne tanácsot, mit tegyen? elfogadja-e roppant szerencséjét egész nagyságában; a zászlós úri méltóságot, a fényes kitüntetéseket, az úri vagyont, s a legszebb hölgy szivét? vagy megtartsa hűségét egy szegény kis varróleányhoz, a kinek valamikor egy vékony kis gyűrűt adott s a ki ezt a vékony karikát nem cserélte be egy herczeg koronájáért, s mindazon gazdagságért, a mi most az ő számára kinálkozik? nem azt feleli-e neki a józan ész: el akarsz engemet veszteni? Hogy csak föl is teheted ezt a kérdést! A mióta a világot követelések és kötelességek kormányozzák, a követelések legutolsóbbika egy női szív emléke, s a kötelességek legutolsóbbika egy férfi igérete. Mindennap, a föld minden délköre alatt megszegik azt. S a ki ily helyzetben becsületügynek tartaná adott szavát beváltani, az egész ismerős világ különcznek, csodabolondnak kiáltaná azt ki. Rafaela szeret téged, szeret igazán tenmagadért. Nincs szerelmében semmi árnyalata a hiuságnak, büszkeségnek. Fölötted áll még most is s mikor mélyen alatta álltál, akkor is szeretett. Szeretett, mint kigúnyolt, félreismert, szidalmazott alakot. Kezét nyujtá számtalanszor, hogy fölemeljen. S ha nem volna herczegnő, nem gazdag, nem volna egyéb, mint nő, ha most lépne ki a tengerből, a hullám tajtékából születve: akkor is tökéletessége volna a női eszménynek, a ki előtt minden más alaknak el kell halványulni, a kiért el kell felejteni mindenkit annak, a kit az ő mosolygása az idvezültek sorába emel! De kezével együtt egy fejedelmi vagyont is ád kezedre. Ennek birtokában jóltevője lehetsz a népnek, ápolhatod nemzeted zsengéit, kezeid nyoma élő emlékekben marad fenn hazád történetében. Mennyi jót, mennyi nagyszerűt hozhatsz létre! S gondolj az ellenkezőre. Ha meghiúsítanád azt a tervet, a mit jóltevőd alkotott: nem utána kellene-e omlani mindannak, a mi arra építve lett? Maradhatnál-e meg főispánnak, lemondva Etelváry Rafaela kezéről s bevezetve helyette egy ismeretlen névtelen hölgyet? bitorolhatnád-e azt a vagyont, a mit a herczeg hitbizományul hagyott rád? Nem nevetnének-e ki mindenütt, nem csuknának-e mindenütt előtted ajtót, nem tennéd-e legszerencsétlenebb teremtéssé magát azt az asszonyt, a kit hitveseddé választottál? Így bizonyosan szenvedést fogsz neki okozni; de az majd elmúlik egyszer! Ritka eset, hogy egy leány belehaljon abba. Nincs-e rá példa saját családodban? A hol szenvedés van, ott megjelenik majd a vígasztalás is. S a mi volt Etelváry Miksa herczeg a te családodnak, az lehetsz majd te Liviáénak: titkos jóltevője, őrködő nemtője, földi gondviselése! Menj fel te a földi paradicsomodba és dicsőülj meg!
Ámde mikor egy lelket canonisálni akarnak, olyankor az advocatus diaboli – az ördög ügyvéde – is megjelen s az meg elsorolja a bűneit, a mik nem eresztik be a mennyország kapuján.
«De lehet-e Rafaelának adni szívedet azzal a titokkal, hogy ez a szív egykor Liviáé volt? Nem «volt;» még most is az! Rettegni, mikor őt megöleled! Megcsalni azt a nőt, a kit úgy szeretsz, mint egy édes jó testvért! A kit úgy imádsz, mint egy szentet. Elhallgatni előtte azt a végzetes titkot, hogy a kiért szivének kedvencze elhagyta menhelyét, jóltevőit, a kinált dicsőséget és vagyont, el a világot: az épen te magad voltál! s aztán felelni márványhideg arczczal Rafaelának, valahányszor azt kérdezi: «hová lett Livia?» azt, hogy «nem tudok róla!» És ezzel a titokkal szivedben élni együtt vele mind halálig, míg olyan két alak nem válik belőletek, a milyen Miksa herczeg és Madeleine herczegnő voltak: egyik az egyik palotában, másik a másikban bezárkózva!»
Van-e a világnak annyi kincse, van-e a dicsőségnek annyi sugara, a mi egy ilyen életet kárpótol?
És utoljára is!… Van egy mindenek fölött álló elementum, a ki ura a józan észnek, győzedelmes ellenfele a logikának, zsarnoka a királyoknak és a népeknek, a ki életet ad és elvesz, és nem osztogat kegyelmeket, a ki előtt a mathesis nem tudomány: sokszorozza a semmit a semmivel s lesz belőle minden; a ki előtt az erő nem hatalom, s az igazság nem törvény; a ki teremti a bűnt és az erényt s nem ismer külömbséget a kettő között. E világbontó, világfentartó elementum neve «a szerelem».
Az ő szerelmével volt tele szivének minden gondolatja. Ő rá gondolt, mikor királyokkal és államférfiakkal béke és háború fölött alkudozott; ő rá gondolt, mikor a nép előtt állt, dicsőítve, magasztalva; ő rá gondolt, ha lelkét megfeszítve dolgozott, ha megtakarított fillérét félretette; ő rá gondolt, ha szerelmes hölgy csábító suttogásának forró lehe égett arczán: még akkor is ő rá gondolt!
Hogy tudja elfelejteni őt most?
Elfelejteni örökre! soha vissza nem térő álomként.
Vagy elfelejteni csak egy időre, s aztán megint álmodni róla, mindennap álmodni? Meglopni az álomban azt a nőt, a kinek ébren hűséget esküdött? Titokban leskelődni az elhagyott után? Siratni őt, ha egyedül van, s ha kisírt szeme után tudakozódnak, azt mondani: «nem én! nevettem!» Égni a féltéstől, és gyülölni azt, a ki az elhagyott leányt megvigasztalni előjön! Üldözni azt az embert; elcsábítani tőle azt a nőt, ki a szerelem jogánál fogva most is az övé, s aztán vagy megölni azt, vagy megöletni magát általa?
Minő rémséges horoscop!
Endor varázslónője nem mutatott ennél kínzóbb tükörlátományt Saulnak: – Saulnak, a ki megtalálta ugyan a koronát; de vele együtt azt a kardot is, a mit saját szivén kellett keresztülvernie!
LÉGY ÜDVÖZ!…
Leonnak születésnapja közelgett; harminczadik évforduló.
Csodálatos érzéseket költő nap: elbúcsúzás az ifjuságtól.
Az a három kereszt (XXX) egy tündérvilágot bezáró hármas retesz.
És ő ezen a napon egy életpálya végczéljához hatolt fel.
Be hagyhatta csukódni háta mögött azt a töndérvilágot, melynek gyönyörei vegyítve vannak vágyakkal, reményekkel, küzdelemmel és csalódással. Új világ tárult eléje, nem tündéri; de emberien szép. A reményből valóság lett, a munkát hatalom és uralkodás váltotta fel; s a szerelmi ábrándok helyét a házasélet képe. – Még munkavágyó tehetségeinek is más pályatér nyílt meg; izgalmas, veszélyes, ellenszenves küldiplomatia helyett az ismeretes, barátságos, igazságkereső hazai belkormányzat intézése.
Tapasztalhatá, hogy mindenütt szerették s csupa jót vártak tőle.
Azok, kik őt megjutalmazni, kitüntetni óhajtották, gyöngéd figyelemmel kiszemelték ezt a napot. S a felülről jövő figyelem kiszivárgott a nép közé is. Leont előre figyelmeztették finom jeladásokkal, hogy ezen a napon otthon tartózkodjék, mert kedves meglepetések várnak reá.
Azok között legelső helyen fog állani az érdemrendek átadása. A magyar Szent-István-rend, a porosz veres sasrend, s az olasz Szent-Móricz-rend fogja díszíteni e napon mellét.
Megyéjéből feljön egy huszonnégy tagú küldöttség s átnyujt neki egy albumot, mely az összes megyebizottság és tisztikar tagjainak fényképeit tartalmazza.
Hajdani írótársai fognak hozzá jönni, hogy őt, mint az irodalom bajnokát, magukénak követeljék.
Eljönnek az etelvári és hitbizományi gazdatisztek, kiknek érzelmeit a derék Dumka úr fogja tolmácsolni.
Itt lesznek a bátoki és gezetleni hívek, ugyanazok, kik egykor képviselőjüknek megválasztották s fognak hozni olyan ajándékot, a miben lelke örömét találandja.
Egykori és mostani törvényhozó társai (mert most már felsőházi tag lesz) másnap nagy bankettet fognak rendezni az üdvözlésére; mert az első nap mindaz ki nem telik az időből; annyi minden üdvözlés, meglepetés halmozódik össze, a mit nem szükség előre elhiresztelni, hogy annál nagyobb legyen rajta az öröm.
Mind e dicsőség elfogadására Leonnak fel kellett jönnie Budapestre, míg Rafaela Etelvárott maradt. Leon több nappal előbb feljött, hogy szállását berendezze. (Csak ideiglenesen; hiszen ha fényes házassága létrejön, akkor az Etelváry herczegi palotába kell majd átköltöznie, a magyar high-life követelni fogja, hogy az ifjú pár elfoglalja benne kiváló helyét. Azon fényes termekben, hol őt nehány év előtt Octavian fejedelem kalauzolta, most ő lesz a házi úr, s lehet nála Nornenstein Octavián cotillon-előtánczos, ha kedve tartja.)
Az emlékezetes napra valami olyan kábító érzéssel kelt fel, mint a kire az vár, hogy ma hirdetik ki a halálitéletét. Szerette volna magát valahol elhagyni és aztán úgy elszökni tőle, hogy soha vissza ne találjon hozzá többé. Mikor már fel volt öltözve, nagy vágya támadt újra lefeküdni s végigaludni ezt a napot. – Csak át kellett esni rajta.
A nap a legfényesebb eredménynyel kezdődött; az uralkodói kegy tanújelének átadásával. S a kitüntetés nem is egyesével, de mindjárt hármasával jött. Asztalára három érdemjel volt kitéve pompára.
Nem tagadhatta meg szivétől, hogy az büszkén fel ne dobogjon.
Meg tudta találni a külömbséget a saját érdem szerezte rendjelek és azok között, a miket világkiállítási biztosok csűstül hoztak haza Bécsből.
E dicsvágyban kéjelgő szivdobogás pillanatai alatt egy most érkezett levelet hoztak be neki, melynek borítékján a mint megismeri az irást, elhalványul a büszke ember s besiet vele dolgozószobájába, hogy ott olvassa el azt.
A felszakított borítékból egy vékony kis platina gyűrűcske hull ki, az ismerős kézvonásoknak e nehány sorától kisérve:
«Légy áldva, légy boldog örökre!»
Nem igaz, nem igaz! Nem azt mondja ez a gyűrű; hanem azt, hogy: «légy örökre átkozott!»
Tehát ő is megemlékezett róla ezen a napon! ő is elküldte neki a maga ajándékát. Csak erre volt még szüksége. Csak erre a kis platina gyűrűre, hogy diadala tökéletes legyen.
Óh e gyűrű mellett hogy elhalaványul az érdemrendek minden ragyogása! A hír harsonájának minden hangja hogy elfagy ennek hallgatása előtt! Az egész világ, minden láthatárával, hogy beleszorúl ennek a kis karikának a körületébe!
«Hát te is eljöttél üdvözölni engem!»
Leon leborult az asztalra, melyen a levél hevert s elkezdett beszélni a gyűrűvel.
«Szólj, hogy hagytad el őt? Mint válhatott meg tőled?»
S a gyűrű felelt neki.
«Könyezve hagytam el. Szivéről szakított le.»
Talán ha halálhirét hallotta volna Liviának, az nem rendítette volna úgy meg, mint a visszaküldött jegygyűrű látása.
Leon csókjaival halmozá el a gyűrűt s könyei hullottak a levélre. Szeretett volna egész nap egyedül maradni vele.
A másik szobában sűrű lábdobogás hangzott, halk dübörgés, és torkok köszörülése.
(«Kelj térdeidről nagy ember! Töröld meg szemeidet! Jön a tisztelgő küldöttség! Eredj ki hozzá: fogadd el».)
A megyei küldöttség volt, a pompás díszalbummal. A küldöttség szónoka, Kadártay alispán remek rhetoricai mondatokból szerkesztett szónoklatban sorolá elő a megtiszteltnek eddigi érdemeit, a mik megannyi zálogai az ezután következendő nagy tetteknek; szerencsét kiván neki a fejedelmi kitüntetésekhez, s azok mellé sorozza a polgártársak osztatlan becsülését.
Leon válaszolt a szép szónoklatra; kényszerítette lelkét, hogy itt legyen: ne kalandozzon másfelé, nehány perczig. Beszélt nehéz időkről és még nehezebb kötelességekről; azután nem tudott tovább beszélni, valami keserűség elfojtotta hangját. Ez elfogódás nagyobb hatású volt minden remek szónoklatnál, s a küldöttség mélyen meg volt illetve általa. Könyeztek a derék hazafiak, mikor sorban ölelkeztek Leonnal s mondák egymásnak: «ez az igaz ember! ez a valódi nagyság».
Aztán mikor bucsút vett tőlük Leon s azok eltávoztak, visszasietett ismét dolgozószobájába.
A kis gyűrű pedig ezt mondta szemébe.
«Nem igaz! Nem igaz! Te nem vagy az igaz ember!»
«Játékot űzesz mindenből, a mi szent!»
«A király koronájából, a hazaszeretet oltárából, a pap pásztorbotjából, az ország czímeréből, ha játékot űzhettél én velem!»
«Ne higyjen neked senki. Ne higyj te magad magadnak soha!»
«Légy önmagad üldözője örökre!»
Leon kétségbeesetten szorongatta azt a levelet szivéhez, hogy őrizze, védje meg ez átok ellen; hisz abba az van írva: «légy áldott, légy boldog!»
Ismét új küldöttség jött, melyet el kellett fogadnia. (El a kétségbeesett arczczal! Simítsd el a dúlt vonásokat, erőszakold rájuk a diadalmas ragyogást. Köszönteni jőnek!)
A hajdani irókollegák, a jó kenyeres társak jöttek el, hogy őt üdvözöljék. Úgy örülnek az ő dicsőségének, mintha mindnyájan osztoznának benne. Vezérszónokuk, Kolompy úr büszkén hivatkozik rá, hogy e dicsőséges pályának kezdete az ő szerény papirnyiradékos irodájából került ki, s most oda az irodaterembe van kiakasztva Leonnak megkoszorúzott arczképe, buzdításúl minden fiatal lángésznek, hogy mi lehet a toll hőséből időjártával? Egy díszes babérkoszorút hoztak Leon számára.
És Leon igéri reszkető szóval, hogy mindig szeretni fogja azt a kört, melynek emelkedését köszönheti s részvéttel tudakozódik az itt nem lévők után, s büszkeségének nevezi az irodalmat.
Elmennek azok is.
S aztán beszél hozzá az a kis érczkarika.
«Hazudsz! hazudsz! Te soha sem szerettél senkit. És nem fogsz szeretni senkit. Jaj annak, a ki nálad szivet keres! Jaj neked, ki minden szivet kicsufolsz! Nevess szemükbe azoknak, a kik hozzád hizelegni jőnek, s sugd meg nekik, hogy ez mind csak komédia».
«Komédiát játszottál az irótollal, mikor ugyanazt az ügyet, nyiltan és álarcz alatt egyszerre védted és megtámadtad; mikor ezeket, kik itt most üdvözölnek, harczra buzdítottad, csatába vitted és ott magad megverted».
«Te komédiát játszottál én velem! Hát a többi hogy volna akkor igaz?» «De azért légy boldog, légy áldva örökre.»
Megint egy üdvözlő testület szólítá el kinzója mellől. Mosolyogni kellett.
Ezúttal komolyan mosolyogni. Dumka úr vezette be számos uradalmak tisztikarának küldöttségét s Dumka urnak nagy szöksége van rá, hogy az üdvözölt nagy férfiu biztató mosolygással fogadja; mert a betanult új szónoklat nagyon czifra s ha a kezdő mondatot el találja felejteni: nagy baj lesz belőle.
Az egész úton mondogatta pedig az elejét: azért is nem ült más senkivel egy fiakkerbe, hogy ki ne verje a fejéből. («Te imádott hazám dicskoszorus érdemrendterhelt magasztos férfia.») Mégis megesett rajta a fatum! (Sorsát senki ki nem kerülheti.) A bátoki kasznár ráhágott a sarkantyujára, mikor épen hozzá kezdett s ez egészen belezavarta: «te hazám érdemkoszorús… dicsterhelt… rendérdemlett… dicsőrendterhelt… koszorúérdemes… nagy hazám… imádott dicső férfia… magasztos… (Ennek az epithetonnak már nem jutott gazdája.)
(«Soha se lesz ebből gáliczkő!» dörmögé a bátoki kasznár oda hátul.)
Leon aztán megszánta a jó Dumka urat; jószívű tréfával fordított a dolgon, odasúgva neki: («Te ki kora zsenge ifjuságodtól fogva…»)
Dumka urnak sem kellett több! Csak hogy szájába adták a szót: úgy elmondta Leonnak az országszerte ismert szónoklatot a «dagadó hullámokon tánczoló gályáról», hogy abból egy szó ki nem maradt. Vége felé az egész küldöttség, minden tartózkodást félretéve, úgy kaczagott, mintha a legfainabb népszinművet adták volna elő; csak Leon csinált komolyan ünnepélyes arczot. A mi olyan jól illett neki, mikor mindenki nevetett. Mikor aztán vége volt, Dumka úr nagy diadallal tekintett szét a társaságon, mint a ki dolgát legjobban végezé s egészen megérdemeltnek találta azt a kézszorítást, a mit ő méltóságától kapott.
Leon aztán még hosszasan eltársalgott a küldöttség tagjaival, kik mind jó ismerősei voltak, köztük többen saját atyjának régi tisztviselői, a kik kamaszkori tréfáira még emlékeztek; ez emlékek fölidézésével igyekezett őket magához közelebb vonni Leon – (a méltóságos úr.) Az eltávozó becsületes falusi emberek mindnyájan megegyeztek abban a véleményben, hogy Leon most is csak olyan tréfás, kedélyes ember, mint hajdanta volt, s hogy még soha olyan jó humorában nem találták, mint ma. Hisz nem is lehet azon csodálkozni.
«Kinevetted jól magadat?» kérdé tőle a karikagyűrű. «Nevess most már én rajtam is.»
«Az én szónoklatom nem olyan szép ugyan, mint azé a becsületes gazdatiszté: de szívből jön ez is, mint amaz. Elég ok, hogy kinevesd mind a kettőt.»
«Légy boldog, légy megáldva!»
«Hát nem nevetsz rajta?»
Leon azon gondolkozott, hogy bezárja magát s hajdujának meghagyja, hogy senkit se ereszszen be hozzá mai nap többé!
Akármilyen nagy úr keresse is!
Hiszen nagy urat könnyü elutasítani. De mikor a gezetleni szegény emberek jönnek, meg a bátoki szűrös emberek: lehet-e azoknak azt mondani, hogy «ott kinn tágasabb!» Jőjjenek máskor?
Azokat épen be kell bocsátani a méltóságos úr szine elé; kik az ő orczáját olybá tekintik, mint a napot. Áldást és termékenyítő esőt várnak mosolygásától. Hisznek a szavaiban, hisznek az arczvonásaiban s odahaza el fognak vele dicsekedni, hogy a kegyelmes úr, a kit a mi vállaink emeltek fel, méltóztatott ránk nyájasan mosolyogni!
Nagy János uram a gezetleniek, Csajkos uram a bátokiak nevében üdvözli az új zászlós urat. Őszinte, jól érzett egyszerű mondások, a miket a nép nevében átadának neki.
És ajándékot is hoztak számára. Egy bekötött könyv az; tele nagybetűs irásokkal, minőket gyermekek szoktak vonalok közé szorongatni.
E furcsa albumot kétszáz gyermek irta; olyan gyermekek, kik árván, elhagyatva, az útfélről szedettek föl, s kiket a menházakban, miket Leon megválasztásakor alapítottak, mind emberré neveltek föl. Egyetlen üdvözlet az, kétszáz árvagyermek kezétől leirva s ebben az az első, az az utolsó sor:
«Légy áldva, légy boldog örökre!»
Ah, csak az a gyűrű ne volna közbül!