VIGASZTALÁSOK.
Mindenki tévedhet, de a tévedésben csak az oktalan ember szokott megmaradni.
Cicero. Philippica.
Az élet telve van görbe dolgokkal. Ezek közül kiegyenlíteni, vagy kijavítani sokat nem is lehet.
Az idő azonban szakadatlanul szánt, vet és boronál. Ha segítünk neki, sokat elboronál, ami ezelőtt hepehupás volt. És sok minden megoldhatlan dolog megoldódik magától, ha nem erőszakoljuk.
* *
Az emberek a nehéz megpróbáltatásokból rendesen kétféle módon szoktak szabadulni.
Az egyik mód az, hogy gyötrelmeiket féktelen élvezetekbe temetik. A szenvedélyes vagy felületes kedélyek rendesen ezt választják. A férfi ilyenkor az ivásnak, kártyának s más »bánatcsillapítónak« adja magát. Elmulatja fájdalmát s gyakran vele vagyonát és becsületét is. A nő divatra, bálra, udvaroltatásra s effélékre adja magát s végül a maga szerencsétlenségébe beleránt más ártatlan embert is.
A másik mód emberibb, nemesebb, termékenyebb és sokkal erkölcsösebb. Ez a munka. A kötelességek fokozottabb teljesítése. Szakadatlan hasznos tevékenység, ami a körülünk levő emberek egész sorára emelőleg hat, a jó hírnevet megtartja, vagyoni előnyöket szerez, a tisztaság és derékség benyomását ébreszti fel s végeredményében sokkal gyógyítóbb mint a lealacsonyodás. Sőt újjászüli az embert a legnagyobb szerencsétlenségek romjaiból is.
Nem mese az, hogy a »munka nemesít!« És nem is úgy kell érteni, ahogyan szokás, hogy t. i. a gyáros utóvégre is magyar nemességet kap. Hanem úgy kell érteni, hogy a munka elvonja a kedélyt az ábrándozástól, képzelgéstől, az előítéletektől, a romboló szenvedélyektől és a túltengett, legtöbbnyire fölösleges fájdalmaktól. Ehelyett odaköti a kötelességekhez, természetes élethez szoktatja és csak azokat az emóciókat fejleszti és erősíti, amelyek a társadalmias életnek és a világgal való megbékülésnek kedveznek.
A harmadik megoldási mód az öngyilkosság volna. De hát megoldotta-e Nagy Sándor is a gordiusi csomót a kardvágással?
* *
A közhit azt tartja, hogy az életben a »szamarak« könnyebben boldogulnak. És ebben is van egy csöpp igazság.
A korlátozottabb fejű emberek nem spekulálnak messze, hanem a könnyen elsajátítható polgári ügyességgel megelégedve, az életet rendesen kellő helyen ragadják meg. Tévedésektől a közönséges józan szokások óvják meg őket. A maguk korlátozottsága viszi előbbre őket a járt úton. Holottan, ha az okos ember hibát követ el – akkor ez nem közönséges hiba.
De meg az is, hogy felebarátjainkat szivesebben tartjuk »szamaraknak«, mint önönmagunkat. És ez az élet némely dolgaiban nagy vigasztalásunkra szolgál, amikor mások sikerét ezzel kisebbíthetjük.
Csakhogy a valóban »szamár« emberekre ez az igazság nem alkalmazható, hanem csak azokra, akik csak bizonyos fokig szamarak.
* *
Kegyelemkenyér csak az, amit az ember érdemtelenül fogyaszt. Anélkül tehát, hogy megszolgálta volna.
Mindenki a tulajdon maga kenyerét eszi, aki másnak szolgálatokat tesz érette.
Az igazi kegyelemkenyéren csak a munkaképtelenek, csonka-bonkák tengődnek, de ezek nem tehetnek róla. Továbbá minden ingyenélő és sokan a munkátlan, léha gazdagok közül: de ezek meg nem akarnak róla tenni.
* *
A nagy megpróbáltatásokban a vigasztalást és reményt az ember mindig a maga igazságaiból merítheti csak; sohasem a másokéból.
Ezer és ezer dolog van az életben, amelynek egész nagy rosszasága nem önmagában van, hanem csak abban a viszonyban, amelyben az ember többi embertársaival áll. Gyakran elég ennek a viszonynak legkisebb módosulása is, hogy amit rossznak, kétségbeejtőnek tartottunk, tűrhető vagy éppen jó legyen. És ilyenkor azután mosolyogunk azon, hogy mennyire rabjai vagyunk a – többieknek.
Idegesség.
Az erős gondolkozással dolgozó emberek szomorú kiváltsága az idegesség. Szinte nincs egyetlen jelentékeny tudós, író, művész vagy államférfiú sem, aki bizonyos idő mulva kisebb-nagyobb mértékben meg ne kapja az idegkimerülést.
Daudet Alfonz hátrahagyott művei közt egy egész kötetet találtak Ma douleur (fájdalmam) felírással, ami e nagy írónak idegeivel való kínos küzdelmét írja le. Meglepő, sőt megdöbbentő, hogy az az ember, aki elméjének és kedélyének fényes műveivel az egész világot gyönyörködtette, mennyi belső szenvedésnek volt alávetve. Nemcsak álmatlanság gyötörte, hanem káprázatok is, amelyek a neurozisnál, kivált az álmatlanság és időfordulás óráiban, csodálatos, szinte hihetetlen képeket varázsoltak elméje elé. Mint annyian, ő is brómmal és más zsongító szerekkel csillapította gyötrelmeit, ami bizonyosan hozzájárult élete megrövidítéséhez.
Zola Emilről is tudva van, hogy milyen ideggyötrelmekben szenvedett. Annyira feledékeny volt (ami szintén jellemző ennél az állapotnál), hogy rövid idő mulva a maga műveit sem ismerte fel. Ő is, mint csaknem minden életsorsosa, telve volt habozással, kétségbeeséssel; leülvén dolgozni, mindig meg volt győződve, hogy élvezhetetlen szamárságokat fog írni.
De nemcsak a merő gondolkozás emberei vannak ennek a bajnak alávetve, hanem azok is, akik erős spekulációból élnek. A kereskedővilágban is jól ismerik ezt a bajt, de kivált a börzeűzérek, akik rendesen egész vagyonukkal lebegnek egy szelet papiroson. A kereskedőről pedig már Horatius megírta, hogy »indocilis pauperiem pati« – tanulatlan a szegénység elviselésében.
Az értelem megfeszítésénél a kedély megfeszítése, az aggodalom, a bizonytalanság, a bosszúság, a felháborodás, a búsulás, de kivált a sértett ambició nagyobb idegromboló erő. Mindezekben a természet intő ujja emelkedik fel.
* *
Az egészséges lelki élet a kellemes és kellemetlen emóciók megfelelő arányából áll. Ahol a kellemes emóciók túlnyomóak, mindig bizonyos túltengés áll be az életörömökben és bekövetkezik az a valami, amit demoralizációnak neveznek és amit a dologtalan gazdag embereknél és a lumpoknál jól ismerünk.
Ellenben a kellemetlen emóciók túlsága – már akár megfeszített munka, akár szertelen kedélynyugtalanság legyen az oka – az idegek kifáradását húzza maga után s degeneráló élet az eredménye.
Az élő embernek mindig kellő mennyiségű kellemes, az életre nézve előnyös emócióra van szüksége; máskülönben veszít életképességéből és ezt az állapotot – ami talán nem is igazi betegség – nevezik azután idegkimerülésnek.
Mindebből pedig mindenkire az következik, hogy életmódja egyéniségének megfelelő arányokat hozzon be. A munkát ossza fel úgy, hogy magát egészen soha ne merítse ki; kerülje a kellemetlen benyomásokat és testét tegye ellenállóbbá.
A modern nevelés a sportot nem ok nélkül hajtja annyira. A sportoknak – kivált ha szabad levegőben gyakoroljuk és nem megerőltetéssel – megvan az a kedvező hatásuk minden életkorban, hogy a testi erőket nem engedik elsatnyulni s a lelki erőket kellemes emóciókkal látják el, amilyeneket a nagyvárosi társas életben és őrületes versengésben elérni nem lehet. Azonfelül pedig a léleknek oly tehetségeit foglalkoztatják, amelyek máskor pihennek, ellenben pihentetik azokat, amelyek túl voltak feszülve és kifáradtak.
Az istenekhez mindenesetre közelebb van az, aki nem a hatalmasok előszobáiban, hanem az erdőkben és hegyeken mászkál.
Megtisztulások.
Beszéddel és írással belső szenvedéseinket csak pillanatra lehet csillapítani; meggyógyítani csak gyakorlással.
Lehet valakinek akármilyen nagy a magamegismerése, átláthatja hibáját akármilyen alaposan; mégis, ha nincs benne erős elhatározás és a kivitelben való szigorú fegyelem, hibái meg fognak maradni.
Sok ember agyonkeni magát a bölcsesség legillatosabb kenőcseivel s amellett egészen megmarad olyannak, amilyen azelőtt volt.
Aki felismert lelki hibáján segíteni akar, annak tisztában kell lennie azzal, hogy lelki tulajdonságainak a megszokás által csak olyan kényelmes csatornát vájnak maguknak, mint például a folyóvíz, ha sokáig egyazon ágyban folyik.
A lelki hibák és tökéletlenségek orvossága nem a jó szándék, nem is a reflexió, de még az elhatározás sem, hanem a gyakori cselekedet, a megszokás.
Ez minden megtisztulásnak és újjászületésnek az útja.
Nehéz út, kivált az elején, de az egyetlen, ami a belső béke városába elvezet.
* *
Az embernek őseredeti hajlandósága van a rendezett lelkiismeretre és az erkölcsileg harmónikus életre.
Az emberek azonban általában véve telve vannak szabálytalanságokkal. Kevés kivétellel mindenkinek van valami rendezni való belső kérdése, férfiaknak, nőknek egyaránt.
Ha tehát valakiről azt látjuk, hogy a maga problemáit sikerrel rendezte, a legnagyobb mértékben belenyugszunk, még akkor is, ha az nagyon rendkívüli volt. Legtöbbnyire még örülünk is neki, mert hiszen a közös gyarlóság tudatában mindig tetszik az, ha valaki közülünk megtalálja a maga életrendjét és boldogságát.
A világ csak addig kegyetlen, ameddig valaki küzd vele; ha győzött, akkor siet meghajolni előtte.
A lélek válságai.
Nincs ember, akinek életén olykor hatalmas szenvedély viharai ne söpörnének végig.
De legyenek ezek a viharok akármilyen rettenetesek és fenyegessenek akármilyen katasztrófával, okukban és eredményükben éppen olyan kevéssé rosszak, mint a természetben látható igazi viharok.
Ki tudná azt kiszámítani, hogy mi lenne a föld szinéből, mennyi posvány, fertőzet és öldöklő ártalom telepedne meg rajta, ha olykor nem száguldanának végig rajta a szelek és fergetegek szilaj paripái? És mi lenne a rosszra hajlandó emberi életből, ha a megszokások és konvenciók posványai felett s a mindenféle haszonlesések és alacsonyságok feszült légkörében nem törnének ki olykor szörnyű erővel a szenvedélyek tisztító zivatarai.
Az emberi szív is a természet alkotása, mint minden más és az is alá van vetve az ősigazságok törvényeinek. Ha tehát valakinek a szivét ilyen vihar rázza meg, tűrje ki kétségbeesés és belső összeroskadás nélkül. Lehet, hogy ez a szenvedély körülötte el fog rombolni egyet-mást, mint ahogyan a felhőszakadás is elvisz egy-egy malomgátat vagy eliszapol egy-egy rétet; de ez mégis csak csekély ár azért a kiszámíthatlan nagy haszonért, hogy az ellenmondások és hazugságok fertőzött légköréből egész élete megszabadult.
Egyébiránt pedig az erős szenvedély – ha igazi – az emberi élet általános erejére, bőségére és gazdagságára vall; előkelő tulajdonság, még túlságában és félelmességében is.
Az emberek tudják azt, hogy nagyot, erőset, rájuk nézve is igazán becseset az apró emóciókkal tengődő, ú. n. praktikus szerves lények alkotni nem tudnak; ellenben mindig tisztelettel, sőt belső rokonszenvvel hódolnak meg az olyan emberek előtt, akiknek életét hatalmas szenvedélyek emelik.
És innen van az a látvány is, hogy az erős szenvedélyek rombolásai bizonyos félő tisztelettel töltik el az emberek lelkét, akik azt impozánsnak, sőt szépnek találják, éppen úgy, mint amikor valamely hatalmas zivatar után megnézik annak a műveit, a kitépett fákat, a völgybe hengerített óriási köveket, a megbontott hegyoldalakat és eliszaposított lapályos helyeket. Közben azonban tele tüdővel szívják a felfrissített éltető levegőt és gyönyörködnek a szivárványban, melyhez nem ok nélkül csatolta az őshit, a béke és egy jobb kor igéretének fölemelő értelmét.
* *
Pascal, az emberi élet egyik legnagyobb ismerője, ezeket mondja:
»Minél emelkedettebb lelkületű valaki, annál erősebbek a szenvedélyei. A szenvedélyt gondolatok, érzelmek és indulatok alkotják, amelyeknek forrása lelkünkben van s a testiség, az anyagiság csak mellékesen járul hozzájuk. A szenvedélyek tehát oly erősek, mint amilyen nagy maga a lélek, melynek minden képességét lefoglalják a maguk számára«.
Heves kedélyrázkódtatásaink és gyötrelmeink között (amelyek rendesen az erős szerelmek közönséges kísérői), ne irigyelje tehát senki azokat, akik praktikus számítások közt, haszonra, polgári élvezetekre és kényelemre rendezték be életüket s ennélfogva nem igen ismerik az ehhez fogható rázkódtatásokat.
Bizonyos ugyan, hogy a kislelkű embereknek is megvannak a maguk kellemetlenségei és erkölcsi depressziói az életben. Ellenben ismeretlenek előttük azok a nagy életörömök és boldogságok, amelyeket csak erős szenvedélyek és szenvedések árán lehet kiérdemelni, mivel az emberi életben semmi sem adatik ingyen.
Aki végigküzdötte a lélek nagy válságait és látta a szivárványt feltünni az égen, az mondja meg, hogy igaz-e?
Küzdelem.
Boldogságra való jog nem létezik sehol. A boldogságért küzdeni lehet, de azt kikényszeríteni nem.
Általában véve annyira telve van gyarlósággal az emberi lény és annyira ki van téve az esetlegességeknek, hogy a maga akaratával alig képes maga körül messzebb hatni, mint amennyire éppen a két keze elér.
Bizonyos ugyan, hogy erős akarattal messzebb lehet elérni; de az is bizonyos, hogy az erős akaratú elégedetlen emberből éppen a külső elhatározó okok nagy változatossága következtében nem mindig lesz I. Napoleon, hanem igen sok esetben csaló vagy betörő.
Könyörületesség.
Legyünk mások szerencsétlensége iránt kíméletesek, mert »mindnyájunkat érhet baleset«. Ha már bűnnek nézi is valaki mások botlását, akkor is az ő erénye nagyobb, ha kíméletes iránta.
Nem igazi erény és tisztaság az, mely az által akar tündökölni, hogy mások ballépését sötétebbé teszi; kivált nem női erény.
A bűnösök iránt is legyünk könyörületesek. Gondoljuk meg, hogy sokan vannak közöttünk, akik ugyanolyan vagy talán nagyobb bűnöket is elkövettek, de azok titokban maradtak és a jó szerencse megmentette őket a bűnhödéstől.
És gondoljunk magunkra!
Kétségbeesés.
A kétségbeeső ember nagy vigasztalást meríthet abból, ha alaposan megvigyázza, hogy minek látszanak az emberek és mik valóság szerint?
Szabályos ember tulajdonképpen nincs is az egész világon. Csak a társadalmi rend a szabályos, ami szerint az emberek élni kénytelenek, hogy egymást meg ne egyék. Ehhez mindenki alkalmazkodik; de ezer módja van arra, hogy egyéniségének jogait a rend mellett, a maga kis világában érvényesítse.
Hátha még a valóságot egész terjedelmében látnánk s az emberek feje és melle üvegből volna, amin keresztül minden gondolataikat és érzéseiket tisztán megláthatnánk.
Az egyetemes, kényszerítő rend mellett van még egy másik élet is, mely a rend megzavarása nélkül az egyén számára van teremtve s ebben gyakran, sőt mindig megtalálhatja megcsorbított jogai orvosságát.
Ahol tehát igazsága van valakinek (de az azután igazság legyen!), azt ne hagyja. Nem szükséges ugyan, hogy az igazságért mindjárt le is tiportassa magát a többiek által, de megőrizheti a maga igazságait csöndben magának, szentség gyanánt mindaddig, amíg e szentséget ki nem teheti mindenki szeme elé. S ha nem teheti ki, hát tartsa otthon; a szentség azért mégis szentség marad.
A világ kedvéért rendezett belső kétségbeesés ennélfogva mindenkor inkább a gyöngeség és balgaság dolga, mint az őszinteségé és jellemszilárdságé. Sok ember, aki kétségbeesve valamely botor cselekedetet követett el, megérte volna saját igazainak diadalát, ha várni tudott volna s ahol már az ész nem futotta ki, rábízta volna a többit a világhírű orvosi tekintélyre: az időre.
* *
Az erkölcsileg egészséges ember az élet legképtelenebb csapásai és szerencsétlenségei között is talál magának mindig célt, amiért élnie érdemes és kötelességet, amit teljesíteni kell.
Még a gonosztevő is, ha nagy bűnt követett el, de lelkét meg tudta tisztítani, még az is egy egész világot talál maga előtt, ahol alkotnia tiszta lélekkel lehet és egy egész sor erényt, melyet a »becsületes« emberek parlagon hagytak s amelyet megművelni emberi kötelesség.
* *
Ha valaki nagy hibát vagy bűnt követett el és azt egész nagyságában belátja, ne essék kétségbe, hanem vessen félre mindent és siessen azt jóvátenni.
Az igazi bűn csak az, amit őszintén s mint a vallás tartja: tevékenyen meg nem bánunk.
Az ember gyarló lény, kivált pedig gyarló az asszony; de nem áll az, hogy a megsértett erkölcsi rendet pusztán a külső büntetés állítja helyre.
A külső büntetés, ha nincs összekötve javulással, csak annyit ér, amennyi elrettentő ereje van másokra nézve; az pedig, aki önmagában hordja az erkölcsi erőt, hogy botlását belássa, megbánja és jóvátegye, önmagában is elvégezheti az expiáció nagy munkáját.
Bizonyos, ha valaki nagy hibát követett el az erkölcsi világrend ellen, azzal nagy felelősséget is vállalt magára. Gyakran egész életét vezekléssé kell átváltoztatnia, hogy a bűnt a maga élő lelkiismerete előtt expiáltnak tekinthesse. S ha erre képes – de csakis akkor – nincs lelkiismeretbeli indíték arra, hogy bűnét azonfelül be is vallja s a külső expiáció vértanuságát is elszenvedje.
De a plátói bánat nem elég. Annak »tevékenynek« is kell lennie. Más szóval azt, akinek vétettünk, annyi jóban kell részesítenünk, ami feléri vagy meghaladja az ellene elkövetett vétséget. Van eset, amikor ennek a revanche-nak, ha szükséges, egészen a csöndes mártirságig kell mennie.
Mondják, hogy annak, akinek élő lelkiismerete van (mivel vannak döglött lelkiismeretek is), az elkövetett bűn expiálása nem is akkora teher, mint a tompa érzésű emberek képzelik, sőt hogy abban magasabb természetű gyönyörűsége is van, mint ahogyan van bizonyos gyönyörűség minden igaz vértanuságban.
Halál.
A halál és az elmulás nem jelent egyet, még a természettudományban sem.
Kétségtelen, hogy a halál kérdésének csak egyetlen teljesen megnyugtató megoldása van: a földöntúli élet gondolata, mely csakugyan minden, habár csak kis mértékben fejlett vallásban is megvan. A test visszaadatik a földnek s a lélek Istenhez megyen, »hogy ott vele egyesüljön, vagy pedig ítélet alá vétessék«.
A halhatatlanság eszméje magából a természet-filozófiából sem költözött ki soha egészen. Az annyiszor szidott »természetbölcselők« nem mennek tovább, mint amennyire a mikroszkóp vagy a kémia elér. Amikor a tudás eszközei megtagadják a szolgálatot, egyszerűen azt mondják, hogy ezen túl nem tudunk semmit. Higyje ki-ki azt, ami élete boldogságára és moralitására legkedvezőbb.
A materiális bölcseleti tanok túlnyomó többsége sem állítja, hogy a »lélek halandó«. Ellenkezőleg. Meg lévén állapítva, hogy szellemi tehetségek csakugyan vannak (vagy ha tetszik: van lélek), ezek mint erőalakulások nem enyésznek el örökre, hanem csak átváltoznak.
Egyáltalán semmi sem enyészik el örökre, ami van. A szellemi erők átalakulásai azonban el vannak vonva a tudományos kutatás logikai törvényei alól s így az emberi ismeret a halál kérdésénél mindig egy »ismeretlen« előtt áll.
Öngyilkosság.
Az öngyilkosság gondolata nemcsak dogmába ütközik (ez a legkisebb baja), hanem a kereszténység állandó erkölcsi világrendjébe is.
Azokról, akik aljas bűncselekményekben lévén hibások, a börtön elől menekültek a halálba, fölösleges szólani. Ezek öngyilkossága csak büntetés, bár kegyetlen.
Egészen másképpen áll azokra, akik máskülönben jogos, vagy éppen tiszteletreméltó szenvedély (pl. nagy szerelem vagy heves ambició) kerget összeütközésbe a társadalom szoros rendjével, mely igen gyakran nem más, mint ideig-óráig tartó akadály. Ezek rendesen tévedés áldozatai. Vagy a maguk igazságai felől vannak tévedésben, vagy a társadalmi rend ereje felől.
Az élet örökké igaz erkölcsi alapján álló embernek sohasem szabad kétségbeesni, még a legborzasztóbb bonyodalmak óráiban sem. Tudnia kellene, hogy az erkölcsi igazságokban nagyobb erő van, mint minden másban, ami az életet összetartja, akár jog, akár szokás, akár bevett társadalmi konvenció legyen a neve.
Az »erkölcsi alap« olyan, mint a termő anyaföld. Jég elverheti, fagy és szárazság elsorvaszthatja ezen vagy azon évi termését; jöhet rá árvíz is, ami hosszabb ideig elborítja: de amint elvonult a csapás, azonnal élet kezd csirázni belőle s az új élet és az új termés dúsabb és szebb, mint az előbbi volt.
Az erkölcsileg egészséges embernek tehát magára nézve nincs soha igazsága az öngyilkosság gondolatával. Már csak azért sincs, mivel ezzel megsemmisíti a jövőt, amelyet előrelátnia nem adatott.
Igen sok esetet tudunk, amikor az elkeseredett ember kezéből kiverték a fegyvert, vagy pedig a kísérlet rosszul sikerült s a jövő legteljesebb mértékben meghazudtolta elhatározását. Ismerünk oly embert is, aki nagyon kevés idő mulva már azon csodálkozott, hogyan tévedhetett meg annyira ítéletében?
Aki erkölcsileg helyesen gondolkozik, még a legnehezebb pillanatában sem választja meg jól a megoldásnak ezt az utolsó, legcélszerűtlenebb és legkevésbbé morális módját.
A bukott emberek szomorú vége rendesen nem a társadalom verdiktjében, hanem a saját egyéniségükben gyökerezik. A börtön, öngyilkosság vagy Amerikába való költözés nem okvetlen szükséges befejezés.
Az esetek nagy sokasága bizonyítja, hogy így csak azok végzik, akik belső világukban egyáltalán semmi erkölcsi alappal sem bírnak s elveszítvén a külső becsületet, mindenüket elveszítették és nincs többé ahova menekedjenek lelkiismeretükkel.
Ellenben azok, akiknek belső életükben még mindig van egy kis erkölcsi fundusuk, azok nem érnek ilyen véget. Úgy vannak ezek, mint az a pazarló, aki mindenét elherdálta, de a tönkremenésből még megmaradt egy kicsike mezei birtoka. Észretér és visszavonul erre a kicsike területre, hogy a nagy pazarlás után holtig fegyelemben és munkában töltse életét. Tehát ott végzi, ahol tévedései előtt kezdenie kellett volna.
A »világ« ezeknek idővel mindig megadja a tiszteletet, már amennyit állhatatosságukkal kiérdemelnek.
* *
Az öngyilkosság gondolatában van valami a dölyfösségből is. Legtöbb embernek a fejében abból az okból fordul meg az öngyilkosság, mivel különbnek tartja magát a többinél s azt hiszi, hogy a világ aljasságai között a maga tiszta igazságaival képtelen élni.
De az ilyen túlságosan derék emberek, akik annyira lenézik a többieket, ha éppen el akarnak pusztulni, nem kell nekik okvetlenül valamelyik fa ágán végezni pályafutásukat. Elpusztulhatnak lassú, erős, állhatatos, türelmes munkában, vagy fölkereshetik azokat a veszedelmes helyeket, ahol legalább »hősiesnek« tartott halállal halhatnak meg s utolsó sóhajuk nem gyűlöletet terjeszt szét, hanem szeretetet és nemesebb indulatokat az emberiség között, mely különben ilyenekre nagyon rászorult.
Hogy valósággal különbek a többinél, ezzel sokkal jobban be bírnák bizonyítani.
* *
Megtisztítja-e az öngyilkosság a bűn szennyétől az öngyilkos és ártatlan családja hírnevét a világ szemében?
El nem tagadható, hogy az ú. n. úri köreinkben az expiálhatlan gyalázatba esett férfiaktól nemcsak a jó társaság, hanem sokszor rokonságuk is elvárja az öngyilkosságot. Nem bíztatják rá, vagy legalább ritkábban; nem is járnak kezére: de hallgatag számítanak halálára.
A párbaj körülbelül ugyanezen a makacs előítéleten alapszik. A sértett vagy kisebb imfámiába esett férfi csakis bátorságának bizonyításával képes meggyőzni a világot egyéni értékességéről és kiváló tulajdonságairól. A közszólás is az, hogy »ezt vérrel kell lemosni«.
Az erkölcsileg tönkrement egyén öngyilkossága csöndes helyeslésében szerepet játszik azonfölül a családi név, a rokonság és baráti kör tisztességének érdeke is. Nem egyszer, de sokszor hallani ezekben az úri körökben azt, hogy ez vagy amaz a börtönbe került úri ember nem merte magát megölni, bár helyesebben tette volna, mivel ez által övéit, rokonságát és barátait megkímélte volna attól a megalázástól, ami bűneinek teljes kinyomozásával és az ő megfenyítésével jár, amiből egész környezetére rossz emlékezet és az öröklő gyanunak árnyéka nehezedik.
Ez a felfogás különben nem is új. Gyökerei az ó-korba nyúlnak vissza. A bölcseletében annyira szelid Szokratesz, aki az öngyilkosságot általában véve, mint az istenek akarata ellen való lázadást elítélte, mégis helyeselte abban az egy esetben, ha »az isten is szükségessé tette«, amint az ő esetében is, mivel neki csak a kivégzés és méregpohár közt lehetett választania.
A stoikusok, – akiknek tanai az ó-kor végén hatalmas gyakorlati erőre tettek szert, – más kisebb összeütközések esetében is helyeselték az öngyilkosságot és »kényszerítő« okot találtak már abban is, ha egy szabad embernek nem lehetett meggyőződése szerint élnie. Már az erkölcsi halál megelőzése végett is javalták az öngyilkosságot.
Ezt a felfogást azonban Jézus és a kereszténység egészen elsöpörte.
És mégis, a kereszténységnek annyi évszázada után még mindig gyakorlati erővel bír a pogányvilág zord öngyilkossági tana!
* *
Az élet dolgait, ha nem a mieink, bölcseség a humoros végükön megragadni. Utóvégre is minden tragédia olyan, hogy csak egy kicsit kell rajta fordítani és kész a komédia.
Romeo és Julia szomorú sorsa világkacagtató komikum lenne, ha a patikus eltévesztette volna a tégelyt és mind a ketten ipecacuanhát vettek volna be.
Ebből pedig az következik, hogy az az igazán bölcs és az van közelebb a tökéletességhez, aki ha ítélnie kell az élet bolondságai fölött (mert az megint más, ha az ember maga is bele van keveredve), az emberi erényeket és gazságokat is puszta »dolognak« nézi s aszerint méri meg értéküket, hogy használtak-e valakinek vagy pedig ártottak?
Demoralizáció.
Minden szerencsétlenség kisebb és minden megnyugvás könnyebb attól a pillanattól fogva, amint az emberi ész dölyféről le tudunk mondani és bölcsen belátjuk azt, hogy gyarló, tökéletlen lények vagyunk, játékszerei ismeretlen hatalmaknak. És belátjuk azt is, ami örökké igaz marad, hogy számunkra senki sem igért boldogságot, azt tehát követelnünk jogunk nincsen, hanem az úgy adatik nekünk ajándék gyanánt, amit megérdemleni munkánkkal vagyunk kötelesek és meghálálni jó cselekedetekkel.
Az ember örökké való függése mindez a fölötte való ismeretlen hatalomtól, mely úgy bánik el vele, mint az orkán egy parányi pehellyel.
* *
Demoralizáció?
Demoralizált az az ember, akinek a maga fölött való uralkodása annyira el van gyöngülve, hogy képtelen ellenállani a rossz befolyásoknak és ártalmaknak.
A sülyedő erkölcsű egyének rendesen épp úgy nem ismerik állapotukat, mint a sorvadásos beteg. Aki ismeri, az már lábbadozik.