Az élet könyve

HÁZASSÁG.

Amióta emberek élnek, mindig megvan az a törekvés, hogy a házasság és családi élet erkölcsi rendjét a külső jólét és a társadalmi rend szabályaival pótolják. De a szeretet aranykapcsait sohasem lehetett és nem is lehet soha nyers vasból való pántokkal helyettesíteni.

Van ennek az állításnak próbaköve is.

Az életben bizonyosan láttál már sok mindenfélét, némely csodálatos dolgokat is, feltéve, hogy nem vagy túlságosan fiatal, ami egyébiránt nem hiba. Láthattál elég vagyonilag rendezett, külsőleg kifogástalan házasságot, amelyről tudtad, hogy mindez csak látszat, a világrend kedvéért űzött állandó hazugság, amelynek leple mögött szeretetlenség és mély erkölcsi nyomor dühöng. Van ilyen elég; a gazdagok közt sokkal több, mint a szegényebbek között.

És láthattál, vagy sejthettél olyan hosszú időn át tartó szerelmet, ami talán házasságra sohasem vezethetett, vagy éppen a jog ellenére, reménytelenül, bujkálva, de mégis hallatlan makacssággal tartotta magát.

Mit gondolsz, ha amazokat kérdezed meg és azután emezeket, melyik fogja azt vallani, hogy boldogabb és tökéletesebb ember?

Keserves dolog ugyan a világrend ellen szeretetben élni, de emberileg mégis emelkedettebb, becsesebb, sőt erkölcsileg is magasabb így, mint a világ befogadott törvényes rendje és helyeslése szerint tengődni a szeretetlenség és képmutatás keserves nyomorában, a megszabadulás reménye nélkül.

* *

A házasság opera, amelynek vezérmotívuma a szerelem. Vannak vezérmotívum nélkül való operák is, de ezeket jobb volna külön darabokban előadni.

Családi boldogság.

Az ember annál boldogabb, minél teljesebben és őszintébben vannak rendezve nagy életviszonyai. S mivel közönségesen a szerelem és házasság kérdései azok, amelyek legnyomósabbak az életben: ezek összhangja adja az elérhető legnagyobb boldogságot, ziláltsága pedig a legnagyobb boldogtalanságot.

A pénz és vagyoni jólét a kisebbik érdek. Igen sok gazdag ember fordította már maga ellen a fegyvert szerelmi szerencsétlenség vagy zilált családi élet miatt. És igen sok szegényes viszonyok közt élő ember érezi magát boldognak összhangos családi életében.

Az élet nagy bolondságait nézve, sokszor úgy tetszik, mintha az állatvilág szerencsésebb volna a fajfenntartás küzdelmeiben, mivel maga közt végre is ki tud veszekedni valamely tűrhető, a faj tökéletesedésére kedvező igazságot. Ellenben az »ésszel és szabad akarattal bíró lényt« az élet legnagyobb kérdésében, ahol a nő boldogsága vagy erkölcsi katasztrófája s vele a jövő nemzedék deréksége vagy hitványsága dől el, gyakran a tökéletlen multaktól átvett gyatra életszabályok s a jelen durva önzései irányozzák.

A polgári társadalomban naponként megesik, hogy a józan életszabály, a társadalmi állás túlbecsülése s a gazdag hozomány nemcsak az egymásnak szánt házasfeleket dönti erkölcsi nyomorba, hanem az utódok testi és lelki szerencsétlenségének is nemzedékeken végig özönlő kútforrásává lesz.

A nőnek szent jogai vannak a teremtéstől fogva a szerelemre. De amikor keresi, rendesen csak új előítéleteket kap a civilizációtól. Bevett erkölcsi szigort, kemény házassági jogot vagy hivatásához illő termékeny boldogság helyett száraz és meddő nőemancipációt.

* *

A boldog házasságnak a kellékei következők:

1. Erős, kipróbált és kölcsönösen hű szerelem.

2. Megfelelő korkülönbség. A nép szerint a menyasszony legyen fele annyi, mint a vőlegény és héttel több. De ez a szabály némi alkut is eltűr.

3. Jó egészség.

4. A két házasfélnek helyes erkölcsi alapon álló jelleme.

5. Vagyoni rend, ha nem is éppen gazdagság.

Menjen férjhez!

A korán való férjhezmenés a legvégzetesebb társadalmi előítéletek közé tartozik.

A 16–18 éves leány, kivált nevelési rendünk mellett, még testileg-lelkileg egyáltalán gyermek. Egész mivolta szerint képtelen még az élet legnagyobb kötelességeinek teljesítésére. És ami legfontosabb, tökéletlenül fejlett értelmi és érzelmi világánál fogva végzetes tévedéseknek van kitéve.

Ebben a korban kötik rendesen a legszerencsétlenebb házasságokat. A szülők és rokonok tele beszélik a leány fejét, hogy milyen jó dolog asszonynak lenni. Önálló lesz, szinházba járhat, főzhet-süthet ami nekik tetszik; szép butoraival, fejkötővel, ékszereivel imponálni fog; látogatásokat fogadhat; hazatérő férjének nyakába ugorhat és így tovább.

Félig gyermekfejjel, tökéletlen érzelemvilággal, biztos tapasztalat és itélet nélkül, a környezet rábeszélésének és az önálló asszonyi állapot csábításának engedve, férjhez mennek tehát és hűséget fogadnak olyan úrnak, aki »elegáns és jó állással bír«. Ha nem is szeretik mélyen, no de rokonszenveznek vele és – amint mondani szokás – majd csak egymáshoz törődnek.

Bölcs-bolond beszéd!

Kevesen akarják elhinni, hogy a szerelem nemcsak ideális igazság, hanem fiziológiai igazság is. A legkövetelőbb igazságok közt is az első, aminek megvannak a magához illő jogai. És hogy az a nő, aki komoly és határozott szerelem nélkül megy férjhez, természeténél fogva nem megbízható feleség. Még maga előtt sem az, mert hiszen a nő gyönge lény, akit a szeretet tarthat meg csak a férj és a család számára. Ha ez nincs meg, minden doktrina és kényszer kevés arra, hogy állandó hűségét biztosítsa.

Szerencsétlen hiúsága a szülőknek! És ostobasága a világnak, hogy az ilyen korán férjhez menő leányokat irigylik.

A férjhezmenés a leány 20 éves életkorában is inkább korán van, mint későn. De akkor legalább már némileg a maga felelőssége mellett megy férjhez és érzelmeiről legalább magának számot bír adni.

Milyen kevés vígasztalása az a szerencsétlenül férjhez adott nőnek, hogy kétségbeejtő helyzetét nem egyedül maga okozta!

* *

Ha minden férj zsarnok volna, akit a nők zsarnoknak mondanak, akkor a világ már régen nem volna egyéb, mint egy óriási keleti szatrapia, többnejűséggel.

* *

A férj és feleség nyilvános helyen ne csókolózzon; de ha már egyáltalában tesznek valamit, inkább csókolózzanak, mint veszekedjenek.

Tegeződés.

A szülők és gyermekek között a kölcsönös tegeződést nem lehet helyeselni; annál kevésbé a fonák szokást, hogy a szülők a gyermekeket magázzák, ezek pedig őket letegezzék. Ez egészen a feje tetejére állítja a dolgok természetes rendjét, tehát nyegleség. A magyar család rendjének régi időktől fogva az felel meg, hogy a szülők a gyermekeket tegezzék, azok pedig őket magázzák, még pedig illő tisztelettel.

A kölcsönös tegeződés idegen, németes szokás. Amivel indokolják, hogy t. i. a családi élet kapcsait bensőbbé teszi, értéktelen, mivel a családban nemcsak a szeretet és bensőség kötelékei lényegesek, hanem a tekintély is az. Valószinű, hogy az a gyerek, aki apját tegezi, serdült korában egy nap ezzel fog előállani:

– Apám! Fizesd ki az adósságaimat.

A bensőséget azzal lehet fentartani, hogy a gyermek szüleit »édes apám, édes anyám« címmel illesse és ők így viszonozzák: »édes fiam, édes lányom«.

A magyar nép józansága mutatja meg az utat. Ott nincs ez a tegeződés, de a gyerek szüleit »édes szüleimnek« (édeszlőim) nevezik, ezek pedig őket »édes cselédjeim« szóval illetik.

Valamikor a családfő a feleségét is tegezte, a nő pedig férjét »urazta« (férjem uram) és a népnél ma is így van! a férj a feleségét tegezi, ez pedig kendezi az »urát«.

A magyar családi rendben – pedig az elég jó – semmi sincs, ami a kölcsönös tegeződést támogatná, annál kevésbé olyan, ami a címzések megfordítását indokolná.

Mesterkedések.

A szerelmes férfit asszonyi praktikákkal nyilatkozatra bírni nemcsak nőietlenség, hanem oktalanság is.

Ha a férfi szereti a nőt és a nőnek erről bizonyossága van, tudnia kell azt is, hogy az a férfi kezdettől fogva magáévá akarja őt tenni. Meg kell várnia tehát, amíg ő a maga akaratából nyilatkozik.

Mert: vagy helyes érzülettel bír az a férfi és akkor biztatás nélkül is ez a legnagyobb gondja; biztatni tehát felesleges. Vagy helytelen erkölcsi érzülettel bír, megbízhatlan, vagy éppen szédelgő: és akkor biztatni káros.

De van más, gyakorlati szempont is.

A férfi, aki a nőt szereti és mégsem megy át a »nősülés terére«, bizonyára oly jelentékeny akadályokkal – akár anyagiakkal, akár erkölcsiekkel – küzd, amelyek nősülését vagy egyáltalán, vagy bizonyos időre lehetetlenné teszik. És az ilyen küzdelmek minden valamire való férfiúra nézve a legnehezebb megpróbáltatások közé tartoznak. Szenvedélyes természetek nem egyszer oldották meg már az ilyen problemát nagyon is váratlan módon.

Már most, ha a nő becsüli is valamire azt a férfit, akit szeret, akkor jobb mind a kettőre nézve, ha gyöngéd viszonyuk nyilatkozat nélkül felbomlik.

A férfi, ha gyöngéd erőszak elé állították, az esetek kisebb részében képes csak megmaradni a rideg »nem lehet« mellett. Az esetek nagy többségében a becsületére való hivatkozás lenyomja az ellenálló okokat és a kényszer nyomása alatt határoz, többnyire helytelenül.

De még ha helyesen határozott is, még akkor is rettenetes az az ár, amit a nő a férfi igenlő elhatározásáért kénytelen fizetni. Úgyszólván egész erkölcsi értékét odadobja, gyakran csak azért, hogy egy-két hónappal hamarabb legyen az esküvő.

A férfi nem felejti el a rá gyakorolt erkölcsi kényszert soha. Természeténél fogva uralkodásra s a maga és családja életsorsának független intézésére lévén születve, akaratának és itéletének megsértését éppen e legkényesebb viszonyában érzi később legkínosabban.

Gyakran az első pillanatban, a szenvedély és lelkesedés hevében talán nem is veszi észre az önérzetén ejtett súlyos sebet, mint a katona, aki a csata hevében még átlőtt mellel is harcol egy darabig; de azért ez a seb mégis csak ott van és elkezd fájni, mihelyest a felhevülések elmultak. A legszelídebb férfi is érezni fogja idővel ezt a sebet, ha nem is vallja be soha.

És jaj a »biztató« nőnek, ha idővel az is kitetszik, hogy azok az akadályok, amelyek a férfi lelkében a házasság gondolatával küzdöttek, csakugyan nyomatékosak és nagyok voltak. Később azokat az élet a maga tökéletlenségeivel és bajaival rendesen nagyon is kézzelfogható alakban állítja a két házastárs közé, szükség, talán nélkülözés, lemondás, vagy valamely lappangó titok fölfedezése alakjában.

Azért mondják az életben, hogy a házasságnak tiszta erkölcsi alapon kell nyugodnia. A bizalmatlanság, kényszer és őszinteség hiánya, ha a szerelemben ültették el magvát, a házasságban méregfává növekszik.

Unokatestvérek.

A vérközösség házassági akadályát az unokatestvérek közt a régi egyházi jogok ismerik. Ismeri az újabb magyar házassági jog is. De mindenütt könnyű volt alóla fölmentéssel szabadulni. Nálunk az igazságügyi miniszter adja meg a fölmentést.

Évszázadok tapasztalatai nem erősítették meg azt a feltevést, hogy az ilyen házasságokból egyáltalán gyönge és beteges gyermekek származnának.

A tudományos megállapítások eddig csak abban bizonyosak, hogy a házastársak bizonyos közös, állandó és egyforma tulajdonságai az utódokban rendszerint átöröklődnek. Tehát a rokon házastársak kiváló tulajdonságai is, nemcsak a rosszak.

Mégis, mivel ily közeli vérközösségnél gyakrabban fordulnak elő bizonyos leszálló és bujkáló atavisztikus betegségi hajlamok és az ezektől való szabadulás az utódok nagy érdeke: az unokatestvérek házasságánál bizonyos óvatosság sohasem ártalmas. Általában a leszálló terheltségeknél (elmebajok, idegbajok, tüdőbetegek, tagok ferdeségei stb.) az unokatestvérek házassága nem ajánlatos.

Ha ilyenek nincsenek, a fajilag közelálló, egyforma alkatú, egyszinű hajú és szemű rokon egyének közt a házasság szintén aggodalmas. Ha ellenben a fajbeli jelek elütnek és leszálló terheltség nincsen az apáknál és anyáknál, a vélelem az, hogy az unokatestvérek házassága kifogástalan.

A lemenő gyermekeknél többször ismétlődő unokatestvér-házasság egyáltalán nem ajánlatos, mivel a fizikai és szellemi tulajdonságok egyformaságára, pangására vezet. Az élet fejlődése mindig a változatosságra törekszik. Ennek mesterséges feltartóztatása a természeti erők kimerítésével jár s végre is leromlásra vagy meddőségre vezet.

Igazság-keresés.

A családi életben és a szeretet kötelékeiben ne keressük az igazságot; elégedjünk meg a valósággal, ami az igazságnak szintén egyik fajtája, talán a jobbik.

Más az a külső életben, ahol az emberek a létért küzdenek vagy marakszanak és fel is falnák egymást, ha nem állna köztük a jog. Képzeljük úgy, hogy a jog paragrafusai megannyi lándzsahegyek, amelyek az ember mellének szegeződnek, mihelyest az élet küzdelmeiben és dulakodásaiban felebarátjának a zsebébe akar nyulni, vagy az oldalát – keresztényi szeretettel – be akarja törni.

De mit keresnek ezek a lándzsahegyek a családi életben, a belső rokoni és baráti körben? Itt ne az igazságokat hegyezgessük még hegyesebbre, hanem azt nézzük, hogy miképpen lehetne jog nélkül is megélni, kiméletesség, türelem és szeretet segítségével úgy, hogy egyik a másiknak javát akarja és ne a maga jobb vagy rosszabb igazságait keresse rajta.

Többet ér egy csepp szeretet egy tenger szeretetlen igazságnál.

* *

A tétel:

A férjem megcsalt; mivel pedig a házasságban a jogok és kötelességek egyenlők, nekem is jogom van őt megcsalni.

Hiba, hogy ez a megcsalás sem nem »jog«, sem nem »kötelesség«, hanem a legnagyobb mértékben jogellenes és kötelességellenes valami. Ez pedig sehogyan sem illik bele a jogegyenlőség logikájába.

Ha tehát a nő ebben a kérdésben a pozitiv logika és nem a kávéfecsegés szabályai szerint akar eligazodni, akkor a kérdést így állítja lábára:

A férjem megcsalt; mivel pedig a házaséletben a csalás nemcsak hogy nem jog, hanem a legcsúnyább jogsértés és kötelességszegés, tehát én nem fogok annyira lesülyedni, hanem válni fogok tőle, vagy… kikaparom a szemét.

Mellékesen pedig ezt is hozzá lehet tenni: … különben nem is olyan nagyon bizonyos, hogy megcsalt.

Műveltség.

A házaséletben sokan aggodalmasan keresik, hogy a férfi és nő műveltsége közt is meglegyen a kellő összhang. Az esetek többségében azonban ez csak ürügy; a lényeg a vagyon- és osztályegyformaság.

A szabály mindenesetre az, hogy a férj és nő, ha nem is a tudomány dolgában, de az általános műveltség, az ú. n. »szellemi láthatár« dolgában egyenrangú legyen.

A teljes benső együttélés, ami a házasélet boldogságának alapja, alig képzelhető másképpen, mint ha a házasfelek egymás gondolatait, törekvéseit és terveit helyesen megérteni képesek. Máskülönben okvetlenül beáll az a helyzet, hogy az erősebb fél önmagában tartja gondolatait és szellemileg külön életet fog élni. Ez pedig a gyöngébb félnek állandóan fájni fog, mivel a mellőzés, a kevésre becsültség érzetét kelti föl benne.

A két házasfél közt azonban kisebb a baj, ha a nő műveltségi szinvonala az alacsonyabb, föltéve, hogy nem nagyon sokkal alacsonyabb.

A nő, ha szeret, sok mindenre, szinte a lehetetlenre is képes. Sok esetben belátja a különbséget és utána jár, hogy kisebbítse. Ha nem is sikerül neki, kedvességével, szerelmével s ezer kellemes erényével elfeledteti.

Képzelhető és van is igen sok házasélet, ahol az értelem és műveltség dolgában magasan álló férj szemrevetés nélkül megelégszik szerényebb, de szerető és hű feleséggel, akivel sohasem érezteti fölényét. Ily esetekben az eszes nő elfogadja a helyzetet; az esztelen pedig kínozza a férjet.

Súlyosabb a helyzet, ha a műveltség dolgában az asszony áll magasan a férj fölött, ami legtöbb esetben a társadalmi rangban való felsőbbséget is jelenti. És még ennél is rosszabb a helyzet akkor, ha az asszony műveltsége mellett nem okos, ami nem mindig jár együtt.

Ilyenkor az összeütközés nem várat magára soká. A nő kevésbé bírja fölényét erős akarattal megfékezni és elfeledtetni. Az esetek nagy többségében a férj önállását és szabadságát veszti el a házaséletben. A nagy dolgokban, de még inkább az apró útbaigazításokban kínosan fogja érezni, hogy alkotásra hivatott akarata fölött más uralkodik, ha mindjárt a neje akarata is. Ha azután ez a műveltebb feleség gazdagabb is, mint amilyen okos, akkor előáll a zsarnokság egy neme, melynek kormánypálcája s úgy mondják kardja is már négyezer év óta a – papucs.

Mindenkor az a házasság a legboldogabb, ahol a szerelem mellett a műveltség és vagyon bizonyos arányban áll egymáshoz. Helyesebben szólván: az ily házasság van legkevésbé kitéve az emberi gyarlóság romboló hatásának.

Persze van itt egy nagy demokratikus tényező is, ami sokszor a legnagyobb különbségeket is áthidalja. Ez a szerelem, amit még nem sikerült kipusztítani az emberek közül s minden valószinűség szerint ezután sem fog sikerülni.

Érdekházasságok.

A házasságnak természeti alapja a szerelem. Erre lehet vagyoni jólétet is építeni, sőt az utódok érdekében kell is. De megfordítva nem lehet. A természet nem tűr megfordított rendet. Szerelem vagyoni érdekekből nem támad soha, ha mégannyi hamis próféta hirdeti is ezt a tanítást.

Minden házasság, mely szerelem nélkül csakis vagyoni érdekekre van építve, természetellenes állapot, tehát erkölcstelenség is. Akik az ilyen házasságot létrehozzák, kimondhatatlan és hosszú időkig tartó szerencsétlenségek és szenvedések Pandora-szelencéjét nyitják föl.

Tegyük föl a kérdést, hogy mennyivel volna erkölcsösebb az élet s mennyivel volna előbbre a kor (mivel a boldogtalanságnak butító hatása is van), ha a társadalmi életben a házasuló felek szivét és vonzalmát tennék föl elsőnek a mérlegre s a »kényszer« kitöröltetnék a házasság előzményeiből?

Vagy tegyük föl a másikat, azt a lehetőséget, hogy az állam és az egyház egy napon fölfüggesztené valamennyi létező házasságok érvényességét és mindenkinek szabadságára bízná, hogy folytassa vagy szakítsa meg a fennálló köteléket, amint különben ez az ókorban egyes kezdetleges népek életében hét évenkint meg is történt. Csak akkor lehetne igazán meglátni, hogy milyen laza és képtelen a modern emberek házasságának a fundamentuma.

Némelyek szerint a házasságoknak csak egy negyedrésze maradna érvényben.

* *

Az érdekházasság előnyei körülbelül a következők:

Valaki megnősül és elvesz egy leányt, pl. 50.000 korona hozománnyal, akit nem szeret és aki őt valószinűleg szintén nem szereti. Akkor abból a következő előnyök háramlanak a férfira:

Mindenekelőtt kifizetheti az adósságait s 3–4 év alatt kényelmesen elköltheti a többi pénzt. Neje kezdetben szemére fogja ugyan vetni, hogy »ő tartja el őt«, ami azonban nem tart sokáig. Mihelyest a pénz elfogyott, akkor már csak azt fogja mondani:

– Te ingyenélő, elverted a hozományomat!

Lesz továbbá annak a férjnek egy folyton válni akaró felesége és valószinűleg félkegyelmű, keserves gyermekei is, rendes gyümölcsei a szerelem nélkül összecsirizelt érdekházasságnak.

Végül pedig, – ami szintén benne van az ilyen házasságok programmjában – a felesége meg fogja őt csalni, mivel szerinte neki joga van különb emberhez is, mint amilyen a férje. Amiben egyébiránt igazsága is lehet.

* *

Nem okvetlenül az a gazdag menyasszony, akinek nagy a hozománya.

Ha figyelemmel nézzük az életet és összevetjük a léha asszonyok által elpusztított hozományok összegét ama vagyonértékekkel, amelyeket egy gondos és okos feleség keze és egy szerencsés házasság hozott létre: akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a »jó parthiek« igazi mivolta nem a hozmányban, hanem a nő személyében van kifejezve.

Nem lehet ugyan azt mondani, hogy minden nagy hozománnyal bíró hölgy okvetlenül magával hozza Medea pusztító tüzét is a házba. A világért sem! De az bizonyos, hogy a gazdag feleség, ha nem igen szeret minket, vagy mi őt, sokkal szegényebb, mint a hozománytalan feleség, akit szeretünk és aki minket szeret.

Michelet egy vagyontalan, de tehetséges barátjának ezt tanácsolja: Si vous voulez vous ruiner, épousez une femme riche!

Ha tönkre akarod magad tenni, csak gazdag nőt végy feleségül.

* *

Nincs megalázóbb a férfira, mint az, ha pozicióját, sikereit és vagyonát a »szoknyának« köszöni.

Az olyan házasság, ami azzal kezdődik, hogy a férfi éppen férfias jellemét alacsonyítja le a nő előtt, nem az égben köttetik, hanem a pokolban. Annak jó vége nem lehet, mivel ellentétes, rothasztó elemek vannak benne.

* *

Nem igaz az, hogy a modern életben a házasságokat rosszabb elvek szerint kötik, mint egykor.

A letünt századok telve vannak az érdekházasságok emlékeivel. Az pedig mindennapi dolog volt a régi jó időkben, hogy a királyok 10–12 éves gyermekeiket egymásnak eljegyezték.

Egészen kétségtelen, hogy a modern kor számos visszamaradásai mellett is jobban kedvez a szerelmi házasságnak és a nő szabad választási jogának.

Igaz, hogy ez a jog még korán sincsen általánosan elismerve. A modern »pénzes zsák« megint olyan új intézmény, ami az ósdi jogelnyomást örökíti tovább; azonban a politikai, jogi, irodalmi és filozófiai eszközök hatása alatt s kiváltképpen a természettudományos gondolkozás terjedése mellett lépésről-lépésre halad előbbre a házasság fizikai és erkölcsi elemeinek tisztulása is. És ezzel elsősorban a nő fölszabadítása a testi rabszolgaság alól.

A feminizmus törekvéseinek is ez a legmélyebb erkölcsi magva.

Hozomány.

A régi jó magyar fölfogás szerint, a hozomány az a vagyon, amelyet a nő férjének hoz a házasság terheinek könnyítése végett. Az új és éppen nem magyar fölfogás szerint pedig a hozomány ama pénzösszeg, amelyen a nő férjet vesz magának. Vagy némely hozománytudós szerint: az a ráadás, amellyel a nő elkel.

A hozomány önmagában véve tisztességes dolog s minden időben adtak is, kaptak is, hozományt, ha volt. Tisztességtelen és ártalmas azonban az a fölfogás, mely megfordítja a dolgok természetes rendjét és így fejezi ki magát:

– A feleség az a teher, amelyet az ember a hozománnyal szokott kapni.

Még a gazdag leányok is tiltakozni fognak mindenkor az ilyen fölfogás ellen, ha érzik saját méltóságukat. De igen sokszor előfordul, hogy a férjhez menő vagyonos hölgy is igen modernül gondolkozik és akkor ő a hozományvadász vőlegénnyel szemben így állítja föl a maga igazságát:

– A férj az a tárgy, akinek a hozomány fejében kötelessége eltűrni az én szeszélyeimet, esetleg kalandjaimat.

Igen sok dús hozományban lebzselő férj és feleség van, aki szívében egy egész életen át keserű irigységgel szemléli a kis hozományú vagy hozománytalan családok gyarapodását és szerencséjét, míg a magáénak elpusztulását szinte pontosan ki tudja számítani.

A házaséletnek csodálatos, kitanulhatatlan matematikája van. A többi közt ilyen képtelen számok is fordulnak elő benne: 100 = 100.000, 100.000 = 0.

* *

A hozományvadászat nagyobb ellenségei a női nemnek minden nőtlenségre kényszerítő állami intézkedésnél és mindig a nő megbecsülésének nagy hanyatlását jelenti. Aki ez ellen küzd és azt gyalázatossá bélyegzi, több gyakorlati hasznot tesz a női nem boldogságáért, mint ezer elméleti bölcselkedő.

* *

Az okos és jó feleség, ha nem is az ő kezében van a pénztár kulcsa, mindenkor iparkodik férje költekezését s a maga és családja szükségleteit megfigyelni és arányban tartani, nehogy öntudatlanul bűnrészesévé legyen férje ballépéseinek.

A házibarát.

Arról van szó, hogy ha egy férjes nőnek valaki hevesen udvarol, vagy világosabban szólva: szerelmével ostromolja, miként utasítsa vissza? Következő esetek lehetnek:

1. Megmondhatja a férjének. Ez hatásos ugyan, de az a hátránya van, hogy a férj nyugalmát földúlja, csaknem bizonyosan sértésekre és párviadalra vezet s emellett a »világ« szájára adja az esetet. Pedig a világ mindig a rosszabbat hiszi.

2. A lesújtó visszautasítás, ami goromba is lehet. Vagy kemény lehordás és megszégyenítés, aminek ismét az a hátránya van, hogy a megszégyenített udvarló elmaradása a társaságban feltűnik s a férj is tudomást szerezvén róla, az asszony ártatlanúl is gyanúba kerül.

3. Tapintatos leszerelése a bajnak. Szelid, jóakaró rendreutasítás; kitérés a négyszemközt való beszélgetések elől; visszautasító magaviselet; olykor egy kis keserű orvosság, mindaddig, amíg az illető gentleman jobbik esze meg nem érkezik. De ennek meg az a baja, hogy a megvadult uraknak a jobbik eszük nehezen szokott megérkezni. Örömestebb hiszik, hogy mindez biztatás, mintsem hogy visszautasítás.

Már most mit csináljon az ilyen szegény asszony? Mi a leghelyesebb magatartás, ami használjon is, a férjet se vigye bajba és gyanakodásra se adjon okot?

Az asszonyok erre azt mondják:

– Úgy kell a feleségnek viselkednie, hogy sohase kerüljön ilyen helyzetbe.

* *

Egy eset a sok közül:

… Egy fiatal házaspárhoz beszállott vendégül a férjnek egy régi jó barátja. A vendég, akit a nő is még gyermekkorából ismert, éjnek idején megbetegedett. Nyugtalanságát az asszony észrevette s mivel a férje aludt és fölkelteni nem akarta, a cseléd pedig lefekvés után kiszökött a házból, a legjobb hiszemben, bár kevés elővigyázattal, maga készített a vendég számára hideg borogatást. Jóindulata és bizalma nagyobb lévén, mint óvatossága, azt be is vitte a szomszédos vendégszobába. A vendég azonban, vagy mert színlelte a rosszullétet, vagy mert nem volt túlságosan rosszul, megölelte az asszonyt…

Közben a férj is fölébredt a neszre s fölkelvén, utána ment. És éppen abban a pillanatban lépett be a szomszéd szobába, amint ott a váratlan jelenet kifejlődött.

A dologból nagy eset lett. Párbaj, amelyben a vendég a jobbkezére örökre megbénult és egy botrányos válópör.

A bíró elfogadta ugyan az asszony mentségét, de nem úgy a férj, aki azóta is föltétlenül meg van győződve, hogy az asszony bűnös volt. Vagy legalább az ú. n. becsület parancsához tartja magát és minden békülési kisérletet kereken visszautasít.

Más, tárgyiasabban ítélő emberek meg vannak róla győződve, hogy az asszony ártatlan, de – úgy mondják – ez csak magánvéleményük!

Már most alkalmazzuk ezt az esetet azokra a látszatokra, amelyek »ölnek« s gondoljuk el, hogy hány nő szenved becsületében a kisebb-nagyobb látszatok miatt.

A látszat esetében van mindig egy biztos ismertetőjele az asszony ártatlanságának. Az t. i., hogy férjét szereti. Ha szereti, akkor a látszatot mint értéktelent, félre lehet dobni.

A mult.

Sok fiatal asszony lelke vergődik ebben a kérdésben és legalább is fele téved el benne. Hogy a fiatal asszony férje multját is akarja ismerni, az nagyon természetes; de mivel a bizalom a házastársak közt nem egyoldalú és csakis úgy ér valamit, ha kölcsönös és minden csalárdság nélkül való, ezzel a nő is tartozik.

Hogy azonban ez a bizalom tulajdonképpen miből áll, ebben az emberek sokféleképpen tévednek. Talán jól mondjuk, hogy mindent közölni tartoznak egymással a multból is, de méginkább a jelenből, ami a köztük levő legbensőbb kötelékre és annak tisztaságára tartozik. Ellenben oly tényeket, amelyek ennek a köteléknek a sérthetetlenségére nem tartoznak, külön kérdés és kifejezett akarat nélkül ne hozza föl az egyik a másiknak szükségen felül, sőt ebben legyen kiméletes egyik a másik iránt. Ez a lélek jogköre.

Sok dolog van az emberi életben, amit a gyarlóság számlájára kell fölírni és el kell felejteni, helyesebben: meg kell bocsátani.

A szerelem, kivált ha szerencsésen diadalra vergődött és boldog házasság lett a vége, általános amnesztiával járjon, mint a királyok trónralépése.

* *

A derék, egészséges erkölcsi érzülettel bíró férfi, amikor valamely nő szerelmének megnyerése után törekszik, abban a pillanatban, amikor azt elérte, azonnal el fogja neki mondani azt is, hogy előbbi életéből mi nyomja lelkiismeretét?

Egy előző, komoly szerelmi viszony pl., amelynek komoly története van, mindenesetre ilyen, még akkor is, ha a világ előtt titokban maradt, avagy titkos, megalázó részei vannak. Ilyenek továbbá családjának oly fogyatkozásai, esetleg még bűnei is, amelyeket szintén még jókor kell megtudni annak a nőnek, akinek kezébe jövendőbeli életünk és családunk erkölcsi sorsát letesszük.

Hogy ilyenkor a nő is hasonlóval tartozik, az eléggé fölfogható. A nők »előélete« bizonyosan tisztább szokott lenni, mint a férfiaké. De a nő is csak ember, aki éppen úgy ki van téve az élet gyarlóságainak. S ő is érzi az ilyen elhatározó pillanatban azt, hogy bizalomhoz tartozó dolgok eltitkolásával oly csalást követne el jövendőbeli férje ellen, ami egész életét lealacsonyítaná s köztük a hazugság, vagy legalább a gyanú demoralizáló állapotát teremtené, ha az erre tartozó dolgokat nem mondaná el még jókor.

A helyes fölfogás az, hogy a házaséletre már ne maradjon fönn semmi árnyék vagy bizonytalanság a múltból, szóval semmi »elmondani való« többé.

A házasélet elején való »vallomások« eszerint nem helyesek többé. Okos asszony és okos férfi ezért a másikat nem zaklatja. Különösen pedig nem zaklatja az okos asszony férjét legénykori élemények felől. De ha kiváncsisága még sem hagyja nyugodni, meg kell elégednie, ha a férje azt mondja neki:

– Mindent tudsz, ami a szeretetre és bizalomra tartozik köztünk. Egymás közös emberi gyarlóságát bűnül egymáson ne keressük. Amióta szeretlek, bizalmad megérdemlem s meg vagyok győződve róla, hogy te is az enyémet. Azon legyünk, hogy soha meg ne csökkenjen közöttünk ez a bizalom.

Férj és feleség.

A férjek általában véve szelíd és jóravaló háziállatok, akik szeretnek otthon tartózkodni.

Ez pedig többnyire az asszonyoktól függ. Aki a házat kellemessé tudja tenni és gondja van arra, hogy férje megtalálja abban mindazt, ami állásával és életmódjával jár, amellett pedig prédikációkkal férjét nem kínozza: az azt fogja tapasztalni, hogy a férje nem jár ki annyit a házból, sőt barátjai is vele kezdenek járogatni, mivel ők is jól érzik magukat a meleg tűzhely körül.

Ellenben az, aki férjét untalan fegyelmezni akarja, szemrehányásokat tesz neki kimaradásáért, máskülönben pedig mogorva és barátságtalan férje apróbb hibájával szemben is: előbb-utóbb észre fogja venni, hogy a férje külső világi élvezetek után jár s mindenféle álürügyek alatt kisiklik körmei közül.

* *

Mindennapi kérdés:

Mi jobb, ha a házasfelek közt a férj szereti jobban a feleségét, vagy a feleség a férjét?

Minden ilyen kérdés alatt tulajdonképpen az az igazi kérdés lappang, hogy: mi jobb, ha a férj nem szereti a feleségét, vagy a feleség nem szereti a férjét?

A kisebb polgári okosság azt mondja, hogy ha a férj szeret jobban, akkor a hideg nő is hálás lesz férje iránt, jósága meghatja őt és a szánalomból, hálából idővel a legnagyobb szeretet lehet… Amire különben ráillik a »Tolonc« egyik humoros népdala, ami szintén azt mondja, hogy »uborkából lesz a tök, tökből a sárgadinnye«.

Azonban, sajnos, a legtöbb férfi olyan, már a természettől fogva, hogy neki a hálából idővel kifejlődő szeretet nem kell. Már csak azért sem, mivel az minden férfira nézve súlyosan megalázó dolog, az alamizsna bizonyos neme, amit valamire való férfi el sem fogad.

Amellett pedig a férfiak nagyon jól tudják azt, hogy az olyan asszony, aki a szánalom és hála erényeiben vesz szerelmi gyakorlatokat, egyáltalában nem megbízható és el fogja férjét árulni, mihelyt egy olyan férfival áll szemben, akit szánalom és hála nélkül, sőt egyáltalán minden ok nélkül szeret.

Összeveszések.

Soha meg nem szűnő gonddal óvakodjunk a házasságban az apró összeveszésektől és az édes kibékülésektől.

Ne áltassuk magunkat ostoba mentségekkel. Az első sértő szó már megdöbbentő és nagy esemény, ha annak a fullánkját a rögtönös megbánás és engesztelődés nem húzza ki azonnal. Az összeveszés pedig, amely órákig, talán napokig eltart, szinte fölér az életnek egy katasztrófájával.

És szomorú ebben a dologban az, hogy rendesen a gyöngédebb fél, az asszony az, aki a haragot erősebben tartja.

A férfit és nőt a házasság kötelékében ha a szeretet egymással szorosan össze nem forrasztja, akkor az egész szövetség nem is ér sokat.

Már pedig a szeretet – ha van – minden más erénynek a koronája, kivált pedig a szelidségé, a béketűrésé, a kíméletességé, a ragaszkodásé, az engesztelődésé és a bizalomé.

Aki ezt megsértette, nemcsak rossz órát vagy napot szerzett a másiknak, hanem önönmagába is beledöfte a kést. Egy egész világot sértett meg egyetlen szóval. Ha nem képes azonnal belátni, – ha már megesett – hogy milyen óriási hibát követett el; ha nincs benne elég erkölcsi erő arra, hogy azonnal megbánja és megalázza magát, ellenben saját indulatait és gőgjét többre becsüli, mint azt a szentséget, aminél nagyobb szinte nincs is az emberi életben: akkor az a kibékülés és csókolózás nem sokat ér később. Az első jelenetet követi a második, harmadik… tizedik… századik. Mentül jobban békülnek, annál inkább elhidegülnek egymástól.

Ha valaki a földbevert karót ingatja, az talán nem fog engedni; de ingassa meg, habár nem egyazon időben is, sokszor: meglazul és kihúzhatja.

Azonképpen vannak az emberi lélekben is a dolgok. Rossz tulajdonságaink, egyszer gyakorolva, még nem fajulnak el, de gyakoroljuk azokat sokszor, útat vájnak maguknak észrevétlenül s később még a legkisebb fölindulásnál is azonnal megjelennek.

Van sok házastárs, aki sűrün össze szokott veszni, de azután meg-meg összebékül. De micsoda az ő boldogságuk és életük azokéhoz képest, akik sohasem vesznek össze és a legnehezebb órákban, talán a féltékenység legkínosabb perceiben is, megtartják a szeretet törvényét, amelynél nagyobb törvény nincsen:

»Ne szálljon le a nap a te haragoddal.«

* *

Valamint nagy észbeli tehetségekkel megáldott emberek vannak köztünk, szintazonképpen vannak dúsgazdag szeretet-adománnyal megáldott emberek is, akik a legnagyobb önfeláldozásra is képesek másokért. Annál inkább képesek arra, hogy a házasélet bajai és megpróbáltatásai felett egymás jó tulajdonságaiban bízva, mosolyogva térjenek napirendre.

Vannak azonban köztünk szívbelileg tehetségtelen emberek is. Lények, akiket kishitüeknek, szűkkeblüeknek szoktunk nevezni és akik oly kevés szeretet-adománnyal, ellenben oly sok rosszindulattal jöttek a világra (olykor a nevelés még meg is toldja), hogy az a szeretet, amivel a házasélet útján elindulnak, már egy-két hét alatt elfogy. És akkor kezdődnek az apró differenciák, neheztelések, összeveszések, majd a civakodás, harag és gyűlölködés. A szeretet elfogyott, mert kevés volt.

Ezek azok, akiknek soha se kellene megházasodniok vagy férjhezmenniök.

Szerelmi házasságok.

Lehetséges-e, hogy a tiszta szerelemből kötött házasság is szerencsétlen legyen és felbomlással végződjék?

Nem valószínű: de lehetséges. Gyarló az emberi lény, még legmagasabb érzéseiben is. Ami az egyének jellemében hiányzik, azt a szerelem javítja és pótolja ugyan, de ott, ahol a hézag nagyon is nagy, semmi sem használ, még a szerelem sem.

Már az maga is nagy gyarlóság, hogy a nagyon fiatal egyének (kivált a nagyon fiatal leányok) érzéseikben könnyen megtévedhetnek. Továbbá igen sok regényes, mások által beléjük beszélt vagy rossz regényekből magukba olvasott előítélet rontja meg természetes hajlandóságaikat. Ilyenkor a szerelemnek valamely tökéletlen, eleve is beteges alakja lép fel s elkeshed ez is a házasélet nehéz kötelességeinek nyomása alatt.

Sokan erős és mély szerelemmel indulnak neki a házaséletnek, de ingadozó jellemük és megbízhatatlan erkölcsi érzésük nem birja az életnek sokszor nagyon is reális megpróbáltatásait vagy nagyon is vonzó csábításait.

Férfi és nő ebben egyaránt hibás lehet.

A világ ilyenkor azt mondja, hogy íme, a szerelmi házasságok sem szerencsések. Pedig nincs igazsága. A világ mindig csak a szerencsétlen házasságokat látja, mivel ezek feltünnek, ellenben a szerencsés házasságok zajtalanok. Ha 100 ilyen házasság közül 95 boldog, sohasem ezek után, hanem az 5 boldogtalan után igazodik, mivel érdekeinek vagy előítéleteinek így kedvezőbb.

Azt pedig, hogy még ebben az öt esetben sem a szerelem, hanem a jellemek gyatrasága az oka a bajnak, vagy nem keresi, vagy keresve sem tudja meg, mivel a házasélet titkait az emberek nem teszik ki az ablakukba.

* *

A családi ügyekben többnyire finom lelkiismeretbeli kérdések szálaiból van összeszőve a bonyodalom csomója.

Aki kívülről nézi (mivel sok lényeges dolog el van fedve szemei elől), gyakran elítéli az áldozatot és felmenti a bűnöst.

Elhidegülések.

Családi viszályokba idegen ember se tanácscsal, se ítélettel ne avatkozzék. Mások családi életének belső világába még az sem lát tisztán bele, aki mint rokon vagy jóbarát szinte benne él, mivel éppen azok a kötelékek a legfontosabbak benne, amelyek leginkább el vannak vonva idegen szemek elől.

Ki tudná például azt jókor felismerni, hogy a házastársak egymás iránt való becsülésének és bizalmuknak kötelékei lazulnak, holottan ezt sokszor ők maguk is csak akkor veszik megdöbbenve észre, amikor szakadék tátong köztük. Vagy ki venné észre azt a hallgatag, de mégis borzasztó lelki viszályt, amelyet gyakran vívnak egymással a házasfelek anélkül, hogy nyílt kitörésre kerülne a sor csak egyszer is.

Olyan sebek ezek, amelyekhez idegen kéz nem nyulhat a befertőztetés veszedelme nélkül.

* *

Ritka asszony az, aki a házaséletben, ha a férj belső nyugtalanságát és vélt elhidegülését észreveszi, hibát ne követne el. Legtöbben rajtatörnek a férjen, gyanusítással őrlik meg és addig kalapálnak rajta, míg csakugyan össze nem törik.

Sajnos, ilyenkor az orosz inváziót is behozzák sokan az anyós személyében. Nem gondolják meg, hogy az összetört férj éppen úgy nem ér semmit, mint az összetört fazék. Nem tudják, hogy a férfiak lelkének is vannak olykor nehéz megpróbáltatásai, aminthogy az asszonyi lelkeknek is vannak, csakhogy az asszonyok az eltitkolás művészetét jobban értik.

Hol, hol nem, ismertem egy házaspárt, ahol a becsületes férfi lelkébe idegen bálvány lopózkodott be és ott akkora felfordulást idézett elő, hogy már-már öngyilkosságtól lehetett tartani.

A dráma nem így végződött.

A feleség azonnal belátta, hogy ez férjére nézve is nagy szerencsétlenség. Hősies lélekkel rejtette el, hogy ismeri a belső bonyodalmat és hogy nagyon szenved ő is alatta. Férjét észrevétlenül lépésről-lépésre segítette, hogy magát kimentse a veszedelemből. Az idő is segített neki és a dolognak jó vége lett; csaknem felemelő, fenséges vége.

De én csak egy ilyen asszonyt ismertem. Lehet, mások ismernek többet is; de az bizonyos, hogy olyan feleséget és férjet, aki ellenkezőleg cselekedett, mindnyájan ismerünk eleget.

Alig van fontosabb és nehezebb kérdés a nő életében, mint az, hogy ha már megnyerte egy férfi szerelmét, aki férjévé lett, mitől függ az, hogy ez a szerelem állandóan meg is maradjon? Ez a nőre nézve szinte az örökifjuság problémája.

Mitől függ? De legtöbben nem is így kérdezik, hanem így: mit tegyenek? Amiben már az a gondolat is benne van, hogy milyen mesterséges eszközökkel kössék magukhoz férjüket? És aki így kérdezi, annak többnyire előre is meg lehet jósolni, hogy nem fog sikerülni.

Az első titok a felfogásban van. Az a nő, aki férje ragaszkodását mesterséges úton akarja biztosítani (fehér kéz, üde arc-szín, krémek, hajnövesztők, stb.), tolvaj-ösvényen jár. A természet igazi nagy adományait ilyen rövidebb és könnyebb utakon megközelíteni nem lehet.

Aki a házasélet boldogságát, nevezetesen pedig férje ragaszkodását biztosítani akarja magának, ne külső mesterkedésekben, hanem a maga szivében és kitünő tulajdonságaiban keresse az amulettet.

Ez nehezebb; sokszor nagy önfeláldozásokkal, mindenesetre pedig nagy önzetlenséggel jár, de egyedül ez a biztos. Aki így fogja fel a problemát és nem a könnyebb végén, annak a megoldás sikerülni fog. Vagy ha mégsem sikerül, akkor az a közös gyarlóság műve lesz és nem az ő hibája.

A második titok az, – és ez a nagyobb – hogy ne menjen a nő férjhez olyanhoz, akit lelke teljes egészével nem szeret és aki őt hasonlóképpen nem szereti.

Az utolsó szó.

– Levéltöredék.

»Asszonyom, tehát a viszálykodásban ön mondotta ki amaz utolsó szót és az ön nyomorult férje hallgatott, sőt most is hallgat, már napok óta hallgat…

Dosztojevszkynek egy gyönyörű elbeszélése van erről. Mint semmisül meg egy családi élet pusztán azért, mivel a házasfelek hallgatnak s egyik sem bírja az első őszinte, engesztelő szót kimondani.

Az ön esete is az, ami száz és ezer asszonyé; csakhogy ezek az asszonyok nemüknek mindig rossz véleményt szereztek, dicsőséget soha.

Ime; ki méltóztatott mondani ama bizonyos utolsó szót, amit az asszonyok nagy többsége a viszálykodásban el nem enged. Nem írja meg, hogy mi volt tehát ez az utolsó szó, mert bizonyosan rösteli, vagy azt gondolja, hogy jobb, ha nem tudom. Pedig tudom! Nehéz, súlyos, szeretetlen sértés volt, máskülönben nem tört volna ki utána az a borzasztó hallgatás.

Hogy férje hallgatni tudott utána, ez becsületére válik; t. i. a férjének. Vannak férfiak, akik ilyenkor nem hallgatnak, hanem cselekszenek. És ha az ön férje nem volna különb azoknál, most már ott heverne romokban az ön egész életboldogsága. És most Nagysád azt kérdezi, hogy ebben a borzasztó hallgatásban kit illetne az első békítő szó?

Szent Isten!

Ahhoz volt önnek bátorsága, hogy férje ellen azt a bizonyos utolsó szót kimondja; de ahhoz nincs bátorsága, hogy az elsőt most szintén ön mondja ki? Nem gondolja, hogy ez olyan borzasztó igazságtalanság, amivel még az asszonyi logika ítélőszéke előtt is feltétlenül és azonnal elveszíti a pört?

Ha azt gondolja, hogy ezzel a férjét a jövőre nézve engedelmességre és gyöngédségre tanítja, akkor ebben borzasztóan csalódik, hacsak t. férje nem tartozik a tökfilkók osztályába, ami egyáltalán nem valószínű.

A valamirevaló férfit mindennel dresszirozhatja az asszony, csak éppen azzal nem, ha férfias önérzetébe gázol és meg akarja alázni. A mérges seb, amit ezzel ejt a férfi szivén, egészen be nem gyógyul soha. Talán megteszi, hogy a családi élet szétrombolása helyett, az okosság által hajtva, átmegy a caudiumi igán, de a megaláztatást nem felejti el, mivel természete ellen van és ez jól van így. A legközelebbi esetben azután a viszály elvetett magva kihajt s a harmadik, negyedik, tizedik esetben beáll a nagy krizis.

Azt az asszonyt, aki az utolsó szót magának követeli, még rossznak emiatt bizonyosan nem lehet tartani, de jónak ennél is kevésbbé azt az asszonyt, aki az első őszinte békítő szó kimondására képtelen.

Az élet keménységei, zordságai, a férfi lelkének fegyelemre és a világ fenntartására szolgáló szigorusága csakis a női gyöngédség által megnemesítve és enyhítve képes nagy szolgálatokat tenni övéinek és az emberiségnek.

Amelyik nő ezt meg nem érti s az »első lépés« nyomorult előítéletéhez ragaszkodva képes a legnemesebb és legnagyobb érzést is semmivé tenni, vagy éppen romboló gyűlölködéssé alacsonyítani: az a természet isteni rendje ellen lázadt fel s ehhez méltó bűnhődést érdemelt ki magának.

Tanuságot tett arról is, hogy erkölcsi felfogása a legnagyobb mértékben hibás, különösen pedig önző, mivel a férfival való legbensőbb viszonyában csak jogokat követel magának, de a reá néző kötelességekről tudni nem akar…«

Válás.

Summum jus, summa injuria.

Van olyan határ minden dolgainkban, tehát a jogban is, ahol a legnagyobb igazság egyben a legszörnyűbb igazságtalanság és ahol a legtökéletesebb jog öl legjobban.

Az élet etikai tisztasága, tehát tökéletességének mindenkori mértéke határozza meg, hogy mennyit birunk el az isteni jogokból. A pozitív házassági jog szigora is legtöbbnyire csak annak biztosítéka, hogy a család csekély okok miatt szét ne menjen. Ott azonban, ahol a gyűlölet erősebb, mint a korlát, a törvény is megengedi a bontást, az »isteni jog« ellenére is.

Ha meg nem engedné, úgyis áttörnék.

A házasságot a dogma »szentségnek« tartja, de van egy másik dogma is, amely azt mondja, hogy a szeretet meg a házasság szentsége. Enélkül az csak üres formula, amihez az istenségnek sokkal kevesebb köze van, mint az ördögnek.

* *

Sok olyan irigyelt asszony van a világon, akit mindenki szerencsésnek, szabályos életünek és boldognak tart s amellett óriási sebet visel a szivén.

Az asszonyok nagy dicsősége, de szerencsétlenségeiknek egyúttal bő forrása is, hogy a családi rend és a világ kedvéért, de különösen a gyermekekért, oly belső szenvedéseket és megaláztatásokat képesek eltűrni, amilyenekről szinte fogalma sincsen annak a sok-sok együgyű embernek, aki a világot csak a felszíne szerint ítéli meg.

Mindez nagy dicsősége a női nemnek; de nem akkora még sem, hogy érte mindent fel kellene áldozni. A nő ősi joga, hogy nyiltan és törvényes eszközökkel tudjon magán segíteni, ha végleg rabszolgai állapotba tiporták le.

Szerencsétlenséget, vagyoni nélkülözést, a világ durvaságait, betegséget bizonyosan nem fog egyetlen jóravaló asszony sem válási oknak vagy olyan oknak tekinteni, ami őt családjától elszakítsa. Az az asszony, aki szeret és szeretetében nincsen megalázva, erősebb a leghatalmasabb férfinál is. De amikor az asszonynak emberi méltósága van letiporva s életének erkölcsi tartalma megsemmisítve: akkor ne szóljon semmit, ne vádoljon senkit, ne beszélje el senkinek szörnyű nyomorát. Akkor támaszkodjék istentől származó jogaira és hagyja el azt a helyet, ami többé sem az ő számára, sem családja számára nem teremthet mást, csak lealacsonyítást, erkölcsi elzüllést és pusztulást.

És menjen Isten nevében!

* *

Sok olyan asszony van, aki a házaséletben boldogtalanságról panaszkodik; de ezeknek legalább a fele olyan, akinek a boldogtalansága nem a férj rosszaságából, hanem a maga tökéletlenségeiből következik.

És ezek a nők, a maguk nagy fogyatkozásai következtében, nemcsak ezzel vagy azzal a férfival szerencsétlenek, de minden férfival szerencsétlenek lennének, még Pál apostollal is. Amellett minden férfit szerencsétlenné tennének s mégis örökösen arról panaszkodnának, hogy ők vannak szerencsétlenné téve.

* *

A rossz házaséletben s a bíró előtt a nő mindenféléről panaszkodik. Hogy a férfi lump, tékozló, más nők után szaladgál, goromba, szívtelen, a hozományt elveri és a többi. Pedig ezek többnyire csak jelenségek és nem okok. Ezek helyett legtöbbször igazságosabb volna így szólani:

– Én a férjemet nem szeretem; nem bírom szeretni; irtózom tőle és isten bocsássa meg, de nem vagyok képes magamat szeretetre erőltetni.

És ez igazabb válási ok volna mindennél, amit a törvény annak ismer.

---